Alkony és telihold

Alkony és telihold - Simon Lehel Zoltán

Megjegyzés: az MÜ pályázat egyik díjazott novellája

            A nap sugarai elnyúltak a horizonton, a sárguló fény egyre halványabb, az ég kékje üvegessé vált. A tornyokban meggyújtották a fényeket. A védők teliholdas éjszakára készültek. A szokásosnál több ember állt az őrségben, mert az erdőben leselkedő ártó árnyak ilyenkor bátrabban ostromolhatják az oltalmazó vár falait.

            A feszült várakozást az egyik védő kiáltása törte meg.

– Közelednek a bölcsek!

A katonák megrezzentek, és tisztelettel hajtottak fejet az előttük elvonulóknak, kiknek ábrázatát csuklya védte az egyszerű emberek pillantásaitól. A falon túli rengetegre egy percig senki sem figyelt, de a rend képviselőinek közelében nem volt félnivalónk, mert a vámpírok rettegtek a hatalmuktól.

            Először teljesítettem szolgálatot. Alig éltem meg tizenhat tavaszt, és eddig csak meséket hallottam arról, hogy milyen érzés keríti hatalmába az embert a legnagyobb védelmezők közelében, de végre én is megtapasztalhattam a csodát. Minden félelmem szertefoszlott, biztonságban éreztem magam, és hihetetlen boldogság uralkodott a szívemben, mely olyan hevesen vert, mint egy hársfa dob az aratás ünnepén. Mámoros kábulat vett erőt rajtam, de a bölcsek hangjára visszarévedtem a káprázat csendjéből.

– Éberen figyeljetek minden levél rezdülésére, nehogy meglepjenek minket a nyálcsorgató szomjas fenevadak! A közelben vannak, tegnap éjjel elfogtunk egyet. Immár nem onthatja véretek, a kupola alatt lekötözve várja végzetét.

A bölcsek a rövid tájékoztató után elvonultak. Távozásukkal visszatért a szorongás nyomasztó érzése, és hiányzott a közelségük. Arra gondoltam, hogy bár csak mindig velük lehetnék. Viszont nem ábrándozhattam, feladatot kaptam tőlük, és én nem szerettem volna csalódást okozni.

            Ha szüleim még élnének, elmesélhetném nekik, hogy milyen volt oltalmazóink közelében. Könny szökött a szemembe, mert eszembe jutott az éjszaka, amikor a falunkat megtámadták a vámpírok. A kunyhók lángokban álltak, és a férfiak kaszával és vasvillákkal próbálták meg felvenni velük a harcot.

– Menekülj fiam, és ne nézz hátra! Fuss minél messzebb a falutól! – rivallt rám atyám.

– Ne törődj velünk, amíg te élsz, addig mi se halunk meg, és mindig veled leszünk a szívedben. – Anyám arcáról könny hullt alá, miközben búcsú csókját rám lehelte.

A falusiak hátrálni kezdtek, a vámpírok pedig közelítettek házunk felé. Anyám áttörte a maréknyi túlélők gyűrűjét, és a vadászó dögök közé vetette magát, hogy időt nyerjen a számomra. Rohanni kezdtem. Atyám fájdalmasat ordított. Az erdő széléről hátrafordultam, és láttam, ahogy egy vámpír felé ugrik, de atyám vasvillájával felöklelte támadóját. Akkor anyámat kezdtem keresni, de sehol sem láttam. Ismét atyámra szegeződött figyelmem. Ő volt az utolsó, aki még talpon volt. Körbevették, és minden irányból egyszerre rontottak rá, a vasvilla kihullt a kezéből, és a vámpírok kivéreztették. Mikor atyám a földre rogyott, még rángatózott, és halála pillanatában fagyos tekintetét felém szegezte. A fenevadak üvöltöttek, én pedig tovább rohantam, amíg össze nem estem. Mire magamhoz tértem, a nap már beragyogta az eget.

– Ne ábrándozz fiam. – Szólt hozzám az egyik őr.

– Én csak…

– Ez az első őrséged?

– Igen.

– Újonc – kuncogott. – Mit tudsz a vámpírokról?

– Amit tanítanak róluk. Hol ember, hol állat képében jelennek meg. Erejük felülmúlja a miénket. Ismerem külső jegyeiket, melyeket izgalmi állapotban nem tudnak elrejteni. Képesek repülni, és csak a bölcsek tudják elpusztítani őket.

– Mikor én gyerek voltam, a vámpírok távol tartották magukat az embertől. Néha megtámadtak egy-egy nyájat, de nem jártak falkában. Aztán egyik nap jött a hír, hogy egy juhászt holtan találtak a nyakán két szúrással. Az eset két héttel később megismétlődött. A gyilkosságok évről évre elszaporodtak, és tizenkét téllel ez előtt szervezetten kezdték támadni a településeket. Amint emberi vérrel táplálkoztak, hasonlóbbakká váltak hozzánk. Gondolkozni kezdtek, beszéltek egymás közt, és sorra irtani kezdték a falvakat. Az ezt követő két esztendő a mészárlások korszaka volt, míg meg nem jelentek a bölcsek, akik végre képesek voltak legyőzni a szörnyetegeket. Összeszedték a népeket, és a túlélők az ő segítségükkel építették fel a várakat.

–  Az óvó falaknál jóval többet köszönhetünk a rend tagjainak. Ők szervezik meg az életünket, kereskednek más várak lakosaival, mert mi nem ismerjük a nyelvüket. Terményért cserébe halat, húst és szerszámokat szereznek nekünk, és a váron kívül ők vigyáznak arra, hogy ne váljunk a ragadozók prédájává.

– Látom, okos fiú vagy. Talán megtetszel nekik, és egy napon tanítványukká fogadnak.

            A hold már a két bástya között állt, amikor megrezzent egy bokor az úton. A toronyban felszították a tüzet, és a görbe tükörrel megvilágították a terepet. Egy macska fogott egy egeret. Mindenki felnevetett. Feszült pillanatot éltünk át.

            A csillagok tovább vándoroltak az égen. Egy árnyék suhant el a sárga korong előtt.

– Egy denevér, ez rossz előjel! – kiáltottam. Valaki megfogta a kezem. Az érintés felé néztem. Az éjszaka fényei megcsillantak a fekete bársony ruhán: egy bölcs állt mellettem, tekintetemmel nem mertem illetni. Gyáva voltam, tiszteletlennek éreztem gondolataimat, de megnyugodtam közelségétől.

– Készülj, mert kiválasztottalak – súgta a fülembe.

Hogy én kiválasztott? Elállt a lélegzetem. Öröm és félelem kavargott bennem, nem mertem elhinni, hogy ez velem megtörtént. Az őrök semmit sem hallottak, csizmájukat nézték, és csak akkor emelték fel a fejüket, amikor lábuk előtt elhaladt a földre omló lepel. Magam elé bámultam, és próbáltam feldolgozni a hírt. Tolmácsolhatom a bölcsek tanításait a népnek, megismertetik velem titkaikat, és egyszer én is közéjük fogok tartozni. El akartam mondani a többieknek, de nem henceghettem. Ez megtiszteltetés volt, méltósággal kellet viselnem, mivel egy kiválasztott a közvetítő a fenséges útmutatók és az emberek között. Annyira felajzott a gondolat, hogy kedvem támadt rohanni. Bátornak éreztem magam.

