Az erdő magja – Simon
Lehel Zoltán
Volt egy völgy, s a völgyben egy
erdő. Dús lombú fák ágai közt ezernyi kismadár koncertezett. Néha egy-egy öreg
fa megfakult. Leveleitől megkopaszodott, kérge levált, törzse elkorhadt. A
haldoklók csendesen jelezték az idő múlását, melytől senki sem félt. A
matuzsálemek hirtelen ropogással zuhantak a földre, majd a pillanatnyi csendet
egy tücsök cirpelése törte meg. Őt követte az első rigó dala, amire hamar az
erdő minden hangja válaszolt, és az egység újjá lett. A zöldek elbúcsúztak
ősüktől. Mindnyájan tudták, hogy egyszer ugyanarra a sorsra jutnak, de az élet
jobban foglalkoztatta a virulókat az elkerülhetetlen jövőnél. A harmónia
megtörhetetlennek látszott.
Egy napon mogorva gépek keserű
brummogása telepedett a tájra. A fiatal, egészséges törzsek elváltak
gyökereiktől, és elszakadtak a völgy tápláló anyaföldjétől. Az irtás felkészületlenül
érte az erdőt, ámbár hiába sejtette volna a favágók jöttét a természet, amúgy
sem tudott volna ellene tenni. Az elősegített elmúlás a fákat aggodalommal töltötte
meg, és már nem fogadták el olyan természetesnek, mint az idősek békés
távozását. Az erdő eltűnt, a csicsergő szimfóniák elnémultak. Alkonyatkor
néhány bogár zümmögése emlékeztetett csupán a régi szépségre. Az aljnövényzet
azonnal elterjedt, és megfojtotta az apró sarjakat, a friss magoncokat.
Egy a talajba süppedt mag a fenti
világról mit sem tudva csírázni kezdett, amikor az emberek teherautókkal a
völgybe kezdték hordani a szemetet. A csodás erdőt hulladéklerakóvá
hervasztották. A pillepalackok, tisztítószeres flakonok, elektronikus
maradékok, téglatörmelékek halmai alatt az életnek nem volt esélye megmaradni.
A dombok között lánctalpas markoló taposott utat magának. Az erdő utolsó csemetéjének
eme sanyarú körülmények között valahogy mégis sikerült a felszínre törnie. Csendben
növekedett, és abban reménykedett, hogy ha elég magas lesz, akkor lát majd egy
másik fát. A csemete már egy méteres volt, amikor egy szeméthegy omlott rá, és
kettétörte azt. Az újabb hajtás nehezen fejlődött, de miután sikerült
megerősödnie, oldalsó ágakat kezdett növeszteni, és lombkoronája egyre dúsabb
lett. A következő tavasszal már verebek fészkeltek az ágak között. A fa igazi
színfoltja lett a szeméttelepnek.
Az évek múlásával a törzs
megvastagodott. Került bele néhány szeg, drótot tekertek rajta körbe, amit
végül a kéreg benőtt, de a fa továbbra sem látott másik lombot. Magvait a
földre hullatta, és az apró csemeték némelyike kikélt. Egy nap a fa rosszul
kezdte érezni magát. A levele megfakult, a rügyek nem fejlődtek, és utódai
elszáradtak. Az esővíz a talajba mosta a szemétből a káros anyagokat, és
megmérgezte a humuszt. A fa bánatában elkezdte megtisztítani a földet.
Gyökerével felszívta a káros anyagokat, és a lehulló levelekben a szél messzire
sodorta a nehézfémeket és mérgeket. A talaj pH-ja kezdett visszaállni, de a fát
a munka elfárasztotta. Újabb sarjak növekedtek, majd ismét elhulltak. A fa
munkájának mintha nem lett volna más eredménye, csak az, hogy neki szenvedést
okozzon. Bármelyik hajtás, amelyik növekedésnek indult, előbb, vagy utóbb az
enyészeté lett. A rothadó szeméttelep bűzében a fakuló kérgen meglátszott a
fásultság. A fa képtelen volt a környezet mocskával azonosulni, és elfogadni a
tényt, hogy a világ melyben van, teljesen élhetetlen.
A magány némaságában azon töprengett,
hogy önmagát nem kímélve mennyi erőt fektetett abba, hogy környezete jobb
legyen. Minden munkája a szeméttelepé lett. Mélyebbre áshatott volna gyökereivel,
hogy tisztább vízhez jutva magasabbra nőhessen, és erősebbé válhasson, de a fa
nem tudott énközpontúan gondolkodni. Ő közösségben tervezett élni, vagy
legalább egy közösség alapjait megteremteni azok számára, akik utána lesznek. A
síri szeméttelep fertője azonban a világnak tetszetősebb volt, mint az erdő
gondolata. Egyetlen mag nem vehette fel a versenyt az iparból származó
elhasznált termékekkel. Csupán ennyi lett
volna az élet? Remény, majd a szenvedés, és az utolsó, ami még maradt ennek a kérges
szívnek, az a minden munka haszontalanságának érzése, és a tehetetlenség
béklyójának fojtogatása?
A megöregedett fa szerteágazó
gyökerei közt egy napon kis zöld száracska és levelecske nyúlt a fény felé,
mely nem a sajátja volt, hanem az egyik magocskáé, ami ott megrekedt. Ez a kis
magoncocska lágyan csiklandozta a vénség meggörcsösödött gyökerét. Az öreg
szelíden figyelte, hogy mi lesz a sorsa ennek az újszülöttnek. Nem úgy
fejlődött, mint ahogy a régi fák. Kisebb volt, ellenben bokrosabb. Levelei apróbbak lettek, de zöldebbek. Vékonyka
ágaival nem tűnt valami életerősnek, mégis egyenletesen fejlődött, és nem
száradt el, mint tucatnyi testvére azelőtt. Az öreg fa meggyötört gyökereit
összefonta a fiatal csemetéével, és minden megmaradt erejével éltette azt, és a
reményt, hogy egyszer lesz még erdő a szeméttelep helyén.
