Péntek délután
volt. A hétköznap gondjait maguk után tudó járókelők elözönlötték az utcákat.
Imitt egy házaspár tolt egy babakocsit, odébb kutyát sétáltattak, egy kócos
alak surranva kerülgette a többit, látszólag sietett valahová. Mindenki
keresett valamit, kereste azt az időt, amit az egész heti robot elvett, és
egyesek lázasan, mások bágyadtan, mélabúsan a későbbi találkozásokra gondolva őrölték
jártukban a rohanó perceket.
Egy még csak alig
két hónapja munkába állt huszonéves kopogtatta az automata bádoglemezét
türelmetlenül várva második fizetésének egy nagyobb részletét. Az első lóvé
utolsó fityingjeinek már néhány napja búcsút intett. A hétköznapok sokba
kerülnek, de a hétvége mindent visz. Csak egy sör, egy cigi, egy belépő
valahová, talán még egy gyors pizza, és az ember ismét megszomjazik. Végül
pedig, mikor a láb már fáradtan roskadozik a kiegyensúlyozatlan test alatt, jó,
ha még marad annyi zseton, ami elég egy taxira.
Az automata lassan
nyekeregve tolta ki a bankkártyát, Gergő kihúzta a nyílásból, és hallgatta,
ahogy a henger számolja a kért összeget. Váratlanul egy soha nem hallott
durranás rázta meg a levegőt, majd pár pillanattal később a föld is remegni
kezdett. A távolban porfelhő magasodott az égbe sebesen növekvő gombaalakot
öltve. A tömeg hol egymásra, hol a katasztrófa irányába nézett. Néhány
szempillantással később mindenki számára világossá vált, hogy robbanás történt,
az okát azonban senki nem tudta. Szirénázás hallatszott, a civilek egy része
régi filmekből sejtette, hogy ez a légi riadó jele, de eme generáció már nem
ismerte a vészjósló zajt. Gergő az automatára meredt, ami nem adott ki pénzt,
nem villogott, a halott képernyőn csak a kliens képmása tükröződött. A környező
boltokban megszűnt a világítás, a fotocellás ajtók nem működtek, a mozgólépcsők
egy helyben álltak, a napszemüvegekkel forgó tálca mozdulatlanul csillogott
tovább. Az egész városban megszűnt az áramellátás. Újabb robbanás rázta meg a
földet, ez már jóval közelebb volt. A város legmagasabb épülete összerogyott
maga alá gyűrve az útjába kerülő betontömböket. A páni félelem exponenciálisan
kezdett terjedni az addig jámbor polgárokon, és mindenki rendezetlenül
össze-vissza rohant, fellökve és eltaposva a gyengébbeket. Gergő döbbenten
figyelte, ahogy a civilizált környezet rettegő hordává csap át. A ledőlt torony
irányába nézett, és látta, hogy néhányan próbálnak közelebb kerülni a
törmelékekhez, hogy segítsenek, ha még van kinek. Hirtelen nem tudta mit
tegyen. Féltette az életét, a várost, a családját. A
szüleim! Belehasított a felismerés, hogy ha ez folytatódik, akkor nem csak
ő, de otthon a szerettei is veszélyben lesznek. A telefonjáért nyúlt, a
testvérét hívta, kicsöngött, aztán hirtelen foglaltat jelzett a készülék. Újra
próbálkozott, de már hiába. Nem volt jele. A kommunikáció zsinórját valahol a
magasban elvágták. Amint a támadás megkezdődött a műholdakat is kilőtték. Gergő
erről mit sem tudott, és a sokk hatására az is csoda, hogy lélekjelenlétét úgy,
ahogy megőrizte, de katonai stratégiákon már nem törte a fejét.
