Tisztelt Olvasó!
Az Alkony és telihold című fantasy novellám, mellyel a Meztelen Ügynök pályázatán sikeresen vettem részt, Andy Baronnak köszönhetően október 23-án hangos formát öltött a Civil rádióban a Meztelen Ügynök Szórakoztató Magazin a Civil Rádióban című műsor 7. adásában (FM 98MHz) Magyarországon. Az alkotást Andy Baron előadásában lehet hallgatni a következő linkre klikkelve:
http://irjunk.ucoz.hu/publ/a_meztelen_ugynok_szorakoztato_irodalmi_magazin_radiomusora_a_civil_radioban_7_szam/1-1-0-381
A történrt a műsor 32. percénél kezdődik.
A rádióban két hetente jelentkezik a műsor keddenként magyar idő szerint este 8 órakor. A műsort kis késéssel a http://www.irjunk.hu/ oldalon is lehet követni. Az oldalon egyéb alkotásokkal is lehet találkozni.
Jó szórakozást kívánok a kikapcsolódni vágyóknak!
U.I.
Köszönöm a megjelenés lehetőségét a Szerkesztőnek.
2012. október 25., csütörtök
Rádióadásban az Alkony és telihold
2012. október 20., szombat
Éjféli ébredés
Gondolsz-e még rám, mikor fáradt arcod a párnán pihenteted?
Eszedbe jutok még, mikor az álom kerüli a szemed?
Mikor a bú, s a bánat a sarkadban üvölt,
Mikor ablakodon hideg eső kopog, s a magány tépdesi kínzott lelkedet,
Gondolsz-e még rám, ha szíved csendben dobog?
Egy karnyújtásnyi távolság messzebb, mint a végtelen,
A gondolat s az érzelem rajta áthatolni képtelen.
Mit ér nekem Róma hajóhada, Párizs buja kéje, romlott hazugsága,
S a világ összes óceánja, ha szomjazlak, mint Dante a vizet?
A sóvárgás poklában egyetlen csepp üde rétek, hűs hajnali harmattengerek édes káprázatát teremti meg,
S az elme megpihen.
Magamat kérdezem, minek hát léteznem,
Ha nincs oly kósza pillanat mikor eszedbe juthatok?
De ne úgy, mint rabnak a pribék, mikor ítéletét hallván sorsát megpecsételék
Vagy, mint telivérnek a fagyban fázó veréb, kire szánalomból egyet pottyant, hogy megmelegedjék.
Lennék inkább, mint zsenge fű az őznek,
Mint pollennel megrakott virág a zümmögő méhecskének,
Ki reszketve lágyan porozza bibéjét, és zúgva zümmögi, édes vagy nekem, mint a méz,
Amint a virágtól megrészegült szárnyalót a szirmok tánca öleli meg.
Akár a kialvó gyertyakanóc utolsó lehellete, elillanó foszlány vagyok csupán,
Ha nem gondolsz többé reám,
Elveszem.
Eszedbe jutok még, mikor az álom kerüli a szemed?
Mikor a bú, s a bánat a sarkadban üvölt,
Mikor ablakodon hideg eső kopog, s a magány tépdesi kínzott lelkedet,
Gondolsz-e még rám, ha szíved csendben dobog?
Egy karnyújtásnyi távolság messzebb, mint a végtelen,
A gondolat s az érzelem rajta áthatolni képtelen.
Mit ér nekem Róma hajóhada, Párizs buja kéje, romlott hazugsága,
S a világ összes óceánja, ha szomjazlak, mint Dante a vizet?
A sóvárgás poklában egyetlen csepp üde rétek, hűs hajnali harmattengerek édes káprázatát teremti meg,
S az elme megpihen.
Magamat kérdezem, minek hát léteznem,
Ha nincs oly kósza pillanat mikor eszedbe juthatok?
De ne úgy, mint rabnak a pribék, mikor ítéletét hallván sorsát megpecsételék
Vagy, mint telivérnek a fagyban fázó veréb, kire szánalomból egyet pottyant, hogy megmelegedjék.
Lennék inkább, mint zsenge fű az őznek,
Mint pollennel megrakott virág a zümmögő méhecskének,
Ki reszketve lágyan porozza bibéjét, és zúgva zümmögi, édes vagy nekem, mint a méz,
Amint a virágtól megrészegült szárnyalót a szirmok tánca öleli meg.
Akár a kialvó gyertyakanóc utolsó lehellete, elillanó foszlány vagyok csupán,
Ha nem gondolsz többé reám,
Elveszem.
SLZ
2012. október 1., hétfő
Alkony és telihold
Alkony és telihold - Simon Lehel Zoltán
Megjegyzés: az MÜ pályázat egyik díjazott novellája
A
nap sugarai elnyúltak a horizonton, a sárguló fény egyre halványabb, az ég
kékje üvegessé vált. A tornyokban meggyújtották a fényeket. A védők teliholdas
éjszakára készültek. A szokásosnál több ember állt az őrségben, mert az erdőben
leselkedő ártó árnyak ilyenkor bátrabban ostromolhatják az oltalmazó vár
falait.
A
feszült várakozást az egyik védő kiáltása törte meg.
– Közelednek a bölcsek!
A katonák megrezzentek, és tisztelettel
hajtottak fejet az előttük elvonulóknak, kiknek ábrázatát csuklya védte az egyszerű
emberek pillantásaitól. A falon túli rengetegre egy percig senki sem figyelt,
de a rend képviselőinek közelében nem volt félnivalónk, mert a vámpírok rettegtek a hatalmuktól.
Először
teljesítettem szolgálatot. Alig éltem meg tizenhat tavaszt, és eddig csak
meséket hallottam arról, hogy milyen érzés keríti hatalmába az embert a
legnagyobb védelmezők közelében, de végre én is megtapasztalhattam a csodát.
Minden félelmem szertefoszlott, biztonságban éreztem magam, és hihetetlen
boldogság uralkodott a szívemben, mely olyan hevesen vert, mint egy hársfa dob
az aratás ünnepén. Mámoros kábulat vett erőt rajtam, de a bölcsek hangjára visszarévedtem
a káprázat csendjéből.
– Éberen figyeljetek minden levél rezdülésére,
nehogy meglepjenek minket a nyálcsorgató szomjas fenevadak! A közelben vannak,
tegnap éjjel elfogtunk egyet. Immár nem onthatja véretek, a kupola alatt lekötözve
várja végzetét.
A bölcsek a rövid tájékoztató után elvonultak.
Távozásukkal visszatért a szorongás nyomasztó érzése, és hiányzott a közelségük.
Arra gondoltam, hogy bár csak mindig velük lehetnék. Viszont nem
ábrándozhattam, feladatot kaptam tőlük, és én nem szerettem volna csalódást
okozni.
Ha szüleim még élnének, elmesélhetném nekik,
hogy milyen volt oltalmazóink közelében. Könny szökött a szemembe, mert
eszembe jutott az éjszaka, amikor a falunkat megtámadták a vámpírok. A kunyhók lángokban álltak, és a férfiak kaszával
és vasvillákkal próbálták meg felvenni velük a harcot.
