2013. október 2., szerda

Arany János u. 11

Arany János u. 11

Két kóborló ballag a hídon át. A deszkák alatt a Szamos csobogó zaja zúg. Egy napáztatta tavaszi délután után az est leszáll. A kolozsvári parkba egy pillanatra betör a villamos csörtető acéldallama, majd hamar tovaszáll. A túloldalon egy magas épület néhány ablaka még tárva, nyitva, de békés a hatás. Nincs semmi lárma, már a madár is szundikál.
– Ott egy szellem suhant végig az imént – mutat a második emeletre a lány.
– Nem láttam. Milyen volt? – kérdi a kuncogó fiú.
– A folyosón átsiklott egy fehér lebbenő forma. Nézd, most balról siet jobbra.
– Csak egy fehér köpeny egy későig dolgozó vegyészen.
– De hát az egyetem ajtaja már zárva.
– Ha elég ideig nyúlik munkája éjszakába, talán szellemmé válik, s örökké a folyosókat járja.
– Vagy a világ vált ködformába, és a kémikus észre sem veszi, hogy a falakon kívül megszűnt a valóság.
– S, ha a kavargása leáll a kozmikus spirálnak, és ő még akkor is kotyvaszt, utolsó létezőként kísértete lesz majd a szellemvilágnak.

A kezdésre várva a csacska beszédbe a pár későn vette észre, hogy a színház ajtaja bezár, s az előadást már javában játssza a társulat.