            Hűvösebb lett, összehúztam a mellényemet, és játszottam a gondolattal, hogy talán láthatom élve a nemrég elfogott vérszívót, amikor egy idősebb kiválasztott lépett hozzám.

– A bölcsek már várnak rád. Ha készen állsz, gyere velem a kupolába.

Az őrök döbbenten figyeltek ránk. Tudták, hogy arcomat hamarosan fekete kendővel fedik el, és hogy mostantól a rend tanítványa leszek. Olyan boldog voltam, ahogy a fáklya fényében megvilágított szűk falak közt követtem első mentoromat a beavatási szertartásra.

            Megérkeztünk a szentélybe, ahová csak a bölcsek engedélyével lehet belépni. A mennyezet színes üvegmozaikján beragyogott a holdfény. A teremben nyomasztó pirosas homály uralkodott. A bölcsek körben álltak. Nem tudtam, hogy mi fog történni. Féltem.

– Ó, éjszaka világossága, ki erőt adsz a vadászó lényeknek, fényeddel ragyogd be eme ifjú szívét, kit most sorainkban köszönthetünk! – kántálták egyszerre, majd lefogtak, és az oltárra fektettek. Kést vettek elő, és felhasították a mellkasom. Ordítottam a fájdalomtól, vergődtem, és ekkor az egyikük a szemembe nézett, amitől megnyugodtam. Hagytam, hogy megkóstolják a vérem.

– Egy szót se szólj! – tiltotta meg a kiválasztott, aki ide vezetett.

Nem mertem, nem tudtam, nem akartam tenni semmit. A hatalmukba kerültem, azt hittem, hogy végem.

– Az ifjú megosztotta velünk életét, ezért most mi is adunk a sajátunkból, és mindnyájan testvérekké leszünk! Vére tiszta, léte mostantól a közönségeseké fölött áll! – Közösen elismételték a szónoklatot, és a rend tagjai magukat kezdték vagdosni. Vérüket a sebemre csepegtették. Kellemes forróság öntötte el a testem, és éreztem, ahogy a sérült rész kezd összeforrni. Mire elengedtek, már csak egy kis heget tudtam kitapintani.

– A bölcsek hatalma – sóhajtottam. Térdre rogytam, és fejemet lehajtva kezemet feléjük emelve némán könyörögtem bocsánatukért, amiért nem bíztam bennük. Nem lett volna szabad félnem tőlük!

            A tiszteletre méltók elhagyták a termet, és legfiatalabb testvérem röviden tájékoztatott.

– Mostantól te is kiválasztott vagy. Megkaptad a vének erejét, már csak meg kell tanulnod használni, és igazán közénk fogsz tartozni.

– Köszönöm, mesterem! Mindent megteszek, hogy méltón élhessek a bölcsek hatalmával.

– Ma éjjel még vár rád egy próba. A te kezeidre bízzuk az elfogott vámpírt. Pirkadatig végezned kell vele.

– És, ha nem leszek rá képes? – Gyerekkorom óta nem láttam vámpírt.

– Ha a dög hajnalban még lélegezni fog, akkor elbuktad a próbát, és sosem tapasztalhatod meg a rend hatalmát. Most pedig kövess, elvezetlek utolsó próbatételed helyszínére.

            Egy szerszámokkal felszerelt kínzókamrába mentünk, ahol már várt rám a gyűlölt áldozat. A gondolattól, hogy nekem kell végeznem vele, egy pillanatra megdermedtem. Akkor hátba vágtak, én előre léptem, és mögöttem becsapódott a nehéz vasajtó.

– Egyedül! – hallottam a szigorú utasítást.

A vérszívó némán várt rám egy padra kötözve. Fejére még érkezésem előtt zsákot húztak. Alakja gyengéd volt és nőies. Kíváncsi voltam, hogy mit bír a nyomorult. Felmelegítettem egy billogot, és az izzó vasat teljes erőmmel a combjára nyomtam. Felsikoltott! Ettől megrémültem! Annyira emberi volt. Tovább kellett csinálnom, pirkadatig végeznem kellett vele. Azzal nyugtatgattam magam, hogy reggel a várvédők előtt mutathatom meg az áldozat levágott fejét, mely a felkelő nap sugaraiban füstölve válik majd hamuvá.

            Orromat megcsapta az égett hús szaga. Nyivákolt a bestia, öklömmel suhintottam arcát, de csak nem fejezte be. Lehúztam fejéről a zsákot, és hátra hőköltem. Egy ártatlan lány volt előttem.

– Csak meg akarsz téveszteni, kívül angyal képét viseled, de belül maga vagy az ördög! Széttépnél, ha elengednélek!

A szeme nedves volt a könnytől, érthetetlen nyelven könyörgött az életéért. Nehezebbnek tűnt megölni, mint ahogy azt elsőre gondoltam. Visszahúztam fejére a szürke vásznat, és kinéztem az ajtó rácsain. A folyosón égtek a fáklyák, kikiáltottam, de válasz nem érkezett. Csak az a lány, az a vámpír nyöszörgött.

– Olyan ártatlannak nézel ki, amikor épp nem egy családot marcangolsz cafatokra! – rivalltam rá. – Gyűlöllek benneteket, mégsem tudok megölni egyet sem! – Össze voltam zavarodva és nem mertem újból megütni. Rácsaptam az asztalra, a kínzószerszámok csörömpölve hulltak a padlóra. A lány megrezzent. Szenvedtem a szenvedésétől. Közelebb mentem hozzá, de nem láttam rajta a vámpírok jellemzőit. Lehúztam fejéről a zsákot, és a szeméből tükröződő rémület a lelkembe mart. Sírva magyarázni kezdett, de nem értettem, hogy mit akar mondani. Könnyes tekintetét mereven a mellemre szegezte, és akaratlanul is a nézés irányába emeltem a kezem. Akkor vettem észre, hogy sebem teljesen eltűnt. Tudtam, hogy a vámpírok villámgyorsan gyógyulnak, ezért nehéz őket megölni, de a lány combján rondán éktelenkedett az általam okozott sérülés. Ő biztos nem lehet vámpír! Mit tettem, mire kényszerítettek? Nem értettem semmit. Kissé bátortalanul oldottam el a köteleket, de nem támadt rám. Éreztem, hogy tud valamit, amit én nem.

Fel akartam segíteni védtelen áldozatomat, de nem bírt lábra állni. Szólnom kellet, hogy ő nem az, akinek hiszik. Lehet, hogy az igazi megszökött, és itt hagyta maga helyett ezt az ártatlant, hogy időt nyerjen, és szabadon garázdálkodhasson a várban vagy, hogy belülről intézze el az őröket, hogy társai beszökhessenek.

