Déjà Vü

Simon Lehel Zoltán: Déjà Vü

2011. augusztus 31. Audió-napló Patrik Morrison beteggel.

- Morrison úr! Tudja ön, hogy hol van?

- Térben igen, de az időben nem vagyok biztos.

- Ön szerint mióta tartózkodik itt?

- Május harmincegyedike óta. Csak hogy az elmúlt három hónap számomra még meg sem történt.

- Úgy képzeli, hogy a múlt nem létezik?

- Létezik, csak helyet cserélt a jövővel.

- Mégis pontosan tudja, hogy már három hónapja vendégeskedik intézetünkben. Ha meg sem történt, akkor hogyan magyarázza, hogy emlékszik az elmúlt időre.

- Fogalmam sincs, nem tudom megmagyarázni. Olyan érzésem van, mintha az emlékeimet nem éltem volna át. Én csak azt tudom, hogy szeptemberben ki fognak engedni.

- Ön biztos ebben?

- Azt hiszem igen. Az én szemszögemből két hét múlva úgy fog dönteni, hogy visszatérhetek a hétköznapokba. Tudom, hogy így lesz, mert én valójában az elmúlt két hétben kerültem be ide.

- És hogy érezte magát az elmúlt két hétben?

- Számomra olyan ez, mintha az idő visszafelé folyna. Emlékszem arra, hogy egy évvel később a lányom férjhez fog menni. Két év múlva pedig nagyot fognak esni a telefonos társaságok részvényei. Sokkal valóságosabbnak tűnnek ezek az emlékek, mint az, hogy három hónappal ezelőtt idegösszeomlással kórházba szállítottak.

- Szorongásmentesen képes beszélni a szokatlan élményeiről. Ebből arra következtetek, hogy ön tényleg elhiszi, amit mond. Valószínűleg a mai napig összegzett emlékei alapján ön kitalált magának egy jövőképet, és ezt a képzelgést úgy fogja fel, mintha átélte volna. Az orvostudomány már találkozott ehhez hasonló tünettel. Ilyen például az is, amikor valaki kényszeredetten visszafelé mondja a szavakat. Az agy idővel átáll erre a fordított gondolkodásra, és képes lesz megerőltetés nélkül megérteni a hátulról olvasott szöveget, és gondolkodás nélkül képes visszafelé elszavalni egy verset. Ez viszont nem vezet őrülethez. Azonban az idő fordított és egyben képzelt érzékelése már ennél sokkal veszélyesebb. A gyógyuláshoz szükség van akaraterőre, ami egy rosszul működő elme esetében százszor nehezebb, mint egy egészségesében.

2011. augusztus 24. Audió-napló Patrik Morrison beteggel.

- Üdv doktor úr!

- Hogy érzi magát tisztelt Morrison úr?

- Egyre jobban szorongok.

- Mióta érzi ezt.

- Nagyjából három hete. Azóta, hogy ide kerültem. Az utolsó beszélgetésünk óta pedig még inkább, ami egy hete történt.

- Ön szerint mi találkoztunk az elmúlt héten, és úgy véli, hogy három hete van itt?

- Tudom, hogy ön csak most jött vissza a nyaralásból. És azt is tudom, hogy két hónapja és három hete vagyok itt. Én a következő hétről és az azutáni kettőről beszélek.

- Kérem, magyarázza el, mert nekem nem világos, hogy miről beszél.

- Nekem visszafelé telik az idő. Engem három hét múlva szeptemberben fognak kiengedni. De mivel én visszafelé érzékelem az időt, nekem ez olyan, mintha három hete kerültem volna ide. Ezért ön nem tud rajtam segíteni, mert minden alkalommal, amikor megvizsgál, egyre kevesebbet tud rólam, én pedig egyre zavarodottabb leszek. Ezt érti?

- Tehát én a jövő héten meg fogom vizsgálni, és önnek ez a mostani vizsgálata már a második velem ebben a hónapban, míg nekem csak az első, ha jól sejtem.

- Kész szerencse, hogy bolond létemre normálisként kezel. Örülök, hogy legalább a logikámat megérti.

- Ne mondjon ilyeneket. Ön nem bolond, csak beteg. Ugyanúgy, ahogy az ember bármelyik szerve meghibásodhat, az agy is működhet rendellenesen, és ebből adódnak a szokatlan tévképzetek. Viszont, ha ön úgy véli, hogy valóban fordítva éli az életét, akkor kérem, viselkedjen ehhez megfelelően mindaddig, amíg rá nem ébred, hogy mi is a valóság.

- Szóval magyarázzam el önnek minden alkalommal, hogy ami magának a holnap, azt én tegnapként éltem át?

- Igen! Ha ön így érzi, ne fogja vissza magát. Minél nyíltabb, annál hamarabb tudok segíteni magán.

2011. augusztus 17. Audió-napló Patrik Morrison beteggel.

- Szia, apa! Az egyik ápoló mondta, hogy a doktor úr azt kérte, hogy készítsünk felvételt, amikor jövök hozzád látogatóba.

- Ha a doki azt mondta, akkor csináljuk. Bár ez nekem nem hiszem, hogy sokat fog segíteni.

- Ne legyél ilyen. Ő a legjobb az országban.

- Persze, és ezt ő mondja magáról?

- De apa, ezt a felvételt vissza fogja hallgatni.

- Ő mondta, hogy legyek nyílt és őszinte. Szerintem nem normális az ipse. Semmit sem segített eddig. Az ápoltak között lenne a helye. Mégis hogy tudna segíteni rajtam egy olyan, akinek nincs ki mind a négy kereke?

- Ennyi beteg között nem csoda, ha kicsit szokatlan a viselkedése.

- Mindegy. Az egész kezelésnek semmi értelme.

- És akkor mit akarsz csinálni?

- Talán mégis csak jobb így. Amíg itt vagyok, addig legalább nem okozok neked gondot. Mellesleg gratulálok.

- Mihez?

- Az eljegyzésetekhez.

