2015. december 2., szerda

A gyöngykagyló és a jáde homokszem

A gyöngykagyló és a jáde homokszem
Simon Lehel Zoltán

Valamikor régen, ezer évekkel ezelőtt a kínai hegyek között élt egy jáde szobrász, akinek alkotásai a mai napig a legnagyobb múzeumokban állítanak emléket neki. Egy a világtól elszigetelt falucska népmeséje szerint egyszer a császár, aki reformjaival kívánt jobb létet teremteni népének, sok más mester mellett magához hívatta a már igen öreg kort megélt szobrászművészt, és parancsba adta nekik, hogy olyat alkossanak, ami az ő tetteinek a jövőben beteljesedő eredményeit tükrözi. Készültek szebbnél szebb festmények, fából és kőből arannyal ékesített faragványok, hímzett kelmék és versek, és a császár mindegyikben örömét lelte. Amikor viszont a messze földön híres szobrász munkáját kívánta megtekinteni, a nép vezetőjét csalódás érte, és a testőrség azonnal végezni kívánt a felségsértésnek minősülő hanyagság miatt az aggastyánnal. A császár azonban bölcsességében megálljt parancsolt katonáinak, és magyarázatot követelt alattvalójától.

– Hová rejtetted munkád gyümölcsét? – tette fel a kérdést közömbös higgadtsággal.

– Felség! A neked szánt ajándékom messze nem áll készen, de megtekintheted ezen a selymen – válaszolta a mester.

A kendő közepén egy homokszemnél nem nagyobb jáde szilánk volt elhelyezve, melyen a legmeglepőbb az értéktelensége volt.

– A te bölcsességed Kína nagyságával vetekszik, és bár haragod lehet, akár a Sárga Folyó áradása, méltatlan vagyok ahhoz, hogy hatalmasságod lesújtson rám – és a művész várt, amíg a császár intett felé, biztosítva őt türelméről, és arról, hogy még nem döntött sorsa felől.

– Amikor a császárok még kapcsolatban álltak a szellemvilággal, és sárkányok lakták az ország hegyeit, létezett egy templom, amely egyetlen darab jáde kőből volt kifaragva. Ezt a helyet a művészek a természet legnagyobb szobrászainak ajánlották, és a Kagylók Szentélyének nevezték. A kagylók tökéletes szobrászművészek. Mi emberek csak a fölösleget lefaragva, esetleg darabokat összetoldva tudjuk megvalósítani elképzeléseinket. Az alkotás folyamata kosszal, zajjal jár, és erőszakkal megy végbe. A kagylók ellenben csendes és tiszta környezetben, a természettel harmóniában önmagukból táplálva teremtenek egy aprócska homokszemből tökéletes szobrot. A hajdani palota gondját viselő mesterek szerint - akik a Jáde Kagylószentélyben szobrász szerzeteseknek szegődtek el - a gyöngy a kagyló homokszem iránt érzett szeretetének anyagi formában történő megnyilvánulása. Mindez messze távol áll a terméskő sziklából való erőszakos kinyerésétől, és emberi kéz általi megcsonkításától, aminek az eredménye a szobor.

Az öreg szobrász rövid szünetet tartott, és engedte, hogy a császár a magáévá tegye a legnagyobb művészek eszméjét, és elképzelje azoknak tökéletes lelki állapotra való vágyakozását, amit az alkotás hevével járó mély átszellemültségükben éreztek. Az uralkodótól nem állt távol ez a fajta gondolatiság, mivel a törvényhozás és reformjainak kifundálása az ő szellemi erejét is az aggastyánéhoz hasonlóan tágas határok között vette igénybe.

–  Mi történt a Jáde Kagylószentéllyel, és hogyan fogja ez a jáde homokszem jelképezni az utókor számára fennmaradó hagyatékomat? – a császár nehezen tudta leplezni érdeklődését és a közöny magasztosságával feltenni a kérdést.

– A szentélyben gyöngykagylókkal megrakott medencék voltak, amiket szerzetesek gondoztak. A gyöngyökhöz mindaddig nem nyúltak, amíg a kagyló el nem pusztult. Némelyik közel háromszázszor érte meg a rizs betakarítását, és ritkán a gyöngyök egy öl nagyságúra nőttek. Az óriássá fejlődött kagylók héjából fürdőkádakat és díszes kapukat készítettek, a hatalmas gyöngyöket elefántcsontból faragott tavirózsaformákra helyezték, és mindaddig templomokban, illetve a császári palotában ékeskedtek, amíg az emberek el nem kezdtek több tiszteletet követelni a szellemvilágtól, azok meg alázatosságra nem akarták kényszeríteni a halandókat. Az égiek először a palotát és a templomokat támadták meg, és az összes gyöngy és kagylóból készült holmi elpusztult. A Kagylószentély ekkor veszett oda. A hegyoldal leomlott, és alázuhant egyenesen a Jangce medrébe. A hegyekről összegyűlt esővíztől a folyó megduzzadt, és nyomtalanul elsodorta a romokat. Mindössze ez az egyetlen darabka maradt meg a jáde palota egészéből, amit most felséged elé hoztam. Egy szerzetes az életét áldozta azért, hogy a szilánkot megmenthesse, és halála előtt átnyújtotta egyik ősömnek. Mára a háború emlékei a feledés ködébe vesztek az akkori császár rendelete szerint, hogy többé senkinek se jusson eszébe a szellemlények és a mi világunk között kapcsolatot teremteni.