 Segítség kell! A bölcsek biztos meg tudnak gyógyítani. Nem hagyhatnak egy embert szenvedni.

A lány rettenetesen kínlódott, és én kezdtem kétségbe esni.

Talán ez csak egy próba volt, hogy felismerek-e egy igazi vámpírt? A rend nem lehet ennyire kegyetlen. Kiabáltam, hogy nyissák ki az ajtót, de senki sem válaszolt.

– Biztos csak pirkadatkor jönnek értem, de te addig meg fogsz halni. – Mintha megértette volna a keserű szavakat. – Ha vámpír lennél… De nem vagy az, nem fogod kibírni.

Ekkor beugrott!

– A bölcsek ajándéka! Már bennem van az erő, talán én is meg tudlak menteni.

Ez lett volna a valódi próbatétel? A kezembe vettem egy kést, a lány nem értette, hogy mit akarok, megijedt, a maradék erejével védekezni próbált. Felhasítottam a csuklóm, hogy lássa, nem akarom bántani, de nem használt. Lefogtam, és a pengével óvatosan felsértettem a bőrét. Véremet az övével elegyítettem, arcán láttam, ahogy megkönnyebbült, enyhült a fájdalma, légzése megnyugodott. A seb lassan elkezdett begyógyulni.

            Hajnalhasadás előtt vezetőm kinyitotta az ajtót, akinek láttára a lány megrémült.

– Lehet, hogy egy vámpír van szabadon! – mondtam a várakozás minden izgalmával. Ő meglepődött, és ekkor a lány egy hegyes kínzószerszámmal mélyen az ajtóban álló szívébe döfött.

– Vëmpér! – ordította a vékony teremtés.

Aki eddig mentorom volt, most ellenségemmé vált. Állati hangon üvöltött, szeme elvörösödött, és méregfogai kihegyesedtek.

– Te vámpír! – hörögtem rá dühösen. Nem féltem, erősnek éreztem magam. Megragadtam egy láncot, és minden dühömet egyetlen ütésbe koncentrálva felé suhintottam. Egyik foga letört. Sziszegett, mint egy kígyó.

– Megöllek áruló! Kiszívom minden csepp véred!

– Egy foggal nehezen! – vágtam vissza meggondolatlanul, pedig még nem voltam tisztában a helyzettel.

Tiltott gondolatok kezdtek előtörni belőlem. Miért fedik el arcukat a bölcsek? Miért nem lehet rájuk nézni? Mi az a bűvölet, ami az embert hatalmába keríti a közelükben? Miért titkolóznak? Lényegében náluk van minden hatalom. Az nem lehet, hogy egy vámpír a bölcsek tudta nélkül kiadta volna magát tanítványnak. Azt érezniük kellett volna. Ez is a próba része lenne? Nem lehet! Észhez akartam térni!

– Mik valójában a bölcsek? – kérdeztem, mi közben harcra készen forgattam az egymásba fonódó acélszemeket.

– Mi vagyunk a ti gazdáitok, és ti vagytok a mi barmaink! Úgy tartunk benneteket, mint a háziállatokat, gondoskodunk rólatok, mi közben fogalmatok sincs, hogy milyen célt szolgáltok!

– Erre az egészre miért volt szükség?

– Az lett volna a dolgod, hogy ráébredj, mi is vagy valójában. El kellett volna venned a lány vérét, de látom, hogy te inkább adtál neki a sajátodból. Lehetsz még vámpír, ha segítesz kiszívni ezt a szukát!

– Rohadj meg, te elfajzott dög! – üvöltöttem torkom szakadtából, és a lánccal újból lesújtottam a pokolfajzatra. Nem bírtam elhinni, amit mondott. Az egész létem, mindnyájunk élete nem egyéb, mint a vámpírok szórakozása? Mintha egy ajtó nyílt volna ki a szemem előtt, kezdtem érteni az összefüggéseket, mi közben éreztem, hogy erőm egyre növekszik.

            Megfogtam a lány kezét, és rohantam, hogy szóljak az őröknek. Nem gondolkoztam azon, hogy hinni fognak-e nekem, de meg kellett próbálnom. Amikor felértünk a bástyára, a hold már lemenőben volt a hegyek mögött. Kezdett kivilágosodni. Ordítani akartam, de a nap első sugarai ránk ragyogtak, és iszonyatos fájdalommal égették a húsomat. Megérkezett az őrök reggeli váltása, és most kétszer annyian lehettek szemtanúi létem embertelenségének. Csak akkor tudatosodott bennem, hogy a lánnyal vámpírokká váltunk. Látták, ahogy szenvedünk a hajnali félhomálytól, de a fény még nem volt olyan erős, hogy végezzen velünk. Ölbe kaptam sorstársamat, nem tudtam, hogy túl fogjuk-e élni, de a mélybe vetettem magam. Zuhanás közben éles fájdalom hasított a gerincembe, és két fekete szárnyat tártam ki. Sebesen az erdő árnyékába szálltam, és a szélnél is gyorsabban kezdtünk rohanni. A fák sűrűjében sikerült elmenekülnünk. Megláttunk egy denevért, tudtuk, hogy a nap elől igyekszik búvóhelyére, és követtük. Egy barlangba repült, mi sietős léptekkel közelítettük meg a búvóhelyet, és akkor morgás csapta meg a fülemet. Egy farkas állta utunkat. A szemét mintha ködfátyol fedte volna el, pofáját nyálbuborékok lepték. A vad veszett volt. Előttünk tántorgott, nem akart minket utunkra engedni, a nap pedig egyre erősebben hatolt be a fák lombja közt. Tekintetemmel követ vagy botot kerestem, megpillantottam egy vastagabb karót, de mikor utána nyúltam, az állat odaugrott és a karomba harapott. Tépte, cibálta, nem akart elereszteni. Ekkor kezemet a farkassal együtt a levegőbe emeltem, és olyan erősen vágtam a rajtam csüngő állatot egy sziklához, hogy hallottam csontjai ropogását. A pára még egyszer utoljára felnyekkent, a harapás meglazult, fejénél fogva letéptem a belém mélyedt fogakat, és éreztem, hogy végtagom hirtelen elzsibbad. Nem volt időm a történteken merengeni, a nap üldözött minket, és bevetettük magunkat a hasadékba.

            A barlangban iszonyatos fájdalom lett úrrá rajtam. A kezdeti zsibbadás az egész testemre átterjedt, verejtékezni kezdtem, kiszáradtam, és a kínok közepette elájultam. Két nappal később tértem magamhoz. Újdonsült társam nem hagyott magamra. Szárnyam elvált testemtől, valami megváltozott. Hirtelen vad dühöt éreztem, és belemartam a lányba, de ő szerencsére erősebb volt, és leütött, még mielőtt kárt tehettem volna benne. Mire ismét feleszméltem, ápolómon is kezdtek jelentkezni azok a tünetek, amelyet én már átéltem. Sokkal jobban éreztem magam, de most a lány volt rosszul. Szólongattam, kérdezgettem, de ő csak nyöszörgött, és hamarosan elvesztette eszméletét.

