Az ünnep ajándék

Az ünnep ajándék


Karácsony élő ünnepén
A világon tömegek szíve telve jóval.

A Földre béke száll,
S a szeretet minden irányban valakit eltalál.

A nyüzsgő forgatag
Időt a csendre nem hagy,
De karácsony éjjele ajándék,
Mikor az ember egy napra megnyughat.

Kit a mókuskerék összetört,
Ilyenkor új erőre kap,
S eszébe jut, hogy nem e világtól
Lesz lélekben gazdagabb.

                                                         SLZ

Mindenkinek szép karácsonyt!

A Lotus újra nyit

A Lotus újra nyit – Simon Lehel Zoltán

A keleti virágot hazájában ugyanaz a szimbólum lengi körül, mint ami nálunk a tulipánt. A gyengédséggel összefonódott tündöklő szépség szemet kápráztató és a körülírhatatlan báj ötvözetének élő képben való megtestesülése a hamvas makulátlanság kísértéséből eredő vágyódás fogalomkörének természethez társított kifejeződése. Amikor eme lélekbe kapaszkodó gyönyör az erekben buzgásra serkenti az éltető vörös folyadékot, a természet tréfájának köszönhetően a vérnyomás hatására az ember elveszíti józan ítélőképességét, és olyan módosult állapotba kerül, ami a csillagokat megszégyenítő magasságokba repítve kifordítja önmamagából, és nyitottá válik a létezés erőiből fakadó örömökre. A népmotívum a tudatvesztés alatt bekövetkező szárnyalásnak az előidéző okát igyekszik elegáns formában megjeleníteni, és a közösségben megbúvó egyén átformált képzeltvilágát a primitív ösztönösségtől egy tudatos gondolatiság felé mozdítani anélkül, hogy megtagadná ennek a lényének azon legalapvetőbb jellegét, ami az atomok halmazát mozgásra, és ezt követően fejlődésre bírta.

Minden kornak megvannak a maga tündöklő pillanatai, amiket aztán a virág színének lassú, de biztos fakulása követ, és ezen időkben a nyitás emléke ad erőt a jelen folytatásához. A dehidratáció napról napra jobban összehúzza a növényt, aminek az éltető nedvesség hiányában a száraz rostok merevsége ad gyorsan múló tartást, mígnem annak is vége. De nem a szirmokban rejlik az élet, hanem a gyökérben.

A pincér szavak nélkül is tudta a kombinációt: konyakot mellé kólával. A Lotus szépségének fényét az évek lecsiszolták. Majd a vendéglő bezárt, és mi hiába kerestünk új helyet, a varázst egyik sem tudta visszaadni. Csakhogy a Lotus újból kinyit. Külseje vonzóbb, mint azelőtt. Bemegyek, a vendéglő jelenlétemtől élővé válik. A felszolgáló tálcájáról asztalomra helyezi a szokásost, és én az italt a pohárban öblögetve arra gondolok, hogy talán a lótusz országában van egy Tulipán, ahol hasonló a hangulat, és egy másik pohárban ugyanaz a konyak kering.

Exkluzív interjú Dr. Denis Cleverman nyelvészprofesszorral a búgó kövek rejtélyéről

Exkluzív interjú Dr. Denis Cleverman nyelvészprofesszorral a búgó kövek rejtélyéről - TAMANA

 

Exkluzív interjú Dr. Denis Cleverman nyelvészprofesszorral a búgó kövek rejtélyéről

Valószínűleg mindannyian emlékeznek arra a négy évvel ezelőtti eseménysorozatra, ami felbolygatta az egész világot. Sokan egy világméretű átverésnek hitték, de mára már egyértelművé vált, hogy az egész eddigi történelmünket át kell értékelnünk az új információk függvényében.

Négy évvel ezelőtt, december 21-én, mintegy varázsütésre, addig jelentéktelennek tűnő kőzettörmelékek kezdtek el a látható tartományon kívüli és belüli elektromágneses jeleket kibocsátani, amihez búgó hang társult.  Mind az öt kontinensen egyszerre észlelték az eseményt, sőt még a sarkokon is találtak utólag ilyen köveket.

– Professzor úr! Ön azt nyilatkozta annak idején, hogy az emberiség valaha volt legügyesebb tréfájával állunk szemben, ma viszont az egyik legelhivatottabb követője az új elméletnek. Mi változtatta így meg a nézeteit?

– A tények. Természetesen a tények. Nem érzek szégyent akkori tévedésem miatt, hisz 2012. december 21-éről rengeteg legenda, jóslat és megszámlálhatatlan idétlen vicc kelt szárnyra. Az ember nem lehet naív az információ világában, különben a média irányítaná a tudatát. Így magam néztem utánna a kövek körüli felhajtásnak. Mondanom sem kell, azóta sem ocsúdtam fel az ámulattól, amit az első lelet keltett bennem.

– Mivel magyarázza, hogy a Föld minden táján egyszerre ”léptek műkodésbe” a búgó kövek?

– Erre a fizikusok kielégítőbb választ tudnának adni. Úgy magyarázzák, hogy egy többé-kevésbé természetes időzítőről van szó. A kövek három rétegből tevődnek össze. A legbelső réteg egy eddig ismeretlen anyagból épül fel, aminek különleges tulajdonságai vannak. Egy bizonyos idő elteltével sugározni kezd, de ez a sugárzás az élő szervezetekre egyáltalán nem káros. A felszabadult energia hirtelen elkezd lebomlani, és elektromágneses sugárzás, többek között fény formájában távozik. A hanghatás a második rétegnek köszönhető. A belsejében lejátszódó folyamat felmelegíti, de a hőtágulásra nincs lehetősége a harmadik, külső burok miatt, így a belső szerkezet átrendeződésével próbálja a kapott energiát elhasználni. Ez a folyamat hanghatással jár, melynek frekvenciája pont megfelel ahhoz, hogy a külső burok berezonáljon és megrepedezzen. Ezt követően az összetöredezett héj magától leválik.

– Ha jól értem, ennek köszönhetően váltak láthatóvá a rajzok, ami tulajdonképpen a beszélgetésünk témája. Ön szerint mégis mi célt szolgáltak ezek a képek?

