Fermi szelencéje

 

Fermi szelencéje - Simon Lehel Zoltán

 

A csillagászati konferencia véget ért. A legtöbb bemutató a lakható exobolygókról szólt, ami egy hajszálnyival kézzel foghatóbb, illetve bizonyíthatóbb, mint a Földön kívüli intelligens élet igazolása, amely az elmúlt 70 évben hivatalosan egy tapodtat sem mozdult előre. A régi slágert felváltja az aktuális kor szelleme, de az élet minden területén újra és újra feldereng egy retro hullám, amely modern köntösben idézi vissza a már feledés homályába burkolódzott időszakokat.

A matematika boszorkányságaiban örömüket lelő ifjú csillagászpalántákat egy pub asztalánál az a megtiszteltetés érte, hogy az egyik nagy tudású csillagász professzor, igazi szaktekintély, hozzájuk csatlakozott. A szellemi nagyság kisugárzása önkénytelen néma tiszteletet parancsolt a feltörekvő generáció számára, azonban a professzor csillagászoknak szóló tréfálkozással közvetlenebbé varázsolta a hangulatot:

–        Tudják, Uraim, mi, csillagászok hajlamosak vagyunk belefeledkezni a munkánkba, éjjel a távcsővel fürkészünk, és nappal az adatokat elemezzük, de ha a lencse végén egy szép piros csipkét vélnek felfedezni, akkor ne az égbolton keressék a boldogságot, mert sokkal elérhetőbb távolságban van, és ne tétovázzanak, mert a csillagok könyörületesek, és másnap is ott lesznek, de egy felkínált lehetőség elhalasztása egy életen át kísértheti magukat. A szenvedélyük fényévek távolságába vonzzák önöket, de ne feledjék el, hogy egyelőre ezen a kis bolygón élnek.

Kellemes és emelkedett hangvételű beszélgetés vette kezdetét méretekről, távolságokról, tömegekről, fényességről, az élet eredetének lehetőségeiről és az univerzum kezdetéről és végéről.

–        ­­Amikor én voltam fiatal, – mesélte a professzor – a szakmában mindenki a földönkívüliekkel akarta felvenni a kapcsolatot. Mennyi mindent nem tudtunk még akkor a mai ismereteinkhez képest – mosolyodott el, és arra gondolt közben, hogy még mindig több titkot őriznek, mint amennyit engedtek megismerni a csillagok.

–    Igen, a földönkívüliekhez nem kerültünk közelebb, de ennek köszönhetően rengeteget fejlődött a rádiócsillagászat, és fedeztük fel a ma ismert univerzumot – mondta Péter. A professzornak tetszett, hogy a diák összefüggésbe hozta a célt és az ettől eltérő, azonban hasznos eredményt.

–      Mulatságos idők voltak, olykor ölre menő vitákkal, minden felfedezés gyökereiben változtatta meg az addigi nézeteinket. Önök már több ismerettel rendelkeznek, mint az én generációm a maga korában.

–      Professzor Úr, az Ön generációjának nehezebb dolga volt, mint a miénknek. Maguk teremtették meg a modern csillagászat tudományát, amiből mi már építkezhetünk – szólalt meg Jenő.

–     Oh, minket az álmodozás sokat vitt előre. Ez Önöknek már kevés lesz, de biztos vagyok benne, hogy képesek túlszárnyalni bennünket. Talán a mi álmainkat is valóra fogják váltani, és felfedezik a távoli rendszerek lakóit – kacagott fel bolondozva a professzor, miközben egyfajta rituális örökségátadásként élte bele magát a helyzetbe.

–     Professzor Úr! Köszönjük, hogy egy járhatatlan utat kizártak nekünk, – emelte fel poharát Ádám – és mi erre a zsákutcára már nem kell értékes időt áldozzunk.

–   Kifejtené, legyen szíves – húzta fel érdeklődve a szemöldökét a professzor.

–   Elnézést kérek a nyers fogalmazásért, de úgy vélem, hogy tudatában lévén az egymás iránti tisztelettel, az információ gyorsabb megosztása, és a gondolatmenet sebesebb pörgetése végett a kifinomult udvariaskodás bizonyos mértékig mellőzhető – Ádámnak, mielőtt folytatta volna eszmefuttatását, tisztáznia kellett, hogy továbbra is tudatában van a csoportot ért megtiszteltetéssel, hogy a későbbiekben komoly vitapartnerként legyen figyelembe véve, amire a professzor biccentve jelezte, hogy egyetért a diák felvetésével.