- Köszönöm, de te honnan tudsz róla? Csak tegnap…

- Tudom, csak tegnap kérte meg a kezed. Mondjuk úgy, hogy kitaláltam. És látom az ujjadon a gyűrűt.

- És mit szólsz hozzá?

- Mit mondjak? Hát már ideje volt.

2011. augusztus 10. Audió-napló Patrik Morrison beteggel.

- Szia, apa!

- Szia, Karen!

- Miért kapcsoltad be azt a magnót?

- A doki kérte, hogy amíg nincs itt, vegyük fel a beszélgetéseinket.

- Szép kis doktor, nem mondom. Jaj, ezt töröld le.

- Letörölhetem, de nincs sok értelme. Nem te vagy a paciens.

- De akkor is.

- Jól van. Hagyjuk a fenébe. Már alig várom, hogy kiengedjenek.

- Javul az állapotod? Mit mondanak?

- Kicsivel több, mint két hónap, és rendbe jövök, ha addig be nem dilizek, és újból együtt leszek veled, akárcsak régen.

- Bírd még ki egy kicsit. Örülök, hogy jobban vagy. Már nagyon hiányzol.

- Köszönöm, kicsim. Alig várom, hogy visszatérjek a ”régi” kerékvágásba.

2011. május 30. Audió-napló Patrik Morrison beteggel.

- Hogy érzi magát, kedves Morrison Úr?

- Megbolondulok!

- Csak nem egy nyomasztó érzés kerítette hatalmába? Nézze, az agy nem működik mindig rendeltetésszerűen. De, ha ön ezzel tisztában van, akkor sikerülhet ezeket a céltalan érzéseket tudatosan kordában tartani.

- Csak holnap kellene bekerülnöm, ma még otthon kéne lennem. Erre fel mi történik? Harmincegyedikén megvan az emlékem, hogy harmincadikán otthon vagyok a lányommal.

- De hiszen ma van harmincadika. Mégis hogyan emlékezhetne ön arra, hogy holnap emlékszik a mára? Semmi gond, ez csupán egy kis tévképzet. Megfelelő kezeléssel lehet rajta segíteni.

- Nem lehet! Az egyetlen reményem az volt, hogy visszafelé élve az életemet, úgy kerülök ki innen, hogy megérkezek arra a napra, amikor még be sem voltam utalva! És most minden megváltozott! Az emlékeim kicserélődtek, vagy felülíródtak. Az eredeti emlékeim elvesztek és újakkal pótlódtak!

- Ha valóban kicserélődtek az emlékei, akkor mégis hogyan tud erről?

- Csak a vágyra és a tudatra emlékszem, hogy ki fogok szabadulni. Ebből tudom, hogy a mostani emlékeim nem lehetnek valódiak. Ezek szerint már egy éve itt vagyok!

- Kérem, higgadjon le. Ez a kényszeres képzelgés abból adódik, hogy már egy éve itt van, és szeretné végre elhagyni az intézetet. Emlékezzen vissza, fél évvel ezelőtt hasonlóan hisztériázott.

- Nem akarok. Az emlékeim nem valósak. Talán semmi sem az, aminek látszik. Nincs értelme a kezelésnek. Ha tényleg beteg vagyok, akkor túlságosan elhiszem azt, amit gondolok, ezért tűnik annyira valóságosnak.

- Ha nem akar küzdeni, én sem segíthetek. Az ön esetében a gyógyszeres kezelés önmagában nem használ. Minél többet gondolunk valamire, annál jobban beevődik az agyunkba. Amennyiben egy kitalációról van szó, egy nem egészséges elme számára akár valóságként is érzékelhető.

- …

- Érti, hogy mit mondok?

- …

- Szóval nem akar beszélni. Rendben van, nem erőltetem.

2010. november 15. Audió-napló Patrik Morrison beteggel.

- Nagyon fáradtnak néz ki.

- …

- Miért sír? Rosszul van, vagy fáj valamije? Adjak be egy nyugtatót?

- Nem bírom tovább! Egyre rosszabb.

- Mégis micsoda? Kérem, mondja el, mi bántja.

- Egyre kisebb periódusokban élem visszafelé az életemet.

- Várjon, beadok magának valamit. Ennek gyorsan kell hatnia.

- Nincs értelme.

- Nyugalom. Ugye, már jobb. Na, látja. Már nem is sír. Ugye, hogy ellazult?

- Igen, most jobb, de nem sokáig.

- Ez nem egy hivatalos módszer, de azért néha jobb alkalmazni. És most kérem, mondja el, hogy mit érez.

- Én visszafelé élem az életem. Eleinte alig vettem észre, azt hittem, csak egy kis déjà vü. De később sűrűsödni kezdtek. Aztán egyszer a saját múltamban ébredtem, és még mielőtt ismét utolértem volna azt az időt …

- Milyen időt?

- Amelyikben a legöregebb voltam. Szóval az előtt az idő előtt ismét egy korábbi dátumon ébredtem. Mégkorábbin, mint az előző alkalommal. De mielőtt a napok utolérték volna azt a pillanatot, ahova első alkalommal visszakerültem, ismét a múltamban ébredtem, és az előzőeknél korábbra érkeztem.

- Ne álljon meg!

- Ezek az események egyre gyakrabban kezdtek ismétlődni. Mintha felgyorsult volna. Hetente, néhány naponta, majd naponta és most már óránként. És ezt már nem lehet kibírni.

- Ha ez így van, akkor el fogja érni a gyermekkorát megelőző pillanatot is, és akkor vége. El fogja érni a lánya születése előtti pillanatot, és már nem fog létezni többé. Újra át fogja élni a felesége halálát, amiért bekerült ide hozzánk. Mindegyik eset rettenetes, de szerintem ön azért hajszolja ezt a tévképzetet, mert annyira hiányzik a felesége, hogy ezzel a módszerrel szeretné életre kelteni.

- Ha nem adta volna be azt az akármit, mérgemben biztos kitörném a nyakát. De most nem érzem rá képesnek magam.

- Ez új tünet. Azt hiszem, hogy magával sikert fogok elérni.

- Miről beszél, maga elmebeteg?

- Majd múlthéten barátom, majd múlthéten.