– Meggyőződésem, hogy az összes követ összegyűjtve egy teljes szótárat kapunk.

– Szótár? Mégis milyen nyelvek között?

– Ez egy gigantikus értelmező szótár, ami a szavakat általunk jól ismert alakzatokkal hivatott megmagyarázni, de hogy erről beszélhessünk, le kell írnunk, hogy néznek ki ezek a szókövek.  Mint azt ön is mondta a külső réteg alatt különleges rajzokat találtunk, melyek mindegyikéhez tartozik egy írott szó. Természetesen nem latin írásjelekkel, de betűkkel. Amint az kiderült egy 34 hangból álló fonetikus nyelven íródott.

– Ez azt jelenti, hogy akár ki is ejthetjük ezeket a szavakat az eredeti hangzásukkal?

– Nem. Nem tudhatjuk, hogy az a bizonyos karakter milyen hangot takar, csak találgathatunk. Azért, hogy könnyebb legyen dolgoznunk velük, általunk használt hangokat rendeltünk a jelekhez. A kiejtés viszont minket csak másodlagosan érdekelt. Az elsődleges célunk az volt, hogy megfejtsük a központi táblán talált szöveget.

– Ha jól tudom a Stonhengenél talált kőtábláról van szó.

– Igen. Ez a kőtábla alkotó eleme a Stonhengenek.

– Ez azt jelenti, hogy egy eddig ismeretlen civilizáció építette a Britt szigetek legősibb műemlékét?

– Szó sincs erről, feltételezéseink szerint az ottani lakosság rátalált erre a kőtömbre, és felhasználta az építkezéséhez.

– Mennyi időbe telt, amíg sikerült teljesen lefordítani a szöveget?

– Az előzetes változatok szűk fél éven belül készültek el, ezek egyeztetése volt a nagyobb feladat. A világ közel 200 különböző intézetében folyt a munka, hasonló, de nem azonos eredménnyel. A legtöbb eltérést az elvont szavak okozták, mivel azokat nem ábrázolták világosan a szókövek. Így például az „ember” szó jelenthet értelemmel rendelkező lényt, vagy utalhat egyszerűen az emberi fajra, mint emlős állatra. Közel három évbe telt, míg sikerült egy elfogadható változatot összeállítani. Mivel az ősi nyelvnek a nyelvtana és szórendje nehézkes, a ma embere számára megalkottunk egy közérthetőbb változatot, amit a nyílvánosság számára ajánlunk.

– Mégis milyen idősek a leletek?

–Több mint 250000 évesek.

– Hiszen az lehetetlen! Akkor még nem is éltek emberek!

– A kőbe vésett üzenet mindent megmagyaráz.

Ez volt a beszélgetésünk végszava, amit egy magabiztos mosoly kísért a professzor részéről. Amint elolvastam az említett fordítást, átértékelődött bennem mindem, amit az emberiség eredetéről hinni véltem. Így szól a szöveg:

„Ha ezt te most olvasod, az azt jelenti, hogy sikerrel járt a küldetés. Én nem vagyok ember, mégis inkább ember vagyok nálad.  A te történeted a Földön velem kezdődött. Ne imádj, ne tisztelj, nem vagyok istenség. Én tanító vagyok. Egy másik faj szülötte.

Az én fajom sokáig uralta a Földet. Sokban különbözünk tőled. Nagy, gazdag civilizációnk volt, de telhetetlenek lettünk. Volt egy növény, ami elengedhetetlen volt az életben maradásunkhoz. Mikor túl sokat fogyasztottunk belőle a természet már nem volt képes kielégíteni a hatalmas igényünket. A növény hiányában nagyon kevesen maradtunk életben. Tudtuk, hogy fajunk néhány generáció múlva végleg elpusztul. Ekkor vette kezdetét a küldetés.

Az értelmet tovább kellett adnunk! Mi előtt biológiai vázunk ideje végleg lejárt volna, keresnünk kellett egy másik fajt, aki fogékony az értelemre. Az értelem számunkra mindennél fontosabb volt, túl kellett élnie minket! Így választottunk ki téged, az embert. Tanítani kezdtünk arra, hogy fordítsd a környezeted az előnyödre. Fajodból kiválogattuk a legerősebbeket, feltételezve, hogy ők életben maradnak, és utódokat nemzenek majd. Őket tanítottuk, hogy majd továbbadják a gondolkodás képességét fajtársaiknak.

Kétesélyes volt a feladat. Bár gyorsan fejlődő faj voltál, mégis túl korai volt még számodra a tanulás. Egyes egyedek meglepően fogékonyak voltak, már saját ötletük is született, míg mások agresszívvá váltak, ha gondolkodást serkentő feladatok elé állítottuk őket. Sajnos a folyamatot csak elindítani volt időnk, felügyelni, irányítani és ellenőrizni már nem. Az értelem viszont olyan, mint egy mag. Ha megfogant, akkor megállíthatatlanul növekedni kezd. Ezt szem előtt tarva bíztunk küldetésünk sikerességében.

Ezt az üzenetet azért hagytuk hátra, hogy ha eljön az ideje, magyarázatot lelj arra, hogy honnan származol. Számításaink szerint mostanra már el kellett érned azt a fejlődési szintet, hogy megértsd az írást. Ha mégsem, akkor kudarcot vallottunk, és ez a tábla nem más, mint magányos hírnöke az egykori értelemnek.

Ki ezt most olvasod: legyél okosabb nálunk, és ne pusztítsd el azt, ami éltet!”

 

Rádióadásban az Alkony és telihold

Tisztelt Olvasó!

Az Alkony és telihold című fantasy novellám, mellyel a Meztelen Ügynök pályázatán sikeresen vettem részt,  Andy Baronnak köszönhetően október 23-án hangos formát öltött a Civil rádióban a Meztelen Ügynök Szórakoztató Magazin a Civil Rádióban című műsor 7. adásában (FM 98MHz) Magyarországon. Az alkotást Andy Baron előadásában lehet hallgatni a következő linkre klikkelve:

http://irjunk.ucoz.hu/publ/a_meztelen_ugynok_szorakoztato_irodalmi_magazin_radiomusora_a_civil_radioban_7_szam/1-1-0-381

A történrt a műsor 32. percénél kezdődik.