–    A rádiójelek megfigyelése és kiküldése azért értelmetlen, mert nagyjából két fényév távolságban a jel már annyira szétesik, hogy értelmezhetetlenné válik. Az Alfa Centaurit alapul véve, ami a legközelebbi lehetséges célpont 4.36 fényévnyire, kecsegtethetne némi reménnyel, és lehetne nagyobb energiájú jelet küldeni, de amint az elhagyja a Naprendszert és a Nap által generált elektromágneses védőmezőt, a kozmoszban olyan erős a háttérsugárzás, hogy a signum zajként kiszűrhetetlenül keveredne el a mindenség morajlásába. A jelenlegi technológiának legalább is ezek a határai.

–  Vitathatatlan. Mi lenne a következő lehetőség? – kérdezte a professzor Ádámot.

–      Professzor Úr! Szerintem egyszerre játszik az összes lehetőség. Lehet, hogy nem az égben, még csak nem is a térben, hanem a történelemben, a múltban, vagyis az időben lelhetünk a nyomaikra. Azonban az is lehetséges, hogy nem léteznek.

–     De hát az univerzum olyan hatalmas, hogy csak galaxisonként több intelligens fajnak kellene léteznie – utalt Jenő a Fermi-paradoxonra.

–     Ádám szerint, amíg nem bukkanunk nyomra, minden lehetőség játszik. Mi a véleménye arról, hogy Isten egy ilyen hatalmas univerzumot hozott létre azért, hogy a teremtés projektet az emberrel koronázza meg? – kérdezte a professzor.

– A Föld elektromágneses tere a napszéltől óv minket. A Nap elektromágneses tere a kozmikus sugárzástól, amihez a földi „EM” tér már gyenge lenne. Talán azért kell ilyen hatalmas méretű legyen a kozmosz, hogy megvédjen minket a multiverzum terét kitöltő erőhatásoktól. Akár egyedül vagyunk, akár nem, csak a mi létezésünket biztosító feltételek miatt szükségesek lehetnek ezek a méretek. Mi eddig a határig tudjuk értelmezni a világot, hogy a valóságban meddig terjed, az egy megfejtendő kérdés.

–      Máris van egy lehetséges magyarázatunk az univerzum nagyságára, és arra is fény derült, hogy a mérete nincs összefüggésben a fajok számával, viszont továbbra is biztosítja az intelligens élet nagyszámú előfordulásának lehetőségét. Kérem, hogy vegyék figyelembe, lételméleti kérdések esetében Isten, mint Teremtő, kizárhatatlan, akár hisz az ember, akár nem. Mert aki elveti, az nem kutat, hanem már bizonyítani akar, miközben még semmit sem tud. Illetve jelentősen visszafogja a kreatív gondolatokat. Milyen elméleteik vannak még, tisztelt Uraim?

–     Elképzelhetőnek tartom, hogy az élet a Naprendszeren belül, akár intelligens formában is bolygóról bolygóra vándorolt. Naprendszerünk különböző korszakaiban akár eltérő bolygókon is alkalmasak lehettek rá a feltételek. A Mars a legvalószínűbb, de a fiatal Nap korszakában talán még a Vénusz is kecsegtethetett kedvező életkörülményekkel, – mondta Péter – mert nem biztos, hogy az életöv mindig a mai zónában és kiterjedésben helyezkedett el.

–    Érdekes, hogy aszimptotikus megoldásokat keresnek. Közel a térben, de eltérő időben. Vannak történelmi leletek, amelyeket nem hivatalosan más kultúráknak tulajdonítnak. Hihetetlen építmények maradványai, amelyek megismételhetetlenek a jelenlegi tudásunkkal. Vajon lehet köze hozzá a földönkívülieknek?