            Éjjel előbújtam a barlangból, hogy élelem után kutassak. A pusztakezes vadászat meglepően könnyen ment. A vámpírráválásomat követő órákhoz képest most valahogy emberibbnek éreztem magam, de tudtam, hogy többé már nem lehetek olyan, mint régen. Eszembe jutott, hogy kereshetnek bennünket, és talán csak a szerencsének köszönhető, hogy még nem találtak ránk. Visszamentem a zsákmánnyal a lányhoz, megpróbáltam megetetni, de a magatehetetlen test képtelen volt megrágni az ennivalót, így csak egy kis vért tudtam óvatosan lenyeletni vele.

            A beteggel a hátamon igyekeztem a sötétben minél távolabb kerülni a vártól. A szemem hozzászokott a sötétséghez, és jobban láttam, mint hajdanán emberi lényként. A fülem az erdő legapróbb zaját is képes volt meghallani, a levegőt szimatolgattam, eddig soha nem érzett szagok járták át orromat. Még nem tudtam behatárolni a különböző neszeket, a szimatok eredetét, de kezdtem egyre könnyebben tájékozódni a sűrű, sötét rengetegben. Sikerült egy kisebb üreget találnom, melynek nyílását a növények eltakarták. Belül kiszélesedett, nem gondoltam volna, hogy egyszerre ilyen kényelmes és jó búvóhelyre fogok bukkanni. A szállást egy rókacsalád birtokolta, de elzavartam őket, miután egynek kitörtem a nyakát. Tudtam, hogy a rókák több kijáratot is ástak, megkerestem néhányat, és kitágítottam, hogy veszély esetén könnyebben tudjunk elmenekülni.

            A rókahúst az odútól távolabb megsütöttem, és még mielőtt hajnalodni kezdett volna, visszatértem az ideiglenes szállásra. Társam is magához tért, és végre ő is evett. A viszontagságok után most volt először időnk arra, hogy megpróbáljunk többet megtudni a másikról. Különböző nyelvet beszéltünk, de voltak közös szavaink. A kilátástalanság közepette a bujdosás alatt közel kerültünk egymáshoz. Az éjszakákat vadászattal töltöttük, a fennmaradó időben pedig egymáséi voltunk. Elképesztő szenvedéllyel és állati indulatokkal birkóztuk át a nappalokat, képtelenek voltunk abba hagyni. Az elemi vadság ősi sugallata kényszerített minket arra, hogy együtt legyünk. A bennünk végbemenő változás egy új kezdet volt a világnak.

            Ismét teliholdas éjszaka köszöntött ránk. Gyengülnünk kellett volna, mivel nem jutottunk emberi vérhez, ennek ellenére erősebbek lettünk. A képességeim megváltoztak. Álmomban szüleim szóltak hozzám a túlvilágról, és azt kérték, hogy álljak bosszút értük. Felnéztem a holdra, a nyakam megmerevedett, szőrösödni kezdtem, állkapcsom megnyúlt, az ujjaim karmokká hegyesedtek. Éles farkasfogakat éreztem a számban. Az orromat vámpírszag csapta meg. Minket kerestek. Egy ösztön hajtott, csak később értettem meg, hogy mit tettem. Többé nem éreztem éhséget, csak mérhetetlen dühöt. Amikor a vérszívók megpillantottak bennünket, nem tudták, hogy mivé váltunk. Reggelre ismét önmagam voltam, a nap újból lágyan simogatott, mint régen, és néztem, ahogy a vámpírok maradványai felszáradtak az ezüstösen csillogó fényben.

            A természet velünk kívánt egyensúlyt teremteni a világban. Azon az éjszakán kétszer is újjászülettem, és általam egy új faj jelent meg a csillagok alatt. Még mindig rejtőzködünk, társammal arra várunk, hogy megerősödjünk. Gyerekeink születtek. Ez megint egy emberi tulajdonság a vámpírokhoz képest. Az álszent képmutatók mindössze fertőzve képesek gyarapítani fajtájukat. Ők azt hitték, hogy árva létemre a maguk képére formálhatnak, de tévedtek. A különbség, ami mássá tesz minket az, hogy nekik sosem volt családjuk. Én még emlékeztem a szüleimre, és most már tudom, hogy ez adott erőt ahhoz, hogy a belém plántált kísértésnek ellenálljak. Azon az éjszakán a kínzókamrában rátaláltam életem párjára, az izgalom, a lány iránti aggodalmam és a fojtogató zavarodottság együttesen emberi énemet erősítették. A meneküléshez szükséges lelkierő azonban a test kívánságai ellen idővel kevésnek bizonyult volna, ha akkor az a beteg farkas nyálával nem vált ki bennem heves ellenhatást a szervezetemet átváltoztatni kívánó erővel szemben. Lényem így is átalakult, de részben megmaradhattam embernek. Nem a véletlenen múlt fajunk megszületése, a lélek tisztasága volt az, ami ellenállt a szomjúságnak. Szüleim szeretete, mellyel életüket áldozva megmentettek, elnyomta bennem a vérszomj telhetetlen vágyát. Elmém a telihold erejének ellenére pirkadatig nem torzult, és ez volt az, ami megpecsételte az összes vámpír sorsát. Ami ezután történt, csak egy lehetőség volt, ami nem következhetett volna be, ha akkor elbukom, és beállok kísértőim soraiba.

A rend maszkja mögé bújt ragadozók sokan vannak, nyíltan még nem tudunk szembeszállni velük, de a gyerekek lassan felnőnek, és fajunk ellen védtelenek lesznek a kegyetlenkedő zsarnokok. Napjaik meg vannak számlálva.

A leghosszabb hétvége

Simon Lehel Zoltán: A leghosszabb hétvége

Péntek délután volt. A hétköznap gondjait maguk után tudó járókelők elözönlötték az utcákat. Imitt egy házaspár tolt egy babakocsit, odébb kutyát sétáltattak, egy kócos alak surranva kerülgette a többit, látszólag sietett valahová. Mindenki keresett valamit, kereste azt az időt, amit az egész heti robot elvett, és egyesek lázasan, mások bágyadtan, mélabúsan a későbbi találkozásokra gondolva őrölték jártukban a rohanó perceket.

Egy még csak alig két hónapja munkába állt huszonéves kopogtatta az automata bádoglemezét türelmetlenül várva második fizetésének egy nagyobb részletét. Az első lóvé utolsó fityingjeinek már néhány napja búcsút intett. A hétköznapok sokba kerülnek, de a hétvége mindent visz. Csak egy sör, egy cigi, egy belépő valahová, talán még egy gyors pizza, és az ember ismét megszomjazik. Végül pedig, mikor a láb már fáradtan roskadozik a kiegyensúlyozatlan test alatt, jó, ha még marad annyi zseton, ami elég egy taxira.