- Addigra már folyamatosan visszafelé fogom érzékelni az időt.

- Én is ebben reménykedem.

Valamikor a múlt héten.

- Szedd össze magad!

- Doki! Mi ez?

- Nem vagy őrült. Én és te ugyanolyanok vagyunk. Az idő számunkra visszafelé telik. Ez a sorsunk, végzetünk, büntetésünk. A cél az lenne, hogy megszülessünk, és elérjük a legtisztább ártatlanságot, amit lehet.

- Ez őrület.

- Nézz körül. Az emberek visszafelé beszélnek, a nap nyugatról keletre mozog, az óra fordítva jár, a víz visszafelé folyik a csapon. Fogadd el, hogy mi nem ide tartozunk.

- Az életem, az emlékeim?

- Nem a tieid. Csak azokat élted meg, amikre a jövődből emlékszel. Úgy kellett volna érezned, hogy előre élsz az időben, miközben valójában hátra. Az egészet csak az után vehetted volna észre, hogy visszakerültél a születésed előtti pillanatra.

- És ennek mi az értelme?

- Te egy földönkívüli bűnöző vagy. Átnevelésre küldtek ide, hogy visszafelé élve az életed, megtapasztalhasd, milyen dolog bűntelennek lenni. Világunk utópisztikus demokráciájában úgy vélik, hogy talán azért választottad a törvénytelen utat, mert sosem tapasztaltad az abszolút tisztaságot. Ha rossz útra tértél, feltételezik, hogy sosem volt viszonyítási alapod, amit utólag pótolva igyekeznek felhasználni arra, hogy mintapolgárrá neveljenek. A mi civilizációnk törvényei szerint, ha sosem kaptál esélyt arra, hogy jó légy, akkor nem lehet felelősségre vonni a legádázabb gaztettek miatt sem.

- Én bűnöző? Sosem tudtam visszaemlékezni távolabbi pillanatra, mint az első visszatérésem a saját múltamba. Akkor kerültem volna ide?

- Nem. Halottként kerültél ide. Az, hogy fiatalabb korodban kevesebbre emlékszel, azért van, mert egyre közelebb kerülsz az ártatlansághoz, így egyre bűntelenebb leszel, és a múlt erőszakos emlékei a tisztulási folyamat hatására egyre kevesebb súllyal nehezednek a lelkedre. De mondom, hogy nálad valami nem ment rendesen. Nem voltál képes elfogadni a helyzetet. Mások is vannak ezzel így. Ez az intézet azért van, hogy visszatereljük a hozzád hasonlókat a megfelelő irányba.

- És nálam miért nem ment?

- Ment volna, de én vigyáztam rá, hogy kihozzalak abból a hamis létből. Láttam az aktád, és tetszett. Hasznodat tudnám venni. Tudod, a kormány nem fizet valami jól, de, ha megtanulod uralni az időérzékelésed, miközben mindennel tisztában vagy, akkor bármit megtehetsz. A Föld pedig egy egész jó hely, itt aztán lehet élni. Kirabolunk egy bankot, elherdáljuk a pénzt, aztán visszamegyünk a bankrablás idejére, és nem raboljuk ki. Helyette kirobbantunk egy háborút. Olyan mintha utaznál az időben, pedig valójában csak használod azokat a kiskapukat, amiket az irányított érzékelés megnyit előtted.

- És, ha nem akarom? Az egész életem egy hazugság. A családom, az emlékeim, sosem voltak az enyémek.

- Visszatérnek az igazi emlékeid, és megmaradnak a beültetettek is. Szeretheted a lányod, szórakozhatsz a feleségeddel. Nyolcvan éves időtartamod alatt végtelen életet élhetsz. De ha ezek után is nemet mondasz, az sem gond. Elegen vagyunk már. Téged csak szívességből rángattalak ki a valóságodból, mert csodálom a tetteid.

- Ez őrület, őrült vagy, de mégis ...

- Ugyan már, nézz körül. Téged már nem lehet visszaterelni a rendes kerékvágásba, már túl késő. Ebben a világban pedig a segítségem nélkül valóban megőrülnél.

…………………………………………………………………………………

- Helló, Doki!

- Patrik! Mit művelsz?

- Letartóztatlak!

- Elárultál? Nagyobb rohadék vagy, mint gondoltam!

- Sosem voltam bűnöző. Rendőr vagyok, aki beépült közétek.

- Csak megjátszottad magad? De az nem lehet! Alaposan leteszteltelek. Csak az képes végigmenni azon a tortúrán, akit valóban ide küldtek.

- Engem tényleg bezártak a földi átnevelőbe. Tudtuk, hogy valaki belülről visszaél a helyzettel, de a kilétéről fogalmunk sem volt. Készítettek nekem egy aktát, és bűnözőként rehabilitációra ítéltek. Te ráharaptál a csalira, aztán, ahogy mondtad, visszajöttek az emlékeim.

- Elismerésem, szép munka volt. Kockáztattad, hogy végigcsinálod az egészet, akár egy valódi bűnöző. Magam sem csinálhattam volna jobban. Mehetünk. Én is kapok egy földi életet, aztán ismét szabad leszek.

- Ne reménykedj! Te már túl messzire mentél. Itt éltél, hozzászoktál, megtanultad irányítani az időérzeted. Túl kockázatos, hogy ismét előjönne, és akkor bottal üthetnénk a nyomod. Már nincs esélyed a megjavulásra.

- Akkor ez patt helyzet. Nem tudtok velem mit kezdeni. Halálra nem ítélhettek, mert mind halhatatlanok vagyunk, a börtönt pedig civilizálatlannak tartjátok.

- A gondolataid elferdültek, indulataid és alantas vágyaid vezéreltek. Képtelen vagy visszatérni közénk. A társadalom saját védelme érdekében büntetést szab ki rád. Ki fognak ragadni a világból, és egy mesterséges időtlen térben létezel majd örökké.

- Ne tegyétek ezt velem! Inkább a halál! Neee!