A rádióban két hetente jelentkezik a műsor keddenként magyar idő szerint este 8 órakor. A műsort kis késéssel a http://www.irjunk.hu/ oldalon is lehet követni. Az oldalon egyéb alkotásokkal is lehet találkozni.

Jó szórakozást kívánok a kikapcsolódni vágyóknak!

U.I.

Köszönöm a megjelenés lehetőségét a Szerkesztőnek.

Éjféli ébredés

Gondolsz-e még rám, mikor fáradt arcod a párnán pihenteted?
Eszedbe jutok még, mikor az álom kerüli a szemed?
Mikor a bú, s a bánat a sarkadban üvölt,
Mikor ablakodon hideg eső kopog, s a magány tépdesi kínzott lelkedet,
Gondolsz-e még rám, ha szíved csendben dobog?
Egy karnyújtásnyi távolság messzebb, mint a végtelen,
A gondolat s az érzelem rajta áthatolni képtelen.
Mit ér nekem Róma hajóhada, Párizs buja kéje, romlott hazugsága,
S a világ összes óceánja, ha szomjazlak, mint Dante a vizet?
A sóvárgás poklában egyetlen csepp üde rétek, hűs hajnali harmattengerek édes káprázatát teremti meg,
S az elme megpihen.
Magamat kérdezem, minek hát léteznem,
Ha nincs oly kósza pillanat mikor eszedbe juthatok?
De ne úgy, mint rabnak a pribék, mikor ítéletét hallván sorsát megpecsételék
Vagy, mint telivérnek a fagyban fázó veréb, kire szánalomból egyet pottyant, hogy megmelegedjék.
Lennék inkább, mint zsenge fű az őznek,
Mint pollennel megrakott virág a zümmögő méhecskének,
Ki reszketve lágyan porozza bibéjét, és zúgva zümmögi, édes vagy nekem, mint a méz,
Amint a virágtól megrészegült szárnyalót a szirmok tánca öleli meg.
Akár a kialvó gyertyakanóc utolsó lehellete, elillanó foszlány vagyok csupán,
Ha nem gondolsz többé reám,
Elveszem.

                                                                                   SLZ

Alkony és telihold

Alkony és telihold - Simon Lehel Zoltán

Megjegyzés: az MÜ pályázat egyik díjazott novellája

            A nap sugarai elnyúltak a horizonton, a sárguló fény egyre halványabb, az ég kékje üvegessé vált. A tornyokban meggyújtották a fényeket. A védők teliholdas éjszakára készültek. A szokásosnál több ember állt az őrségben, mert az erdőben leselkedő ártó árnyak ilyenkor bátrabban ostromolhatják az oltalmazó vár falait.

            A feszült várakozást az egyik védő kiáltása törte meg.

– Közelednek a bölcsek!

A katonák megrezzentek, és tisztelettel hajtottak fejet az előttük elvonulóknak, kiknek ábrázatát csuklya védte az egyszerű emberek pillantásaitól. A falon túli rengetegre egy percig senki sem figyelt, de a rend képviselőinek közelében nem volt félnivalónk, mert a vámpírok rettegtek a hatalmuktól.

            Először teljesítettem szolgálatot. Alig éltem meg tizenhat tavaszt, és eddig csak meséket hallottam arról, hogy milyen érzés keríti hatalmába az embert a legnagyobb védelmezők közelében, de végre én is megtapasztalhattam a csodát. Minden félelmem szertefoszlott, biztonságban éreztem magam, és hihetetlen boldogság uralkodott a szívemben, mely olyan hevesen vert, mint egy hársfa dob az aratás ünnepén. Mámoros kábulat vett erőt rajtam, de a bölcsek hangjára visszarévedtem a káprázat csendjéből.

– Éberen figyeljetek minden levél rezdülésére, nehogy meglepjenek minket a nyálcsorgató szomjas fenevadak! A közelben vannak, tegnap éjjel elfogtunk egyet. Immár nem onthatja véretek, a kupola alatt lekötözve várja végzetét.

A bölcsek a rövid tájékoztató után elvonultak. Távozásukkal visszatért a szorongás nyomasztó érzése, és hiányzott a közelségük. Arra gondoltam, hogy bár csak mindig velük lehetnék. Viszont nem ábrándozhattam, feladatot kaptam tőlük, és én nem szerettem volna csalódást okozni.

            Ha szüleim még élnének, elmesélhetném nekik, hogy milyen volt oltalmazóink közelében. Könny szökött a szemembe, mert eszembe jutott az éjszaka, amikor a falunkat megtámadták a vámpírok. A kunyhók lángokban álltak, és a férfiak kaszával és vasvillákkal próbálták meg felvenni velük a harcot.

– Menekülj fiam, és ne nézz hátra! Fuss minél messzebb a falutól! – rivallt rám atyám.

– Ne törődj velünk, amíg te élsz, addig mi se halunk meg, és mindig veled leszünk a szívedben. – Anyám arcáról könny hullt alá, miközben búcsú csókját rám lehelte.

A falusiak hátrálni kezdtek, a vámpírok pedig közelítettek házunk felé. Anyám áttörte a maréknyi túlélők gyűrűjét, és a vadászó dögök közé vetette magát, hogy időt nyerjen a számomra. Rohanni kezdtem. Atyám fájdalmasat ordított. Az erdő széléről hátrafordultam, és láttam, ahogy egy vámpír felé ugrik, de atyám vasvillájával felöklelte támadóját. Akkor anyámat kezdtem keresni, de sehol sem láttam. Ismét atyámra szegeződött figyelmem. Ő volt az utolsó, aki még talpon volt. Körbevették, és minden irányból egyszerre rontottak rá, a vasvilla kihullt a kezéből, és a vámpírok kivéreztették. Mikor atyám a földre rogyott, még rángatózott, és halála pillanatában fagyos tekintetét felém szegezte. A fenevadak üvöltöttek, én pedig tovább rohantam, amíg össze nem estem. Mire magamhoz tértem, a nap már beragyogta az eget.

– Ne ábrándozz fiam. – Szólt hozzám az egyik őr.