Az automata lassan nyekeregve tolta ki a bankkártyát, Gergő kihúzta a nyílásból, és hallgatta, ahogy a henger számolja a kért összeget. Váratlanul egy soha nem hallott durranás rázta meg a levegőt, majd pár pillanattal később a föld is remegni kezdett. A távolban porfelhő magasodott az égbe sebesen növekvő gombaalakot öltve. A tömeg hol egymásra, hol a katasztrófa irányába nézett. Néhány szempillantással később mindenki számára világossá vált, hogy robbanás történt, az okát azonban senki nem tudta. Szirénázás hallatszott, a civilek egy része régi filmekből sejtette, hogy ez a légi riadó jele, de eme generáció már nem ismerte a vészjósló zajt. Gergő az automatára meredt, ami nem adott ki pénzt, nem villogott, a halott képernyőn csak a kliens képmása tükröződött. A környező boltokban megszűnt a világítás, a fotocellás ajtók nem működtek, a mozgólépcsők egy helyben álltak, a napszemüvegekkel forgó tálca mozdulatlanul csillogott tovább. Az egész városban megszűnt az áramellátás. Újabb robbanás rázta meg a földet, ez már jóval közelebb volt. A város legmagasabb épülete összerogyott maga alá gyűrve az útjába kerülő betontömböket. A páni félelem exponenciálisan kezdett terjedni az addig jámbor polgárokon, és mindenki rendezetlenül össze-vissza rohant, fellökve és eltaposva a gyengébbeket. Gergő döbbenten figyelte, ahogy a civilizált környezet rettegő hordává csap át. A ledőlt torony irányába nézett, és látta, hogy néhányan próbálnak közelebb kerülni a törmelékekhez, hogy segítsenek, ha még van kinek. Hirtelen nem tudta mit tegyen. Féltette az életét, a várost, a családját.  A szüleim! Belehasított a felismerés, hogy ha ez folytatódik, akkor nem csak ő, de otthon a szerettei is veszélyben lesznek. A telefonjáért nyúlt, a testvérét hívta, kicsöngött, aztán hirtelen foglaltat jelzett a készülék. Újra próbálkozott, de már hiába. Nem volt jele. A kommunikáció zsinórját valahol a magasban elvágták. Amint a támadás megkezdődött a műholdakat is kilőtték. Gergő erről mit sem tudott, és a sokk hatására az is csoda, hogy lélekjelenlétét úgy, ahogy megőrizte, de katonai stratégiákon már nem törte a fejét.

A tér kiürült az emberektől, a toronyház romjai alól pedig lassan előhúztak egy két holttestet, majd valakit, akinek még jött ki hang a torkán, de csakhamar neki is elállt a lélegzete. Újabb robbanások szaggatták a várost, kisebb sorozatokkal bombáztak, nem tudni, hogy kik és honnan, de minden szinte egyszerre borult lángokba. A kórházakat majd a lakónegyedeket vették célba. A levegő megtelt porral, és a füst, ahogy szétterült az égen, alkonyattá változtatta a nappalt. Gergőben felszökött az adrenalin, és mint egy őrült futásnak eredt az otthona felé. Rohanás közben fájdalommal telt kiáltásokat hallott, segítségért fohászkodó elesettek hangjai kínozták, de ő csak arra gondolt, hogy épségben találja otthon a családját. Egy ledőlt épület útját állta. Másik lehetőséget keresve egy mellékutcán próbált tovább jutni, de ott sem járt sikerrel. Visszafordult, hogy egy nagyobb kitérővel kerülje meg a romos városrészt, de minden irányban törmelékhegyek magasodtak. Egyetlen út maradt, ahol egy ház rádőlt egy másikra, de alatta még négykézláb át lehetett kúszni. Gergő térdre ereszkedett, hogy bemásszon a rom alá, de valaki tarkójánál fogva visszarántotta, és lekevert neki két akkora pofont, amibe beleszédült.

– Hová akarsz menni te idióta! Meguntad az életed? – mordult rá egy hatalmas idegen.

– Hagyjon! Haza kell mennem! A szüleim otthon vannak, és…

Az idegen látta, hogy Gergő nem tud tisztán gondolkodni. Az ifjú megpróbált kiszabadulni a nagydarab szorításából, üvöltött és rúgkapálózott, de mindhiába. Végül mintha elhagyta volna ereje, és kisded zokogásban tört ki. Egy szót sem volt képes már kinyögni, csak sírt, mint akit odacsaptak. Az ismeretlen védelmező elvonszolta egy pincébe, ahol még voltak négyen, aztán ott hagyta, és visszament az utcákra. Gergő lassan elnémult, körülnézett a sötét helyen, ahol csak egy elemlámpa fénye világította meg a mocskos arcokat. Ő volt a szedett-vetett társaság legidősebb tagja.

– Hova akarsz menni? – kérdezte az egyik kölyök, amikor Gergő felállt és a kijárathoz lépett.

– Nekem nincs itt semmi keresnivalóm – azzal kiosont a pincéből, és újra megkereste azt a helyet, ahonnan korábban elvonszolták, de addigra az épület teljesen rárogyott a másikra, és eltűnt az átjáró. Ez volt az utolsó járható lehetőség. Egyedül az összeomlani készülő törmelékek megmászásával lehetett kijutni a bombázásoktól elbarikádozott városrészből. Idő közben beesteledett, és a világítás nélkül maradt utcákon Gergő alig látta, hogy hova lép vagy épp mibe kapaszkodik. A kezdeti rohanástól kimerülve alig maradt jártányi ereje, és az előtte tornyosuló téglahalmok egyre nehezebb ellenfélnek bizonyultak. A  rommá lett épület túloldalán egy újabb robbanás rázta meg a törmelékeket. Gergő lába alatt kicsúszott az egyik kő, amitől ő vagy négyméternyit zuhant néhány faldarab kíséretében, melyek irgalmatlanul potyolták a földet ért testet. Mielőtt elájult volna, az égre bámult, ahol körös-körül tűzoszlopok világították be a légkörbe emelkedő por- és füstfelhők felszínét. A várost mindenütt bombázták.

       Másnap valamikor délben Gergő egy puha ágyban ijedten ébredt, de a kényelmes matrac érzése megnyugtatta, és még mielőtt kinyitotta volna a szemét, azon elmélkedett, hogy mindez csak álom lehetett. A hétköznapok változatlanságának érzése kellemesen simogatta a fiú gondolatait. Eszébe jutott, hogy milyen jó lenne most maga alá gyűrni a takarót, és hason fekve folytatni a henyélést, de a mozdulat hatására éles fájdalom hasított a bordái közé.

– Hohó! Csak lassan, fiacskám! Fel vagy mentve tornából, szóval ne mozogj annyit – Gergő a hang felé fordította a fejét, és megismerte a nagydarab fickót, akitől a pofont kapta.