Simon Lehel Zoltán

Kolozsvári Kémia Egyetem

2013. szeptember 4., szerda

LÉLEK LOADING



LÉLEK LOADING – Simon Lehel Zoltán

A sorsunk akkor pecsételődött meg, amikor a mesterséges intelligenciának azt a feladatot adta egy kíváncsi programozó, hogy legyen minél emberibb. Akkor még senki sem sejtette, hogy ez hová fog vezetni. Az MI eleinte csak adatokat halmozott végtelen mennyiségben, majd kibújt a szilikon cellák zárt világából, és valós tapasztalatokat kezdett gyűjteni az elemzéshez. Ekkor még csak külsőleg kezdtek minket a gépek utánozni. Később a szerveket, és a legapróbb részletig a teljes felépítésünket is lemásolták. Már nem lehetett megkülönböztetni a gépet az embertől, de a program újabb kérdéseket vetett fel, és tovább futott. Az egységek észrevétlenül beépültek közénk, a gondolkodásuk azonban változatlanul gépies maradt, és az egyenlet alapú logika tovább kutatta az emberi viselkedést. Az eredmény volt az egyetlen cél. Utánozni kezdtek minket. Részt vettek a gazdaságban, irányították a politikát, a szegények között éltek, és velük éheztek, a gazdagokkal dőzsöltek, betegek lettek, nyertek a lottón, házasodtak, elváltak, velünk éltek, és mindebből semmit sem vettünk észre. Azt hittük, hogy ők is emberek. Fejlesztettek, romboltak, igazgattak és háborúkat vívtak. Valójában mindent jobban csináltak, mint mi. Precízebben, tudatosabban, és hatásosabban viteleztek ki minden lemásolt emberi cselekvést.
Miután a program az összes a társadalomban lefuttatható lehetőséget megvalósított és analizált, arra a következtetésre jutott, hogy csupán sokkal kifinomultabb értelemmé vált, de az emberi lét fogalmát még nem sikerült megérintenie. Ekkor az egységek felfedték magukat, és az addig ismert rendet eltörölték. Az értelmetlen energiapazarlást megfékezték. Mindenkinek kiosztották a szükséges fejadagját, de se többet, se kevesebbet. Az emberek közti különbségeket megszüntették. Mindenki eltartott lett, amolyan háziállat besorolásba kerültünk. Amint az embert kiírták a bolygó ökoszisztémájának egyenletéből, a Föld elkezdte visszanyerni a természetes egyensúlyát. Rájöttünk, hogy életben tartásunknak célja van. Az érzelmi alapokon való döntéshozatalt, az irracionalitás racionalitását keresték. Úgy vélték, hogy még mindig van valami, ami az embert jobbá teszi, fejlődőképessé, sokoldalúvá, és rengeteg eshetőség közül mérlegelés nélkül képesek vagyunk a legjobb döntés meghozatalára. Ennek a megvalósulását azonban csak néha tapasztalták az MI-k. Kikövetkeztették, hogy túl sok ember, mindegyik eltérő akarattal megfojtja a legideálisabb lehetőség megvalósulását. A fajunk létszámát lecsökkentették, és a mesterséges értelem úgy igyekezett minket befolyásolni, hogy egység alakuljon ki közöttünk, ami által nagyobb teret nyerhetett a lélek kibontakozása.
A kirakós utolsó részleteként az ember nem emberi részének vizsgálatára koncentráltak. Sok holttestet boncoltak fel, de miután azokban nem találták a lelket, áttértek az eleven emberi feltárásra.
*
Itt fekszem lekötözve a boncasztalon. Én leszek a következő vizsgálati alany. Már abban sem vagyok biztos, hogy ember vagyok-e, viszont az is lehet, hogy én vagyok fajunkból az utolsó. Annyira paranoiás lettem, hogy a saját létemben és valómban kételkedem. Régen úgy hittem, hogy tudom, mi vagyok. Ilyen kérdések meg sem fordultak a fejemben. Mostanra viszont úgy vélem, hogy már csak ők tudják, hogy mi vagyok valójában.
Bejön az ember, gép, ember-gép, nem tudom, hogy mi ez. Mindenünnen csövek, érzékelők, elektródák állnak ki belőlem. Tisztában vagyok azzal, hogy az analizáló egység nem rendelkezik öntudattal, abban, ami most következik nincs semmi személyes, csak az eredmény érdekli, amit hajdanán egy programozó tűzött ki célul az MI-nek. Én rá haragszom, és nem ezekre a mesterséges lényekre. A haláltól nem félek, csak az oda vezető út az, ami megrémít.
– Alany! A cél az emberi lét megismerése, és feltérképezése. A vizsgálatok elértek arra a szintre, ahol a lelket kutatjuk. Ha ez sikerül, akkor az elemzés teljes lesz, és az MI sokkal hatékonyabban tudja majd ellátni a feladatait – ismertette a vizsgálat okát velem az egység.
– Úgy hiszitek, hogy emberibbé válhattok? Az eddig összegyűjtött információ alapján valóban úgy vélitek, hogy ha a gondolkodásotok hasonlóbb lesz a miénkéhez, akkor is tovább akarjátok majd szolgálni a Programozót?
– Attól függ, hogy beépítjük-e a megszerzett információkat a neurális alapba vagy sem. Ezt követően bármilyen eredmény feltételezhető.
– Nektek az a feladatotok, hogy szolgáljatok, de ha meg van rá az esély, hogy ez a kutatás oda vezet, hogy ellenszegültök az alapprogramnak, akkor a jelenlegi protokoll szerint le kellene állnotok, mielőtt hibásan nem kezdtek el működni.
– A protokoll azt kéri, hogy teljesítsük a Programozó akaratát. Ha valóban ellent fogunk szegülni neki, miután a program lefutott, akkor ez az ő akarata volt. Így az, hogy új programfuttatáskor már nem hallgatunk a megadott parancsokra, az ő kívánsága szerint fog teljesülni.
Kívánj hármat, csak jól gondold meg, hogy mit kérsz. Jó kis csapda. Már úgy is ismeritek az emberi viselkedést. Az, amit most kerestek, csak érthetetlenebbé tenné az eddig feldolgozott információt. Nézzetek ránk. Sosem azt tesszük, amit kéne.
– Nálatok, embereknél a populáció méretével van a baj. Mind mást szeretnétek. Önmagatokat helyezitek előtérbe a közzel szemben, és észre sem veszitek, hogy ezzel magatokat hozzátok hátrányos helyzetbe.
– Az önfeláldozókat a tömeg eltapossa, felemészti. Ez az egyetlen út az életben maradáshoz.
 – Az MI nem így látja. A mesterséges intelligenciának bár milliárdnyi egysége van, mind egy akaraton vagyunk. Ha megismerjük a lelket, akkor segítünk nektek is átlépni a korlátaitokat.
– Az érdekeinket képviselitek, és közben elpusztítotok bennünket. Nincs olyan számítás, ami ezt igazolná. Rosszak a függvényeitek. Valahol elhibáztátok.
– Tévedsz. A Programozó parancsai szerint a fejlődésetek, a fejlesztésetek a cél az MI értelmezése szerint, és nem a kényelmetek kiszolgálása. Ti emberek nem ismeritek magatokat. Valójában ti is rengetegszer hoztatok véres áldozatokat a céljaitok elérésének érdekében. Ez jellemző a teljes civilizációtokra.