– Menekülj
fiam, és ne nézz hátra! Fuss minél messzebb a falutól! – rivallt rám atyám.
– Ne
törődj velünk, amíg te élsz, addig mi se halunk meg, és mindig veled leszünk a
szívedben. – Anyám arcáról könny hullt alá, miközben búcsú csókját rám lehelte.
A
falusiak hátrálni kezdtek, a vámpírok pedig közelítettek házunk felé. Anyám
áttörte a maréknyi túlélők gyűrűjét, és a vadászó dögök közé vetette magát,
hogy időt nyerjen a számomra. Rohanni kezdtem. Atyám fájdalmasat ordított. Az
erdő széléről hátrafordultam, és láttam, ahogy egy vámpír felé ugrik, de atyám
vasvillájával felöklelte támadóját. Akkor anyámat kezdtem keresni, de sehol sem
láttam. Ismét atyámra szegeződött figyelmem. Ő volt az utolsó, aki még talpon
volt. Körbevették, és minden irányból egyszerre rontottak rá, a vasvilla kihullt
a kezéből, és a vámpírok kivéreztették. Mikor atyám a földre rogyott, még
rángatózott, és halála pillanatában fagyos tekintetét felém szegezte. A
fenevadak üvöltöttek, én pedig tovább rohantam, amíg össze nem estem. Mire
magamhoz tértem, a nap már beragyogta az eget.
– Ne ábrándozz fiam. – Szólt hozzám az egyik őr.
– Én csak…
– Ez az első őrséged?
– Igen.
– Újonc – kuncogott. – Mit tudsz a
vámpírokról?
– Amit tanítanak róluk. Hol ember, hol állat
képében jelennek meg. Erejük felülmúlja a miénket. Ismerem külső jegyeiket,
melyeket izgalmi állapotban nem tudnak elrejteni. Képesek repülni, és csak a
bölcsek tudják elpusztítani őket.
– Mikor én gyerek voltam, a vámpírok távol
tartották magukat az embertől. Néha megtámadtak egy-egy nyájat, de nem jártak
falkában. Aztán egyik nap jött a hír, hogy egy juhászt holtan találtak a nyakán
két szúrással. Az eset két héttel később megismétlődött. A gyilkosságok évről
évre elszaporodtak, és tizenkét téllel ez előtt szervezetten kezdték támadni a
településeket. Amint emberi vérrel táplálkoztak, hasonlóbbakká váltak hozzánk. Gondolkozni
kezdtek, beszéltek egymás közt, és sorra irtani kezdték a falvakat. Az ezt
követő két esztendő a mészárlások korszaka volt, míg meg nem jelentek a
bölcsek, akik végre képesek voltak legyőzni a szörnyetegeket. Összeszedték a
népeket, és a túlélők az ő segítségükkel építették fel a várakat.
– Az
óvó falaknál jóval többet köszönhetünk a rend tagjainak. Ők szervezik meg az
életünket, kereskednek más várak lakosaival, mert mi nem ismerjük a nyelvüket.
Terményért cserébe halat, húst és szerszámokat szereznek nekünk, és a váron
kívül ők vigyáznak arra, hogy ne váljunk a ragadozók prédájává.
– Látom, okos fiú vagy. Talán megtetszel
nekik, és egy napon tanítványukká fogadnak.
A
hold már a két bástya között állt, amikor megrezzent egy bokor az úton. A
toronyban felszították a tüzet, és a görbe tükörrel megvilágították a terepet.
Egy macska fogott egy egeret. Mindenki felnevetett. Feszült pillanatot éltünk
át.
A
csillagok tovább vándoroltak az égen. Egy árnyék suhant el a sárga korong
előtt.
– Egy denevér, ez rossz előjel! – kiáltottam.
Valaki megfogta a kezem. Az érintés felé néztem. Az éjszaka fényei megcsillantak
a fekete bársony ruhán: egy bölcs állt mellettem, tekintetemmel nem mertem illetni.
Gyáva voltam, tiszteletlennek éreztem gondolataimat, de megnyugodtam
közelségétől.
– Készülj, mert kiválasztottalak – súgta a
fülembe.
Hogy én
kiválasztott? Elállt a lélegzetem. Öröm és félelem kavargott
bennem, nem mertem elhinni, hogy ez velem megtörtént. Az őrök semmit sem
hallottak, csizmájukat nézték, és csak akkor emelték fel a fejüket, amikor
lábuk előtt elhaladt a földre omló lepel. Magam elé bámultam, és próbáltam
feldolgozni a hírt. Tolmácsolhatom a
bölcsek tanításait a népnek, megismertetik velem titkaikat, és egyszer én is
közéjük fogok tartozni. El akartam mondani a többieknek, de nem
henceghettem. Ez megtiszteltetés volt, méltósággal kellet viselnem, mivel egy
kiválasztott a közvetítő a fenséges útmutatók és az emberek között. Annyira felajzott
a gondolat, hogy kedvem támadt rohanni. Bátornak éreztem magam.
Hűvösebb
lett, összehúztam a mellényemet, és játszottam a gondolattal, hogy talán láthatom
élve a nemrég elfogott vérszívót, amikor egy idősebb kiválasztott lépett
hozzám.
– A bölcsek már várnak rád. Ha készen állsz,
gyere velem a kupolába.
Az őrök döbbenten figyeltek ránk. Tudták, hogy
arcomat hamarosan fekete kendővel fedik el, és hogy mostantól a rend tanítványa
leszek. Olyan boldog voltam, ahogy a fáklya fényében megvilágított szűk falak
közt követtem első mentoromat a beavatási szertartásra.
Megérkeztünk
a szentélybe, ahová csak a bölcsek engedélyével lehet belépni. A mennyezet
színes üvegmozaikján beragyogott a holdfény. A teremben nyomasztó pirosas
homály uralkodott. A bölcsek körben álltak. Nem tudtam, hogy mi fog történni. Féltem.
– Ó, éjszaka világossága, ki erőt adsz a
vadászó lényeknek, fényeddel ragyogd be eme ifjú szívét, kit most sorainkban
köszönthetünk! – kántálták egyszerre, majd lefogtak, és az oltárra fektettek.
Kést vettek elő, és felhasították a mellkasom. Ordítottam a fájdalomtól,
vergődtem, és ekkor az egyikük a szemembe nézett, amitől megnyugodtam. Hagytam,
hogy megkóstolják a vérem.
– Egy szót se szólj! – tiltotta meg a
kiválasztott, aki ide vezetett.
Nem mertem, nem tudtam, nem akartam tenni
semmit. A hatalmukba kerültem, azt hittem, hogy végem.
– Az ifjú megosztotta velünk életét, ezért most
mi is adunk a sajátunkból, és mindnyájan testvérekké leszünk! Vére tiszta, léte
mostantól a közönségeseké fölött áll! – Közösen elismételték a szónoklatot, és
a rend tagjai magukat kezdték vagdosni. Vérüket a sebemre csepegtették.