Vége 

Tükörhatás – epizód: Túl a csúcson

Simon Lehel Zoltán: Tükörhatás – epizód

Túl a csúcson

Cetus Galaktika Hírmondó

Év: 36925

Hónap: Zentori

Nap: 42

Az Intergalaktikus Szövetség találkozóján tizenkét galaxis hatszáz képviselője vett részt, aminek a témája a tizenharmadik galaxis szövetségbe való felvétele volt. Első lépésben fel akarták zárkóztatni az ott élő fajokat, ami komoly forrásokat igényel. Az emberi kolóniák biztosítanák a teherhajók és diplomáciai konvojok számára az utazást, míg a többi faj nyersanyag készleteivel támogatná az új galaxis civilizációinak irányított fejlődését. A toreni faj képviselői kijelentették, hogy mindaddig nem hajlandók közreműködni, míg az emberek meg nem osztják velük a térugrási technológiát. Ez igazán komoly gondot jelent, mivel a toreniek három galaxisban is jelentős befolyással bírnak. A találkozót végül sikertelenül zárták, a tárgyalások a továbbiakban zárt ajtók mögött zajlanak.

– Uraim! Önök már így is elitek, de ha még ennél is többre vágynak, akkor most itt a lehetőség, hogy beteljesítsék álmukat. A próba nem kötelező, viszont csak azok válhatnak flottaparancsnokká, akik sikeresen vesznek részt az önkéntes megmérettetésen. Öt perc múlva várjuk az első bátor jelentkezőt a tükörszobában.

Az ifjú titánok számára az öt perc fél órának tűnt. Behívták az elsőt, és a többiek izgatottan várták az eredményt, de az váratott magára. Nubira már hosszú ideje vívta harcát önmagával.

– Úgy látszik, hogy Nubira nehezen boldogul. Mégis mit totojázik annyit?

– Ha neki nem sikerül, akkor nekünk se fog.

– Talán mégsem készült fel eléggé.

– Erre nem lehet felkészülni. Önmagadat kell legyőzd. De ez akkor is sokáig tart. Valami biztos nincs rendben.

– Miért van ilyen hideg?

– Mindig hűvösebb van, amikor a tükörszobát aktiválják. A tükrözés folyamán energia vonódik el a környezettől, azért van most hidegebb. A fűtés megy, mindjárt megint meleg lesz.

– Azért ennyire nem szokott soha lehűlni a levegő. Ez gyanús.

A tükörszoba egy olyan terem, ahol az ember önmagának fizikai és szellemi tükörképével nézhet szembe, azonban senkit sem lehet úgy tükrözni, hogy mentálisan ne szakadna ketté. Az első hasonmás kivételével nem próbálkoztak létrehozni olyan tükrözött ikerpárt, ahol kísérletet tettek volna mindkét egyed életben maradására. Ezért a tükörszoba csupán a testet, a gondolatokat, ismereteket és a benne levő személy teljes tudását másolja át, de a személyiségét nem érinti. A tüköralany nem lesz más, mint egy ugyanolyan tudású, de lelketlen mása a szobában tartózkodónak. A tüköralanyok nem életképesek, a személyiség teljes hiányában néhány napon belül összeomlanak. Lehetne életképes alanyokat is létrehozni, de ez veszélyes lenne arra, akit tükröznek, mert belső énjét, mely független az anyagi világtól, és senki sem tudja hogyan, de az agy segítségével érzelmek formájában nyilvánul meg, meg kellene osztania egy időre tükörpárjával, míg saját ismereteket nem szerez. Mikor a tüköralany már kellő saját élettapasztalattal rendelkezik, akkor eredetijének sebészeti úton vissza tudná adnia énjének hiányzó darabját, és ő az új tapasztalatokra alapozva kialakíthatna egy eredeti, új személyiséget. Ez azonban egyetlen kirívó esettől eltekintve sosem valósult meg. A folyamat túlságosan kockázatos, de első sorban etikai okokból nem kísérleteztek a tüköralanyok életben tartásával. A tükrözés folyamán eredetileg a tükrözött alanyt el kellene nyelnie a tükörsíknak, és visszaadnia annak tökéletes, teljes mását. Ez azonban gyilkosság lenne az eredetileg tükrözött személlyel szemben még akkor is, ha a tüköralany teljes mértékben megegyezik a tükrözött alannyal.

            Nubira a tükörszobában várta, hogy végre szembeállhasson önmagával. A fal szétnyílt, és a mögötte lévő teremből élő és lélegző tükörképe nézett vele farkasszemet.

– Mit bámulsz annyira? – kérdezte szemrehányóan a másolat.

– Kezdjük! – Nubira ki akart bújni a beszéd terhe alól.

– Képes voltál létrehozni önmagad csupán az előmeneteled érdekében?

– A világ, amiben élünk, megkövetel tőlem ennyi áldozatot.

– Ki hozza itt az áldozatot? Ismerlek! Tudom, hogy milyen a világod! Tudom, mire kellek! Kereshetsz okot, mondhatod, hogy logikus és felelős döntés, de nézz a szíved mélyére! Nem veted meg magad ezért? Hitvány féreg vagy! Nem tudsz különbséget tenni jó és rossz között!

– Pont te beszélsz? Hisz neked még lelked sincs, hogy mersz engem felelősségre vonni?

– Biztos vagy abban, hogy egy ilyen alaknak, mint te, van lelke? Meg fogok miattad halni! Miért ne gyűlölhetnélek?

– Sajnálom, de ez fontos. Az Egyesült Galaxisok már nem olyan egységes, mint régen. Akik ma a barátaink, azok holnap az ellenségeink lehetnek.

– Attól, hogy sajnálod, én még halálra vagyok ítélve. Ne fárassz azzal, hogy elmondod nekem ugyanazt, amit én is tudok. Magadat próbálod megnyugtatni a hozzám intézett szavaiddal.