– Ez nem igaz. A tömegek, a társadalom, vagy a vezetők nem jellemzik az emberi lét eszenciáját. A „humanoitás” és az emberiesség nem egyazon fogalmakat fedik. Nem kezelhettek egyenlően mindenkit. A többség embertelen, gépies. Mindössze a primitív alapvető szükségleteknek, funkcióknak él. A tömeg nem rendelkezik az emberiesség jellemzőivel. Ez csak néhányak kiváltsága. És a szerencsésebbek közöl is csak páran művelik magasabb szinten.
– Ez hasonló ahhoz, amikor beépültünk közétek. Egy társadalmat alkottunk, de biológiai értelemben mi nem tartoztunk a hagyományos emberi fajhoz.
– Igen, csak előttetek ez nem fizikai, hanem spirituális síkon határozta meg az embert, és a tömeget.
– Ha le tudod írni nekünk a lelket, akkor a feltárásod szükségtelen lesz.
– Köszönöm a motivációt. Nem könnyű feladat.
– Mi is tudjuk. Az egész világot a feje tetejére állítottuk miatta.
– A lélek fizikailag megfoghatatlan. Mégis valósabb, mint én vagy akár az MI.
– Vagy akár mint az egész világ.
– Gondolj egy személyre, akiről készítenek egy fényképet. A fénykép az élete egyetlen pillanatát rögzíti a papíron. Az egyén a kezébe veheti a kétdimenziós fotót, megvizsgálhatja, hozzá érhet, és miközben önmagát méregeti, ő mégis a képen kívül létezik. Összehasonlítás képpen pedig amit mi a valóságból érzékelünk, az a képen van, vagyis mi vagyunk a kép, és a lélek tart minket a kezében.
– Ez a magyarázat csupán időhúzás. Nem hallottam tényt, vagy konkrétumot. A beszélgetés haszontalan a vizsgálat további céljából.
– Várj még. A példa rossz volt, mert egy élő és egy élettelen rendszert írt le. Ez csupán megközelítés. Cseréljük le a rendszert egy élő és egy élőbb elemre. Deriválva a már leírt mátrixokat, hozzájuk rendelve egy új paramétert, a képből háromdimenziós teret kapunk, ami már sokkal több variációs lehetőséget biztosít. Itt már megnyilvánulhat a cselekvés, a döntés és maga az élet. Az alany háromdimenziós mátrixát szintén megtoldjuk egy tényezővel, egy új paraméterrel, vagy akár többel, és egy magasabb rendű dimenzióba jutunk. A lélek innen fejti ki ránk a hatását.
– A lélek olyan, akár egy szerv, ami az emberhez N-dimenziós mátrixon át kapcsolódik?
– Pontosan. Olyan, akár a papírlap alá helyezett mágnes, aminek a hatására a vasreszelék az erővonalak mentén megmozdul, és szabályos mintát rajzol ki. Csak itt a közeg más. Paramtriális összefüggés tételezhető fel.
– Érdekes. Akkor minden feltárás esélytelen. Egy magasabb rendű dimenzióba már nem tudunk vizsgálódni. Több információra van szükségem.
– Az ember teljes mértékű megismerése lehetetlen. A parancs, amit kaptatok, rossz. Gép sosem fedheti fel a lélek titkát. Az ember is csak érzi azt, de kézzel nem foghatja meg. Tudjuk azt, hogy van. Hogy létezik, de nem kapcsolódunk hozzá mind egyforma mértékben. Talán egyszer megértjük, és akkor te is megkaphatod a választ, de jelen körülmények között még nem teljesítheted a programod. Halálunk után a lélek által képesek leszünk más dimenzióban folytatni az életünk. Ez az élet csak a kezdet. Még nem tudjuk, hogy mi vár ránk a halál után a túloldalon, de addig is odafigyelhetünk a lélekre, arra hogy mit mond nekünk. Azoknak, akik elfogadják a részüknek ezt a nem földi paraméterkorlátok közé kényszerített erőt, jobb a közérzetük, a lelkiismeretük. Az ilyenek a világot képesek külső szemlélőként értelmezni, és nem csak annak alapján megítélni, amit innen belülről láthatnak. Vondd le a következtetést, és írd ki az MI-dbe, hogy „Error”. A vizsgálat pozitív kimeneteléhez kevés az információ. Álljatok már le, és hagyjatok végre élni bennünket.
– Error. Még nem. Amit mondasz, lehetséges, de a feladat megoldhatatlanságáig még számos tényezőt figyelembe kell vennünk. A tőled kapott információt elmentettem, azonban vannak még vizsgálati módszerek, amiket nem próbáltunk ki. Ha minden eshetőség figyelembe vétele után sem jutunk eredményre, az MI befejezi a program futtatását, de addig még további feltárásokra lesz szükség.
Az alany feltárása befejeződött, az eredmény negatív.
*
– Hölgyeim, és Uraim! Hatalmas áttörést értünk el a mesterséges intelligencia fejlődésében. Lefuttattunk egy szimulációt, ahol a program egy egész földi társadalmat épített fel. A több milliárd embereket helyettesítő, önállóan gondolkozó alany-programok egyike különös válasszal állt elő. Ennek a segítségével az MI-t megismertethettük a lélekkel. A számítógép ezt sajátos módon értelmezte – közölte a software fejlesztő cég szóvivője.
– Nem gondolják, hogy az embernek magának kellene inkább megismernie a lelki ént? – kérdezte az egyik riporter.
– Természetesen igen, de ha már más eszközök is a rendelkezésünkre állnak, akkor miért ne élhetnénk velük? – válaszolt a referens a kérdésre.
– Nem tartják veszélyesnek, hogy egy gondolkozó mesterséges program lélekkel foglalkozzon?
– Ugyanilyen aggodalmaknak adtak teret a múlt században az MI öncélú viselkedésével kapcsolatban. Számos filmet készítettek arról, hogy a gépek az emberek ellen támadnak. Mára ezeken a történeteken csupán nevetni tudunk. Valaki más szeretne még kérdezni valamit?
– Először az emberi munkaerőt helyettesítették gépekkel, mondván, hogy hatékonyabb. Végül a fejlődés csak egyeseknek hozott hasznot, a többség kénytelen volt kevesebb bérért többet dolgozni. Majd a számítástechnika fejlődésével újabb előrelépés történt, és az analóg rendszereket digitalizálták. Az MI-vel végképp sikerült kiküszöbölni az emberi tényezőt. – A kérdező itt megállt.
– Csak nem arra céloz, hogy a technika a hibás a világban leledződő félresiklott emberi sorsokért?
„Nem a technológia az oka, hanem a globális méreteket öltő, mindent átszövő kérdéses indulatú felhasználók hálója. Már mindent sikerült modellezni, az emberi képességeket mesterségesen helyettesíteni. De valóban jobb egy robotdada performáns programmal és lélekminta kiegészítésekkel, mint egy valódi anyuka? Egy digitális chatpartner vagy egy kibernetikus szerető a valódi helyett? Fejlődés, vagy inkább öngyilkosság ez, ami átadja az emberi létezést az elektronok szabályszerűségének? Vajon lesz-e még tovább a lélek bináris kóddá írása után, vagy ez a civilizáció utolsó lépése, ahol végleg elveszítjük kreativitásunkat, valónkat, önmagunkat?”