Kellemes forróság öntötte el a testem, és éreztem, ahogy a sérült rész kezd
összeforrni. Mire elengedtek, már csak egy kis heget tudtam kitapintani.
– A bölcsek hatalma – sóhajtottam. Térdre
rogytam, és fejemet lehajtva kezemet feléjük emelve némán könyörögtem
bocsánatukért, amiért nem bíztam bennük. Nem lett volna szabad félnem tőlük!
A
tiszteletre méltók elhagyták a termet, és legfiatalabb testvérem röviden
tájékoztatott.
– Mostantól te is kiválasztott vagy. Megkaptad
a vének erejét, már csak meg kell tanulnod használni, és igazán közénk fogsz
tartozni.
– Köszönöm, mesterem! Mindent megteszek, hogy
méltón élhessek a bölcsek hatalmával.
– Ma éjjel még vár rád egy próba. A te kezeidre
bízzuk az elfogott vámpírt. Pirkadatig végezned kell vele.
– És, ha nem leszek rá képes? – Gyerekkorom óta nem láttam vámpírt.
– Ha a dög hajnalban még lélegezni fog, akkor
elbuktad a próbát, és sosem tapasztalhatod meg a rend hatalmát. Most pedig
kövess, elvezetlek utolsó próbatételed helyszínére.
Egy szerszámokkal felszerelt kínzókamrába mentünk, ahol már várt rám a gyűlölt áldozat. A
gondolattól, hogy nekem kell végeznem vele, egy pillanatra megdermedtem. Akkor
hátba vágtak, én előre léptem, és mögöttem becsapódott a nehéz vasajtó.
– Egyedül! – hallottam a szigorú utasítást.
A vérszívó némán várt rám egy padra kötözve.
Fejére még érkezésem előtt zsákot húztak. Alakja gyengéd volt és nőies.
Kíváncsi voltam, hogy mit bír a nyomorult. Felmelegítettem egy billogot, és az
izzó vasat teljes erőmmel a combjára nyomtam. Felsikoltott! Ettől megrémültem!
Annyira emberi volt. Tovább kellett csinálnom, pirkadatig végeznem kellett
vele. Azzal nyugtatgattam magam, hogy reggel a várvédők előtt mutathatom meg az
áldozat levágott fejét, mely a felkelő nap sugaraiban füstölve válik majd
hamuvá.
Orromat
megcsapta az égett hús szaga. Nyivákolt a bestia, öklömmel suhintottam arcát,
de csak nem fejezte be. Lehúztam fejéről a zsákot, és hátra hőköltem. Egy
ártatlan lány volt előttem.
– Csak meg akarsz téveszteni, kívül angyal
képét viseled, de belül maga vagy az ördög! Széttépnél, ha elengednélek!
A szeme nedves volt a könnytől, érthetetlen
nyelven könyörgött az életéért. Nehezebbnek tűnt megölni, mint ahogy azt elsőre
gondoltam. Visszahúztam fejére a szürke vásznat, és kinéztem az ajtó rácsain. A
folyosón égtek a fáklyák, kikiáltottam, de válasz nem érkezett. Csak az a lány,
az a vámpír nyöszörgött.
– Olyan ártatlannak nézel ki, amikor épp nem
egy családot marcangolsz cafatokra! – rivalltam rá. – Gyűlöllek benneteket, mégsem
tudok megölni egyet sem! – Össze voltam zavarodva és nem mertem újból megütni.
Rácsaptam az asztalra, a kínzószerszámok csörömpölve hulltak a padlóra. A lány
megrezzent. Szenvedtem a szenvedésétől. Közelebb mentem hozzá, de nem láttam
rajta a vámpírok jellemzőit. Lehúztam fejéről a zsákot, és a szeméből tükröződő
rémület a lelkembe mart. Sírva magyarázni kezdett, de nem értettem, hogy mit
akar mondani. Könnyes tekintetét mereven a mellemre szegezte, és akaratlanul is
a nézés irányába emeltem a kezem. Akkor vettem észre, hogy sebem teljesen
eltűnt. Tudtam, hogy a vámpírok villámgyorsan gyógyulnak, ezért nehéz őket
megölni, de a lány combján rondán éktelenkedett az általam okozott sérülés. Ő biztos nem lehet vámpír! Mit tettem, mire
kényszerítettek? Nem értettem semmit. Kissé bátortalanul oldottam el a
köteleket, de nem támadt rám. Éreztem, hogy tud valamit, amit én nem.
Fel akartam
segíteni védtelen áldozatomat, de nem bírt lábra állni. Szólnom kellet, hogy ő
nem az, akinek hiszik. Lehet, hogy az
igazi megszökött, és itt hagyta maga helyett ezt az ártatlant, hogy időt
nyerjen, és szabadon garázdálkodhasson a várban vagy, hogy belülről intézze el
az őröket, hogy társai beszökhessenek.
Segítség kell! A bölcsek biztos meg tudnak
gyógyítani. Nem hagyhatnak egy embert szenvedni.
A lány rettenetesen kínlódott, és én kezdtem
kétségbe esni.
Talán ez
csak egy próba volt, hogy felismerek-e egy igazi vámpírt? A rend nem lehet
ennyire kegyetlen. Kiabáltam, hogy nyissák ki az
ajtót, de senki sem válaszolt.
– Biztos csak pirkadatkor jönnek értem, de te
addig meg fogsz halni. – Mintha megértette volna a keserű szavakat. – Ha vámpír
lennél… De nem vagy az, nem fogod kibírni.
Ekkor beugrott!
– A bölcsek ajándéka! Már bennem van az erő,
talán én is meg tudlak menteni.
Ez lett volna a valódi próbatétel? A kezembe
vettem egy kést, a lány nem értette, hogy mit akarok, megijedt, a maradék
erejével védekezni próbált. Felhasítottam a csuklóm, hogy lássa, nem akarom
bántani, de nem használt. Lefogtam, és a pengével óvatosan felsértettem a
bőrét. Véremet az övével elegyítettem, arcán láttam, ahogy megkönnyebbült,
enyhült a fájdalma, légzése megnyugodott. A seb lassan elkezdett begyógyulni.
Hajnalhasadás
előtt vezetőm kinyitotta az ajtót, akinek láttára a lány megrémült.
– Lehet, hogy egy vámpír van szabadon! –
mondtam a várakozás minden izgalmával. Ő meglepődött, és ekkor a lány egy
hegyes kínzószerszámmal mélyen az ajtóban álló szívébe döfött.
– Vëmpér! – ordította a vékony teremtés.
Aki eddig mentorom volt, most ellenségemmé
vált. Állati hangon üvöltött, szeme elvörösödött, és méregfogai kihegyesedtek.
– Te vámpír! – hörögtem rá dühösen. Nem
féltem, erősnek éreztem magam. Megragadtam egy láncot, és minden dühömet
egyetlen ütésbe koncentrálva felé suhintottam. Egyik foga letört. Sziszegett,
mint egy kígyó.
