Megjegyzés: Nagyjából minden bekezdés egy fejezet témája lehetne egy regényben. Ez inkább egy regényvázlat, mint novella.
Simon Lehel Zoltán – Vadhajtások: Első rész
A magyar Indiana Jonesnak becézett Kondor Árpád történelem szakos professzor minden alkalmat megragadott, hogy a magyarok őseredete után kutasson. Egyik útján Iránban, Teheránban tartott előadást a magyarok szkítakori leleteiről, illetve a krími félszigeten eltöltött időszakról, a társadalom szervezéséről, a kézművesség fejlődéséről és arról, hogy a jelenben a magyarok miért nincsenek tisztában származásukkal, miközben őseik írással rendelkeztek és tárgyi bizonyítékok sokaságát hagyták az utókorra. Az a kevés, ami a hétköznapi ember számára megmaradt, a legendák és a mesék világának illúziókeltő varázsának hihetetlenségében őrződtek meg. Mintha csak ezer évvel ezelőtt bejöttek volna valakik a Kárpát-medencébe, akik az előtt nem is léteztek és váratlanul megjelentek a magyarok.
A professzor szenvedélyes magyarázata és a képeken bemutatott bámulatos leletek magával ragadták a közönséget. Az arab művészettörténeti tanszék vezetője, Ibn Kalif Jusuf Sumar különös érdeklődést tanúsított a bemutatott leletek iránt. Ezek a számára ismeretlen kincsek hasonló gyönyört váltottak ki benne, mint saját népének művészete. Az előadás végén meghívta házába Kondor Árpád professzort ebédre.
Sumar professzort nem egyszerűen a tárgyak, hanem a magyarok őseinek származása is érdekelte, mivel szerinte egy nép eredete és a közösséget ért hatások a művészetekben kristályosodnak ki. Már pedig amit látott, nem egy barbár horda emlékeinek bizonyultak. Érdeklődni kezdett az ázsiai vonatkozások és a kínai hatások felől, aminek Kondor különösen örült, mert úgy vélte, hogy az arab professzor nem ismerheti az eddigi ősmagyar kutatások eredményeit, és ezeknek az információknak a hiányában szakértelmével megerősítette a legújabb felfedezéseket. Kondor Árpád professzor beszámolt az új ázsiai vonatkozásokról, amik egybe vágtak Sumar professzor feltevéseivel, és a két tudós kimerítő értekezésbe kezdett a témáról. Két ekkora koponya találkozásának ritka esete volt ez, mellyel mindketten tisztában voltak. Barátság szövődött kettejük között, és mi után Kondor Árpád haza utazott, levelezésben tartották a kapcsolatot.
Mikor Líbiában kitörtek a lázongások és az USA közbe avatkozott, egyúttal Irán pénzeit is zárolták a bankok, Ibn Kalif Jususf Sumar professzor úgy vélte, hogy országának biztonsága és függetlensége megingott. Egy csomagot küldött Kondor Árpád professzornak, melyben egy a nyilvánosság számára ismeretlen jegyzet volt Kőrösi Csoma Sándortól. Levélben megírta, hogy a titkot generációk óta az ő családja őrizte, de a kialakulni készülő helyzet miatt már nem képes megfelelni a feladatnak, és úgy véli, hogy magyarországi barátjában megbízhat.
A jegyzetekben egy népről esett szó, akikre Kőrösi Csoma Sándor ősmagyarok utáni kutatásai során bukkant. Sosem találkozott ezzel a civilizációval, de mindvégig őket kereste, és bár senki se tudott róluk, még is hosszadalmas kutatásai során talált rájuk utaló nyomokat. A csomagban a teheráni professzor saját kutatásait is mellékelte, amiknek tanulmányozásába Kondor nagy örömét lelte. Fel szeretett volna tenni néhány kérdést Sumarnak, de nem sikerült többé elérnie, így magától kezdett tovább kutakodni. Fejébe vette, hogy folytatja Kőrösi félbe maradt útját, és utalásai alapján megpróbál a mítosz nyomába eredni. Felvette a kapcsolatot a hongkongi egyetem régészeti tanszékének dékánjával, hogy elutazhasson Tibetbe, mind ezt természetesen úgy kellett tálalnia, hogy ne sértse meg a kommunista Kína egységének eszméjét, de a kínai kormány szívesen fogadta a magyar kutatót, mivel örömmel támogatták a kínaiak és a magyarok közti közös történelemi kutatásokat. A CIA mind e közben, mint potenciális terrorista jelölt után nyomozott az iráni professzor után, akinek gondos előkészületeinek köszönhetően csak későn bukkantak Kondor Árpád nyomaira, akinek aktív tevékenykedése szemet szúrt a számukra, de mire letartóztathatták volna, a professzor már a gépen Hongkong felé tartott és Kínában már nem volt hatáskörük.