Egyperces: Félúton - Simon Lehel Zoltán

A jelzőlámpa pirosra vált. Az autósor feltorlódik, és a második járműben ülő sofőr elégedetlenkedve ingatja a fejét, miközben az előtte állót hibáztatja a két perces várakozásért. A lámpa százöt másodperc múlva sárga fénnyel villog. A második felbőgeti a motort. Zöld. A kocsisor darabosan megindul, és az elsőt oldalba kapja egy szabálytalanul közlekedő autó, melynek sofőrje azt hitte, hogy még átérhet, ha a gázra lép. Ekkor a sarki közértből egy egyetemista lép ki egy nylon szatyorral a kezében. Elővesz egy csokoládét, kicsomagolja, és beleharap. A kakaós, cukros mázból egy szőrszál áll ki. A diák az órájára néz, majd a szőrt fogai közé szorítja, kihúzza az édességből, az aszfaltra köpi, és a csokoládét józűen elfogyasztja.

Led

Simon Lehel Zoltán: Led

            A falon egy öreg kakukkos óra hármat füttyentett. Ebéd után Gábor meséskönyvből olvasott fel a kislányának.

– A legkisebb királyfi legyőzte a gonosz boszorkányt. A sötét varázslat szertefoszlott. A szürke felhők felszakadoztak, és a nap aranyló sugarai hosszú évek után ismét lágyan simogatták az elátkozott erdő fáinak göcsörtös ágait.

– És ez után mi történt? – a gyerek tágra nyíló szemmel jelezte telhetetlen kíváncsiságát.

– A fák kirügyeztek, kinyíltak a virágok, a nyuszik előbújtak az odúikból, és vígan ugrándoztak a réten.

– Ez nincs is odaírva. Csak te találtad ki.

– Dehogy is. Itt van a könyv, olvasd el, ha nem hiszed.

A kislány elpirult, nem tudott még olvasni. Szégyenlősen elfordította a fejét, aztán huncutul elmosolyodott, és állította, hogy valóban oda van írva.

– Jól van, akkor mostmár aludj. Szép álmokat, Eszter!

Az évek múlásával a lánykából egyetemista lett, de az idő ellenére kíváncsisága nem enyhült. Többet tanult, mint amennyit a nanoelektronika és programozás szakon leadtak neki. Nem elégedett meg a részek irányításával, érteni akarta az egész folyamatot. Tanulmányai elvégzése után a Globális Nanoled Corporation-hoz ment dolgozni, ahol a nanoled felhők összehangolt működésének fejlesztőcsoportjába került.

            Fél évvel később megismerkedett Leventével az antipólusos nanonapelemek technikai részlegéről, akivel kapcsolata viszonylag hamar elmélyült. A cég azonban valamiért ezt nem nézte jó szemmel, és igyekeztek kapcsolatukat ellehetetleníteni. Mivel mindketten rendkívüli szakemberek voltak a maguk területén, egyiküket sem akarták elbocsátani, ezért a vezetőség egy köztes megoldást ötölt ki. Leventének a nanoelemekre gyakorolt gravitációs hatás volt a fő témája, ezért őt éjszakára osztották be, hogy kutatásokat végezzen a Hold nanoled felhőkre gyakorolt gravitációs hatásának kiküszöbölésére.

– Szia, kedvesem. Hogy vagy? Nehéz éjszakád volt? – kérdezte Eszter a munkából hajnalban hazaérkező Leventétől.

– Igen kicsim, de kialszom magam, és minden rendben lesz.

– Hogy megy a kutatás?

– Sehogy. Azért tettek oda, hogy megoldást találjak a Hold ledekre gyakorolt gravitációs vonzásának a semlegesítésére. Ezért kell éjszaka dolgoznom, de eddig minden egyébbel foglalkoztam, csak ezzel a problémával nem. Amit most csinálok, azt nappal is nyugodtan el tudnám végezni.

– Olyan erősen hat a Hold a felhőkre?

– Igen. Apályhoz és dagályhoz hasonló torzulást hoz létre a ledmátrixokban, a részecskék koncentrációja megváltozik, és ettől torzul a kép. Éjszaka ezért hiányoznak a ledfelhők az égről, de én nem is bánom. Elég nappal hamis képet látni.

– Igen, de nappal muszáj beborítani velük az eget, különben a kinti sugárzás a Föld gyenge elektromágneses tere miatt átjutna a légkörön, és az ökoszisztémánk komoly károkat szenvedne.

– Nem tudom, a mérések alapján a mágneses pólusok stabilizálódtak. Mostanra a bolygó természetes védőpajzsa is elkezdhetett erősödni. Talán már nincs is szükség a nanoled felhők biztonságára.

– Kicsit merész az a konspiráció, hogy csak a multik nem akarnak lemondani a reklámfelületükről. Mennem kell, drágám. Nappal én vagyok soron.

            A folytonos távollét és a munkahelyi nyomás lassan súrlódásokhoz vezetett, és már szakítani akartak, amikor kiderült, hogy Eszter várandós. Ezt követően Levente úgy döntött, hogy bármilyen más munkát elvállal, csak végre többet lehessen együtt családjával, azonban, mielőtt felmondott volna, halálos baleset érte.

            Eszterben valami eltört. Már nem volt az a bájosan kíváncsiskodó jellem, mint korábban. Munkahelyén mindenkiben ellenségképet látott. Az anyaság magányos terhei azonban elméjét megőrizték épnek. Kislánya, Réka boldogságáért küszködött nap, mint nap, és jutott egyre feljebb a ranglétrán. Egyik hétvégén, mikor a gyerek már nagyobbacska volt, ellátogattak Eszter szüleihez. Gábor kisunokájának ugyanabból a meséskönyvből olvasott fel, mint annak idején lányának. Réka boldogan szaladt oda anyukájához, és ugrott az ölébe.

– A nagypapa olvasott nekem egy mesét.

– Igen? És mi volt a címe? – kérdezte Eszter.

– Az elátkozott erdő.

– És miről szólt?

– Hát arról, hogy volt egy gonosz boszorkány, aki eltakarta a napot, és mindig esett az eső, de a királyfi legyőzte, és újra kisütött a nap.

– Tetszett a történet?

– Jó volt, de anya… Nálunk miért nem esik soha az eső?

– Tudod kislányom, ezt a mesét még akkor írták, amikor a természet volt a világon az úr, és nem az ember.

– És az mikor volt?

– Sok száz évvel ezelőtt.

– És mennyi az a sok száz?

Gábor felnevetett – Rád emlékeztet, valamikor te is ilyen kíváncsi voltál.