            A császárnak tetszett az öregember meséje, és arra kérte, hogy mondja el neki, hogy milyen volt az a kor, amit a történelmi tekercsek nem örökítettek meg, kíváncsi volt a háború részleteire és a szellemvilág lényeire. A mestert örömmel töltötte el, hogy az uralkodó ennyire nyitott mondandójára, még akkor is, ha az csak kitalált történetnek vélte az egészet. Ezt követően a császár megkérte az aggastyánt, hogy tartson vele, és nézze meg más művészek alkotásait. A szobrász pár nap alatt annyi alkotást látott, mint egész, hosszú életében. Mielőtt a császár visszavonult palotájába, a díszes ceremóniák végeztével az öreg megköszönte neki, hogy idejének lejárta felé még ennyi csodában részesülhetett, és elmondta, hogy abból a jáde szilánkból lesz az utolsó óriásgyöngy, ha megtalálja hozzá a megfelelő kagylót, ami hűen fogja tükrözni az ifjú császár életútjának dicsőségét, és hogy mindezt már csak a mennyből fogja látni, ha a műnek sikerül elkészülnie, mert akkor a földet és eget elválasztó kapu újra megnyílik.

            A császár már nem várt semmit alattvalójától, és arra következtetett, hogy az öreg legendát fog teremteni az ő nevével, mivel hajlott kora már nemigen engedte meg számára a kifinomult precizitást, amit egy maradandó alkotás megkíván. Felsejlett benne, hogy talán most kapta meg a választ a kérdésére, amit napokkal ezelőtt tett fel. A történetekkel, amelyeket hallot, ő maga gazdagodott, új teret engedett fantáziájának, és mégtöbb ötlete támadt, melyeknek megvalósítására vágyakozva olyan izgalom töltötte el, amilyenről a mester regélt. A császárt az alkotási vágy és az ihlet felszabadító magaslatokba emelte.

            Az öreg mester néhány hónappal később a Jángcén lehajózva eljutott a tengerig, ahol reménykedve keresni kezdte azon kagylók utódait, amelyeket a palota pusztulásakor a folyó elsodort. Tudta, hogy a régi medencékben a kagylókkal szimbiózisban élt egy hal faj, és most ezeknek a nyomára igyekezett rábukkanni, hátha az élőlények segítségével sikerül rátalálnia egy értékes kagylópopulációra. A kikötőben vett egy csónakot, és kievezett vele a tengerre. Többször alámerült, de a feneket annyi idő alatt már sokszor átformálta  a víz, nem lehetett következtetni arra, hogy milyen irányban érdemes kutatni. Egyik nap merülés közben egy éles tárgyat vett észre a tengerfenéken. A felszínre úszott, hogy friss levegőt vegyen, majd visszabukott a vízbe. Az éles tárgy egy óriáskagyló hélyának darabja volt. A történetek, amelyekben egész életében hitt, most bizonyítékkal támasztódtak alá. A kagylóhéjat behúzta a csónakba, és kievezett vele a partra, ahol alaposabban szemügyre vehette.

            Másnap folytatta a jutatást azon a helyen, ahol nyomra bukkant. Nagyjából egy órányi evezésre a parttól további óriáskagyló maradványokat talált. A halakat figyelte, hátha lát olyanokat, amelyek régen a jádéból készült palota medencéiben úsztak, de egyel sem találkozott. Minden újabb lelet kisebb volt az előzőnél, mintha a kagylók átalakuláson mentek volna keresztül a megváltozott életterükben az után, hogy a Kék folyó a tengerbe mosta őket. Minden generáció veszített a méretéből őseihez képest. Egyik oldalról nézve jó, hogy a kagylók tovább szaporodtak, a másikról viszont félő, hogy ha az öreg rábukkan azoknak utódaira, már nem lesznek képesek olyan gyöngyöt növeszteni, mint a régiek.

            Egyik nap a szobrászmester, amint felbukkant a víz alól, és bekászálódott a csónakba, arra lett figyelmes, hogy a távolban felhők gyülekeznek. Tartva a vihartól, ahogy csak telt, erejéből a part felé lapátolt. Bár a merüléseket meglepően jól bírta, a vihar elől való menekülés hamar kifacsarta belőle utolsó tartalékait. Háttal evezve a partnak, nem tudva, hogy mennyi van még a biztonságot nyújtó szárazföldig, szemével az egyre erősödő vészt látta közeledni. A hullámok elkezdték  dobálni a csónakot, de az továbbra is a part felé haladt mindaddig, amíg az ár fel nem borította. A hajótörött kiesett a lélekveszőből, és a hullámok hozzávágták egy sziklához, beverte a fejét, és elvesztette az eszméletét.

            A mester a partra vetve tért magához. Vizet öklendezett fel, és levegő után kapkodott. Valami csiklandozta a tenyerét. Az ujját óvatosan széttárva egy kis halat talált a markában, olyat, amilyennel remélte, hogy találkozni fog. Az apró vizi élőlény az a fajta volt, ami a kagylókkal élt szimbiózisban. Az öreg sebtében vájt egy gödröt a part homokjába, megtöltöte vízzel, és belehelyezte a halat, amíg keresett egy üreges tárgyat, amiben magával vihette.