Kondor Árpád Cho Ging Chio professzor és két kínai ügynök kíséretében sikeresen eljutott Lhászába, a tibeti nagyvárosba, ahol a szerzetesekkel igyekezett elmélyülni Kőrösi Csoma Sándorról, a kutatásról, de mindhiába. Tibet elfoglalása után a megszálló hadsereg kitakarította a könyvtárakat, rátelepedett a tibeti nép hagyományaira, a szerzetesek megváltoztak, ügynökök szivárogtak közéjük, és Kondor számára kevés esély látszott arra, hogy tovább tud lépni. Búskomoran elhatározta, hogy hazatér. Este Chio professzorral és a két ügynökkel a sikertelennek tűnő kutatás lezárásául alaposan felöntöttek a garatra. Kondor professzor jobban bírta a szakét, jobban hozzá volt szokva a töményhez, mint kínai útitársai. Otthon a szilvapálinkát barátaival nagyobb mennyiségben fogyasztották és testalkata is erősebbnek bizonyult. Mire ő kellemesen megszédült, kísérői már az asztalra borulva horkoltak. Ekkor berontott két csuklyás alak a szobába, tarkón vágták a professzort, kivonszolták és egy szekérre rakva elrabolták. Reggel a kínaiak egy levelet találtak, melyben a tibeti ellenállás kért váltságdíjat a professzorért.
Kondor Árpád egy barlangban tért magához. Ijedten nézett körül, a helyiséget gyertyák világították meg. Egy szerzetesnek látszó alak köszöntötte. Elmondta neki, hogy azért rabolták el, mert csak így tudtak megszabadulni a kínai titkosszolgálattól. Elmesélte neki, hogy Kőrösi Csoma Sándor 1842-ben Lhászába kívánt eljutni, de út közben megbetegedett, és végül nem sikerült elérnie célját. A városban már várták, és elkészítették neki az iratokat, amikre szüksége volt. Ezt követően a dokumentumokat elrejtették, és a titkot egyedül a tibeti láma őrizte. Később, Tibet megszállása miatt a láma nyugatra menekült, de itt maradt képviselője, a pancsen láma, Bskal-bzang Tshe-brtan, aki az 1959-es népfelkelést követően a kínai kormány nyomása ellenére nem volt hajlandó árulónak nevezni a száműzetésbe vonult dalai lámát, számos egyéb titok mellett a Kőrösinek szánt iratokét is ismert. Ő sajnos 1989-ben elhunyt, de börtönből való szabadulása után megnevezte utódját, akire rábízta titkait, melyek közül egyet most célba kell juttatnia és át kell adnia a magyar professzornak.
A levél, melyben a tibeti ellenállók váltságdíjat követeltek a professzorért, csupán megtévesztés volt, hogy Kondort ne vádolhassák meg semmilyen bűnrészességgel. Megjátszották, hogy a kutató megszökött, és visszakerült a kínai hatóságokhoz, ahol hosszas kihallgatás után végül elengedték, és elnézést kértek a kellemetlenségekért. A kikötőben hajóra szállt, mely a Maláj szigeteken keresztül a Szuezi-csatornán át juttatta volna vissza a professzort Európába. Kondor Árpádnak viszont esze ágában sem volt haza menni. A szingapúri kikötőben a CIA-ról mit sem tudva átszállt egy Indiába induló hajóra. A titkosszolgálat az után, hogy Hongkongban jegyet váltott, azonnal a nyomába eredt. Már várták a szuezi kikötőben, de amint a hajó befutott, rájöttek, hogy a professzor nincs rajta. A szálak Szingapúrba vezettek.