– Megöllek áruló! Kiszívom minden csepp véred!
– Egy foggal nehezen! – vágtam vissza
meggondolatlanul, pedig még nem voltam tisztában a helyzettel.
Tiltott gondolatok kezdtek előtörni belőlem. Miért fedik el arcukat a bölcsek? Miért nem
lehet rájuk nézni? Mi az a bűvölet, ami az embert hatalmába keríti a
közelükben? Miért titkolóznak? Lényegében náluk van minden hatalom. Az nem
lehet, hogy egy vámpír a bölcsek tudta nélkül kiadta volna magát tanítványnak.
Azt érezniük kellett volna. Ez is a próba része lenne? Nem lehet! Észhez
akartam térni!
– Mik valójában a bölcsek? – kérdeztem, mi
közben harcra készen forgattam az egymásba fonódó acélszemeket.
– Mi vagyunk a ti gazdáitok, és ti vagytok a
mi barmaink! Úgy tartunk benneteket, mint a háziállatokat, gondoskodunk
rólatok, mi közben fogalmatok sincs, hogy milyen célt szolgáltok!
– Erre az egészre miért volt szükség?
– Az lett volna a dolgod, hogy ráébredj, mi is
vagy valójában. El kellett volna venned a lány vérét, de látom, hogy te inkább
adtál neki a sajátodból. Lehetsz még vámpír, ha segítesz kiszívni ezt a szukát!
– Rohadj meg, te elfajzott dög! – üvöltöttem
torkom szakadtából, és a lánccal újból lesújtottam a pokolfajzatra. Nem bírtam
elhinni, amit mondott. Az egész létem,
mindnyájunk élete nem egyéb, mint a vámpírok szórakozása? Mintha egy ajtó
nyílt volna ki a szemem előtt, kezdtem érteni az összefüggéseket, mi közben
éreztem, hogy erőm egyre növekszik.
Megfogtam
a lány kezét, és rohantam, hogy szóljak az őröknek. Nem gondolkoztam azon, hogy
hinni fognak-e nekem, de meg kellett próbálnom. Amikor felértünk a bástyára, a
hold már lemenőben volt a hegyek mögött. Kezdett kivilágosodni. Ordítani
akartam, de a nap első sugarai ránk ragyogtak, és iszonyatos fájdalommal
égették a húsomat. Megérkezett az őrök reggeli váltása, és most kétszer annyian
lehettek szemtanúi létem embertelenségének. Csak akkor tudatosodott bennem,
hogy a lánnyal vámpírokká váltunk. Látták, ahogy szenvedünk a hajnali
félhomálytól, de a fény még nem volt olyan erős, hogy végezzen velünk. Ölbe
kaptam sorstársamat, nem tudtam, hogy túl fogjuk-e élni, de a mélybe vetettem
magam. Zuhanás közben éles fájdalom hasított a gerincembe, és két fekete
szárnyat tártam ki. Sebesen az erdő árnyékába szálltam, és a szélnél is
gyorsabban kezdtünk rohanni. A fák sűrűjében sikerült elmenekülnünk. Megláttunk
egy denevért, tudtuk, hogy a nap elől igyekszik búvóhelyére, és követtük. Egy
barlangba repült, mi sietős léptekkel közelítettük meg a búvóhelyet, és akkor
morgás csapta meg a fülemet. Egy farkas állta utunkat. A szemét mintha
ködfátyol fedte volna el, pofáját nyálbuborékok lepték. A vad veszett volt.
Előttünk tántorgott, nem akart minket utunkra engedni, a nap pedig egyre
erősebben hatolt be a fák lombja közt. Tekintetemmel követ vagy botot kerestem,
megpillantottam egy vastagabb karót, de mikor utána nyúltam, az állat odaugrott
és a karomba harapott. Tépte, cibálta, nem akart elereszteni. Ekkor kezemet a
farkassal együtt a levegőbe emeltem, és olyan erősen vágtam a rajtam csüngő
állatot egy sziklához, hogy hallottam csontjai ropogását. A pára még egyszer
utoljára felnyekkent, a harapás meglazult, fejénél fogva letéptem a belém
mélyedt fogakat, és éreztem, hogy végtagom hirtelen elzsibbad. Nem volt időm a történteken
merengeni, a nap üldözött minket, és bevetettük magunkat a hasadékba.
A
barlangban iszonyatos fájdalom lett úrrá rajtam. A kezdeti zsibbadás az egész
testemre átterjedt, verejtékezni kezdtem, kiszáradtam, és a kínok közepette
elájultam. Két nappal később tértem magamhoz. Újdonsült társam nem hagyott
magamra. Szárnyam elvált testemtől, valami megváltozott. Hirtelen vad dühöt
éreztem, és belemartam a lányba, de ő szerencsére erősebb volt, és leütött, még
mielőtt kárt tehettem volna benne. Mire ismét feleszméltem, ápolómon is kezdtek
jelentkezni azok a tünetek, amelyet én már átéltem. Sokkal jobban éreztem
magam, de most a lány volt rosszul. Szólongattam, kérdezgettem, de ő csak nyöszörgött,
és hamarosan elvesztette eszméletét.
Éjjel
előbújtam a barlangból, hogy élelem után kutassak. A pusztakezes vadászat
meglepően könnyen ment. A vámpírráválásomat követő órákhoz képest most valahogy
emberibbnek éreztem magam, de tudtam, hogy többé már nem lehetek olyan, mint
régen. Eszembe jutott, hogy kereshetnek bennünket, és talán csak a szerencsének
köszönhető, hogy még nem találtak ránk. Visszamentem a zsákmánnyal a lányhoz,
megpróbáltam megetetni, de a magatehetetlen test képtelen volt megrágni az
ennivalót, így csak egy kis vért tudtam óvatosan lenyeletni vele.
A
beteggel a hátamon igyekeztem a sötétben minél távolabb kerülni a vártól. A
szemem hozzászokott a sötétséghez, és jobban láttam, mint hajdanán emberi
lényként. A fülem az erdő legapróbb zaját is képes volt meghallani, a levegőt
szimatolgattam, eddig soha nem érzett szagok járták át orromat. Még nem tudtam
behatárolni a különböző neszeket, a szimatok eredetét, de kezdtem egyre
könnyebben tájékozódni a sűrű, sötét rengetegben. Sikerült egy kisebb üreget
találnom, melynek nyílását a növények eltakarták. Belül kiszélesedett, nem
gondoltam volna, hogy egyszerre ilyen kényelmes és jó búvóhelyre fogok bukkanni.
A szállást egy rókacsalád birtokolta, de elzavartam őket, miután egynek
kitörtem a nyakát. Tudtam, hogy a rókák több kijáratot is ástak, megkerestem
néhányat, és kitágítottam, hogy veszély esetén könnyebben tudjunk elmenekülni.