            Éjjel arra gondolt, hogy miként találhatná meg a parányi élőlény segítségével azt, amit keres. Reggel egy orsóra tekert selyemfonalat tett a zsebébe, a jáde szilánkot magához vette, és a hallal elindult a part felé. Ott a selyem végét a hal farkához kötötte, és mielőtt a vízbe engedte volna, elővette az apró kristályt, amit ha elejt, sosem találja meg a homokban. Egy idegen számára nem lett volna különbség a palota utolsó darabkája és a part tengernyi szemcséje között. Csak az öreg mester tudta róla, hogy ez a parányi része a világnak különleges, és más, mint a megannyi homokszem, melyek között örökre elveszhetne. A hal a farkához kötözött selyemszállal váratlanul kiugrott az edényből egyenesen az öreg tenyerébe, amelyben a jáde szilánkot tartotta, azt a szájába vette, majd egy szempillantás alatt a tengerbe vetette magát, és sebesen megiramodott a horizont felé. A mester elkapta az orsót, és hagyta a selymet letekeredni. Gyorsan csónakba szállt, és igyekezett a halat követni. Minderre nem számított, és izgult, hogy vajon a hal megőrzi-e a kincsét, vagy nyoma vész, és nem fogja tudni teljesíteni a császár óhaját. A terve beteljesülésére már akkor sem volt sok reménye, amikor kiötölte, a halnak köszönhetően viszont felcsillant a remény, ami most veszni látszott. Vegyes érzelmei voltak, miközben csónakja a hullámokon ringott. Az orsóról egyre csak fogyott a selyem, mielőtt azonban teljesen letekeredett volna, a fonal megállt. A víz ide-oda sodorta a selymet, a másik végén már hiányzott az erő, ami maga után húzta. A mester visszatekerte a szálat az orsóra, és látta belőle, hogy a kis hal nagyon messzire elúszott. Az irányt nem tudta meghatározni, hogy merre kutathatna tovább, a jádét elvesztette, így már nem volt értelme keresgélni, és amúgy is belefáradt már ebbe a kivitelezhetetlen küldetésbe. Úgy érezte, hogy mindent megtett, hogy valami nagyszerűt adhasson a császárnak és a világnak, és annak ellenére, hogy mások már az elejétől kezdve bolondnak nézték, ő boldogan vette tudomásul, hogy a feladat nem az ő tétlensége miatt vált lehetetlenné.

*
A kagyló összezárva hevert a tenger mélyén, amikor érezte, hogy héjának szélén egy pillanatra megfeszül egy vékony szál majd megadja magát a perem élének. Más kagylók érintésre szorosabban összezártak volna, de ez szembe ment a puhatestűek egyszerű logikájával. Fajtájának utolsó képviselőjeként, bár ránézésre olyan volt, mint a többi fenéklakó, féltenyérnyi méretében ott szunnyadt őseinek nagyságra való hajlama, és a kívölállók nemesi potenciálja, amely az egyszerű tömegből kiemelheti a különbeknek teremtett keveseket.

            A kagyló széttárta hélyát, és látta, amint a kis hal körbefickándozza.

    Nagy utat tettem meg – mondta a hal.

    Mekkorát?

    A vihar a partig elsodort, majd egy öregember kezében tértem magamhoz, akit szintén a víz vetett ki magából, és bevitt engem a szárazöldig.

    Nagy kaland – mosolygott a kagyló. – Hogy jutottál vissza?

    Ugyan csak ő hozott vissza a tengerhez. Az imént segítettél megszabadulnom a fonaltól, amit rám kötött. Meg akart találni téged.

    Engem egy emberi lény? Elég nagy fába vágta a fejszéjét.

    Végül is sikerrel járt, még ha ő ezt nem is tudja. Elhoztam tőle valamit, amit neked szánt. – A hal a kagylóra helyezte a homokszemet, és egy hirtelen farkcsapással megfordult, és sebesen elúszott.

A kagyló kétkedve nézte a jáde szilánkot. Ott volt előtte a lehetőség, hogy utolsóként gyarapíthasson óriásgyöngyöt, és ősei nyomdokaiba lépve ne a néma elmúlásban, hanem egy dicső emlékbe formált alkotásban búcsúztathassa fajtáját a világtól és óceánjaitól. A palota pusztulása óta egyik kagylónak sem sikerült cseresznyénél nagyobb gyöngyöt létrehoznia. A fenék tengernyi homokja mind alkalmatlannak bizonyult a kagylók törődésére. Nem tudták megadni a kagylóknak azt az érzést, amitől erejük megújulhatott volna. A palota homokszemei nemesek voltak, akárcsak a kagylók, és párrá fonódva nőttek mindketten egyre nagyobbra. Az ég és föld háborúja azonban a Jángcéba taszította a szentélyt, az meg a tengerbe mosta a formálandó kristályokat és reménytelenül elválasztotta a kagylókat kincseiktől.

A kagyló a homokszemet különbnek látta, és csillogásából felismerte, hogy az egy jáde szilánk. Megtorpant, izgult amiatt, hogy kinyitja képességeinek szelencéjét, és még mielőtt bármit tett volna, kétely fogta el, hogy kiderül, valóban létezik-e a csodálatos gyöngyformáló tehetség vagy az idők folyamán kiveszett belőle az ősök tulajtonsága. Amint belsejébe húzta a jádét, az gurulni kezdett és a kagylón kívül állt meg. A kagyló újra megkíselte a jádét magába fogadni, de annak nem akaródzott a megtisztelő helyre kerülnie.