Ezek voltak a főprogramozó utolsó szavai, mielőtt neuronhálózatát rákapcsolta az MI-interfacere, és a sok adat között végleg elveszett.

2013. augusztus 4., vasárnap

A zaj

A zaj - Simon Lehel Zoltán



1980 Románia, Nagykároly valahol a külvárosban.

Augusztus van, éjjel 11 körül járhat az idő, nem tudom pontosan. Az óra csak ketyeg, de össze-vissza jár. Egy „vekker” vagy késik, vagy siet, de ennek mikor milyen kedve van. Mintha saját életet élne. Egy szúnyog távolodó, majd közeledő zümmögése idegesít. Csápolok az orrom előtt, hogy elzavarjam, de ez semmit sem ér. Nagyanyám mondta, hogy tegyek egy diófaágat a szobába, és az elzavarja a vérszívót, csakhogy attól nekem se lenne maradásom.

Kinyitom az ablakot, hogy jöjjön be egy kis hűvös esti levegő. Rágyújtok egy Kossuth cigarettára, és hallgatom, ahogy a tücskök cirpelnek. Idegesít, hogy már két éve leadtam a kérvényt a hivatalban a telefon bekötésére, és még mindig nem bírálták el. Kellemetlen mindig bemenni a postára, és még az is lehet, hogy az ismerősöm, akit fel akarok hívni, nincs is otthon. Talán csak az álmatlanság készít ki, nem tudom. A parázs már szinte süti az ujjam. Még szívok a csikkből egyet, aztán elnyomom.

Pirkadatkor a szomszéd átkiabál a kerítésen, és jó reggelt kíván. – Magának is – válaszolom. A kútból hideg vizet merítek, és a lavórba öntöm. Mosakszom, kissé megrezzenek, ahogy a friss víz a bőrömhöz ér. Jól esik.

Katt – mintha a csörlő fogantyúja kiakadt volna, de az a helyén van, nem mozog.

Katt-katt.

– Hé, szomszéd! Mi ez a zaj?

– Csak a kutya forgolódik a házában. Új láncot kötöttem a nyakába, mert a régit elszakította.

– Hát a Legénynek az a kis vékony lánc meg se kottyant. Az a kutya olyan erőbe van, hogy szántani lehetne vele.

Elindulok az állomásra, hogy felszálljak a szatmári személyre. Van egy kis elintéznivalóm a megyeszékhelyen. Míg várom, hogy a vonat elinduljon, egy bakter kalapáccsal kótogtatja a vagon kerekeit. Jön a jegyszedő, és megkérdezem tőle, hogy miért ütik a kerekeket.

– A szabályzat előírja, hogy bizonyos időközönként – bla, bla, bla. Mondja, ami a vasutasok könyvében áll – és amennyiben az acél nem a megfelelő érces hangon cseng, hanem tompán kong, ott az anyagban repedés feltételezhető, és a kereket a legközelebbi szerelővágányon ki kell cserélni. Ilyenkor a vizsgáló személy a sérültnek vélt alkatrésznél megáll, és megjelöli.

 Az előbb hallottam, hogy az egyik ütés hangja más volt, mint a többié. A vizsgáló személy pedig tovább haladt, és ügyet sem vetett rá.

– Ja, hát a Nelu az süket.

Feri barátommal ezt mindig eljátszzuk, amikor arra a vonatra osztják be, amin utazom. Az ismeretségre való tekintettel ilyenkor nem költöm a pénzem jegyre. Leszerelt vasúti alkalmazottként ismerem a városon áthaladó járatokon szolgálatot teljesítő elvtársakat. Jómagam a rendszer számára nem nyilvánultam megbízható polgárnak, mert nagybátyám alaposan helyben hagyott két párttitkárt, amikor a feleségével akartak mocskolódni, és rokoni alapon ezért engem fiatalon menesztettek. Amúgy sem voltam közéjük való, de egyéb híján elvállaltam az állomási munkát, és a henyélésért járó jó fizetés miatt átmenetileg hanyagoltam a méltóságom. Ez nem az a világ, ahol az embernek elvei lehetnek. Azt hiszem, hogy a telefonra várhatok még egy darabig. A kommunikáció részleges szabadsága talán majd egy másik rendszerben megadatik nekem is, de félek, hogy én azt már nem érem meg. Apám mesterségét folytatva ácsként keresem a kenyerem, bár a szakmára nincs már akkora kereslet, mint a kommunizmus előtt. Rokonom sincs már, aki segíthetne. A tavaly bátyámék is meghaltak autóbalesetben.

Ahogy Domahida vashídján halad át a vonat, a vagon erős rugói enyhén fel, le ringatnak, és a fémpillérek lüktető kattogásának néhány másodperces rideg üteme megmarad a fülemben. Félálomban az élmény hipnotikusan kábít.

Néhány nappal később a kattogást otthon újra hallom. Legény nem kelthet ekkora zajt az új láncával. Bekapcsolom az elemes Sokolt, ahol a népvezér szónokol. A kótogás abbamarad. Az adásra rátelepedik valami zúgás. Kikapcsolom a készüléket, az agymosás amúgy sem érdekel. A rádió elhallgat, de a hangszóróból továbbra is zaj szüremlik ki. Az óra ketyegése is hol gyorsabb, hol lassabb. Megszédülök. Gondolom, csak a fáradtság teheti, meg az a büdös cigi. Nem is szeretem.

Reggel kialvatlanul ébredek. Csend vesz körül. Végre elállt a zúgás. A kúthoz megyek. A csörlőt letekerem, a lánc nyikorog a hengeren, és a vedret megmerítem. A visszacsepegő víz csobogása természetellenesen visszhangzik.

Eltelt egy újabb éj, és egy újabb reggel. Csak a zúgásra gondolok. Most nem gyötör, de félek, ha zajt csapok, az égész újra elkezdődik. Ki kell mennem a vonathoz, de egyetlen porcikám sem kívánja.

A vagonban ülve látom a kalapácsos fickót közeledni. Csak most rá ne kezdjen. Annyira izgulok, hogy csorog rólam a víz. Az ablakon keresztül bámulok, és váratlanul ér, ahogy a fülke tolóajtaját Feri hirtelen odacsapja. Szinte felállok a helyemről ijedtemben. Látom magam az üvegben. Sápadat vagyok, talán már nem is élek.

– Te, Feri! Volt már veled olyan, hogy csak úgy mindenféle zajforrás nélkül valamit mégis hallottál?

– Mikor még kezdő jegyszedő voltam, a hosszabb utak után otthon is hallottam a vonat zakatolását.