–        Mivel kevés információ áll a rendelkezésünkre, bármi lehet, – mondta Ádám – de szerintem hiba lenne csak az idegeneknek tulajdonítani ezeket. Az iskolában sosem tanították, de azt biztosra lehet venni, hogy volt jégkorszak előtti civilizáció. És, ha egy volt, akár lehetett több is. A mi technológiánk nagy mértékben használja a vasat. 300-350 millió évvel ezelőtt az oxigén szintje másfél- vagy akár kétszerese is lehetett a levegőben napjaink értékéhez képest. Ha akkor virágzott egy civilizáció, a légkör erős oxidatív hatása miatt a rozsda előbb támadhatta meg a vasat, minthogy felfedezhették volna a benne rejlő lehetőségeket. Így az általunk ismert technológiai civilizáció nem jöhetett létre, hogy a mostanihoz hasonló irányba fejlődjön. Viszont a magas oxigénszint miatt az agyi kapcsolatok magasabb kapacitáson lehettek képesek funkcionálni, és a természet egyéb fizikai erőinek a megismerésében komoly felfedezéseket tehettek az azidőtájt élő intelligens lények. Talán az akkori körülmények lehetővé tettek olyan opciókat, amiket most azért nem tudunk megismételni, mert más tényezők állnak rendelkezésre. Ez megmagyarázná azt is, hogy az egyre fiatalabb építmények miért lettek a korábbiakhoz képest ügyetlenebbül összerakva. A csökkenő oxigénszint miatt gyengült az agyi kapacitás felhasználása, és talán egyre nehezebb volt a komplexebb folyamatokat elvégezni. A Föld elektromágnesessége változott, ki tudja, hogy milyen mértékű sugárzás volt akkoriban, a magma hűlt, egyéb természeti erők, rezgések energiaszintjének mérséklődése következett be, amelyeket mi nem ismerünk, mert legyengültek és elmúltak a mi korunkra, és ezen erők, illetve erőforrások elfeledése, megszűnése szintén visszafoghatták az akkori technikának a későbbiekben történő felhasználhatóságát, amiket a korábbi építkezéseknél alkalmaztak. Példa feltételezésével élve talán kivitelezhető volt a levitáció a nagyobb mennyiségű, és talajhoz közelebb tartózkodó láva miatt, ami egy koncentráltabb erőteret eredményezett, a térben egy olyan energiasűrűséggel, amit ma nem tapasztalunk, ezért nem is ismerjük az ezekkel járó lehetőségeket. Ki tudja, hogy milyen fizikai paraméterek játszhattak szerepet? Valószínűsítem azonban, hogy a Hold gravitációs hatását is munkára lehetett fogni, hiszem 14000 km-rel közelebb keringett a Földhöz, mint jelenleg, és nagyobb ár-apály hatásokat eredményezett, netalán még a földi gravitációt is erősebben ellensúlyozta.

–       Nem kétlem, hogy nagy jövő, és komoly tudományos viták állnak önök előtt. Talán még a gízai piramisok másait is képesek lennének felépíteni – poharát megemelve koccintásra invitálta az asztaltársaságot, majd egy újabb kört rendelt, amelyet ő fizetett a kellemes légkör tiszteletére, és eme felindultság hatására Jenő vette át a szót.

–      Vegye úgy, Professzor Úr, hogy már meg is tettük. Gátat emelnék az építkezés köré, és vízlépcsővel juttatnám fel úszó tutajokon a több tonnás köveket az építkezés megfelelő szintjeire. Már csak az anyagi háttér hiányzik.

–      Csillagászat, építészet, ezek valahol mind a létezés művészetei, és néha még a célok is találkoznak.  A millennium előtti századfordulón annyira felhalmozódtak az új ismeretek, hogy teret engedtek a tudományos fantáziálásnak. Olyan mennyiségben születtek az új ötletek, amit azóta sem sikerült megközelíteni. Vajon mikor fogunk eljutni a következő szintugráshoz, amikor az emberiség ismeretei új tudományok kapuit és lehetőségeit nyitja meg? – ábrándozott a professzor.

A diákok még ezen alkalommal sematizáltak egy információs mátrixot, amit mesterséges intelligencia segítségével fognak kielemeztetni, és ami a későbbiekben a kezdeti eredményektől függően, akár még támogatott projektként is tovább élhet, térben, időben és más dimenziókban kutatva az értelmes létformák lehetősége után, valószínűsítve paraméterek szerint az átfedést a kapcsolatfelvétel reményében.

A professzor indulni készült, közben úgy érezte, hogy lejegyezetlenül részese lett egy jövő béli felfedezésnek, amit már nem fog megérni.

–   Gratulálok, Uraim! Önöké a jövő, keressenek új utakat és lehetőségeket, és tegyék jobbá a világot!

Hirtelen az ablakok irányába terelődött a helyiségben tartózkodó emberek tekintete. Az érdeklődést nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ádám az ablakhoz ment, és átpréselte magát az ámuldozó embereken. Az égen ismeretlen eredetű, lebegő szerkezetek jelentek meg.

–          Professzor Úr, gratulálok az Ön generációjának. Egy faj már biztosan vette az adást, még ha nem is válaszoltak. Akár a régmúlt időkben, kezdhetjük újra megváltoztatni az eddigi nézeteinket.

Möbius

Möbius - Simon Lehel Zoltán

— Ébredj! — szólította Hang Egót, a létezés perifériájára száműzetett formát. Tudatának részei kezdtek felépülni, de még nem állt össze az egység. Hang és a többiek, akik hozzá hasonlóan egy másik kvantumkörnyezetből kerültek ide, segítették őt abban, hogy magához térjen. A valóságnak, amelyben helyet kaptak, ők voltak az első lakói. Innen bepillanthattak más világokba, és bár tudásuk meghaladta az emberi felfogoképesség határait, amíg elhatározásra nem jutottak, képtelenek voltak cselekvésre, amelynek lehetősége ezen állapotukban eleve korlátozott volt. Akaratukkal magukról kellett dönteniük. Arról, hogyan folytatják a létezést. Nem volt olyan hatás, ami választásra bírhatta volna őket. Öregedés vagy elmúlás ebben a világban nem befolyásolta életüket. Arra, hogy milyen alakot viseltek azelőtt, nem emlékeztek, de tudták, hogy nem innen származnak. Ember számára végtelennek tekinthető tudásukat az ő szemszögükből a méghatártalanabb ismeretlen terhe súlytotta.