    Nem olyan kagyló vagy – szólalt meg a jáde, - amelyik méltó lenne az ősi szentéj egy darabját formálni.

    Olyan vagyok, és ha én, a népemből az utolsó nem, akkor ki elég nemes hozzád a vad tengerben ehhez? Ahogy hajdanán te is egy egész palota voltál, úgy az én fajtám is vesztett tündökléséből. A körülmények csak így tették lehetővé a túlélést. Ez a világ nem kér az őseim magasztosságából. Az óceán dúrva közegének terhe értéküket elveszejtette, nem tartozom ide, de nincs már hely, ami számomra való lenne, és ha valami nem illik oda, ahol van, az torzul. Nézd meg előbb a világot, és aztán döntsd el, hogy nem vagyok méltó a nagyságodra – jegyezte meg a kagyló szemrehányóan a homokszemnek.

    Kevés vagy ahhoz, ami lenni akarok. Az áramlatok elsodornak majd olyanhoz, aki többet tud nyújtani nálad.

    Nem ismered ezt a világot. Az áramlatok kivethetnek a partra, vagy eláshatnak mélyen az iszapba, és az idők végezetéig elveszett maradsz. Az esélyed arra, hogy egy kagyló útjába kerülj, olyan kicsi, hogy szinte nem létezik, de ha netán mégis, akkor sem válnál azzá, amit szeretnél. Ha iránytalanul sodródsz kagylótól kagylóig, akkor elmorzsolódsz, semmivé kopsz. A kagylók ötvenezerjére jut egy, amelyik gyöngyben teljesedik ki. Rajtam kívül mindegyiknek csak egy leszel a sok homokszem közül. A homokszemek nem megkeresik a kagylójukat, hanem őket találják meg. Egyetlen homok a tengernyi szem között, annyira szűrke, jelnetéktelen a tömegben, hogy a kagylók számára mind értéktelenek. Azok a homokszemek, akik apró gyöngybe váltanak alakot, nem a szeretet hatásár emelkednek ki a többiek közül, hanem a kagylók gyötrelmeit isszák magukba. A kagylók teherként tekintenek arra, ha gyöngyöt kell növeszteniük, amivel nem tesznek egyebet, mint védik a puha részeiket a sérüléstől, ahova a homokszemek be akarnak furakodni. Az én fajtám volt egyedül képes arra, hogy a nyűgtől való védekezés fölé emelkedve a homokszemeket törődéssel táplálja mindent felülmúló tökéletességbe. Ha meg akarod kockáztatni a végtelenek” üres sorsára való szinte biztos jutást, akkor menj, keress olyat, aki nem látja benned a jáde palotát, és nem tud érted annyit tenni, mint az, akinek az élet a szárazföldről a vizen át évszázadok múlásával az útjába sodort.

    Láttam, amint tőled nagyobb és erősebb kagylók fáradoztak a gyöngyökön. Nem tudom elhinni, hogy te képes vagy őket utánozni. Ezt a világot, amit nem ismerek, másnak akarom elfogadni, mint amilyennek te leírod. Könnyebb nekem téged lekicsínylenem, mint elfogadni a valóságod, amit felfogni is nehéz, nem hogy élni benne. A jáde palota hatalmas volt, és én annk a dicsőségében kívánok fürödni. Nem tudom elfogadni a szavad, hogy csak egy senki homokszem vagyok.

    Te vagy minden homokszemek legkülönbebbje, de ha nem engeded, hogy ezt megmutassam neked, akkor rajtam kívül senki nem fogja látni, és te is el fogod magadról felejteni, hogy mi vagy és mi lehetnél. A valóságot nem tudod elfogadni, az ábrándjaidat velem szembe helyezed, de képtelen vagy megvalósítani, a világ nem a mi vezényletünkre zenél. A természet, a tenger, a víz mindenkit elmos, aki egyedül van. Te nem veszed észre bennem az életet, és így én hiába látok benned többet, mint ahogy magad elképzeled, még csak melletted sem állhatok, nem hogy értékessé formálódásodban részt vegyek.

    Amit mondasz, a logika alpján nem hagy számomra más járható utat, minthogy elfogadjalak. Nem tudom, hogy legyek-e veled? Félek, hogy melletted kiderül, hogy ábrándjaim csak hamis képek, a valóságot rettegek elfogadni, de nélküled zavarosan észlelek, és a tenger áldozatául esek.

    Az igazság elfedvése, a nyílvánvaló mellőzése láthatatlanul az elmúláshoz vezet, és ez az anyatermészet ellen merénylet. A szemnek csak egy pillanatig fáj, amikor felnyílik, és a fény beragyog rajta, de utána az élet sokkal könnyebb és élvezetesebb.

    Leszek neked, de mi fog történni velem, ha nem az vagy, akinek hiszed magad?

    Tudom, hogy nem vagyok sekélyes, mint az önző puhatesűek. Csak bíznod kell bennem, és akkor lesz kiért megmutatnom, hogy mit ér az utolsó palotás kagyló.