A
rókahúst az odútól távolabb megsütöttem, és még mielőtt hajnalodni kezdett
volna, visszatértem az ideiglenes szállásra. Társam is magához tért, és végre ő
is evett. A viszontagságok után most volt először időnk arra, hogy
megpróbáljunk többet megtudni a másikról. Különböző nyelvet beszéltünk, de
voltak közös szavaink. A kilátástalanság közepette a bujdosás alatt közel
kerültünk egymáshoz. Az éjszakákat vadászattal töltöttük, a fennmaradó időben
pedig egymáséi voltunk. Elképesztő szenvedéllyel és állati indulatokkal birkóztuk
át a nappalokat, képtelenek voltunk abba hagyni. Az elemi vadság ősi sugallata
kényszerített minket arra, hogy együtt legyünk. A bennünk végbemenő változás egy
új kezdet volt a világnak.
Ismét
teliholdas éjszaka köszöntött ránk. Gyengülnünk kellett volna, mivel nem
jutottunk emberi vérhez, ennek ellenére erősebbek lettünk. A képességeim
megváltoztak. Álmomban szüleim szóltak hozzám a túlvilágról, és azt kérték,
hogy álljak bosszút értük. Felnéztem a holdra, a nyakam megmerevedett,
szőrösödni kezdtem, állkapcsom megnyúlt, az ujjaim karmokká hegyesedtek. Éles
farkasfogakat éreztem a számban. Az orromat vámpírszag csapta meg. Minket
kerestek. Egy ösztön hajtott, csak később értettem meg, hogy mit tettem. Többé
nem éreztem éhséget, csak mérhetetlen dühöt. Amikor a vérszívók megpillantottak
bennünket, nem tudták, hogy mivé váltunk. Reggelre ismét önmagam voltam, a nap
újból lágyan simogatott, mint régen, és néztem, ahogy a vámpírok maradványai
felszáradtak az ezüstösen csillogó fényben.
A
természet velünk kívánt egyensúlyt teremteni a világban. Azon az éjszakán
kétszer is újjászülettem, és általam egy új faj jelent meg a csillagok alatt.
Még mindig rejtőzködünk, társammal arra várunk, hogy megerősödjünk. Gyerekeink
születtek. Ez megint egy emberi tulajdonság a vámpírokhoz képest. Az álszent
képmutatók mindössze fertőzve képesek gyarapítani fajtájukat. Ők azt hitték,
hogy árva létemre a maguk képére formálhatnak, de tévedtek. A különbség, ami
mássá tesz minket az, hogy nekik sosem volt családjuk. Én még emlékeztem a
szüleimre, és most már tudom, hogy ez adott erőt ahhoz, hogy a belém plántált
kísértésnek ellenálljak. Azon az éjszakán a kínzókamrában rátaláltam életem
párjára, az izgalom, a lány iránti aggodalmam és a fojtogató zavarodottság
együttesen emberi énemet erősítették. A meneküléshez szükséges lelkierő azonban
a test kívánságai ellen idővel kevésnek bizonyult volna, ha akkor az a beteg
farkas nyálával nem vált ki bennem heves ellenhatást a szervezetemet
átváltoztatni kívánó erővel szemben. Lényem így is átalakult, de részben
megmaradhattam embernek. Nem a véletlenen múlt fajunk megszületése, a lélek
tisztasága volt az, ami ellenállt a szomjúságnak. Szüleim szeretete, mellyel
életüket áldozva megmentettek, elnyomta bennem a vérszomj telhetetlen vágyát.
Elmém a telihold erejének ellenére pirkadatig nem torzult, és ez volt az, ami
megpecsételte az összes vámpír sorsát. Ami ezután történt, csak egy lehetőség
volt, ami nem következhetett volna be, ha akkor elbukom, és beállok kísértőim
soraiba.
2012. szeptember 20., csütörtök
A leghosszabb hétvége
Simon Lehel Zoltán: A leghosszabb hétvége
Péntek délután
volt. A hétköznap gondjait maguk után tudó járókelők elözönlötték az utcákat.
Imitt egy házaspár tolt egy babakocsit, odébb kutyát sétáltattak, egy kócos
alak surranva kerülgette a többit, látszólag sietett valahová. Mindenki
keresett valamit, kereste azt az időt, amit az egész heti robot elvett, és
egyesek lázasan, mások bágyadtan, mélabúsan a későbbi találkozásokra gondolva őrölték
jártukban a rohanó perceket.
Egy még csak alig
két hónapja munkába állt huszonéves kopogtatta az automata bádoglemezét
türelmetlenül várva második fizetésének egy nagyobb részletét. Az első lóvé
utolsó fityingjeinek már néhány napja búcsút intett. A hétköznapok sokba
kerülnek, de a hétvége mindent visz. Csak egy sör, egy cigi, egy belépő
valahová, talán még egy gyors pizza, és az ember ismét megszomjazik. Végül
pedig, mikor a láb már fáradtan roskadozik a kiegyensúlyozatlan test alatt, jó,
ha még marad annyi zseton, ami elég egy taxira.
Az automata lassan
nyekeregve tolta ki a bankkártyát, Gergő kihúzta a nyílásból, és hallgatta,
ahogy a henger számolja a kért összeget. Váratlanul egy soha nem hallott
durranás rázta meg a levegőt, majd pár pillanattal később a föld is remegni
kezdett. A távolban porfelhő magasodott az égbe sebesen növekvő gombaalakot
öltve. A tömeg hol egymásra, hol a katasztrófa irányába nézett. Néhány
szempillantással később mindenki számára világossá vált, hogy robbanás történt,
az okát azonban senki nem tudta. Szirénázás hallatszott, a civilek egy része
régi filmekből sejtette, hogy ez a légi riadó jele, de eme generáció már nem
ismerte a vészjósló zajt. Gergő az automatára meredt, ami nem adott ki pénzt,
nem villogott, a halott képernyőn csak a kliens képmása tükröződött. A környező
boltokban megszűnt a világítás, a fotocellás ajtók nem működtek, a mozgólépcsők
egy helyben álltak, a napszemüvegekkel forgó tálca mozdulatlanul csillogott
tovább. Az egész városban megszűnt az áramellátás. Újabb robbanás rázta meg a
földet, ez már jóval közelebb volt. A város legmagasabb épülete összerogyott
maga alá gyűrve az útjába kerülő betontömböket. A páni félelem exponenciálisan
kezdett terjedni az addig jámbor polgárokon, és mindenki rendezetlenül
össze-vissza rohant, fellökve és eltaposva a gyengébbeket. Gergő döbbenten
figyelte, ahogy a civilizált környezet rettegő hordává csap át. A ledőlt torony
irányába nézett, és látta, hogy néhányan próbálnak közelebb kerülni a
törmelékekhez, hogy segítsenek, ha még van kinek. Hirtelen nem tudta mit
tegyen. Féltette az életét, a várost, a családját. A
szüleim! Belehasított a felismerés, hogy ha ez folytatódik, akkor nem csak
ő, de otthon a szerettei is veszélyben lesznek. A telefonjáért nyúlt, a
testvérét hívta, kicsöngött, aztán hirtelen foglaltat jelzett a készülék. Újra
próbálkozott, de már hiába. Nem volt jele. A kommunikáció zsinórját valahol a
magasban elvágták. Amint a támadás megkezdődött a műholdakat is kilőtték. Gergő
erről mit sem tudott, és a sokk hatására az is csoda, hogy lélekjelenlétét úgy,
ahogy megőrizte, de katonai stratégiákon már nem törte a fejét.