A tér kiürült az
emberektől, a toronyház romjai alól pedig lassan előhúztak egy két holttestet,
majd valakit, akinek még jött ki hang a torkán, de csakhamar neki is elállt a
lélegzete. Újabb robbanások szaggatták a várost, kisebb sorozatokkal bombáztak,
nem tudni, hogy kik és honnan, de minden szinte egyszerre borult lángokba. A
kórházakat majd a lakónegyedeket vették célba. A levegő megtelt porral, és a füst,
ahogy szétterült az égen, alkonyattá változtatta a nappalt. Gergőben felszökött
az adrenalin, és mint egy őrült futásnak eredt az otthona felé. Rohanás közben
fájdalommal telt kiáltásokat hallott, segítségért fohászkodó elesettek hangjai
kínozták, de ő csak arra gondolt, hogy épségben találja otthon a családját. Egy
ledőlt épület útját állta. Másik lehetőséget keresve egy mellékutcán próbált
tovább jutni, de ott sem járt sikerrel. Visszafordult, hogy egy nagyobb
kitérővel kerülje meg a romos városrészt, de minden irányban törmelékhegyek
magasodtak. Egyetlen út maradt, ahol egy ház rádőlt egy másikra, de alatta még
négykézláb át lehetett kúszni. Gergő térdre ereszkedett, hogy bemásszon a rom alá,
de valaki tarkójánál fogva visszarántotta, és lekevert neki két akkora pofont,
amibe beleszédült.
– Hová akarsz menni te idióta! Meguntad az
életed? – mordult rá egy hatalmas idegen.
– Hagyjon! Haza kell mennem! A szüleim otthon
vannak, és…
Az idegen látta, hogy Gergő nem tud tisztán
gondolkodni. Az ifjú megpróbált kiszabadulni a nagydarab szorításából, üvöltött
és rúgkapálózott, de mindhiába. Végül mintha elhagyta volna ereje, és kisded
zokogásban tört ki. Egy szót sem volt képes már kinyögni, csak sírt, mint akit
odacsaptak. Az ismeretlen védelmező elvonszolta egy pincébe, ahol még voltak
négyen, aztán ott hagyta, és visszament az utcákra. Gergő lassan elnémult,
körülnézett a sötét helyen, ahol csak egy elemlámpa fénye világította meg a
mocskos arcokat. Ő volt a szedett-vetett társaság legidősebb tagja.
– Hova akarsz menni? – kérdezte az egyik
kölyök, amikor Gergő felállt és a kijárathoz lépett.
– Nekem nincs itt semmi keresnivalóm – azzal
kiosont a pincéből, és újra megkereste azt a helyet, ahonnan korábban
elvonszolták, de addigra az épület teljesen rárogyott a másikra, és eltűnt az
átjáró. Ez volt az utolsó járható lehetőség. Egyedül az összeomlani készülő
törmelékek megmászásával lehetett kijutni a bombázásoktól elbarikádozott
városrészből. Idő közben beesteledett, és a világítás nélkül maradt utcákon
Gergő alig látta, hogy hova lép vagy épp mibe kapaszkodik. A kezdeti rohanástól
kimerülve alig maradt jártányi ereje, és az előtte tornyosuló téglahalmok egyre
nehezebb ellenfélnek bizonyultak. A rommá lett épület túloldalán egy újabb robbanás rázta meg a törmelékeket. Gergő lába alatt kicsúszott az egyik kő,
amitől ő vagy négyméternyit zuhant néhány faldarab kíséretében, melyek
irgalmatlanul potyolták a földet ért testet. Mielőtt elájult volna, az égre
bámult, ahol körös-körül tűzoszlopok világították be a légkörbe emelkedő por-
és füstfelhők felszínét. A várost mindenütt bombázták.
Másnap valamikor délben Gergő egy puha ágyban
ijedten ébredt, de a kényelmes matrac érzése megnyugtatta, és még mielőtt
kinyitotta volna a szemét, azon elmélkedett, hogy mindez csak álom lehetett. A
hétköznapok változatlanságának érzése kellemesen simogatta a fiú gondolatait.
Eszébe jutott, hogy milyen jó lenne most maga alá gyűrni a takarót, és hason
fekve folytatni a henyélést, de a mozdulat hatására éles fájdalom hasított a
bordái közé.
– Hohó! Csak lassan, fiacskám! Fel vagy mentve
tornából, szóval ne mozogj annyit – Gergő a hang felé fordította a fejét, és
megismerte a nagydarab fickót, akitől a pofont kapta.