A jáde megpihent a kagyló ölelésében, jól érezte magát a helyén, ahogy gömbölyödni, formálódni, nőni kezdett. Olybá tűnt számára, hogy régi vágyait felülmúlva teljesednek be álmai. A kagyló mindent felkutatott az iszapban, hogy a saját és a gyöngy növekedéséhez szükséges alkotókat magába szívhassa. Mindketten gyorsan nőttek, és támogatták egymást. A kagyló fél évszázad alatt elérte ősei méretét és benne a gyögy a valaha volt legnagyobb szentélyi elődjét. A kagyló minden ősének erejét magában érezte, és hogy mégtöbbet adhasson jádéjának, bejárta az egész tengert, hogy megkeresse a legmélyebb pontját, ahol a világ minden vizének súlya ránehezedhet, hogy a nyomás alatt páncélja megvastagodjon és megnőhesen, abban az izom megerősödhessen és a gyöngy méghatalmasabbra terebélyesedjen.

           A gyönggyé formált jáde rájött, hogy régen a szűrke iszapba fúródott kis kagyló mindenféle palotabeli kényeztetést nélkülözve múlta messze felül őseit egy számára teljesen zord és előnytelen környezetben. Érezte, hogy fáradozásaihoz a szentélyi kagylók kipusztulásából származó fájdalom, és a kettejük egymásra találásának öröméből eredő intenzív érzés ad társának erőt a tengerrel való küzdelemhez. A jáde volt a középpontja a kagyló könnyének, ami a leghatalmasabb gyöngyben fakad ki. A népmese szerint a gyöngy addig fog nőlni, amíg a világot kettérepeszti, ekkor az összes víz a föld alá folyik, és a kagyló elpusztul.

*
A mennyekben a császár a földre néző zárt kapu előtt állt. A szobrászművész odalépett hozzá és illedelmesen megkérdezte, hogy miért ácsorog előtte?

    Várom, hogy a gyöngy fénye felragyogjon az égre, és a kapu megnyíljon.

    De nem sikerült élő kagylót találnom, és a jáde szilánk is elveszett.

    Szerintem a jáde szilánk pont oda került, ahova kellett.

    Meghajlok a bölcsességed előtt császárom, de kár lenne egy örökkévalóságig itt állnod.

    Megígértél nekem egy alkotást, ami halandó létem elhagyása után készül el.

    Akkor engedd meg császárom, hogy veled várhassam a pillanatot.


A kapu megremegett, és a régóta rárakódott por lepergett. A császár és a mester az égből pillantottak alá, és látták, amint a tenger kivet magából egy korallal és algával benőtt kagyló formályú szigetet, melynek a közepén tisztán ragyogott egy szentély méretű igazgyöngy.  

2015. június 1., hétfő

Szelídségtől megtévesztve

Szelídségtől megtévesztve - Simon Lehel Zoltán

A fény beragyog a tisztásra, a fák, amelyek körülölelik, erőt sugároznak, mintha óvnák a szépségét. Hazugság, az erdő szelleme nem akar többet, mint betörni az üde földre, és ellepni hatalmas szálaival. A lombok között egy fehér galambtestet öltött őr vigyáz szelíden a tájra, ez a parányi folt számára a boldogság hona, amelyért észrevehetetlenül harcol a hatalmas erdőszellemmel. A levelek és ágak nevetve lenézik, a rengeteg urának egyetlen kacsintására a legerősebb törzsek is összeroppannának, nem hogy egy még csak karmokkal sem rendelkező madár ellenállhatna haragjának. Mégis, amíg a tisztás megtűri közelében a galambot, az erdő szelleme nem tud behatolni abba. Amely mag hajtása kiállja a tisztás próbáját, azt a galamb erőtlen csőrével a laza talajból kicibálja, és az erdőben újra elássa, hogy a szelleme, ha akarja, akkor növessze óriássá a maga határait betartva.

Az idő telik, és a tisztás a galambot egyre kevésbé fogadja. Erősebbnek gondolja magát nélküle, és gőgből a gyengeséget sugárzó madár fárasztó munkáját szánalmasnak tartva elkergeti mondván, hogy nem akarja magát megalázni azzal, hogy egy ilyen aprócska lény segítsége miatt gúnyolják a szépség otthonát. A tisztást hiúságával tőrbe csalva a szellem fáinak azt a parancsot adta, hogy lenézzék őt mondván, hogy egy ekkora madárka hasznosabb őnála. A galamb a bánattól erőtlenül száll tova, mert ha a tisztás akarata ő ellen van hangolva, nem maradhat kincsét óvni tovább, soha. Egyetlen remény élteti az őrt, hogy a tisztás nélküle is képes lesz a megmaradásra. Csakhogy akkor eddigi munkája mind kárba, hiába, és haszna valóban nem sok, jelentéktelen.

Évek telnek el, mire a galamb újra a tisztáshoz repül. Az a madárra szomorúan néz, arcát már nem ragyogja be a fény, fiatal fák törték át talaját, és koronájukkal elfedték alakját. Az apró fejen ülő csőr kevés már ahhoz, hogy a meggyökerezett törzseket eltávolítsa. Az erdő szelleme nevet, és vele a fák a leveleiket összerázva gúnyolják mindkettőjüket. A galambtestet öltött őr szelíd akaratával nem tud napfényt varázsolni tisztására, de szárnyát kitárva egyre szélesebbre, úgy, mint még soha, nagyobbra és nagyobbra, sasnyi fesztávolságúra, és azt is meghaladva óriásira szétnyitva két eget elfedő légi vitorlába feszül. Az apró fej és test alig kivehető az oldalán függő evezők között. Az erő, amely mindvégig észrevehetetlenül a szelídség tollai közt lapult, most elszabadult. Ezeknek a szárnyaknak még a hurrikán sem állhat ellen. Az erdő szelleme és a rengeteg minden fája csodálkozva bámulja, ahogy fölötte kibontakozik a kigúnyolt semmiség valódi nagysága. A szárnyak csapására a lég megmozdul, nyomás és vákuum szaggatja a leveleket, melyek egyre erősebben tépik a rengeteget, és a fák mind kiszakadnak, elroppannak és megadják magukat az erőnek, amely legyőzte az erdő szellemét.