A tér kiürült az
emberektől, a toronyház romjai alól pedig lassan előhúztak egy két holttestet,
majd valakit, akinek még jött ki hang a torkán, de csakhamar neki is elállt a
lélegzete. Újabb robbanások szaggatták a várost, kisebb sorozatokkal bombáztak,
nem tudni, hogy kik és honnan, de minden szinte egyszerre borult lángokba. A
kórházakat majd a lakónegyedeket vették célba. A levegő megtelt porral, és a füst,
ahogy szétterült az égen, alkonyattá változtatta a nappalt. Gergőben felszökött
az adrenalin, és mint egy őrült futásnak eredt az otthona felé. Rohanás közben
fájdalommal telt kiáltásokat hallott, segítségért fohászkodó elesettek hangjai
kínozták, de ő csak arra gondolt, hogy épségben találja otthon a családját. Egy
ledőlt épület útját állta. Másik lehetőséget keresve egy mellékutcán próbált
tovább jutni, de ott sem járt sikerrel. Visszafordult, hogy egy nagyobb
kitérővel kerülje meg a romos városrészt, de minden irányban törmelékhegyek
magasodtak. Egyetlen út maradt, ahol egy ház rádőlt egy másikra, de alatta még
négykézláb át lehetett kúszni. Gergő térdre ereszkedett, hogy bemásszon a rom alá,
de valaki tarkójánál fogva visszarántotta, és lekevert neki két akkora pofont,
amibe beleszédült.
– Hová akarsz menni te idióta! Meguntad az
életed? – mordult rá egy hatalmas idegen.
– Hagyjon! Haza kell mennem! A szüleim otthon
vannak, és…
Az idegen látta, hogy Gergő nem tud tisztán
gondolkodni. Az ifjú megpróbált kiszabadulni a nagydarab szorításából, üvöltött
és rúgkapálózott, de mindhiába. Végül mintha elhagyta volna ereje, és kisded
zokogásban tört ki. Egy szót sem volt képes már kinyögni, csak sírt, mint akit
odacsaptak. Az ismeretlen védelmező elvonszolta egy pincébe, ahol még voltak
négyen, aztán ott hagyta, és visszament az utcákra. Gergő lassan elnémult,
körülnézett a sötét helyen, ahol csak egy elemlámpa fénye világította meg a
mocskos arcokat. Ő volt a szedett-vetett társaság legidősebb tagja.
– Hova akarsz menni? – kérdezte az egyik
kölyök, amikor Gergő felállt és a kijárathoz lépett.
– Nekem nincs itt semmi keresnivalóm – azzal
kiosont a pincéből, és újra megkereste azt a helyet, ahonnan korábban
elvonszolták, de addigra az épület teljesen rárogyott a másikra, és eltűnt az
átjáró. Ez volt az utolsó járható lehetőség. Egyedül az összeomlani készülő
törmelékek megmászásával lehetett kijutni a bombázásoktól elbarikádozott
városrészből. Idő közben beesteledett, és a világítás nélkül maradt utcákon
Gergő alig látta, hogy hova lép vagy épp mibe kapaszkodik. A kezdeti rohanástól
kimerülve alig maradt jártányi ereje, és az előtte tornyosuló téglahalmok egyre
nehezebb ellenfélnek bizonyultak. A rommá lett épület túloldalán egy újabb robbanás rázta meg a törmelékeket. Gergő lába alatt kicsúszott az egyik kő,
amitől ő vagy négyméternyit zuhant néhány faldarab kíséretében, melyek
irgalmatlanul potyolták a földet ért testet. Mielőtt elájult volna, az égre
bámult, ahol körös-körül tűzoszlopok világították be a légkörbe emelkedő por-
és füstfelhők felszínét. A várost mindenütt bombázták.
Másnap valamikor délben Gergő egy puha ágyban
ijedten ébredt, de a kényelmes matrac érzése megnyugtatta, és még mielőtt
kinyitotta volna a szemét, azon elmélkedett, hogy mindez csak álom lehetett. A
hétköznapok változatlanságának érzése kellemesen simogatta a fiú gondolatait.
Eszébe jutott, hogy milyen jó lenne most maga alá gyűrni a takarót, és hason
fekve folytatni a henyélést, de a mozdulat hatására éles fájdalom hasított a
bordái közé.
– Hohó! Csak lassan, fiacskám! Fel vagy mentve
tornából, szóval ne mozogj annyit – Gergő a hang felé fordította a fejét, és
megismerte a nagydarab fickót, akitől a pofont kapta.
2012. július 15., vasárnap
Egyperces: Félúton - Simon Lehel Zoltán
A jelzőlámpa pirosra vált. Az autósor feltorlódik, és a második járműben ülő sofőr elégedetlenkedve ingatja a fejét, miközben az előtte állót hibáztatja a két perces várakozásért. A lámpa százöt másodperc múlva sárga fénnyel villog. A második felbőgeti a motort. Zöld. A kocsisor darabosan megindul, és az elsőt oldalba kapja egy szabálytalanul közlekedő autó, melynek sofőrje azt hitte, hogy még átérhet, ha a gázra lép. Ekkor a sarki közértből egy egyetemista lép ki egy nylon szatyorral a kezében. Elővesz egy csokoládét, kicsomagolja, és beleharap. A kakaós, cukros mázból egy szőrszál áll ki. A diák az órájára néz, majd a szőrt fogai közé szorítja, kihúzza az édességből, az aszfaltra köpi, és a csokoládét józűen elfogyasztja.
2012. május 2., szerda
Led
Simon Lehel Zoltán: Led
A falon egy
öreg kakukkos óra hármat füttyentett. Ebéd után Gábor meséskönyvből olvasott fel
a kislányának.
– A legkisebb királyfi legyőzte a gonosz boszorkányt. A
sötét varázslat szertefoszlott. A szürke felhők felszakadoztak, és a nap
aranyló sugarai hosszú évek után ismét lágyan simogatták az elátkozott erdő
fáinak göcsörtös ágait.
– És ez után mi történt? – a gyerek tágra nyíló szemmel
jelezte telhetetlen kíváncsiságát.
– A fák kirügyeztek, kinyíltak a virágok, a nyuszik
előbújtak az odúikból, és vígan ugrándoztak a réten.
– Ez nincs is odaírva. Csak te találtad ki.
– Dehogy is. Itt van a könyv, olvasd el, ha nem hiszed.
A kislány elpirult, nem tudott még olvasni. Szégyenlősen
elfordította a fejét, aztán huncutul elmosolyodott, és állította, hogy valóban
oda van írva.