Mi közben a CIA elől akaratlanul is sikerült eltűnnie, Indiában a part mentén elhajózott Mandarmoni kikötőjéig. Beült egy net-caféba, hogy megnézze a mailjeit és érdeklődjön az idő közben történt otthoni eseményekről. Az egyetemi postaládájába csak a szokványos konferencia értesítőket, rendezvényekre való meghívásokat és a dékán körleveleit találta. Furcsának vélte, hogy semmi jelentősről nem maradt le, míg távol volt, hogy kollegái nem is érdeklődnek felőle, és még a dékán sem kérdezte meg, hogy hogyan alakulnak a fejlemények. Azért írt egy levelet, hogy nem tudja, mennyi ideig tart még a kutatás, de jó úton halad, és minél hamarabb szeretné felgöngyölíteni a szálakat, amivel, ha sikerrel jár, az egyetemnek is komoly hírnevet szerez. Volt egy privát mailje is, amit csak néhány közeli bizalmasa tudott, és amiről a CIA ügynökeinek nem volt tudomása. Ebben egyik barátja figyelmeztette, hogy az egyetemen a titkosszolgálat érdeklődött felőle, valószínűleg körözés alatt áll, és hogy vigyázzon, mit csinál, mert a dolgok könnyen elfajulhatnak. Megijedt a részletes tájékoztatótól, melyet megpróbált összeegyeztetni ismereteivel. Arra gondolt, hogy már Sumar professzor levele is gyanús volt, és mivel hirtelen eltűnt otthonról, tévedésből úgy gondolhatják, hogy köze lehet valami illegálishoz. De mi történhetett Sumárral, nem tudta elérni. Nem figyelmeztette, hogy belekeveredhet egy nemzetközi válsághelyzetbe. Talán a kutatáshoz van köze, vagy csak a bürokrácia zavaros összeesküvéseinek lenne ő az egyik ártatlan áldozata? Minden esetre írt az egyetemi címéről egy levelet a CIA-nak, amiben megpróbálta tisztázni magát. Azt, hogy kutatását hol fogja folytatni, nem árulta el, ködösítve annyit mondott, hogy még ő sem tudja, hogy hová fogják vezetni a nyomok. Most, hogy folytathatta azt a hihetetlen nagy munkát, amit Kőrösi elkezdett, nem akarta kockáztatni, hogy letartóztassák, mert mire tisztázná magát, addigra elúszna ez a soha vissza nem térő lehetőség, és nem csak számára, hanem az egész magyar nép számára is. Az automatából nem tudott pénzt felvenni, így abból a kevésből, amije még volt, vett egy vonatjegyet Bodhgaya városába, ahol egy táj templomban kellett újabb nyomok után kutatnia.
Három napig szinte csak aludt, és a városba megérkezve még maradt annyi pénze, hogy egy olcsó vendéglőben ebédelhessen. Ez után már csak arra számíthatott, hogy a szerzetesek majd segítenek rajta, mert ha nem, akkor minden elúszott. Tisztában volt a modern technika hátrányaival, és most saját bőrén is tapasztalhatta. Az elektronikus jel szabadsága sosem tulajdonosát illeti meg. Bármikor zárolhatják számláit, bemérhetik hívásait, leveleit nyomon tudják követni, ezért Bodhgaya városában már nem is próbálkozott sem pénzt kivenni, sem az otthoniakat értesíteni. A CIA csak Mandarmoniig tudta követni a nyomát, az után ismét elvesztette. Végül fáradtan és elgyötörten megtalálta a táj templomot. A rend vezetője megvendégelte, és megengedte neki, hogy egy napot náluk tölthessen. Mi után kipihente magát, részletesen beszámolt, az útjáról, a kutatásról és arról, hogy feltételezhetően hogyan került ennyire kiszolgáltatott helyzetbe. A főpap kétkedve hallgatta szavait, de a pancsen láma rejtőzködő utódjától kapott jelszó meggyőzte, és végül úgy döntött, hogy hisz a váratlan vendégnek. Náluk viszont csak egy térkép volt, ami arra a helyre vezetett, ahol remélhetőleg őrzik az iratokat. A professzor egy évig tartózkodott a templomban és adta át tudását az ottani szerzeteseknek, lefordította könyveiket és talált segédanyagot a térkép megfejtéséhez. Kiderült, hogy a térkép mélyen a dzsungelbe, Kerala tartományának egyik keresztény kolostorába vezet. A rend hálából összegyűjtötte a szükséges pénzt az út folytatásához, melynek nagyobbik részét sikerült autóval megtenni, de ahogy közeledett a dzsungelhez, az utak a gyakori áradásoknak köszönhetően elmosódtak, és a végét elefántháton kellett megtenni. A kalandregénybe illő utazás három hétig tartott, ebből öt napot távolsági autóbuszokkal, a többit karavánon tette meg a professzor. Mind e közben otthon semmit sem tudtak róla, a CIA pedig csendben várta felbukkanását.