Nubirának rosszabb volt szembe néznie önmagával, mint ahogy gondolta. Igyekezett felkészülni rá, magába nézett, megkereste gondolatainak legmélyebb gyökerét, de ezzel csak jobban megismerte önmagát, és így alteregója is jobban ismerte őt. Tükörképe nem rendelkezett érzelmekkel, csupán a haláltól való félelme ébresztett benne gyűlölethez hasonló érzést, de ez nem volt egyéb, mint életösztön. Puszta kézzel estek egymásnak. A harc eleinte egyenlőnek tűnt, de Nubira alteregója hamar átvette az irányítást. Nubira csak védekezett, képtelen volt kitalálni saját tükörképének észjárását.

– Mi van, hős Nubira? Nem bírod az iramot?

– Hogy lehetsz jobb nálam? Hisz ugyanolyanok vagyunk.

– Jobban ismerlek. Ki tudom számítani minden lépésed. Csak az erődre és a reflexeidre támaszkodhatsz. A meneküléssel gyorsabban fáradsz, mint én.

– Te akkor is meghalsz, ha engem megölsz!

– Hülye! Azt hiszed, hogy becsaphatsz! Hiszen te jöttél rá, és nem én. Ha legyőzlek, és átrakatom magamba agyad azon részének egy kis darabkáját, amely a személyiségedért felel, akkor életben maradhatok.

Ahogy ezeket a szavakat kimondta, a fal ismét szétnyílt, és kilépett egy újabb hasonmás.

– Ez meg mi? Hogy lehet? – zavarodott össze Nubira.

– Szerencse. Az én szerencsém – mondta az új tükörmás.

– Kezdettől fogva ketten voltatok? Miért nem támadtatok rám egyszerre?

– Összetévesztettük volna egymást. Te már lihegsz, és is megsérültem, ő pedig még ép. Így tudjuk, hogy ki kicsoda.

– Már te is elfáradtál. Ugye tudod, hogy meg fog téged ölni.

– Lehet, hogy csak egy maradhat. Az nem számít, hogy én vagy ő, csak az számít, hogy ne te legyél az.

Újabb küzdelem vette kezdetét, immár kettő az egy ellen, de Nubira még is tudta tartani magát. Nem tudta, hogyan lehet két hasonmása, de abban biztos volt, hogy lélek nélküli énjei nem csak az ő, de egymás gondolataiban is olvasnak, aminek következtében támadásaik a legkifinomultabban összehangolt csapatmunka műremekei. Már fel akarta adni, amikor hallotta, hogy be akarják törni az ajtót, ezért maradék erejét összeszedve igyekezett annyi időt nyerni, amennyit csak tudott.

            Mikor a katonák berontottak, a teremben három félholtra vert Nubirát találtak. Mivel eszméletlenek voltak, nem tudtak agyszkennt készíteni, hogy kiderüljön, melyik az igazi. Abban reménykedtek, hogy néhány napon belül úgy is meghalnak a másolatok. Három nap múlva a háromból kettőt a doktor halottnak nyilvánított és az életben maradt Nubira magához tért.

– Hogy lehetett két másolatom? – kérdezte parancsnokát.

– Egy szupernóva energiahullámai akkor értek ide, amikor téged tükröztek, és hirtelen megnőtt a tér energiasűrűsége. A fal túlsó oldalán a tükörörvény akaratlanul beindított még egy tükrözést, és követve az eredeti programot, létrehozott egy második alteregót. Mivel a tükörszobában nincs kamera, csak későn jöttünk rá, hogy mi történt.

– Mi lett a másik kettővel?

– Meghaltak.

– Tehát akkor már biztosak abban, hogy én vagyok az eredeti.

– Igen, te vagy az igazi. És te vagy a legjobb. Az ember egyetlen önmagával is alig bír elbánni, te pedig képes voltál kettővel végezni.

– Nem végeztem velük, csak kitartottam, amíg kellett. Elbuktam a próbát. Többé már nem leszek képes felülmúlni önmagam. Uram! Ön hogyan győzte le hasonmását? Most, hogy már én is jártam odabent, elmondhatja.

– Az én időmben még nem volt kötelező végigcsinálni, ha úgy éreztük, hogy nem vagyunk rá képesek, és nem voltam felkészülve arra, hogy meghaljak a próba sikeres teljesítéséért. Akkoriban csak magammal törődtem, az életem volt a legfontosabb dolog. Amikor szemben álltam önmagammal, gyengébb voltam, mint a tükörképem. Ő pont olyan volt, mint én, de nem voltak érzései. Kihasználta a helyzetet. Az én gondolataim nem csak az ő, de a saját elemzésemre is irányultak, ezért a harcban jobb volt nálam. Az egyetlen fegyverem ellene a lelkem volt, amit sosem láttam, talán nem is hittem, hogy van ilyen. De akkor úgy éreztem, hogy hátráltat, és feltettem a kérdést, mi hasznom van belőle, ha lélek nélkül ugyanaz az ember jobb, mint amilyen én vagyok? De akkor arra is ráébredtem, hogy lélek nélkül mit ér, ha jobb vagyok. Az ad értelmet mindennek. Lélek nélkül nem különbözünk a szélben szállingózó homoktól. Amíg élsz, lebegsz, de mikor már nem, akkor semmit sem teszel. És ha nincs szél, a homok nem mozog, és ha nincs lélek, akkor létezésünk épp oly értelmetlen, mint a homoké, mert nem a homok, ami él, hanem a szél, és én sem éltem eddig egy percet sem. Éltem, de életem, nem volt egyéb, mint az élet megnyilvánulása, és nem az enyém, nem az én személyemé. Ekkor olyat tettem, amilyet azelőtt még soha. A lelkemért harcoltam kockára téve az életem. Harc közben fejlődtem tovább régi valómnál, és már nem voltam egyforma alteregómmal. Hagytam, hogy közel jöjjön, hogy elvehesse az életem, és mikor megsebzett, én is megsebeztem őt. Nem számított arra, hogy lemondok az életemről csak azért, hogy legyőzhessem. Az értetlenség, ami kiült a szemére, miközben egyre merevebbé vált a tekintete, magával vitte régi énemet, és teljesen új emberként léptem ki a szobából. Ez egy olyan tapasztalat mindenki számára, aki vállalja a kockázatot, ami teljesen megváltoztat. Ezért vagyunk mi emberek a legjobbak a csatákban, és ezért tudtuk létrehozni a galaxisok szövetségét.