– Jól van, akkor mostmár aludj. Szép álmokat, Eszter!
Az évek múlásával a lánykából
egyetemista lett, de az idő ellenére kíváncsisága nem enyhült. Többet tanult,
mint amennyit a nanoelektronika és programozás szakon leadtak neki. Nem
elégedett meg a részek irányításával, érteni akarta az egész folyamatot.
Tanulmányai elvégzése után a Globális Nanoled Corporation-hoz ment dolgozni,
ahol a nanoled felhők összehangolt működésének fejlesztőcsoportjába került.
Fél évvel
később megismerkedett Leventével az antipólusos nanonapelemek technikai részlegéről,
akivel kapcsolata viszonylag hamar elmélyült. A cég azonban valamiért ezt nem
nézte jó szemmel, és igyekeztek kapcsolatukat ellehetetleníteni. Mivel
mindketten rendkívüli szakemberek voltak a maguk területén, egyiküket sem
akarták elbocsátani, ezért a vezetőség egy köztes megoldást ötölt ki. Leventének
a nanoelemekre gyakorolt gravitációs hatás volt a fő témája, ezért őt éjszakára
osztották be, hogy kutatásokat végezzen a Hold nanoled felhőkre gyakorolt gravitációs
hatásának kiküszöbölésére.
– Szia, kedvesem. Hogy vagy? Nehéz éjszakád volt? – kérdezte
Eszter a munkából hajnalban hazaérkező Leventétől.
– Igen kicsim, de kialszom magam, és minden rendben lesz.
– Hogy megy a kutatás?
– Sehogy. Azért tettek oda, hogy megoldást találjak a Hold
ledekre gyakorolt gravitációs vonzásának a semlegesítésére. Ezért kell éjszaka
dolgoznom, de eddig minden egyébbel foglalkoztam, csak ezzel a problémával nem.
Amit most csinálok, azt nappal is nyugodtan el tudnám végezni.
– Olyan erősen hat a Hold a felhőkre?
– Igen. Apályhoz és dagályhoz hasonló torzulást hoz létre a
ledmátrixokban, a részecskék koncentrációja megváltozik, és ettől torzul a kép.
Éjszaka ezért hiányoznak a ledfelhők az égről, de én nem is bánom. Elég nappal
hamis képet látni.
– Igen, de nappal muszáj beborítani velük az eget, különben
a kinti sugárzás a Föld gyenge elektromágneses tere miatt átjutna a légkörön,
és az ökoszisztémánk komoly károkat szenvedne.
– Nem tudom, a mérések alapján a mágneses pólusok stabilizálódtak.
Mostanra a bolygó természetes védőpajzsa is elkezdhetett erősödni. Talán már
nincs is szükség a nanoled felhők biztonságára.
– Kicsit merész az a konspiráció, hogy csak a multik nem
akarnak lemondani a reklámfelületükről. Mennem kell, drágám. Nappal én vagyok
soron.
A folytonos
távollét és a munkahelyi nyomás lassan súrlódásokhoz vezetett, és már szakítani
akartak, amikor kiderült, hogy Eszter várandós. Ezt követően Levente úgy
döntött, hogy bármilyen más munkát elvállal, csak végre többet lehessen együtt
családjával, azonban, mielőtt felmondott volna, halálos baleset érte.
Eszterben
valami eltört. Már nem volt az a bájosan kíváncsiskodó jellem, mint korábban.
Munkahelyén mindenkiben ellenségképet látott. Az anyaság magányos terhei azonban
elméjét megőrizték épnek. Kislánya, Réka boldogságáért küszködött nap, mint
nap, és jutott egyre feljebb a ranglétrán. Egyik hétvégén, mikor a gyerek már
nagyobbacska volt, ellátogattak Eszter szüleihez. Gábor kisunokájának
ugyanabból a meséskönyvből olvasott fel, mint annak idején lányának. Réka
boldogan szaladt oda anyukájához, és ugrott az ölébe.
– A nagypapa olvasott nekem egy mesét.
– Igen? És mi volt a címe? – kérdezte Eszter.
– Az elátkozott erdő.
– És miről szólt?
– Hát arról, hogy volt egy gonosz boszorkány, aki eltakarta
a napot, és mindig esett az eső, de a királyfi legyőzte, és újra kisütött a
nap.
– Tetszett a történet?
– Jó volt, de anya… Nálunk miért nem esik soha az eső?
– Tudod kislányom, ezt a mesét még akkor írták, amikor a
természet volt a világon az úr, és nem az ember.
– És az mikor volt?
– Sok száz évvel ezelőtt.
– És mennyi az a sok száz?
Gábor felnevetett – Rád emlékeztet, valamikor te is ilyen
kíváncsi voltál.
A kérdés azonban több volt, mint egy gyerek kíváncsisága.
Ellenállás volt arra a természetellenességre, amit az egész társadalom érzett a
virtuális ég nyújtotta biztonságban. Emberöltők óta nano méretű ledek felhője
borította az eget, ami megvédte a Földet a Nap káros sugaraitól. Amikor a
bolygó mágneses pólusai, az északi és déli elkezdtek felcserélődni, a planétát
körbevevő elektromágneses tér gyengülni kezdett, ami így már nem nyújtott
védelmet a káros hullámok ellen. Mikor a sarki fény az egyenlítőnél is
színpompával kezdte elárasztani az eget, feltaláltak egy mesterséges védőpajzsot.
Ez volt a nanoled, melyeket nagy mennyiségben lőttek a magas légkörbe, ami
útját állta a káros sugárzásnak, és egyben a Nap járását is képes volt imitálni
az égen. Az évek alatt történő fejlesztések során sikerült egyre jobb képet
előállítani, míg végül a Napot teljes mértékben helyettesítették a parányi
nanoeszközök. Éjszaka viszont a Hold vonzása a részecskék rendezettségi fokát
megváltoztatta, és így se képet, sem védelmet nem tudott biztosítani a
technológia. Azonban, a Föld éjjeli oldala felől nem érkezett halálos sugárzás,
így este nem volt szükség a nanoledfelhőkre. Az illúziót nyújtó égi vásznon
hamarosan reklámfeliratok, klipek jelentek meg. A rádiózás új dimenzióba
lépett, és az égre kivetülő képsorokkal egybekötött műsorokat adtak. A televízió
által nyújtott szórakozás a népszerűségi skálán sokáig esett, majd
megállapodott egy minimumon. A szilveszteri tűzijátékok pedig elkezdték
mellőzni a pirotechnikát. Az időjárás azonban nem kedvezett az eredetileg
életet óvó technológiának. A felhők, viharok, szelek, csapadék és villámok
ellehetetlenítették a nanoledek alkalmazását. Eme veszélyfaktorok
kiküszöbölésére mobilis hidrofób és hidrofil zónákat hoztak létre a levegőben
és a talajon egyaránt, hogy befolyásolni tudják a természet erőit. Az életet a
továbbiakban mesterségesen, pontosabban öntözéssel tartották fent. Az óceánok
és tengerek áramlatait óriásturbinákkal és tenger alatti vulkánok
befolyásolásával keltették életre. Az ember idővel totális ura lett a
bolygójának és a természetnek.