– Én csak…

– Ez az első őrséged?

– Igen.

– Újonc – kuncogott. – Mit tudsz a vámpírokról?

– Amit tanítanak róluk. Hol ember, hol állat képében jelennek meg. Erejük felülmúlja a miénket. Ismerem külső jegyeiket, melyeket izgalmi állapotban nem tudnak elrejteni. Képesek repülni, és csak a bölcsek tudják elpusztítani őket.

– Mikor én gyerek voltam, a vámpírok távol tartották magukat az embertől. Néha megtámadtak egy-egy nyájat, de nem jártak falkában. Aztán egyik nap jött a hír, hogy egy juhászt holtan találtak a nyakán két szúrással. Az eset két héttel később megismétlődött. A gyilkosságok évről évre elszaporodtak, és tizenkét téllel ez előtt szervezetten kezdték támadni a településeket. Amint emberi vérrel táplálkoztak, hasonlóbbakká váltak hozzánk. Gondolkozni kezdtek, beszéltek egymás közt, és sorra irtani kezdték a falvakat. Az ezt követő két esztendő a mészárlások korszaka volt, míg meg nem jelentek a bölcsek, akik végre képesek voltak legyőzni a szörnyetegeket. Összeszedték a népeket, és a túlélők az ő segítségükkel építették fel a várakat.

–  Az óvó falaknál jóval többet köszönhetünk a rend tagjainak. Ők szervezik meg az életünket, kereskednek más várak lakosaival, mert mi nem ismerjük a nyelvüket. Terményért cserébe halat, húst és szerszámokat szereznek nekünk, és a váron kívül ők vigyáznak arra, hogy ne váljunk a ragadozók prédájává.

– Látom, okos fiú vagy. Talán megtetszel nekik, és egy napon tanítványukká fogadnak.

            A hold már a két bástya között állt, amikor megrezzent egy bokor az úton. A toronyban felszították a tüzet, és a görbe tükörrel megvilágították a terepet. Egy macska fogott egy egeret. Mindenki felnevetett. Feszült pillanatot éltünk át.

            A csillagok tovább vándoroltak az égen. Egy árnyék suhant el a sárga korong előtt.

– Egy denevér, ez rossz előjel! – kiáltottam. Valaki megfogta a kezem. Az érintés felé néztem. Az éjszaka fényei megcsillantak a fekete bársony ruhán: egy bölcs állt mellettem, tekintetemmel nem mertem illetni. Gyáva voltam, tiszteletlennek éreztem gondolataimat, de megnyugodtam közelségétől.

– Készülj, mert kiválasztottalak – súgta a fülembe.

Hogy én kiválasztott? Elállt a lélegzetem. Öröm és félelem kavargott bennem, nem mertem elhinni, hogy ez velem megtörtént. Az őrök semmit sem hallottak, csizmájukat nézték, és csak akkor emelték fel a fejüket, amikor lábuk előtt elhaladt a földre omló lepel. Magam elé bámultam, és próbáltam feldolgozni a hírt. Tolmácsolhatom a bölcsek tanításait a népnek, megismertetik velem titkaikat, és egyszer én is közéjük fogok tartozni. El akartam mondani a többieknek, de nem henceghettem. Ez megtiszteltetés volt, méltósággal kellet viselnem, mivel egy kiválasztott a közvetítő a fenséges útmutatók és az emberek között. Annyira felajzott a gondolat, hogy kedvem támadt rohanni. Bátornak éreztem magam.

            Hűvösebb lett, összehúztam a mellényemet, és játszottam a gondolattal, hogy talán láthatom élve a nemrég elfogott vérszívót, amikor egy idősebb kiválasztott lépett hozzám.

– A bölcsek már várnak rád. Ha készen állsz, gyere velem a kupolába.

Az őrök döbbenten figyeltek ránk. Tudták, hogy arcomat hamarosan fekete kendővel fedik el, és hogy mostantól a rend tanítványa leszek. Olyan boldog voltam, ahogy a fáklya fényében megvilágított szűk falak közt követtem első mentoromat a beavatási szertartásra.

            Megérkeztünk a szentélybe, ahová csak a bölcsek engedélyével lehet belépni. A mennyezet színes üvegmozaikján beragyogott a holdfény. A teremben nyomasztó pirosas homály uralkodott. A bölcsek körben álltak. Nem tudtam, hogy mi fog történni. Féltem.

– Ó, éjszaka világossága, ki erőt adsz a vadászó lényeknek, fényeddel ragyogd be eme ifjú szívét, kit most sorainkban köszönthetünk! – kántálták egyszerre, majd lefogtak, és az oltárra fektettek. Kést vettek elő, és felhasították a mellkasom. Ordítottam a fájdalomtól, vergődtem, és ekkor az egyikük a szemembe nézett, amitől megnyugodtam. Hagytam, hogy megkóstolják a vérem.

– Egy szót se szólj! – tiltotta meg a kiválasztott, aki ide vezetett.

Nem mertem, nem tudtam, nem akartam tenni semmit. A hatalmukba kerültem, azt hittem, hogy végem.

– Az ifjú megosztotta velünk életét, ezért most mi is adunk a sajátunkból, és mindnyájan testvérekké leszünk! Vére tiszta, léte mostantól a közönségeseké fölött áll! – Közösen elismételték a szónoklatot, és a rend tagjai magukat kezdték vagdosni. Vérüket a sebemre csepegtették. Kellemes forróság öntötte el a testem, és éreztem, ahogy a sérült rész kezd összeforrni. Mire elengedtek, már csak egy kis heget tudtam kitapintani.

– A bölcsek hatalma – sóhajtottam. Térdre rogytam, és fejemet lehajtva kezemet feléjük emelve némán könyörögtem bocsánatukért, amiért nem bíztam bennük. Nem lett volna szabad félnem tőlük!

            A tiszteletre méltók elhagyták a termet, és legfiatalabb testvérem röviden tájékoztatott.

– Mostantól te is kiválasztott vagy. Megkaptad a vének erejét, már csak meg kell tanulnod használni, és igazán közénk fogsz tartozni.

– Köszönöm, mesterem! Mindent megteszek, hogy méltón élhessek a bölcsek hatalmával.