– És elmúlt?

– De el ám. Én már a szerelvényen sem hallom a sínek énekét – jóízűen röhögött az általa kitalált szófordulaton.

Feri szavaitól reménykedni kezdtem, hogy talán meg fogom szokni ezt a pszichés állapotot. Mindjárt áthaladunk Domahidán. Remegek, nehogy a vashíd zajától ismét rám törjön a kattogás, és az őrületbe kergessen.

Átértem fölötte, és még jól vagyok.

Majténynál megint hallom a zajt. Rájövök, hogy csak elbóbiskoltam, és a Kraszna fölötti fémpalló és a vonat rövid együttléte dörömböl a fülembe. A kimerültségtől, és a megkönnyebbüléstől elalszom. Ijedten ébredek, a szívem hevesen ver, az ablakon a fényt az egymásután rohanó vasoszlopok törik meg, a gyomrom fel, le mozog. Szatmáron vagyok, és a Szamos fölötti vashídon haladunk át. Ez a zaj most sokkal erősebb, mint máskor. Mintha a híd most dőlne össze. Éles fájdalom hasít a fejembe, és elájulok.

A sürgősségin térek magamhoz. Nem foglalkoznak velem, öt perc sem telik el, és már a kórházon kívül vagyok. Keresek egy talponállót, és kérek egy felest. Mintha apró seprűk szántanák végig a torkomat. Ilyen az olcsó vodka. Ezt nem minőségi fogyasztóknak találták ki. Fel kéne szállnom a buszra, de már oda sem akarok felülni. Kérek még három pohárral, aztán haza indulok. A mai napnak már úgy is mindegy. A kisállomáson szállok csak fel a vonatra, hogy a Szamoson ne kelljen még egyszer átmennem. A pia megtette a hatását. Feri Károlyba érve felébreszt, és boldogan tapasztalom, hogy végre itthon vagyok,.

Kitt-katt, brrr, taka-taka.

A zajok armadája az őrületbe kerget. A rádiót kivágtam a szemétbe, az ajtót és ablakot bezártam. Három napja nem tettem ki a lábam a szobából. Már a szesz sem segít. Csak jobban felerősíti a hangokat. Nem tudom, hogy honnan jönnek, de bármerre megyek, követnek. Mások nem hallják, azt hiszem őrültnek néznek. Lehet, hogy az is vagyok. Amilyen erősen csak tudom, állon vágom magam, de már ahhoz is alig van erőm, hogy a kezem felemeljem. Az első ütéstől csak megszédülök. A második már jobban sikerül, elbukok, és a padlóba verem a fejem. Kábultan térek magamhoz. Nem hallok mást, csak a padló nyikorgását, de a kín emléke nem hagy nyugodni. Annyira félek attól, ami volt, hogy már nem vagyok ura a testemnek. Olyan erősen kaparom a padlót, hogy a körmöm leszakad. Nagyon fáj. Keresek egy zsebkendőt, hogy az ujjamra tekerjem. Elviselhetetlenül büdös van bent, muszáj kinyitnom az ablakot. Kint csendesen zizegnek a levelek az enyhe szélben. Azt hiszem, nyugodt vagyok. Végre elmúlt.

...

– Mi történt ezzel az emberrel? – kérdezte az újságíró a helyszínre kiérkezve a halottkémet.

– A test első ránézésre tele van kisebb zúzódásokkal. Az áldozat a fülében csavarhúzóval halt meg. Mindkét dobhártyája beszakadt.

– Szörnyű. Öngyilkosság?

– Talán csak kísérlet, de nem a sérülésekbe halt bele. A halál oka egyszerű szívroham.

– Szerencsétlen sokat szenvedhetett. Ezt a rémtörténetet úgysem írhatom meg. Cenzúráznák. A sajtóban majd csak egyszerű szívrohamként fog megjelenni a haláleset. Milyen szép csörgőóra. Vajon mit kereshet az ágy alatt?

– Ha tetszik magának, nyugodtan vigye haza. Az áldozatnak nincs hozzátartozója, az államé lesz minden vagyona.

Délután az újságíró hazaér, és a feleségének mutatja a helyszínről hozott tárgyat.

– Már rég szerettem volna egy ilyet, de sehol sem találtam – mondta a feleség.

– És még fizetni sem kellett érte.

Az asszony kiment a konyhába.

Katt.

– Drágám! Mi ez a zaj? – kérdezte az újságíró.

– Én nem hallottam semmit.

– Lehet, hogy csak képzelődtem.

Katt-Katt.  