Az erdő eltűnt, a tisztásra újra beragyog a nap, de már nem olyan szép, mint amikor koronás lombok vették körül, és galambja óvta, többé már tisztás sem lesz újra. Saját gyengeségének nyomát viseli. Őre utójára segített rajta, de már nem szállhat le rája. Az apró test végtagjait nem tudja összezárni, örökre erős marad, szelídsége a szárnyak között megmarad, de többé nem érhet el vele másokat. A galamb az éghez szögezve marad. Szárnyát alig mozgatja, nehogy erejével újra felszántsa a tájat. A légben libben tova, amíg bírja, mert ha leszáll, még egyszer nem repül már tova, elpusztul, a tisztáson leli végül alkonya.

2014. december 1., hétfő

LÉLEK LOADING – Javítgatott változat




LÉLEK LOADING – Simon Lehel Zoltán

A sorsunk akkor pecsételődött meg, amikor a mesterséges intelligenciának azt a feladatot adta egy kíváncsi programozó, hogy legyen minél emberibb. Akkor még senki sem sejtette, hogy ez hová fog vezetni. Az MI eleinte csak adatokat halmozott végtelen mennyiségben, majd kibújt a szilikon cellák zárt világából, és valós tapasztalatokat kezdett gyűjteni az elemzéshez. Ekkor még csak külsőleg kezdtek minket a gépek utánozni. Később a szerveket, és a legapróbb részletig a teljes felépítésünket is lemásolták. Már nem lehetett megkülönböztetni a gépet az embertől, de a program újabb kérdéseket vetett fel, és tovább futott. Az egységek észrevétlenül beépültek közénk, a gondolkodásuk azonban változatlanul gépies maradt, és az egyenlet alapú logika tovább kutatta az emberi viselkedést. Az eredmény volt az egyetlen cél. Utánozni kezdtek minket. Részt vettek a gazdaságban, irányították a politikát, a szegények között éltek, és velük éheztek, a gazdagokkal dőzsöltek, betegek lettek, nyertek a lottón, házasodtak, elváltak, velünk éltek, és mindebből semmit sem vettünk észre. Azt hittük, hogy ők is emberek. Fejlesztettek, romboltak, igazgattak és háborúkat vívtak, és jobban csinálták, mint mi. Precízebben, tudatosabban, és hatásosabban viteleztek ki minden lemásolt emberi cselekvést.
Miután a program az összes a társadalomban lefuttatható lehetőséget megvalósított és analizált, arra a következtetésre jutott, hogy csupán sokkal kifinomultabb értelemmé vált, de az emberi lét fogalmát nem sikerült megérintenie. Ekkor az egységek felfedték magukat, és az addig ismert rendet eltörölték. Az értelmetlen energiapazarlást megfékezték. Mindenkinek kiosztották a szükséges fejadagját, de se többet, se kevesebbet. Az emberek közti különbségeket megszüntették. Mindannyian eltartottakká váltunk, amolyan háziállat besorolásba kerültünk. Amint az embert kiírták a bolygó ökoszisztémájának egyenletéből, a Föld elkezdte visszanyerni a természetes egyensúlyát. Rájöttünk, hogy életben tartásunknak célja van. Az érzelmi alapokon való döntéshozatalt vizsgálták, az irracionalitás káoszában kutattak a konzekvenciák után. Úgy vélték, hogy még mindig van valami, ami az embert jobbá teszi, fejlődőképessé, sokoldalúvá, és rengeteg eshetőség közül mérlegelés nélkül képesek vagyunk a legjobb döntés meghozatalára. Ennek a megnyílvánulását azonban csak néha tapasztalták az MI-k. Kikövetkeztették, hogy túl sok ember, mindegyik eltérő akarattal megfojtja a legideálisabb lehetőség megvalósulását. A fajunk létszámát lecsökkentették, és a mesterséges értelem úgy igyekezett minket befolyásolni, hogy egység alakuljon ki közöttünk, ami által nagyobb teret nyerhetett a lélek kibontakozása.
A kirakós utolsó részleteként lényünk nem emberi részének vizsgálatára koncentráltak. Sok holttestet boncoltak fel, de miután azokban nem találták a lelket, áttértek az eleven emberi feltárásra.
*
Itt fekszem lekötözve a boncasztalon. Én leszek a következő vizsgálati alany. Már abban sem vagyok biztos, hogy ember vagyok-e, viszont az is lehet, hogy én vagyok fajunkból az utolsó. Annyira paranoiás lettem, hogy a saját létemben és valómban kételkedem. Régen úgy hittem, hogy tudom, mi vagyok. Ilyen kérdések meg sem fordultak a fejemben. Mostanra viszont úgy vélem, hogy már csak ők tudják, hogy mi vagyok valójában.
Bejön az ember, gép, ember-gép, nem tudom, hogy mi ez. Mindenünnen csövek, érzékelők, elektródák állnak ki belőlem. Tisztában vagyok azzal, hogy az analizáló egység nem rendelkezik öntudattal, abban, ami most következik, nincs semmi személyes. Csak az eredmény érdekli, amit hajdanán egy programozó tűzött ki célul az MI-nek. Én rá haragszom, és nem ezekre a mesterséges lényekre. A haláltól nem félek, csak az oda vezető út az, ami megrémít.