– Ma éjjel még vár rád egy próba. A te kezeidre bízzuk az elfogott vámpírt. Pirkadatig végezned kell vele.

– És, ha nem leszek rá képes? – Gyerekkorom óta nem láttam vámpírt.

– Ha a dög hajnalban még lélegezni fog, akkor elbuktad a próbát, és sosem tapasztalhatod meg a rend hatalmát. Most pedig kövess, elvezetlek utolsó próbatételed helyszínére.

            Egy szerszámokkal felszerelt kínzókamrába mentünk, ahol már várt rám a gyűlölt áldozat. A gondolattól, hogy nekem kell végeznem vele, egy pillanatra megdermedtem. Akkor hátba vágtak, én előre léptem, és mögöttem becsapódott a nehéz vasajtó.

– Egyedül! – hallottam a szigorú utasítást.

A vérszívó némán várt rám egy padra kötözve. Fejére még érkezésem előtt zsákot húztak. Alakja gyengéd volt és nőies. Kíváncsi voltam, hogy mit bír a nyomorult. Felmelegítettem egy billogot, és az izzó vasat teljes erőmmel a combjára nyomtam. Felsikoltott! Ettől megrémültem! Annyira emberi volt. Tovább kellett csinálnom, pirkadatig végeznem kellett vele. Azzal nyugtatgattam magam, hogy reggel a várvédők előtt mutathatom meg az áldozat levágott fejét, mely a felkelő nap sugaraiban füstölve válik majd hamuvá.

            Orromat megcsapta az égett hús szaga. Nyivákolt a bestia, öklömmel suhintottam arcát, de csak nem fejezte be. Lehúztam fejéről a zsákot, és hátra hőköltem. Egy ártatlan lány volt előttem.

– Csak meg akarsz téveszteni, kívül angyal képét viseled, de belül maga vagy az ördög! Széttépnél, ha elengednélek!

A szeme nedves volt a könnytől, érthetetlen nyelven könyörgött az életéért. Nehezebbnek tűnt megölni, mint ahogy azt elsőre gondoltam. Visszahúztam fejére a szürke vásznat, és kinéztem az ajtó rácsain. A folyosón égtek a fáklyák, kikiáltottam, de válasz nem érkezett. Csak az a lány, az a vámpír nyöszörgött.

– Olyan ártatlannak nézel ki, amikor épp nem egy családot marcangolsz cafatokra! – rivalltam rá. – Gyűlöllek benneteket, mégsem tudok megölni egyet sem! – Össze voltam zavarodva és nem mertem újból megütni. Rácsaptam az asztalra, a kínzószerszámok csörömpölve hulltak a padlóra. A lány megrezzent. Szenvedtem a szenvedésétől. Közelebb mentem hozzá, de nem láttam rajta a vámpírok jellemzőit. Lehúztam fejéről a zsákot, és a szeméből tükröződő rémület a lelkembe mart. Sírva magyarázni kezdett, de nem értettem, hogy mit akar mondani. Könnyes tekintetét mereven a mellemre szegezte, és akaratlanul is a nézés irányába emeltem a kezem. Akkor vettem észre, hogy sebem teljesen eltűnt. Tudtam, hogy a vámpírok villámgyorsan gyógyulnak, ezért nehéz őket megölni, de a lány combján rondán éktelenkedett az általam okozott sérülés. Ő biztos nem lehet vámpír! Mit tettem, mire kényszerítettek? Nem értettem semmit. Kissé bátortalanul oldottam el a köteleket, de nem támadt rám. Éreztem, hogy tud valamit, amit én nem.

Fel akartam segíteni védtelen áldozatomat, de nem bírt lábra állni. Szólnom kellet, hogy ő nem az, akinek hiszik. Lehet, hogy az igazi megszökött, és itt hagyta maga helyett ezt az ártatlant, hogy időt nyerjen, és szabadon garázdálkodhasson a várban vagy, hogy belülről intézze el az őröket, hogy társai beszökhessenek.

 Segítség kell! A bölcsek biztos meg tudnak gyógyítani. Nem hagyhatnak egy embert szenvedni.

A lány rettenetesen kínlódott, és én kezdtem kétségbe esni.

Talán ez csak egy próba volt, hogy felismerek-e egy igazi vámpírt? A rend nem lehet ennyire kegyetlen. Kiabáltam, hogy nyissák ki az ajtót, de senki sem válaszolt.

– Biztos csak pirkadatkor jönnek értem, de te addig meg fogsz halni. – Mintha megértette volna a keserű szavakat. – Ha vámpír lennél… De nem vagy az, nem fogod kibírni.

Ekkor beugrott!

– A bölcsek ajándéka! Már bennem van az erő, talán én is meg tudlak menteni.

Ez lett volna a valódi próbatétel? A kezembe vettem egy kést, a lány nem értette, hogy mit akarok, megijedt, a maradék erejével védekezni próbált. Felhasítottam a csuklóm, hogy lássa, nem akarom bántani, de nem használt. Lefogtam, és a pengével óvatosan felsértettem a bőrét. Véremet az övével elegyítettem, arcán láttam, ahogy megkönnyebbült, enyhült a fájdalma, légzése megnyugodott. A seb lassan elkezdett begyógyulni.

            Hajnalhasadás előtt vezetőm kinyitotta az ajtót, akinek láttára a lány megrémült.

– Lehet, hogy egy vámpír van szabadon! – mondtam a várakozás minden izgalmával. Ő meglepődött, és ekkor a lány egy hegyes kínzószerszámmal mélyen az ajtóban álló szívébe döfött.

– Vëmpér! – ordította a vékony teremtés.

Aki eddig mentorom volt, most ellenségemmé vált. Állati hangon üvöltött, szeme elvörösödött, és méregfogai kihegyesedtek.

– Te vámpír! – hörögtem rá dühösen. Nem féltem, erősnek éreztem magam. Megragadtam egy láncot, és minden dühömet egyetlen ütésbe koncentrálva felé suhintottam. Egyik foga letört. Sziszegett, mint egy kígyó.

– Megöllek áruló! Kiszívom minden csepp véred!

– Egy foggal nehezen! – vágtam vissza meggondolatlanul, pedig még nem voltam tisztában a helyzettel.