A főpaptól kapott amulettel igazolta magát az őskeresztény kolostorban, akik a titokról viszont semmit sem tudtak. Haza menni nem tudott, ezért megkérte őket, hogy had maradhasson náluk. Két hónap múlva egy testvér érkezett a közeli egyetem szír tanszékéről, aki már tudott a jövevény érkezéséről. A pap elárulta, hogy az egyetem megnyitásakor rengeteg iratot szállítottak a könyvtárba, és ezek közül sokat titokban őriznek. A legtöbb keresztény eredetű, de talán akad néhány a kereszténység előttről is. Sok irat van azonban, amit nem szeretnének a nyugatiakra bízni. Ezeknek a lefordításához pedig szívesen látnák Kondor segítségét, cserébe ők előkutatnák a professzornak azokat az iratokat, amik miatt vállalta ezt a viszontagságos utat. Négy évig kellett szolgálnia a kívánt iratokért, e közben megváltoztatta nevét és gyűjtött egy kis pénzt, hogy folytathassa útját. Hazájával már rég megszakadt kapcsolata, egyetlen barátjával sem váltott egy sort sem, nem tudta, hogyan változtak az otthoni viszonyok, de ha lett volna lehetősége, akkor sem maradt sok szabadideje ilyen ügyekkel foglalkozni.
Mikor eljött a búcsú ideje, a pap a felvett név mellé hamis iratokat adott át Kondornak, mellyel igazolhatta magát, mint a Keralai Egyetem Szír Tanszékének doktora. Ezeknek birtokában sokkal könnyebben tudott eljutni Dél-Amerikába, ahol, mint indiai nyelvkutató, bejárta Bolíviát, Perut, Ecuadort, Chílét, Argentínát, felkutatva az inkák leszármazottait, a kecsuákat, akiknek nyelve a magyaréhoz hasonló alapokra épül. Kondor kezdett bele fáradni a végtelennek tűnő kutatásba, de a nehéz időkben vigasztalta az a tudat, hogy ekkora mennyiségű ismeretet otthon a kényelmes fotelben ülve nem szerezhetett volna. Honvágya volt, és alig hallott híreket Magyarországról. A kutatás fanatikus megszállottjává vált.
A Titicaca-tó mellett, Achacachi közelében rálelt Chiakaque-ra egy kecsua hitvilágot tanulmányozó professzorra, akinek az apja indián sámán volt. Történetei szerint az emberiségnek két fele van. A Földre az élet az Elővadászmezőkről költözött át az emberrel együtt. Emberek minden korban éltek a Földön. Ezért nem tudja az emberiség meghatározni, hogy mikor is alakult ki. Különböző leletek mondanak egymásnak ellent. De ahogy a természet megerősödött, kitermelte a maga uralkodó faját, melyek hasonlóak voltak az élet bölcsőjéből Földre vándorolt emberekhez. Saját ivadékaihoz kegyesebb volt a természet, nagyobb számban hozta őket a világra, de gyengébbnek bizonyultak és hagyta, hogy az ajándékba kapott faj beolvadjon és eltűnjön az övéi között, hogy gyermekeit megerősítse általuk. A kecsuák ősi legendái szerint népüknek egyik fele az Elővadászmezőkről jött, és vannak onnan származó testvéreik szerte a világon. Testvéri kötelékeik az idők során a feledés homályába vesztek. A Föld gyermekei felélik azokat, akik erősebbé, okosabbá és bölcsebbé teszik őket. A szimbiózis helyett parazita életmódot választottak, és ha egyszer elfogynak a vadászmezők gyermekei, önmagukat is fel fogják élni.