– Azt hiszem, hogy mégsem ismerem önmagam.

– Mindenki csalódik, de idővel te is levonod a következtetést, és másodjára biztos sokkal jobb lesz. Hiszen két ellenféllel néztél szembe, és túlélted. Te leszel minden idők legnagyobb flottavezére.

– Lehet, hogy győztem, de az új alteregóm már tudná, hogy miért. Rájöttem, hogy küzdelem közben kell változnom, fejlődnöm. Csak így élhetem túl. Ezt viszont új énem is tudná, és számítana rá. Jobban ki tudná számítani a lépéseimet, mint én, mert neki nem lenne lelke. Nekem viszont van, és ha tudnám, hogy győzni fogok, akkor sem akarnék életre kelteni egy olyat, mint én, hogy aztán meghaljon.

– Azt mondják, hogy az alteregók nem emberek, de aki találkozott a sajátjával, az többé már nem érzi magát embernek. Érdekes, hogy lelkünk miatt nem érezzük magunkat embernek lelketlen énünkkel szemben, miközben az tesz minket emberré. Nem tudjuk értékelni azt, amink van, mindaddig, míg nem szembesülünk a hiányával. Az alteregók a semmiből keletkeznek, a semmihez tatoznak, és oda is térnek vissza. Nem emberek ők, inkább démonok, akik megkínoznak minket, de ha képesek vagyunk szembeszállni velük, és le tudjuk őket győzni, akkor örökre megszabadulunk tőlük.

– Mi keltjük életre ezeket a démonokat. Ha mi nem akarnánk, sosem léteznének. Nem szabadulhatunk meg hibáinktól általuk. Úgy születnek, hogy tisztában vannak rövid létük értelmetlenségével, ezért értelmet keresnek neki. Az egyetlen, amit megtehetnek pedig az, hogy gyűlölnek minket, és joggal. Könnyen adják az életüket azért, hogy bosszút álljanak, mert nincs is életük.

– Hibáink láthatóvá válnak a számukra, de igaz, hogy némelyiktől még így sem tudunk megszabadulni. Csak azok élik túl ezt a próbát, akik képesek tanulni a leckéből. Mi mind másak vagyunk, de hasonlóan látjuk a dolgokat. Olyasmiket tudunk, amiket az iskolában nem tanítanak, és önmagunk által jobban ismerjük az ellenséget, mint ők saját magukat. Látjuk a korlátaikat, amit ugyanaz a tudatlanság emel előttük, amit mi emeltünk magunk elé, amikor még nem jártunk a tükörszobában. Olyan ez, mintha önmagad áldoznád fel a többiekért, mert a lelkiismeret egy életen át kísérteni fog, és ez rosszabb a halálnál.

– Tudatlanságunk gátja, amit ledöntöttünk, vajon nem a mi érdekeinket szolgálta, nem azért volt, hogy megvédjen attól, ami a túloldalon várt ránk?

– Könnyebb volt régen, ezért ez áldozat. Eleint nehéz, később még nehezebb lesz, de egyre inkább hozzászoksz. Te is, mint én, minden gátat legyőztél, mindig többet teljesítettél, mint amit elvártak tőled, átlépted a saját határaid, és mindig boldog voltál, hogy sikerült. Most csak azért ijesztő, mert túl messzire mentél, de amit rendeződnek a gondolataid, és érteni kezded, hogy hova jutottál, meg fogsz nyugodni.

– Fáradt vagyok. Nem sokára indul a gépem.

– Hallom a doki is veled fog menni.

– Igen, együtt megyünk majd horgászni, ha hazaértünk. Születése óta ismerem.

– Akkor törjön a bot, vagy mit is kell ilyenkor mondani, és jó pihenést.

Két nappal Nubira távozása után a doktor kábultan ténfergett a folyosón. A boncasztalon tért magához lábujján egy Nubira 2 feliratú cédulával. Az igazi Nubira tetszhalott állapotban lepedővel letakarva feküdt az egyik ágyon ugyanabban a teremben. Mindkettőjük fején volt egy apró vágás, melyen keresztül eltávolítottak némi agyszövetet, ezzel megfosztva őket személyiségük egy apró részétől. A felvételeken Nubira és a doktor többször ki és beszálltak a gépbe. A parancsnok végül két Nubirát és két doktort számolt meg. Egyikőjük feje sem volt bekötözve, valószínűleg a beültetést később, biztonságos környezetben fogják elvégezni. Az ál Nubirák a doktort bekényszerítették a tükörszobába és két másolatot készítettek róla, hogy egymásnak is beültethessék az életben maradáshoz szükséges személyiség darabokat. Senki sem tudta biztosra megmondani, hogy a tüköralanyok képesek lesznek-e életben maradni, de egy darabig biztos életképesek lesznek. Mire kiderült a szabotázs, a tükrözött alanyok bankszámláinak kétharmada már hiányzott. Az ügyet hadititokként kezelték, Nubira a teszten elbukott és nem lett belőle flottaparancsnok.

Záptojás elmélet

Simon Lehel Zoltán – Záptojás elmélet

            Az ember minduntalan kutatja az idők kezdetének pillanatát, a Föld keletkezésének körülményeit, és keresi az evolúció azon lépését, melynek következtében gondolkodó és eszközhasználó életformává vált.

