Arany János u. 11
Két kóborló ballag a
hídon át. A deszkák alatt a Szamos csobogó zaja zúg. Egy napáztatta tavaszi
délután után az est leszáll. A kolozsvári parkba egy pillanatra betör a
villamos csörtető acéldallama, majd hamar tovaszáll. A túloldalon egy magas
épület néhány ablaka még tárva, nyitva, de békés a hatás. Nincs semmi lárma,
már a madár is szundikál.
– Ott egy szellem suhant
végig az imént – mutat a második emeletre a lány.
– Nem láttam. Milyen
volt? – kérdi a kuncogó fiú.
– A folyosón átsiklott egy fehér lebbenő forma. Nézd, most balról siet jobbra.
– Csak egy fehér köpeny
egy későig dolgozó vegyészen.
– De hát az egyetem
ajtaja már zárva.
– Ha elég ideig nyúlik
munkája éjszakába, talán szellemmé válik, s örökké a folyosókat járja.
– Vagy a világ vált ködformába,
és a kémikus észre sem veszi, hogy a falakon kívül megszűnt a valóság.
– S, ha a kavargása leáll a kozmikus spirálnak,
és ő még akkor is kotyvaszt, utolsó létezőként kísértete lesz majd a
szellemvilágnak.
A kezdésre várva a csacska beszédbe a pár
későn vette észre, hogy a színház ajtaja bezár, s az előadást
már javában játssza a társulat.
Simon Lehel Zoltán
 |
| Kolozsvári Kémia Egyetem |