Chiakaque szerint eljön majd a Fehér Holló, aki meglátogatja a Fehér Tigris országát és a Fehér Pumák nemzetsége lesz az, aki végül útba fogja igazítani. Az indián professzor hallott egy kecsua remetéről, aki a szóbeszéd szerint öregebb, mint a kontinens és valahol az Andokban lehet rátalálni. A helyet nem tudta megmondani, de egy maja legenda szerint a csillagok állását követve meg lehet leni az oda vezető utat. Chiakaque előhúzott egy papírra rajzolt csillagtérképet, és átadta Kondornak.
A professzor azon mosolygott, hogy mikor először a kezébe vette Kőrösi Csoma Sándor titkos jegyzeteit, a legvadabb elképzeléseiben sem gondolt volna arra, hogy ennyi idő után, ilyen messze az otthonától, ennyire mesebeli körülmények között fogja majd befejezni kutatásait. Megöregedve belevágott utolsónak vélt útjába, arra számított, hogy jó esetben talál egy régi templomot, amiben rajzok fognak megeleveníteni ezerszer átírt legendákat, legrosszabb estben pedig nem talál semmit, és akkor kudarcot vallva beáll kecsua mesemondónak.
Reggel kimerülten pihent le egy szikla árnyékában. Nappal aludt, éjszaka, vándorolt. Már maga sem tudta, hogy merre jár. Aztán leszállt az éj, és felragyogtak az utat jelző csillagok. Út közben elpazaroltnak vélt életén elmélkedett, mikor egy vízeséshez ért, mely a rá vetülő telihold fényében kettévált, és megmutatta a mögötte levő barlanghoz vezető utat. Az üreg belsejében kötélből font keskeny híd vezetett a mélybe. A jó állapotú híd gyanakvásra adott okot. A közelben emberi településnek nyoma sem volt, de valakinek törődnie kellett a híddal. Magától el kellett volna öregednie. A professzor nem sietett, besétált a megnyílt vízesésen és lepihent a bejáratnál.
Már magasan járt a nap, mikor megébredt. A bezáródott vízfüggönyön kellemes szórt fény világította meg a barlang belsejét. Megindult a kötélhídon, a homály elkezdett erősödni, majd teljes sötétség vette körül a professzort. Nem nyúlt lámpája után, csak kapaszkodott a kötélbe, mely megvezette lépteit. Az útról nem tudott letérni, csak egyetlen irányba lehetett haladni. Halk csobogás hallatszott, egy kis foszforeszkáló csermely futott a lába alatt, hipnotikus megnyugvást érzett, mint aki végre elérte célját, pedig még mindig a híd rabja volt. Utólag dicsérte korának bölcsességét, hogy nem vágott ifjonci hévvel egyből neki az útnak. Két órán át haladt a ringatózó kötéltákolmányon, mire végre leszállhatott róla. Kellemes szellő hűsítette izzadt homlokát. Felkapcsolta a lámpát és az egyetlen szeme elé kerülő járaton tovább haladt. Az utolsó kanyarban fény szűrődött be, majd kiért a szabadba. Sosem látott virágok pompáztak a réten, fölötte libbenő, tenyér nagyságú pillangók látványához csodálatos hangú énekesmadarak csiripelése adta a zenei aláfestést. Minden olyan békés volt, de a távolban körbe mogorva sziklák szegélyezték a völgyet. Most nem pihenni, hanem gyönyörködni állt meg a professzor. Azt nem tudta, hogy még is mi köze lehet az ősmagyaroknak egy dél-amerikai természeti csodához, de abban biztos volt, hogy ennek a helynek addig jó, míg idegenek nem teszik be a lábukat. Lehevert, és nézte az eget. Tiszta volt, de sötétebb kéknek tűnt, mint a megszokott. Világos volt, de a napot nem látta, csak néhány apró csillagot. Furcsa szavakra lett figyelmes. Minden eddig megszerzett nyelvismeretéből arra következtetett, hogy őt hívják. Felállt, körül nézett, és egy alakot látott a távolban, aki felé intett. Vidáman lépkedve indult meg a hívó hang felé.