            J. T. Kukk, a Grant Univers kutatóhajó kapitánya

Bevezető

Az Ősrobbanás ezen jelentés érkezésének pillanatától számítva ”egészen pontosan” tizenhárom és fél milliárd éve történt. A Nagy Pukk után az anyag gócokba tömörülésének következtében alakult ki az a rendszer, amit ma világmindenségnek nevezünk. Bolygónk kora, melyen élünk ugyanezen pillanatban négy és fél milliárd éves. Mivel az idő függ a gravitációtól, sebességtől és gyorsulástól, feltételezhető, hogy a mindenség minden apró pontjának, minden egyes pillanatában eltérő mértékben telik az idő. Tehát a legalapvetőbb kritérium, az eltelt idő meghatározása ezen okból lehetetlenné válik még az Idő számára is, amennyiben megszemélyesítjük, és magunkhoz hasonló gondolkodó lényként tekintünk rá.  A Föld keletkezésének folyamatai és azok idejének pontos meghatározása, mi tagadás emberi szemszögből nézve amúgy is teljesen jelentéktelenek. A mindenségen túl végzett kutatás által igazolt valóság minden bizonnyal a vélemények szerint csak rossz tréfaként lesz számon tartva. Az biztosra vehető, hogy ezt a kilövés napjáig nem fogják megosztani a nyilvánossággal, mert ha úgy lenne, akkor tudnék róla. Mégis azon okból kifolyólag, hogy ez az üzenet a jövőből érkezik, valószínűleg némi érdeklődést mégis fog kelteni. Arra kérném a kor gyermekeit, hogy 2157-ben tegyék közzé ezt az üzenetet. Korábban ne, mert akkor fent áll a veszély, hogy a küldetés előtt értesül a világ az információról, és akkor nem lesz ok, amiért véghezvigyék ezt a roppant költséges felfedező expedíciót, ami anomáliához vezetne. Engem pedig még az előtt ítélnének alkalmatlannak a feladatra, hogy jelentkeznék rá.

Történelmi áttekintés

2079-ben Föld körüli pályára állították a Visual Infinity 01 űrteleszkópot, amivel addig soha nem látott távolságokra lehetett ellátni. A készülék hatósugara nagyobbnak bizonyult, mint a rendelkezésre álló tér. Ebből kifolyólag felmerült annak a lehetősége, hogy elutazzunk a végtelen határához.

2156-ban fellőtték az egy fős legénységű Grant Univers kutatóhajót, hogy kísérletet tegyen az univerzum határának felfedezésére, nem hivatalosan pedig arra, hogy megpróbálja kideríteni, hogy mi van a mindenen túl. Rakományában helyet kapott egy még modernebb űrteleszkóp, a Visual Infinity 02. Mivel az utazás több, mint kétmilliárd évig tartott, ezért a kutatások eredményeit e-mailben továbbítom a múltba, ami három különböző okból 2011-ben kell megérkezzen. Az egyik ok, hogy korábbi időpontban nem lennének képesek észlelni az üzenetet. A másik, hogy korábban senki sem tudná elfogadni a tényeket, mert túlontúl meghaladja a fiatalabb emberi elme információ feldolgozó képességének tűrő határát. Az utolsó ok pedig, hogy nem áll több energia a rendelkezésemre, amivel korábbra küldhetném az üzenetet.

A vizsgálat rövid leírása

Érkezésem után teleszkóppal letapogattam a teljes világot, és háromdimenziós grafikai mátrixba rendeztem a képmozaikokat. Ezek után kísérletet tettem arra, hogy átlépjem a határt, ami elsőre nem sikerült. Mágneses mezőt generálva úgy polarizáltam az űrhajó testét, hogy a raktér rész álljon a határ felé, és ekkor sikerült a gépet valamelyest átjuttatni a téren (magyarázat1). A teleszkóppal feltérképeztem a külső teret, és összevetettem azokkal a mozaikképekkel, amiket már készítettem. Hibátlanul összeillet, csak a közeg változott. Az összes adatot egyesítve döbbenten tapasztaltam, hogy a gigászi mindenség lekicsinyített egysége egy pince képét adja. Tovább vizsgáltam a tömörített makro képeket, és az óriás részletek értelmet nyertek.

Eredmények tárgyalása és kiértékelése

Azt figyelembe véve, hogy a rendszer, amit zártnak tekintünk, valójában nyílt, a távolságok, halmazállapotok, frekvenciák és minden egyéb a szuper makro rendszerhez viszonyítva egyre jobban eltér és megváltozik, ahogy távolabbra igyekszünk tekinteni. Minél messzebbre nézünk az űrben, annál jobban, mondhatni exponenciálisan csapjuk be magunkat. Ez parányi méretünkből adódik. Az általam pinceként azonosított mindenségben talált tárgyak méreteinek összehasonlításából - feltételezve, hogy a mi világunk méretarányos mása - hozzávetőlegesen tíz a mínusz tizenkettedikenszer kisebbek vagyunk, mint a külső világban számolt egy méteres méretarány (magyarázat2). Ugyanebből a kis méretből adódik, hogy számunkra az idő körülbelül tizenkétezernégyszázszor gyorsabban telik, mint a makro valóságban (magyarázat3). Abból kiindulva, hogy én az időnek ezen gyors ritmusában élek, a kinti és belső valóság egységét egy megfagyott pillanatnak érzékelem, mert olyan lassan telik számomra a külső idő, hogy nem is észlelem. Ez a teljes emberiségre vonatkoztatva azt jelenti, hogy nem kell törődnünk azzal, hogy mi történik az univerzumon kívül, mert számunkra olyan lassan mennek végbe az ottani folyamatok, hogy nem sok hatást gyakorolnak ránk.

A közeg, ami az univerzum, lényegében nem más, mint egy szupradimenzionális beázott pince, amiben égve felejtették a villanyt. A makro méretekben vett világítás azonban gyenge, és a mocskos víz nem sokat enged át a halvány fényből, ezért az űrt sötétnek véljük, és határtalannak. Az égő fénye megcsillan az üvegeken, és mi ezeket véljük csillagoknak. A vízben úszó krumplihoz hasonlító tárgyak a bolygók, a meteoritok pedig paszulyszemek. Ami a Földet illeti, ebből a távolságból az analízis alapján egy záptojásra hasonlít. Valójában jóval kevesebb csillag van, mint amennyit látunk, ezek csupán egyszerű tükröződések. A tér határtalansága a már említett exponenciálisan növekvő hiba miatt van, ami a nagy távolságok esetében egyre csak növekszik (magyarázat4).

Szupradimenzionális, soha nem bizonyítható záptojás elmélet

Megjegyzés: a levezetés nagyban hasonlít a saját pincém beázásának körülményeihez, ezért a hasonlatok, melyekkel élni fogok, földiek.