A kérdés azonban több volt, mint egy gyerek kíváncsisága. Ellenállás volt arra a természetellenességre, amit az egész társadalom érzett a virtuális ég nyújtotta biztonságban. Emberöltők óta nano méretű ledek felhője borította az eget, ami megvédte a Földet a Nap káros sugaraitól. Amikor a bolygó mágneses pólusai, az északi és déli elkezdtek felcserélődni, a planétát körbevevő elektromágneses tér gyengülni kezdett, ami így már nem nyújtott védelmet a káros hullámok ellen. Mikor a sarki fény az egyenlítőnél is színpompával kezdte elárasztani az eget, feltaláltak egy mesterséges védőpajzsot. Ez volt a nanoled, melyeket nagy mennyiségben lőttek a magas légkörbe, ami útját állta a káros sugárzásnak, és egyben a Nap járását is képes volt imitálni az égen. Az évek alatt történő fejlesztések során sikerült egyre jobb képet előállítani, míg végül a Napot teljes mértékben helyettesítették a parányi nanoeszközök. Éjszaka viszont a Hold vonzása a részecskék rendezettségi fokát megváltoztatta, és így se képet, sem védelmet nem tudott biztosítani a technológia. Azonban, a Föld éjjeli oldala felől nem érkezett halálos sugárzás, így este nem volt szükség a nanoledfelhőkre. Az illúziót nyújtó égi vásznon hamarosan reklámfeliratok, klipek jelentek meg. A rádiózás új dimenzióba lépett, és az égre kivetülő képsorokkal egybekötött műsorokat adtak. A televízió által nyújtott szórakozás a népszerűségi skálán sokáig esett, majd megállapodott egy minimumon. A szilveszteri tűzijátékok pedig elkezdték mellőzni a pirotechnikát. Az időjárás azonban nem kedvezett az eredetileg életet óvó technológiának. A felhők, viharok, szelek, csapadék és villámok ellehetetlenítették a nanoledek alkalmazását. Eme veszélyfaktorok kiküszöbölésére mobilis hidrofób és hidrofil zónákat hoztak létre a levegőben és a talajon egyaránt, hogy befolyásolni tudják a természet erőit. Az életet a továbbiakban mesterségesen, pontosabban öntözéssel tartották fent. Az óceánok és tengerek áramlatait óriásturbinákkal és tenger alatti vulkánok befolyásolásával keltették életre. Az ember idővel totális ura lett a bolygójának és a természetnek.

            Eszter azonban túl sokat tudott ahhoz, hogy ezek az információk és a hagyományos természet utáni ösztönös vágyakozása, férjének elvesztése és a mesekönyv több száz éves történetének napi aktualitás koktélja józanul hagyja elméjét. Otthon beleásott Levente szakterületébe, utánaolvasott a geológiának és visszament az alapokig. Találkozott a csillagászattal, és a rég elfeledett tudás nagyra nőtt halmazát összevetette eddigi munkásságával. Kiszámolta, hogy a ledek megosztott programozása, azoknak a Föld gravitációjának ellenszegülése, nanopropellereik ereje és a hátukon található napelemből származó energia csak abban az esetben elég, ehhez a működésszinthez, ha a Holdnak egyáltalán nincs hatása a felhőkre. A Földet kísérő égitest azonban egy gravitációs keverő, ami mozgásban tartja a bolygón az életet, és hatása nem csak éjszaka, hanem nappal is érzékelhető. A ciklusa nem felel meg az iskolában tanultaknak. Eszter egyre jobban kezdte érezni, hogy valami nagyon nincs rendjén.

            Felébredt a férje elvesztése óta benne szunnyadó üldözési mánia. Arra kezdett gondolni, hogy nem baleset, hanem merénylet áldozatává vált. A nanoled felhők több, mint illúzió, egy másod fokú derivált, egy álom mely hamis ismeretekre épül, és elfedi azt a valóságot, amit nem is ismerünk. A számítások alapján a Holdnak nem kéne léteznie, de vannak róla filmek, könyvek. Léteznie kell, vagy valaha létezett. Mi értelme egy ekkora hazugságnak?

Titokban kutatott a ledek programjai között, melyek nanomechanikus egységeinek tömeges rendszerben való működése ellentmondott a fizika törvényeinek a Hold létezésének feltétele esetében. Eszternek eszébe jutott, hogy talán azért szabotálták mindvégig kapcsolatát Leventével, mert kettejük együttes tudása már veszélyesnek bizonyulhatott, és feltételezték, hogy képesek lesznek kérdéseket megfogalmazni a kialakult világrend ellenében.

A kép Eszter fejében eléggé összeállt ahhoz, hogy tudja, több van a függöny mögött, mint ami sejthető. Programozói képességeit felhasználva azon kezdett el dolgozni, hogy kikapcsolja a ledeket. Eszter szorgoskodása azonban nem maradt észrevétlen a ledfelhőket irányító cég titkos ügynökei előtt. Ezzel azonban ő is tisztában volt. Tudta, hogy mélyre ásott, és ezt már nem bocsátják meg neki. Túl akart járni az eszükön, de végül elbukott.

– Fejezd be, Eszter! Tudjuk, hogy miben sántikálsz. Itt a vége, ne nehezítsd a helyzeted. – A titkosszolgálat berontott a szobába, és körbevették Esztert, amint a szerverteremben le akarta kapcsolni a ledek hálózatát.

– A világnak meg kell tudnia az igazságot.

– Hiszen még te sem ismered, hogy mi az igazság. Miből gondolod, hogy a társadalom felkészült arra, hogy megismerje a valóságot?

– Nem érdekel! Tudom, hogy ti öltétek meg Leventét. Miért tettétek?

– Mert ketten együtt képesek lettetek volna rájönni, hogy nem a ledek virtualitása az igazi illúzió. Téged is meg kellett volna ölnünk, de sokáig vártunk, és megszületett a kislányod.

– Ő már egy valódi világban fog felnőni. Nem érdekel, ha megöltök.

– Ne legyél meggondolatlan. Réka inná meg a levét. Veled mindenképpen végeznünk kell, de a lányodnak nem kell belekeverednie. Most éli legszebb éveit. Igazán kár lenne érte.

– Ne bántsátok. Rendben, nem teszem meg.

– Gyere velünk. Nem te vagy az első, akinek sikerült többet megtudnia a kelleténél, de az sem leszel, aki leránthatja a leplet a vízióról.

– Mielőtt meghalok, eláruljátok, hogy mi ez az egész? A Föld elektromágneses tere már régen visszaállt. Akkor minek?

– Mert a Hold elpusztult. A felhők nem bírták a marcangolását, és csak így lehetett kiküszöbölni a problémát. A Holdat már régen felrobbantották, hogy a felhők zavartalanul óvhassák az emberiséget a pusztító sugarakkal szemben.

– És ezt miért kell eltitkolni?

Eszter utolsó kérdésére már nem kapott választ. Lelőtték, hagytak egy levelet, mely Eszter öngyilkosságát igazolja a civilek számára. Tíz évvel később Réka csomagot kapott, benne egy kis távirányítóval és egy levéllel.

Kedves Lányom, Réka!

Sajnálom, hogy magadra hagytalak. Életemet egy titoknak áldoztam, melyet én már nem fogok megismerni, de te láthatod a valódi világot a napfényt eltakaró ledek nélkül, és ha szerencséd lesz, talán még esni is fog. Arra kérlek, hogy menj ki a házból, nyomd meg a távirányító gombját, és nézz az égre. Ha hiszel a mesékben, akkor most te lehetsz a királyfi, aki ismét elhozza a fényt erre az átkozott világra.

Szeretettel csókollak!