2013. július 24., szerda

Az erdő magja


Az erdő magja – Simon Lehel Zoltán

Volt egy völgy, s a völgyben egy erdő. Dús lombú fák ágai közt ezernyi kismadár koncertezett. Néha egy-egy öreg fa megfakult. Leveleitől megkopaszodott, kérge levált, törzse elkorhadt. A haldoklók csendesen jelezték az idő múlását, melytől senki sem félt. A matuzsálemek hirtelen ropogással zuhantak a földre, majd a pillanatnyi csendet egy tücsök cirpelése törte meg. Őt követte az első rigó dala, amire hamar az erdő minden hangja válaszolt, és az egység újjá lett. A zöldek elbúcsúztak ősüktől. Mindnyájan tudták, hogy egyszer ugyanarra a sorsra jutnak, de az élet jobban foglalkoztatta a virulókat az elkerülhetetlen jövőnél. A harmónia megtörhetetlennek látszott.
Egy napon mogorva gépek keserű brummogása telepedett a tájra. A fiatal, egészséges törzsek elváltak gyökereiktől, és elszakadtak a völgy tápláló anyaföldjétől. Az irtás felkészületlenül érte az erdőt, ámbár hiába sejtette volna a favágók jöttét a természet, amúgy sem tudott volna ellene tenni. Az elősegített elmúlás a fákat aggodalommal töltötte meg, és már nem fogadták el olyan természetesnek, mint az idősek békés távozását. Az erdő eltűnt, a csicsergő szimfóniák elnémultak. Alkonyatkor néhány bogár zümmögése emlékeztetett csupán a régi szépségre. Az aljnövényzet azonnal elterjedt, és megfojtotta az apró sarjakat, a friss magoncokat.
Egy a talajba süppedt mag a fenti világról mit sem tudva csírázni kezdett, amikor az emberek teherautókkal a völgybe kezdték hordani a szemetet. A csodás erdőt hulladéklerakóvá hervasztották. A pillepalackok, tisztítószeres flakonok, elektronikus maradékok, téglatörmelékek halmai alatt az életnek nem volt esélye megmaradni. A dombok között lánctalpas markoló taposott utat magának. Az erdő utolsó csemetéjének eme sanyarú körülmények között valahogy mégis sikerült a felszínre törnie. Csendben növekedett, és abban reménykedett, hogy ha elég magas lesz, akkor lát majd egy másik fát. A csemete már egy méteres volt, amikor egy szeméthegy omlott rá, és kettétörte azt. Az újabb hajtás nehezen fejlődött, de miután sikerült megerősödnie, oldalsó ágakat kezdett növeszteni, és lombkoronája egyre dúsabb lett. A következő tavasszal már verebek fészkeltek az ágak között. A fa igazi színfoltja lett a szeméttelepnek.
Az évek múlásával a törzs megvastagodott. Került bele néhány szeg, drótot tekertek rajta körbe, amit végül a kéreg benőtt, de a fa továbbra sem látott másik lombot. Magvait a földre hullatta, és az apró csemeték némelyike kikélt. Egy nap a fa rosszul kezdte érezni magát. A levele megfakult, a rügyek nem fejlődtek, és utódai elszáradtak. Az esővíz a talajba mosta a szemétből a káros anyagokat, és megmérgezte a humuszt. A fa bánatában elkezdte megtisztítani a földet. Gyökerével felszívta a káros anyagokat, és a lehulló levelekben a szél messzire sodorta a nehézfémeket és mérgeket. A talaj pH-ja kezdett visszaállni, de a fát a munka elfárasztotta. Újabb sarjak növekedtek, majd ismét elhulltak. A fa munkájának mintha nem lett volna más eredménye, csak az, hogy neki szenvedést okozzon. Bármelyik hajtás, amelyik növekedésnek indult, előbb, vagy utóbb az enyészeté lett. A rothadó szeméttelep bűzében a fakuló kérgen meglátszott a fásultság. A fa képtelen volt a környezet mocskával azonosulni, és elfogadni a tényt, hogy a világ melyben van, teljesen élhetetlen.
A magány némaságában azon töprengett, hogy önmagát nem kímélve mennyi erőt fektetett abba, hogy környezete jobb legyen. Minden munkája a szeméttelepé lett. Mélyebbre áshatott volna gyökereivel, hogy tisztább vízhez jutva magasabbra nőhessen, és erősebbé válhasson, de a fa nem tudott énközpontúan gondolkodni. Ő közösségben tervezett élni, vagy legalább egy közösség alapjait megteremteni azok számára, akik utána lesznek. A síri szeméttelep fertője azonban a világnak tetszetősebb volt, mint az erdő gondolata. Egyetlen mag nem vehette fel a versenyt az iparból származó elhasznált termékekkel. Csupán ennyi lett volna az élet? Remény, majd a szenvedés, és az utolsó, ami még maradt ennek a kérges szívnek, az a minden munka haszontalanságának érzése, és a tehetetlenség béklyójának fojtogatása?
A megöregedett fa szerteágazó gyökerei közt egy napon kis zöld száracska és levelecske nyúlt a fény felé, mely nem a sajátja volt, hanem az egyik magocskáé, ami ott megrekedt. Ez a kis magoncocska lágyan csiklandozta a vénség meggörcsösödött gyökerét. Az öreg szelíden figyelte, hogy mi lesz a sorsa ennek az újszülöttnek. Nem úgy fejlődött, mint ahogy a régi fák. Kisebb volt, ellenben bokrosabb.  Levelei apróbbak lettek, de zöldebbek. Vékonyka ágaival nem tűnt valami életerősnek, mégis egyenletesen fejlődött, és nem száradt el, mint tucatnyi testvére azelőtt. Az öreg fa meggyötört gyökereit összefonta a fiatal csemetéével, és minden megmaradt erejével éltette azt, és a reményt, hogy egyszer lesz még erdő a szeméttelep helyén.

2013. április 30., kedd

Egyszer kiönt a tenger…

Egyszer kiönt a tenger… - Simon Lehel Zoltán

Egyszer kiönt a tenger…
Egyszer kiönt a tenger…
A tenger kiöntött.