Tiltott gondolatok kezdtek előtörni belőlem. Miért fedik el arcukat a bölcsek? Miért nem lehet rájuk nézni? Mi az a bűvölet, ami az embert hatalmába keríti a közelükben? Miért titkolóznak? Lényegében náluk van minden hatalom. Az nem lehet, hogy egy vámpír a bölcsek tudta nélkül kiadta volna magát tanítványnak. Azt érezniük kellett volna. Ez is a próba része lenne? Nem lehet! Észhez akartam térni!

– Mik valójában a bölcsek? – kérdeztem, mi közben harcra készen forgattam az egymásba fonódó acélszemeket.

– Mi vagyunk a ti gazdáitok, és ti vagytok a mi barmaink! Úgy tartunk benneteket, mint a háziállatokat, gondoskodunk rólatok, mi közben fogalmatok sincs, hogy milyen célt szolgáltok!

– Erre az egészre miért volt szükség?

– Az lett volna a dolgod, hogy ráébredj, mi is vagy valójában. El kellett volna venned a lány vérét, de látom, hogy te inkább adtál neki a sajátodból. Lehetsz még vámpír, ha segítesz kiszívni ezt a szukát!

– Rohadj meg, te elfajzott dög! – üvöltöttem torkom szakadtából, és a lánccal újból lesújtottam a pokolfajzatra. Nem bírtam elhinni, amit mondott. Az egész létem, mindnyájunk élete nem egyéb, mint a vámpírok szórakozása? Mintha egy ajtó nyílt volna ki a szemem előtt, kezdtem érteni az összefüggéseket, mi közben éreztem, hogy erőm egyre növekszik.

            Megfogtam a lány kezét, és rohantam, hogy szóljak az őröknek. Nem gondolkoztam azon, hogy hinni fognak-e nekem, de meg kellett próbálnom. Amikor felértünk a bástyára, a hold már lemenőben volt a hegyek mögött. Kezdett kivilágosodni. Ordítani akartam, de a nap első sugarai ránk ragyogtak, és iszonyatos fájdalommal égették a húsomat. Megérkezett az őrök reggeli váltása, és most kétszer annyian lehettek szemtanúi létem embertelenségének. Csak akkor tudatosodott bennem, hogy a lánnyal vámpírokká váltunk. Látták, ahogy szenvedünk a hajnali félhomálytól, de a fény még nem volt olyan erős, hogy végezzen velünk. Ölbe kaptam sorstársamat, nem tudtam, hogy túl fogjuk-e élni, de a mélybe vetettem magam. Zuhanás közben éles fájdalom hasított a gerincembe, és két fekete szárnyat tártam ki. Sebesen az erdő árnyékába szálltam, és a szélnél is gyorsabban kezdtünk rohanni. A fák sűrűjében sikerült elmenekülnünk. Megláttunk egy denevért, tudtuk, hogy a nap elől igyekszik búvóhelyére, és követtük. Egy barlangba repült, mi sietős léptekkel közelítettük meg a búvóhelyet, és akkor morgás csapta meg a fülemet. Egy farkas állta utunkat. A szemét mintha ködfátyol fedte volna el, pofáját nyálbuborékok lepték. A vad veszett volt. Előttünk tántorgott, nem akart minket utunkra engedni, a nap pedig egyre erősebben hatolt be a fák lombja közt. Tekintetemmel követ vagy botot kerestem, megpillantottam egy vastagabb karót, de mikor utána nyúltam, az állat odaugrott és a karomba harapott. Tépte, cibálta, nem akart elereszteni. Ekkor kezemet a farkassal együtt a levegőbe emeltem, és olyan erősen vágtam a rajtam csüngő állatot egy sziklához, hogy hallottam csontjai ropogását. A pára még egyszer utoljára felnyekkent, a harapás meglazult, fejénél fogva letéptem a belém mélyedt fogakat, és éreztem, hogy végtagom hirtelen elzsibbad. Nem volt időm a történteken merengeni, a nap üldözött minket, és bevetettük magunkat a hasadékba.

            A barlangban iszonyatos fájdalom lett úrrá rajtam. A kezdeti zsibbadás az egész testemre átterjedt, verejtékezni kezdtem, kiszáradtam, és a kínok közepette elájultam. Két nappal később tértem magamhoz. Újdonsült társam nem hagyott magamra. Szárnyam elvált testemtől, valami megváltozott. Hirtelen vad dühöt éreztem, és belemartam a lányba, de ő szerencsére erősebb volt, és leütött, még mielőtt kárt tehettem volna benne. Mire ismét feleszméltem, ápolómon is kezdtek jelentkezni azok a tünetek, amelyet én már átéltem. Sokkal jobban éreztem magam, de most a lány volt rosszul. Szólongattam, kérdezgettem, de ő csak nyöszörgött, és hamarosan elvesztette eszméletét.

            Éjjel előbújtam a barlangból, hogy élelem után kutassak. A pusztakezes vadászat meglepően könnyen ment. A vámpírráválásomat követő órákhoz képest most valahogy emberibbnek éreztem magam, de tudtam, hogy többé már nem lehetek olyan, mint régen. Eszembe jutott, hogy kereshetnek bennünket, és talán csak a szerencsének köszönhető, hogy még nem találtak ránk. Visszamentem a zsákmánnyal a lányhoz, megpróbáltam megetetni, de a magatehetetlen test képtelen volt megrágni az ennivalót, így csak egy kis vért tudtam óvatosan lenyeletni vele.

            A beteggel a hátamon igyekeztem a sötétben minél távolabb kerülni a vártól. A szemem hozzászokott a sötétséghez, és jobban láttam, mint hajdanán emberi lényként. A fülem az erdő legapróbb zaját is képes volt meghallani, a levegőt szimatolgattam, eddig soha nem érzett szagok járták át orromat. Még nem tudtam behatárolni a különböző neszeket, a szimatok eredetét, de kezdtem egyre könnyebben tájékozódni a sűrű, sötét rengetegben. Sikerült egy kisebb üreget találnom, melynek nyílását a növények eltakarták. Belül kiszélesedett, nem gondoltam volna, hogy egyszerre ilyen kényelmes és jó búvóhelyre fogok bukkanni. A szállást egy rókacsalád birtokolta, de elzavartam őket, miután egynek kitörtem a nyakát. Tudtam, hogy a rókák több kijáratot is ástak, megkerestem néhányat, és kitágítottam, hogy veszély esetén könnyebben tudjunk elmenekülni.