Eszter
azonban túl sokat tudott ahhoz, hogy ezek az információk és a hagyományos
természet utáni ösztönös vágyakozása, férjének elvesztése és a mesekönyv több
száz éves történetének napi aktualitás koktélja józanul hagyja elméjét. Otthon
beleásott Levente szakterületébe, utánaolvasott a geológiának és visszament az
alapokig. Találkozott a csillagászattal, és a rég elfeledett tudás nagyra nőtt
halmazát összevetette eddigi munkásságával. Kiszámolta, hogy a ledek megosztott
programozása, azoknak a Föld gravitációjának ellenszegülése, nanopropellereik
ereje és a hátukon található napelemből származó energia csak abban az esetben
elég, ehhez a működésszinthez, ha a Holdnak egyáltalán nincs hatása a felhőkre.
A Földet kísérő égitest azonban egy gravitációs keverő, ami mozgásban tartja a
bolygón az életet, és hatása nem csak éjszaka, hanem nappal is érzékelhető. A
ciklusa nem felel meg az iskolában tanultaknak. Eszter egyre jobban kezdte
érezni, hogy valami nagyon nincs rendjén.
Felébredt a
férje elvesztése óta benne szunnyadó üldözési mánia. Arra kezdett gondolni,
hogy nem baleset, hanem merénylet áldozatává vált. A nanoled felhők több, mint illúzió, egy másod fokú derivált, egy álom
mely hamis ismeretekre épül, és elfedi azt a valóságot, amit nem is ismerünk. A
számítások alapján a Holdnak nem kéne léteznie, de vannak róla filmek, könyvek.
Léteznie kell, vagy valaha létezett. Mi értelme egy ekkora hazugságnak?
Titokban kutatott a ledek programjai között, melyek
nanomechanikus egységeinek tömeges rendszerben való működése ellentmondott a
fizika törvényeinek a Hold létezésének feltétele esetében. Eszternek eszébe
jutott, hogy talán azért szabotálták mindvégig kapcsolatát Leventével, mert
kettejük együttes tudása már veszélyesnek bizonyulhatott, és feltételezték,
hogy képesek lesznek kérdéseket megfogalmazni a kialakult világrend ellenében.
A kép Eszter fejében eléggé összeállt ahhoz, hogy tudja,
több van a függöny mögött, mint ami sejthető. Programozói képességeit
felhasználva azon kezdett el dolgozni, hogy kikapcsolja a ledeket. Eszter
szorgoskodása azonban nem maradt észrevétlen a ledfelhőket irányító cég titkos
ügynökei előtt. Ezzel azonban ő is tisztában volt. Tudta, hogy mélyre ásott, és
ezt már nem bocsátják meg neki. Túl akart járni az eszükön, de végül elbukott.
– Fejezd be, Eszter! Tudjuk, hogy miben sántikálsz. Itt a
vége, ne nehezítsd a helyzeted. – A titkosszolgálat berontott a szobába, és
körbevették Esztert, amint a szerverteremben le akarta kapcsolni a ledek
hálózatát.
– A világnak meg kell tudnia az igazságot.
– Hiszen még te sem ismered, hogy mi az igazság. Miből
gondolod, hogy a társadalom felkészült arra, hogy megismerje a valóságot?
– Nem érdekel! Tudom, hogy ti öltétek meg Leventét. Miért
tettétek?
– Mert ketten együtt képesek lettetek volna rájönni, hogy nem
a ledek virtualitása az igazi illúzió. Téged is meg kellett volna ölnünk, de
sokáig vártunk, és megszületett a kislányod.
– Ő már egy valódi világban fog felnőni. Nem érdekel, ha
megöltök.
– Ne legyél meggondolatlan. Réka inná meg a levét. Veled
mindenképpen végeznünk kell, de a lányodnak nem kell belekeverednie. Most éli
legszebb éveit. Igazán kár lenne érte.
– Ne bántsátok. Rendben, nem teszem meg.
– Gyere velünk. Nem te vagy az első, akinek sikerült többet
megtudnia a kelleténél, de az sem leszel, aki leránthatja a leplet a vízióról.
– Mielőtt meghalok, eláruljátok, hogy mi ez az egész? A Föld
elektromágneses tere már régen visszaállt. Akkor minek?
– Mert a Hold elpusztult. A felhők nem bírták a
marcangolását, és csak így lehetett kiküszöbölni a problémát. A Holdat már
régen felrobbantották, hogy a felhők zavartalanul óvhassák az emberiséget a
pusztító sugarakkal szemben.
– És ezt miért kell eltitkolni?
Eszter utolsó kérdésére már nem kapott választ. Lelőtték,
hagytak egy levelet, mely Eszter öngyilkosságát igazolja a civilek számára. Tíz
évvel később Réka csomagot kapott, benne egy kis távirányítóval és egy
levéllel.
Kedves Lányom, Réka!
Sajnálom, hogy magadra
hagytalak. Életemet egy titoknak áldoztam, melyet én már nem fogok megismerni,
de te láthatod a valódi világot a napfényt eltakaró ledek nélkül, és ha szerencséd
lesz, talán még esni is fog. Arra kérlek, hogy menj ki a házból, nyomd meg a
távirányító gombját, és nézz az égre. Ha hiszel a mesékben, akkor most te
lehetsz a királyfi, aki ismét elhozza a fényt erre az átkozott világra.
Szeretettel csókollak!
Édesanyád, Eszter
Réka a szavaktól felkavarva kiment az udvarra, és megnyomta
a távirányító gombját. A ledfelhők fényei kialudtak, szürke porcsíkokká
foszladoztak, és előbukkant a valódi égbolt. A horizonton egy zöldes nap
készült lenyugodni. Néhány perc múlva az éjszakában kirajzolódott a Göncölszekér,
de fejjel lefelé állt az égen, a Hold pedig nem látszott többé. A ledek hajdani
képei egy másik bolygó virtuális valóságát vetítették az emberek elé, mely
Eszter áldozata után tíz évvel örökre szertefoszlott.
2012. április 2., hétfő
Steampunk
Steampunk
Az acél csorda kétezer fokra
Hevítve izzik, dobog a pata.
Reszket a föld, csörtet a ménes,
Nyolcezer megvadult patkója fényes.
Porzik a talaj, nyomukban pusztulás,
Féktelen vágtájuk nem hagy, csak rombolást.
Szemükből könnyüknek szikrája kipattan,
Az erdő fenyvese fáklyaként elillan.
Csillagok viharos felhői színekben,
Rézsörény veretek áznak a napfényben.
Reccsen az acél, pattan az érc,
Kétezer fokon kalapál a művész.
Elborult elméje világból kifordult,
Munkája gyümölcse édesen eltorzult.
Olvasztott hulladék, hegesztett ócskavas
Életet, formát kap, örökre megmarad.
Simon Lehel Zoltán
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