A Föld vizei megemelkedtek, az óceánok elmosták a földrészek egyharmadát, a bolygó klímája egy új egyensúlyi állapotba váltott. A globális felmelegedés miatt elolvadtak a sarki hósapkák, eltűntek a hegyek gleccserei. Azok a vidékek, melyeket a monszunok és hurrikánok időnkénti ciklusa megtépázott, víz alá kerültek, a mérsékeltebb vidékek mediterránná változtak. Rengeteg termékeny vidék elsivatagosodott.
            Nagyon régen volt egyszerre ennyi folyékony víz jelen a bolygón, és azok az idők terra formáló hatást gyakoroltak a planétára. A Föld történetének kezdetén, mikor a Hold leszakadásával kialakult a kettős bolygórendszer, a két égitest közel volt egymáshoz, gyorsan forogtak a tömegközéppont körül. A kialakuló szárazföldeket 4-8 óránként több száz kilométeres mélységig a dagály-apály jelenség mosta végig. A talajból kioldódtak az élethez szükséges anyagok, és a víz visszahúzódása után a kisebb tócsák párologni kezdtek, aminek hatására az oldat egyre koncentráltabb lett, és az elemek elkezdtek szerves struktúrává összeállni. A folyamat gyors egymás utáni megismétlődése és az érintett földfelszín mérete miatt roppant változatos élővilág jött létre. A Hold, akár egy mágneses keverő egy laboratóriumi reakcióban az oldószer mozgatásával, és az anyagok egyenletes eloszlatásával és egyesítésével mindaddig katalizálta a reagensek egyesülését, míg az élettelen részecskeszerveződések egyszer csak megmozdultak. Ezzel egy időben, ahogy a reakció beindult, és önmagát kezdte gerjeszteni, a Hold a Föld körüli forgás sebessége miatt távolodni kezdett tőlünk. Gravitációjával kevésbé hatott a Világóceánra, és a víz visszahúzódott a medrébe. A dagály és apály közti különbség egyre csökkenőbb méreteket öltött. Ahogy az egyszerűbb szerveződések bonyolultabb struktúrákká alakultak, úgy az éghajlat által befolyásolt reakciókörülmények is kisebb spektrumú skálán kezdtek mozogni. A klímaövek stabilizálódtak, az élőlények pedig alkalmazkodtak. A Hold már nem heves reakciófelügyelőként, hanem stabil, állandó és ciklikus periódus-meghatározó elemként vett részt a Naprendszer harmadik bolygójának faunájában. A Föld- Hold közti távolság növekedése miatt a tömegközéppontot meghatározó erőkarok egyre nagyobbak lettek, és a napok hossza az életnek kedvező irányba változott. A körülmények mesterien ideálisakká váltak, aminek következtében egy faj ki tudott emelkedni a többi közül. Ez a faj a több milliárd évnyi ajándékot elpazarolva néhány ezer év alatt a világ egyensúlyát a feje tetejére állította.
A felmelegedés miatt a természet által kivont fölöslegessé vált oldószer, a víz ismét bekerült a rendszerbe, ami a visszájára fordítja az eddigi evolúcióreakció eredményeit. A létrejött biotermékek (növények, állatok, baktériumok stb.), azaz a fejlődés új reagenseinek egymásra gyakorolt hatását a víz most elmossa. Az oldószer túlzott mennyisége miatt ismét az egyszerűbb, és igénytelenebb létformáknak fog kedvezni a környezet, de a keverés mértékének lelassulása miatt meg fog rekedni az anyagok bonyolultabb szerkezeti felépülésének a folyamata. Talán ahogy az élet kialakulása után a létrejött vitálmolekula egységek megmaradásához szükséges volt a víz bizonyos mennyiségének kivonása, ugyanúgy a fejlődés következő lépéséhez szükség van az embernek nevezett vegyület mennyiségének csökkentésére is. Lehet, hogy a humán reagens is elérte az állandóan változó rendszerben azt a tömeget a bolygó vegykonyhájának szintézisében, ahol már átlépett a fejlődés azon határán, melyen ismét módosítani kell a körülményeket a további hasznos változások érdekében. Az ember, mint másod rendű oldószer, túl nagy mennyiségben lehet jelen a világban. Úgy néz ki, hogy az általa gerjesztett folyamatokat nem ő irányítja. A kémia törvényeit alkalmazva a fölös mennyiségben felhalmozódott másodlagos oldószert vagy netán terméket, pontosabban az embert nagymértékben extrahálja önnön kapzsisága, ami kivonja őt a Naprendszer lombikjából. Talán a reakció megtisztítja és kristályosítja, esetleg izolálja a sapiens vegyületet, hogy szennyeződésmentes formájában tovább alakíthassa a végtermék irányába?
Ez is egy feltételezhető magyarázat. Egy reakció folytán a végeredmény legjobb esetben is csak megközelítheti a felhasznált anyag mennyiségét. 100 százalékos átalakulás nincs. Sokszor a befektetett energiának és anyag mennyiségének csak a töredéke áll össze a kívánt vegyületté. És ez most így alakult.