Édesanyád, Eszter

Réka a szavaktól felkavarva kiment az udvarra, és megnyomta a távirányító gombját. A ledfelhők fényei kialudtak, szürke porcsíkokká foszladoztak, és előbukkant a valódi égbolt. A horizonton egy zöldes nap készült lenyugodni. Néhány perc múlva az éjszakában kirajzolódott a Göncölszekér, de fejjel lefelé állt az égen, a Hold pedig nem látszott többé. A ledek hajdani képei egy másik bolygó virtuális valóságát vetítették az emberek elé, mely Eszter áldozata után tíz évvel örökre szertefoszlott.

Steampunk

Steampunk

Az acél csorda kétezer fokra

Hevítve izzik, dobog a pata.

Reszket a föld, csörtet a ménes,

Nyolcezer megvadult patkója fényes.

Porzik a talaj, nyomukban pusztulás,

Féktelen vágtájuk nem hagy, csak rombolást.

Szemükből könnyüknek szikrája kipattan,

Az erdő fenyvese fáklyaként elillan.

Csillagok viharos felhői színekben,

Rézsörény veretek áznak a napfényben.

Reccsen az acél, pattan az érc,

Kétezer fokon kalapál a művész.

Elborult elméje világból kifordult,

Munkája gyümölcse édesen eltorzult.

Olvasztott hulladék, hegesztett ócskavas

Életet, formát kap, örökre megmarad.

Simon Lehel Zoltán

Húsvét, megváltás

Húsvét, megváltás

Figyeljetek most emberek,

Kikért Jézus szenvedett,

Életetek nem látjátok,

Csupán a sok étkeket.

Kinek a húsvétja csak flanc,

Annak nincs is ünnepe.

Szállj magadba, mit súg szíved,

Köszönd meg a kegyelmet.

A Gecsmáné-kertjében

Magára hagyattaték,

Nagypénteken megfeszíték,

Onták vérét bűnidért.

Levévén a keresztfáról

A sírba elhelyezék,

Szombaton a szokás szerint

Dolgozni nem illenék.

De vasárnap, mikor kennék

Balzsammal az Úrnak testét,

Nem találák a barlangban,

Feltámadt életünkért.

Szenvedésén megváltott,

Bűnünktől megtisztított,

A mennybe befogadott,

S örök életet adott.

Érted történt, felbarátim,

Ünnepelj hát teljes szívvel,

S mielőtt a kölni cseppen,

Emlékezz meg csendességel.

                Simon Lehel Zoltán

Egy csipetnyi Tükörhatás

Oxigén az SF blogon és a Tükörhatás 2-ben

A T2-ben leírt oxigénbolygó és az SF blog vízbolygóról szóló cikkében egy kis fantáziával meg lehet találni a közös nevezőt.

A http://sf.blog.hu oldalon egy csillagászati felfedezésről esik szó Az első igazi vízbolygó címmel. Negyven fényévnyire egy vízbolygót fedeztek fel, melyen extrém körülmények hatására a 230 ˚C hőmérséklet ellenére a nagy nyomásnak köszönhetően olyan furcsaságok lehetnek, mint például forró jég vagy szuper folyékony víz.

Azt szem előtt tartva, hogy hidrogént és vizet könnyen lehet találni a világűrben, de szabad oxigént nem igazán olyan mennyiségben, hogy az egy élettelen bolygót képes legyen élhetővé varázsolni, kitaláltam egy szilárd vegyületet, ami molekuláris szinten nagy mennyiségben tartalmaz oxigént. Az anyag „életképességének”, pontosabban a hihetőségbe való belemagyarázásának köszönhetően pedig, ha másként nem is, de a fantázia szintjén alá kellett támasztanom a létezését, hogy az oxigénbánya ne csak egy légből kapott megoldás legyen a történet egy lyukának befoltozására. Az elviselhetetlen körülményekből származó erők hatására megalkottam a kitalált molekulát, mely ha kiszabadul abból a rendszerből, amiben keletkezett, könnyen felbomlik, és egy maréknyiból sok liter oxigén szabadul fel, amit nitrogénnel kb. 20%-osra hígítva levegőt kapunk. Most jöhetne az a kérdés, hogy honnan szerzünk tiszta nitrogént. A válasz rá, hogy inert gáz lévén reakcióképessége jóval alacsonyabb, mint az oxigéné, ezért statisztikailag sokkal könnyebb találni az univerzumban, mint felhasználható, kötetlen, szabad oxigént. Ezzel pedig a kérdés megszűnik létezni. Egy másik probléma is foglalkoztatott, még pedig az oxigén könnyű szállíthatósága. Ez pedig egy szilárd anyag esetében jóval könnyebb, mint gáz vagy folyadék formájában. Mellesleg a szilárd halmazállapot a legnagyobb koncentrációban képes tartalmazni a szükséges anyagot.

A fikcióban szereplő molekula: az atomi orbiálokkal való játszadozás, azoknak extrém hibridizálása, az ózonhoz hasonló oxigén-oxigén kötés polimerikus elképzelése, és az energia stabilizálására szolgáló kálcium atom figyelembe vétele képezi a tudományos megközelítés alapját. Eredetileg a kálcium-karbonátból kiindulva, a benne levő szenet mellőzve, és ez által a jelentősen reaktív alkáliföldfémet részesítve előnyben megszületett a problémára a megoldás, ami amúgy újabb problémákat vet fel.

A Tükörhatás 2-ből az ide vonatkozó idézet a következő:

Ezeknek a bolygóknak az a tulajdonságuk, hogy kálcium, víz és oxigén található rajtuk nagy mennyiségben. Az ilyen bolygók átlagos sűrűsége 3,6-3,8 g/cm³. A sok kálciumnak és különböző körülményeknek köszönhetően olyan mészkőszerű anyag keletkezik, amiben három kálcium atom tizenhét oxigén atomot képes megkötni. Tekintetbe véve, hogy ezeken a bolygókon erélyes körülmények uralkodnak az oxigén magas koncentrációja miatt, a kálciumoxid vegyület kitermelése bonyolult feladat, mert a legtöbb anyag reakcióba lép az oxigénnel, így minden műszer, berendezés és gép hamar tönkremegy. Egy ilyen bolygó akár tíz másikat is elláthat megfelelő mennyiségű oxigénnel, annyival, hogy a levegőben az oxigén koncentrációja a földiéhez hasonló legyen. Ezek a bolygók azonban ritkábbak, mint azok, amelyeket lakhatóvá lehet tenni.

Ezek után pedig mi a közös az SF blog cikk és a T2 között? Csupán annyi, hogy az élet egyik alapfeltételének különleges, módosult állapotáról van szó mindkettőben, ráadásul emberi szemmel nézve rendkívüli körülmények között. Mind ez pedig azt bizonyítja, hogy a reakciókörülmények végletekbe nyúló hatására akár még egy ilyen földi körülmények között nem létrehozható molekula is létezhet. És ha nem is pont ez, hát akkor valami hasonló. Mind ez természetesen feltételes módban, viszont egy sci-finél már a feltételes mód, a lehetőség, hogy valami csoda létezhet a valóságban is, pont elegendő.