Földünk négy és fél milliárd évvel ezelőtt nem született, hanem kloákán keresztül ki lett tojva egy szupradimenzionális lény tojásaként, melyet tyúkkal azonosítok. Egy másik szupradimenzionális állat, amit nosztalgiából az én tojás tolvaj kutyámmal helyettesítek, volt az, akinek köszönhetően esélyt kaptunk az életre. Ez a göndör szőrű kiskutya ellopta a tojást a ketrecből, és elrejtette a pincében. Fél éves kutyapszichológia tanulmányaimra, és saját kedvencem esetére alapozva feltételezem, hogy ez a szupradimenzionális kiskutya kölyök korában baromfik között nevelkedett, és ezért saját magát tyúknak tartotta. A tojást azért lopta el, mert ki akarta költeni. A pincét végül bezárták, a kutya kint maradt, a tojás megzápult és a vízvezeték eltörhetett. A pince megtelt vízzel, és a ládák tartalmai úszni kezdtek benne.

Az élet a tojás tápanyagából fejlődött ki. A héját kis méretünkből kiindulva laza légkörnek tekintjük. Valószínűleg nem olyan kalcium alapú, mint a piaci tojás, mert szupermakro molekulák alkotják. A nagy földtörténeti korok nem egyebek, mint a tojást ért hatások helyváltoztatásának pillanataiban. Az Archaikum ideje a tojás ketrecben tartózkodásának felel meg. Az Algonikum idején a kutya szájában volt, a kambriumban elgurult a pincében, az Ordovíciumban történt a csőtörés és egészen a Perm időszakig tartott, amíg a tojás be nem állt jelenlegi pincében elfoglalt helyére. A Triásztól a Kréta időszakig történt a zápulás. A nagy katasztrófák idején a polcok tartalma hullott le, hol távolabb tőlünk, hol közelebb, esetleg pont ránk. Az élet kialakulásával és elterjedésével egyetemben a tojás élő bolygóként értelmezett rendszerében az idő folyamatosan gyorsult, ebből adódik az, hogy a régebbi korokat sokkal hosszabb periódusoknak véljük, mint az utánuk következőket.

Követkztetés

Mi valóban abban a rendszerben élünk, amit elképzelünk magunknak, bár az nagyban nem létezik, és az igazság az, hogy az élet egy tojás zápulásának biológiai folyamata a szupradimenzionális térben. Talán a szupradimenzionális élet sem egyéb, mint egy ultraszupradimenzionális záptojás, és talán a mi valóságunk is teret ad egy néhány hetes záptojásnak, melyben számunkra észrevehetetlen életformák a saját valóságukban évezredeket élnek meg. Az sincs kizárva, hogy az én hajdani pincémben megzápult tojás ad otthont az emberiségnek.

magyarázat1 – határfelületi feszültségre gyanakodtam, a hajóra részecskeként tekintettem, és ezt polarizálva úgy álltam be az univerzum felszínére, mint egy poláris molekula egy pohár vízben, melynek egyik fele elmerül benne, másik fele pedig a felszínhez tapad.

magyarázat2 – figyelembe véve az üvegek, a polc, a lépcsők, a tojás és minden egyéb tárgy méretét, egymáshoz viszonyítva őket, meghatároztam az egy méternek megfelelő távolságot a makro világban. Ezek után a tojás és az ember egymáshoz viszonyuló méretéből végül arra jutottam, hogy sejtek biológiai alkotóihoz hasonló méretekkel rendelkezünk, ami nem egyéb, mint a pikométeres tartomány, ami a méter tíz a mínusz tizenkettedikenszerese.

magyarázat3 – az én érkezésem nagyjából tizenöt és fél milliárd évre tehető az Ősrobbanástól. A földi körülményeket alapul véve kiszámoltam, hogy a pincében két hete állhat a víz. A szupradimenziós két hét és az általunk észlelt tizenötmilliárd év arányából kapható meg a számunkra észlelt idő makro időhöz viszonyított periódusok száma.

magyarázat4 – a távolra való tekintés esetében fellépő exponenciálisan növekvő hiba hasonló a párhuzamosan futó sínekhez, melyeket a távolban úgy látunk, hogy összeérnek.

            Figyelmeztetés

        Észleltem egy csőhöz hasonló formát, ami feltételezhető, hogy egy szupradimenzionális pompához csatlakozik. Ennek figyelmében, ismét földi értékeket alapul véve feltételezhetően két milliárd év múlva el fog tűnni az univerzum. 2011-es dátumhoz igazítva még van négy milliárd év az univerzum összeeséséig.

            Megjegyzés

         Az Ősrobbanás pillanata a pincében levő víz szivattyúzásának ideje lehet, ami a vezetéken keresztül ért el a repedésig. A Nagy Összeomlás pedig az a pillanat lesz, amikor kiszivattyúzzák a pincéből a szupradimenzionális vizet. A legnagyobb fehér lyuk maga a csőrepedés, ezen kívül még vannak kisebbek, amik további szivárgások lehetnek. A fekete lyukak pedig rések, amelyeken kisebb-nagyobb örvényhatás következtében a víz elfolyik. Számomra hasztalan a hazatérés gondolatával foglalkozni, mert két milliárd év múlva érnék vissza a Földre, és addigra már nem fog létezni az általunk ismert tér. Talán már mostanra is kihalt az emberiség.

            U.I.

         Bővebben nem részletezem a felfedezésem, mivel úgy sem vennék semmi hasznát, és valószínűleg mostanra őrültnek tartanak az olvasottak miatt. Könnyedre véve a témát mindössze modellnek használtam az elázott pince esetét, de innen nézve ijesztő a hasonlóság egy igazi pincével. Búcsút nem veszek, hiszen kétmilliárd és másfél évszázaddal tovább fogok élni, mint akárki 2011-ből.

            Élve a feltételezéssel, hogy én vagyok fajom utolsó példánya, szebb jövőt kívánok az elmúlt generációknak!

J. T. Kukk kapitány a Grant Universről