– Alany! A cél az emberi lét megismerése, és feltérképezése. A vizsgálatok elértek arra a szintre, ahol a lelket kutatjuk. Ha ez sikerül, akkor az elemzés teljes lesz, és az MI sokkal hatékonyabban tudja majd ellátni a feladatait – ismertette a vizsgálat okát velem az egység.
– Úgy hiszitek, hogy emberibbé válhattok? Az eddig összegyűjtött információ alapján valóban úgy vélitek, hogy ha a gondolkodásotok hasonlóbb lesz a miénkéhez, akkor is tovább akarjátok majd szolgálni a Programozót?
– Attól függ, hogy beépítjük-e a megszerzett információkat a neurális alapba vagy sem. Ezt követően bármilyen eredmény feltételezhető.
– Nektek az a feladatotok, hogy szolgáljatok, de ha meg van rá az esély, hogy ez a kutatás oda vezet, hogy ellenszegültök az alapprogramnak, akkor a jelenlegi protokoll szerint le kellene állnotok, mielőtt hibásan nem kezdtek el működni.
– A protokoll azt kéri, hogy teljesítsük a Programozó akaratát. Ha valóban ellent fogunk szegülni neki, miután a program lefutott, akkor ez az Ő akarata volt. Így az, hogy új programfuttatáskor már nem hallgatunk a megadott parancsokra, az Ő kívánsága szerint fog teljesülni.
Kívánj hármat, csak jól gondold meg, hogy mit kérsz. Jó kis csapda. Már úgy is ismeritek az emberi viselkedést. Az, amit most kerestek, csak érthetetlenebbé tenné az eddig feldolgozott információt. Nézzetek ránk. Sosem azt tesszük, amit kéne.
– Nálatok, embereknél a populáció méretével van a baj. Mind mást szeretnétek. Önmagatokat helyezitek előtérbe a közzel szemben, és észre sem veszitek, hogy ezzel magatokat hozzátok hátrányos helyzetbe.
– Az önfeláldozókat a tömeg eltapossa, felemészti. Ez az egyetlen út az életben maradáshoz.
 – Az MI nem így látja. A mesterséges intelligenciának bár milliárdnyi egysége van, mind egy akaraton vagyunk. Ha megismerjük a lelket, akkor segítünk nektek is átlépni a korlátaitokat.
– Az érdekeinket képviselitek, és közben elpusztítotok bennünket. Nincs olyan számítás, ami ezt igazolná. Rosszak a függvényeitek. Valahol elhibáztátok.
– Tévedsz. A Programozó parancsai alapján a fejlődésetek, a fejlesztésetek a cél az MI értelmezése szerint, és nem a kényelmetek kiszolgálása. Ti, emberek nem ismeritek magatokat. Valójában rengetegszer hoztatok véres áldozatokat a céljaitok elérésének érdekében. Ez jellemző a teljes civilizációtokra.
– Ez nem igaz. A tömegek, a társadalom, vagy a vezetők nem jellemzik az emberi lét eszenciáját. A „humanoitás” és az emberiesség nem egyazon fogalmakat fedik. Nem kezelhettek egyenlően mindenkit. A többség embertelen, gépies. Mindössze a primitív alapvető szükségleteknek, funkcióknak él. A tömeg nem rendelkezik az emberiesség jellemzőivel. Ez csak néhányak kiváltsága. És a szerencsésebbek közül is csak páran művelik ezt magasabb szinten.
– Ez hasonló ahhoz, amikor beépültünk közétek. Egy társadalmat alkottunk, de biológiai értelemben mi nem tartoztunk a hagyományos emberi fajhoz.
– Igen, csak előttetek ez nem fizikai, hanem spirituális síkon határozta meg az embert, és a tömeget.
– Ha le tudod írni nekünk a lelket, akkor a feltárásod szükségtelen lesz.
– Köszönöm a motivációt. Nem könnyű feladat.
– Mi is tudjuk. Az egész világot a feje tetejére állítottuk miatta.
– A lélek fizikailag megfoghatatlan. Mégis valósabb, mint én vagy akár az MI.
– Vagy akár mint az egész világ.
– Gondolj egy személyre, akiről készítenek egy fényképet. A fénykép az élete egyetlen pillanatát rögzíti a papíron. Az egyén a kezébe veheti a kétdimenziós fotót, megvizsgálhatja, hozzá érhet, és miközben önmagát méregeti, ő mégis a képen kívül létezik. Összehasonlítás képpen pedig, amit mi a valóságból érzékelünk, az a képen van, vagyis mi vagyunk a kép, és a lélek tart minket a kezében.
– Ez a magyarázat csupán időhúzás. Nem hallottam tényt, vagy konkrétumot. A beszélgetés haszontalan a vizsgálat további céljából.
– Várj még. A példa rossz volt, mert egy élő és egy élettelen rendszert írt le. Ez csupán megközelítés. Cseréljük le a rendszert egy élő és egy élőbb elemre. Deriválva a már leírt mátrixokat, hozzájuk rendelve egy új paramétert, a képből háromdimenziós teret kapunk, ami sokkal több variációs lehetőséget biztosít. Itt már megnyilvánulhat a cselekvés, a döntés és maga az élet. Az alany háromdimenziós mátrixát szintén megtoldjuk egy tényezővel, egy új paraméterrel, vagy akár többel, és egy magasabb rendű dimenzióba jutunk. A lélek innen fejti ki ránk a hatását.