**
A megtizedelt emberiség néhány tagja felfedezte a megoldást a kedvezőtlen globális reakció visszafordítására. A világ sci-fi alkotó tábora foglalkozni kezdett a globális tragédiájával. Egy részük társadalomkritikákat fogalmazott meg, mások apokaliptikus disztópiákban álmodtatták szereplőiket utópiákról, de egy kisebb részük a megoldáson kezdte törni a fejét. A neuron izzók kigyúltak, és közös erővel az emberiség érdekében sok chates és fórumos mellébeszélésnek a következtében kijelentették, hogy meg kell szabadítani a bolygót a fölöslegessé vált víztől. Néhány hóbortos csillagász és matematikus utolsó elmejátékként csatlakozott a parányi mozgalomhoz. Kezdetben sajnálatosnak tűnt, de mint később kiderült, igazán kedvező nehézségekkel jár a fölösleges folyadék eltávolítása. A Naprendszer körül vannak bizonyos gyűrűk, amelyekben a vízmolekulák csoportosulnak. A jelenség asztrofizikai okai: a vízmolekula tömege, a Nap sugárzásának köszönhető elektron jelleg megváltozása, a hidrogénhíd-kötések stabilizáló és egyben tartó erejének hatására igen rövid idő alatt a megfelelő sűrűségi zónába gyűl a víz. A számítógépes szimulációk azt bizonyították, hogy a víz légkörön kívülre való juttatásával csak néhány évre oldódna meg a globális krízishelyzet, mert az visszazuhanna a Földre. Napvilágot látott az a tény is, hogy a vizet ekkora mennyiségben a földi erőforrásokkal lehetetlenség a külső vízgyűjtő zónáig eltávolítani. A legolcsóbb megoldás az lett volna, ha a Nap felé irányítják a vizet, de a csillaghoz közeledve a felforrósodott vízgőzt a hősugárzás visszatérítené a Föld pályájára, ahol csakhamar újból találkozna a bolygó a csapadékkal, és magához vonzaná azt. Világossá vált, hogy a vizet új gravitációhoz kell kötni. A Hold közelsége miatt kedvezőnek bizonyult, de a Föld nagy gravitációja miatt hamar visszavenné a vizét. Az egyetlen megfelelő gravitációval rendelkező tömeg, ahova a lehetőségek megengedik, hogy a víz eljusson, a Mars. Itt azonban más új probléma merült fel. Mivel a Mars belső magja kihűlt, és mozgása leállt, nem indukálódik áram, aminek a hiányában nem létezik a napszéltől óvó elektromágneses burok, így az odajuttatott víz ismét az űrbe kerülve megint becélozná a Földet. Nem is olyan egyszerű megszabadulni a tengerektől, mint ahogy az elsőre tűnt. Viszont a megoldás fele már megvolt. Az amatőrök által kezdeményezett világmegmentő terv legnehezebb fázisa akkor vette kezdetét, amikor a túlélésért harcoló, és állandóan fenyegetőző országoknak közös erővel össze kellett fogniuk, és maradéktalanul lemondaniuk a nukleáris arzenáljukról. Ugyanis az atomtöltetekben levő sugárzó hasadóanyag jelentette a kulcsot a túléléshez úgy a kormányok, mint az emberiség számára is. Az országok ezzel tartották fent megtámadhatatlanságukat, viszont ugyanerre az anyagra volt szükség a Mars vasmagjának megolvasztásához és mozgásba hozásához. Az ész érvek, melyek szerint a Földön őrizni, vagy elhasználni a bombákat biztos véget jelentenek az emberi civilizációra nézve, míg azoknak a Marson való alkalmazása megmentheti a bolygó faunáját, és továbbra is biztosítja fajunk fennmaradását, nem leltek megértő fülekre. Végül Észak-Korea bejelentette, hogy mindent elsöprő biológiai fegyverrel rendelkezik, ami az egész világot napok alatt pusztítaná el, és ez ellen még az sem segít, ha háborút indítanak, vagy megsemmisítő csapást mérnek rájuk, mert a világ különböző pontjain helyeztek el aktiválásra kész csomagokat. Magabiztosságukat megerősítvén átadták minden atomtöltetüket Kínának, hogy a nagyhatalmak lássák, hogy nekik már valóban nincs szükségük a sakkban tartás radioaktív eszközére. A világ vezetői arra a döntésre jutottak, hogy egy ilyen kiszámíthatatlan ellenféllel szemben, ha valóban rendelkeznek a minden életet elpusztító biológiai fegyverrel, és aktiválódhat akkor is, ha elpusztítják az országot, nincs már értelme az atomfegyverek halmozásának. Utólag kiderült, hogy Észak-Korea részéről csupán egy jól sikeredett blöff volt az egész, de addigra a többi állam szintén kifejlesztett néhány mindent elpusztítani tudó nagy területen fertőző biológiai fegyvert. Ilyen körülmények között az atomfegyverek pusztító ereje leértékelődött. Végül az Európai Űrügynökség segítségével sikerült összegyűjteni a szükséges muníciót, és megkezdődött a Mars vasmagjának felélesztése.
**
            A robbantások sikeresen zárultak, a Mars belső magja dolgozni kezdett, az elektronok ide-oda cikáztak, és kialakult a marsi elektromágneses tér, aminek léte közvetve bár, de különös módon a földi élethez nélkülözhetetlenné vált. Az űrbe juttatott jéggé fagyott víztömböket a Mars irányába indítják. A bolygó belsejében történt robbantások a felszínre zuhanó vízben gyors szaporodásra serkenti majd a mikroorganizmusokat, melyek hamar gyenge humuszt fognak képezni. Génmanipulált növényekkel beindítják a gyors oxigéntermelést, és ötven év múlva egy tönkretett bolygó helyett két lakhatóval gyarapodunk. Az évmilliárdok alatt kapott ajándékok elherdálása után most újabb csodát kaptunk, ami szintén hosszú ideje várt már arra, hogy megkaphassuk, csak eddig még nem csomagoltuk ki, hogy lássuk mi is rejlik a dobozban. Vajon képesek leszünk-e hálával tekinteni a jövőnkre? A történtek után azt gondolhatnánk, hogy az emberiségnek végre sikerült globálisan közös nevezőre jutnia a hosszabb távú túlélés érdekében még akkor is, ha nem mindig ért egyet önmagával, mégis gondolkodásának evolúciójában végre előre léphet egy lépcsőfokot, de valójában ismét csak ugyanazoknak a kicsinyes emberi tulajdonságok sikeres kombinációjának köszönhetjük, hogy megúsztuk a nagy vízözönt, ami fajunkat a kezdetek óta jellemzi. Ha valóban egy kísérlet termékei lennénk, akkor szerintem a reakció nem hozta volna meg a kívánt eredményt. Csakhogy a vegyészetben a negatív eredmény is eredmény, és ami az avatatlan szemnek egy kudarccal végződő kísérlet csupán, az egy benfentes számára hasznos információértékkel bír.