            A rókahúst az odútól távolabb megsütöttem, és még mielőtt hajnalodni kezdett volna, visszatértem az ideiglenes szállásra. Társam is magához tért, és végre ő is evett. A viszontagságok után most volt először időnk arra, hogy megpróbáljunk többet megtudni a másikról. Különböző nyelvet beszéltünk, de voltak közös szavaink. A kilátástalanság közepette a bujdosás alatt közel kerültünk egymáshoz. Az éjszakákat vadászattal töltöttük, a fennmaradó időben pedig egymáséi voltunk. Elképesztő szenvedéllyel és állati indulatokkal birkóztuk át a nappalokat, képtelenek voltunk abba hagyni. Az elemi vadság ősi sugallata kényszerített minket arra, hogy együtt legyünk. A bennünk végbemenő változás egy új kezdet volt a világnak.

            Ismét teliholdas éjszaka köszöntött ránk. Gyengülnünk kellett volna, mivel nem jutottunk emberi vérhez, ennek ellenére erősebbek lettünk. A képességeim megváltoztak. Álmomban szüleim szóltak hozzám a túlvilágról, és azt kérték, hogy álljak bosszút értük. Felnéztem a holdra, a nyakam megmerevedett, szőrösödni kezdtem, állkapcsom megnyúlt, az ujjaim karmokká hegyesedtek. Éles farkasfogakat éreztem a számban. Az orromat vámpírszag csapta meg. Minket kerestek. Egy ösztön hajtott, csak később értettem meg, hogy mit tettem. Többé nem éreztem éhséget, csak mérhetetlen dühöt. Amikor a vérszívók megpillantottak bennünket, nem tudták, hogy mivé váltunk. Reggelre ismét önmagam voltam, a nap újból lágyan simogatott, mint régen, és néztem, ahogy a vámpírok maradványai felszáradtak az ezüstösen csillogó fényben.

            A természet velünk kívánt egyensúlyt teremteni a világban. Azon az éjszakán kétszer is újjászülettem, és általam egy új faj jelent meg a csillagok alatt. Még mindig rejtőzködünk, társammal arra várunk, hogy megerősödjünk. Gyerekeink születtek. Ez megint egy emberi tulajdonság a vámpírokhoz képest. Az álszent képmutatók mindössze fertőzve képesek gyarapítani fajtájukat. Ők azt hitték, hogy árva létemre a maguk képére formálhatnak, de tévedtek. A különbség, ami mássá tesz minket az, hogy nekik sosem volt családjuk. Én még emlékeztem a szüleimre, és most már tudom, hogy ez adott erőt ahhoz, hogy a belém plántált kísértésnek ellenálljak. Azon az éjszakán a kínzókamrában rátaláltam életem párjára, az izgalom, a lány iránti aggodalmam és a fojtogató zavarodottság együttesen emberi énemet erősítették. A meneküléshez szükséges lelkierő azonban a test kívánságai ellen idővel kevésnek bizonyult volna, ha akkor az a beteg farkas nyálával nem vált ki bennem heves ellenhatást a szervezetemet átváltoztatni kívánó erővel szemben. Lényem így is átalakult, de részben megmaradhattam embernek. Nem a véletlenen múlt fajunk megszületése, a lélek tisztasága volt az, ami ellenállt a szomjúságnak. Szüleim szeretete, mellyel életüket áldozva megmentettek, elnyomta bennem a vérszomj telhetetlen vágyát. Elmém a telihold erejének ellenére pirkadatig nem torzult, és ez volt az, ami megpecsételte az összes vámpír sorsát. Ami ezután történt, csak egy lehetőség volt, ami nem következhetett volna be, ha akkor elbukom, és beállok kísértőim soraiba.

A rend maszkja mögé bújt ragadozók sokan vannak, nyíltan még nem tudunk szembeszállni velük, de a gyerekek lassan felnőnek, és fajunk ellen védtelenek lesznek a kegyetlenkedő zsarnokok. Napjaik meg vannak számlálva.

A leghosszabb hétvége

Simon Lehel Zoltán: A leghosszabb hétvége

Péntek délután volt. A hétköznap gondjait maguk után tudó járókelők elözönlötték az utcákat. Imitt egy házaspár tolt egy babakocsit, odébb kutyát sétáltattak, egy kócos alak surranva kerülgette a többit, látszólag sietett valahová. Mindenki keresett valamit, kereste azt az időt, amit az egész heti robot elvett, és egyesek lázasan, mások bágyadtan, mélabúsan a későbbi találkozásokra gondolva őrölték jártukban a rohanó perceket.

Egy még csak alig két hónapja munkába állt huszonéves kopogtatta az automata bádoglemezét türelmetlenül várva második fizetésének egy nagyobb részletét. Az első lóvé utolsó fityingjeinek már néhány napja búcsút intett. A hétköznapok sokba kerülnek, de a hétvége mindent visz. Csak egy sör, egy cigi, egy belépő valahová, talán még egy gyors pizza, és az ember ismét megszomjazik. Végül pedig, mikor a láb már fáradtan roskadozik a kiegyensúlyozatlan test alatt, jó, ha még marad annyi zseton, ami elég egy taxira.