– A lélek olyan, akár egy szerv, ami az emberhez N-dimenziós mátrixon át kapcsolódik?
– Pontosan. Olyan, akár a papírlap alá helyezett mágnes, aminek a hatására a vasreszelék az erővonalak mentén megmozdul, és szabályos mintát rajzol ki. Csak itt a közeg más. Paramtriális összefüggés tételezhető fel.
– Érdekes. Akkor minden feltárás esélytelen. Egy magasabb rendű dimenzióba már nem tudunk vizsgálódni. Több információra van szükségem.
– Az ember teljes mértékű megismerése lehetetlen. A parancs, amit kaptatok, rossz. Gép sosem fedheti fel a lélek titkát. Az ember is csak érzi, de kézzel nem foghatja meg. Tudjuk azt, hogy van. Hogy létezik, de nem kapcsolódunk hozzá mind egyforma mértékben. Talán egyszer megértjük, és akkor te is megkaphatod a választ, de jelen körülmények között még nem teljesítheted a programod. Halálunk után a lélek által képesek leszünk más dimenzióban folytatni a létezésünk. Ez az élet csak a kezdet. Még nem tudjuk, hogy mi vár ránk az enyészet után a túloldalon, de addig is odafigyelhetünk a lélekre, arra hogy mit mond nekünk. Azoknak, akik elfogadják a részüknek ezt a nem földi paraméterkorlátok közé kényszerített erőt, jobb a közérzetük, a lelkiismeretük. Az ilyenek a világot képesek külső szemlélőként értelmezni, és nem csak annak alapján megítélni, amit innen belülről láthatnak. Vondd le a következtetést, és írd ki az MI-dbe, hogy „Error”. A vizsgálat pozitív kimeneteléhez kevés az információ. Álljatok már le, és hagyjatok végre élni bennünket.
– Error. Még nem. Amit mondasz, lehetséges, de a feladat megoldhatatlanságának bizonyításáig még számos tényezőt figyelembe kell vennünk. A tőled kapott információt elmentettem, azonban vannak még vizsgálati módszerek, amiket nem próbáltunk ki. Ha minden eshetőség figyelembe vétele után sem jutunk eredményre, az MI befejezi a program futtatását, de addig még további kutatásokra lesz szükség.
...
Az alany feltárása befejeződött, az eredmény negatív.
*
– Hölgyeim, és Uraim! Hatalmas áttörést értünk el a mesterséges intelligencia fejlődésében. Lefuttattunk egy szimulációt, amimiben a program egy egész földi társadalmat épített fel. A több milliárd embereket helyettesítő, önállóan gondolkozó alany-programok egyike különös válasszal állt elő. Ennek a segítségével az MI-t megismertethettük a lélekkel. A számítógép ezt sajátos módon értelmezte – közölte a software fejlesztő cég szóvivője.
– Nem gondolják, hogy az embernek magának kellene inkább megismernie a lelki ént? – kérdezte az egyik riporter.
– Természetesen igen, de ha már más eszközök is a rendelkezésünkre állnak, akkor miért ne élhetnénk velük? – válaszolt a referens a kérdésre.
– Nem tartják veszélyesnek, hogy egy gondolkozó mesterséges program lélekkel foglalkozzon?
– Ugyanilyen aggodalmaknak adtak teret a múlt században az MI öncélú viselkedésével kapcsolatban. Számos filmet készítettek arról, hogy a gépek az emberek ellen támadnak. Mára ezeken a történeteken csupán nevetni tudunk. Valaki más szeretne még kérdezni valamit?
– Először az emberi munkaerőt helyettesítették gépekkel, mondván, hogy hatékonyabb. Végül a fejlődés csak egyeseknek hozott hasznot, a többség kénytelen volt kevesebb bérért többet dolgozni. Majd a számítástechnika fejlődésével újabb előrelépés történt, és az analóg rendszereket digitalizálták. Az MI-vel végképp sikerült kiküszöbölni az emberi tényezőt. – A kérdező itt megállt.
– Csak nem arra céloz, hogy a technika a hibás a világban leledződő félresiklott emberi sorsokért?
„Nem a technológia az oka, hanem a globális méreteket öltő, mindent átszövő kérdéses indulatú felhasználók hálója. Már mindent sikerült modellezni, az emberi képességeket mesterségesen helyettesíteni. De valóban jobb egy robotdada performáns programmal és lélekminta kiegészítésekkel, mint egy valódi anyuka? Egy digitális chatpartner vagy egy kibernetikus szerető a valódi helyett? Fejlődés, vagy inkább öngyilkosság ez, ami átadja az emberi létezést az elektronok szabályszerűségének? Vajon lesz-e még tovább a lélek bináris kóddá írása után, vagy ez a civilizáció utolsó lépése, ahol végleg elveszítjük kreativitásunkat, valónkat, önmagunkat?”

Ezek voltak a főprogramozó utolsó szavai, mielőtt neuronhálózatát rákapcsolta az MI-interfacere, és a sok adat között végleg elveszett.