Az automata lassan nyekeregve tolta ki a bankkártyát, Gergő kihúzta a nyílásból, és hallgatta, ahogy a henger számolja a kért összeget. Váratlanul egy soha nem hallott durranás rázta meg a levegőt, majd pár pillanattal később a föld is remegni kezdett. A távolban porfelhő magasodott az égbe sebesen növekvő gombaalakot öltve. A tömeg hol egymásra, hol a katasztrófa irányába nézett. Néhány szempillantással később mindenki számára világossá vált, hogy robbanás történt, az okát azonban senki nem tudta. Szirénázás hallatszott, a civilek egy része régi filmekből sejtette, hogy ez a légi riadó jele, de eme generáció már nem ismerte a vészjósló zajt. Gergő az automatára meredt, ami nem adott ki pénzt, nem villogott, a halott képernyőn csak a kliens képmása tükröződött. A környező boltokban megszűnt a világítás, a fotocellás ajtók nem működtek, a mozgólépcsők egy helyben álltak, a napszemüvegekkel forgó tálca mozdulatlanul csillogott tovább. Az egész városban megszűnt az áramellátás. Újabb robbanás rázta meg a földet, ez már jóval közelebb volt. A város legmagasabb épülete összerogyott maga alá gyűrve az útjába kerülő betontömböket. A páni félelem exponenciálisan kezdett terjedni az addig jámbor polgárokon, és mindenki rendezetlenül össze-vissza rohant, fellökve és eltaposva a gyengébbeket. Gergő döbbenten figyelte, ahogy a civilizált környezet rettegő hordává csap át. A ledőlt torony irányába nézett, és látta, hogy néhányan próbálnak közelebb kerülni a törmelékekhez, hogy segítsenek, ha még van kinek. Hirtelen nem tudta mit tegyen. Féltette az életét, a várost, a családját.  A szüleim! Belehasított a felismerés, hogy ha ez folytatódik, akkor nem csak ő, de otthon a szerettei is veszélyben lesznek. A telefonjáért nyúlt, a testvérét hívta, kicsöngött, aztán hirtelen foglaltat jelzett a készülék. Újra próbálkozott, de már hiába. Nem volt jele. A kommunikáció zsinórját valahol a magasban elvágták. Amint a támadás megkezdődött a műholdakat is kilőtték. Gergő erről mit sem tudott, és a sokk hatására az is csoda, hogy lélekjelenlétét úgy, ahogy megőrizte, de katonai stratégiákon már nem törte a fejét.

A tér kiürült az emberektől, a toronyház romjai alól pedig lassan előhúztak egy két holttestet, majd valakit, akinek még jött ki hang a torkán, de csakhamar neki is elállt a lélegzete. Újabb robbanások szaggatták a várost, kisebb sorozatokkal bombáztak, nem tudni, hogy kik és honnan, de minden szinte egyszerre borult lángokba. A kórházakat majd a lakónegyedeket vették célba. A levegő megtelt porral, és a füst, ahogy szétterült az égen, alkonyattá változtatta a nappalt. Gergőben felszökött az adrenalin, és mint egy őrült futásnak eredt az otthona felé. Rohanás közben fájdalommal telt kiáltásokat hallott, segítségért fohászkodó elesettek hangjai kínozták, de ő csak arra gondolt, hogy épségben találja otthon a családját. Egy ledőlt épület útját állta. Másik lehetőséget keresve egy mellékutcán próbált tovább jutni, de ott sem járt sikerrel. Visszafordult, hogy egy nagyobb kitérővel kerülje meg a romos városrészt, de minden irányban törmelékhegyek magasodtak. Egyetlen út maradt, ahol egy ház rádőlt egy másikra, de alatta még négykézláb át lehetett kúszni. Gergő térdre ereszkedett, hogy bemásszon a rom alá, de valaki tarkójánál fogva visszarántotta, és lekevert neki két akkora pofont, amibe beleszédült.

– Hová akarsz menni te idióta! Meguntad az életed? – mordult rá egy hatalmas idegen.

– Hagyjon! Haza kell mennem! A szüleim otthon vannak, és…

Az idegen látta, hogy Gergő nem tud tisztán gondolkodni. Az ifjú megpróbált kiszabadulni a nagydarab szorításából, üvöltött és rúgkapálózott, de mindhiába. Végül mintha elhagyta volna ereje, és kisded zokogásban tört ki. Egy szót sem volt képes már kinyögni, csak sírt, mint akit odacsaptak. Az ismeretlen védelmező elvonszolta egy pincébe, ahol még voltak négyen, aztán ott hagyta, és visszament az utcákra. Gergő lassan elnémult, körülnézett a sötét helyen, ahol csak egy elemlámpa fénye világította meg a mocskos arcokat. Ő volt a szedett-vetett társaság legidősebb tagja.

– Hova akarsz menni? – kérdezte az egyik kölyök, amikor Gergő felállt és a kijárathoz lépett.

– Nekem nincs itt semmi keresnivalóm – azzal kiosont a pincéből, és újra megkereste azt a helyet, ahonnan korábban elvonszolták, de addigra az épület teljesen rárogyott a másikra, és eltűnt az átjáró. Ez volt az utolsó járható lehetőség. Egyedül az összeomlani készülő törmelékek megmászásával lehetett kijutni a bombázásoktól elbarikádozott városrészből. Idő közben beesteledett, és a világítás nélkül maradt utcákon Gergő alig látta, hogy hova lép vagy épp mibe kapaszkodik. A kezdeti rohanástól kimerülve alig maradt jártányi ereje, és az előtte tornyosuló téglahalmok egyre nehezebb ellenfélnek bizonyultak. A  rommá lett épület túloldalán egy újabb robbanás rázta meg a törmelékeket. Gergő lába alatt kicsúszott az egyik kő, amitől ő vagy négyméternyit zuhant néhány faldarab kíséretében, melyek irgalmatlanul potyolták a földet ért testet. Mielőtt elájult volna, az égre bámult, ahol körös-körül tűzoszlopok világították be a légkörbe emelkedő por- és füstfelhők felszínét. A várost mindenütt bombázták.

       Másnap valamikor délben Gergő egy puha ágyban ijedten ébredt, de a kényelmes matrac érzése megnyugtatta, és még mielőtt kinyitotta volna a szemét, azon elmélkedett, hogy mindez csak álom lehetett. A hétköznapok változatlanságának érzése kellemesen simogatta a fiú gondolatait. Eszébe jutott, hogy milyen jó lenne most maga alá gyűrni a takarót, és hason fekve folytatni a henyélést, de a mozdulat hatására éles fájdalom hasított a bordái közé.

– Hohó! Csak lassan, fiacskám! Fel vagy mentve tornából, szóval ne mozogj annyit – Gergő a hang felé fordította a fejét, és megismerte a nagydarab fickót, akitől a pofont kapta.