— Nem tudok tovább formálódni. Mi történt velem? Miért rekedtem meg ebben az állapotban? — Egó szavaiban a félelem nem játszott szerepet. Arra a szintre egyikőjük sem jutott el, ahol kialakult volna a kiteljesedés utáni vágy, vagy a megszűnés lehetőségének szorongása.

— Megfontoltság vagyok. Elsőnek érkeztem. Tudatom épülésének minden lépését újra, és újra átgondoltam. Ahogy egyre egészebb lettem, mind nagyobb részét láttam magamnak, annak, hogy merre haladok, és mivé válhatok. Ameddig a lehetőségeinket nem vettük szemügyre, addig ezen a ponton nem érdemes a további fejlődésünket eldöntenünk, mert ahogy alakulunk, úgy egyre inkább magával ragad minket az új valónk. A tudásunk fokozatosan lemorzsolódik. Az új létformához közeledve a fölöslegessé váló ismereteink elveszlődnek. Ha beolvadunk ebbe a létezésbe, eggyé válunk az itteni tényezőkkel, és itt öltünk testet, már nem leszünk képesek megőrizni az elménk összetettségét. Az itteni anyag, és ennek a világnak a meghatározói nem teszik lehetővé a multiverzális érzékelést. Mostani tudásunk nagy része ösztönös, árad a mindenségből. Ráérzünk, és könnyen megértünk olyan dolgokat, amelyeket az ittenivé alakítható életformánkkal sosem tudnánk elemezni és értelmezni. És kár lenne lemondani a még fel nem fedezett lehetőségeinkről egy elhamarkodott döntés miatt.

— Ha átváltoznánk, csak a lényünk magja maradna meg. Mindent elfelejtenénk, és új személyiségünk alakulna ki. Sokkal szűkebb tudati keretek közé szorulnánk — szólalt meg Hang.

— Új élet lenne. Benne vágyakkal, amelyek befolyásolnának, de egyben örömet is szereznének — kezdett bele Remény a materializálódás útjának kifejtésébe —, és mindamellet, hogy most nem jelent számunkra mást, mint lehetőságet, tudjuk, hogy az érzés létezik. És nem fog minket gyötörni a tudat, hogy mit vesztettünk, mert nem fogunk erre emlékezni.

— Jelenlegi döntésünket nem befolyásolja az emlékeink és pillanatnyi tudásunk elvesztésének ténye, vagy a gyötrelem, amivel járhat. Megjósolhatatlan, hogy abban a formában mit élünk meg — válaszolta Ésszerűség. — De, ahogy Megfontoltság mondta, csak most van lehetőségünk a kontinuumon túlra tekinteni, és komplexebben elemezni. A véleményed a többiek álláspontjával együtt fog bennünnket döntésre sarkallni.

— Már most sem emlékszünk arra, hogy kik voltunk, és nincs jelentősége sem. Megfigyeléssel bővíthetjük ismereteinket, és több tudás függvényében másként vélekedhettünk, mint pillanatnyilag. Jelenleg egyetlen akaratunk van, hogy válasszunk. Mert ebben a formában mást nem tehetünk. Akarattal rendelkező gondolatok vagyunk, akik most szűrve látjak önmagukat és a világmindenséget — fűzte hozzá Mérlegelés.

— Milyen lehetőség merült még fel? — kérdezte Egó, aki kezdett ráhangolódni a többiekre, miközben állandóan áramoltak át rajta az ismeretek, amelyekből megértette a környezetet, és tisztán látta az anyagi élethez vezető utat, ami nem volt számukra primitívebb létezési forma, csupán egy lehetőség, ami ugyanannyit jelentett nekik, mint az összes többi változat, beleértve a még felfedeztelen egzisztencialitásokat is.

— Megfigyelés — válaszolta Hang. — Láthatjuk, hogy más verzumokban mi történik, megérthetjük paramétereiket és fizikai sajátságaikat. Vannak hasonlóak és eltérőek. Csak ebben a formában vagyunk erre képesek. Többet látunk és értünk test nélkül, de képtelenek vagyunk hatást gyakorolni a környezetünkre. Nem rendelkezünk teremtő erővel. Észleljük a korlátainkat, és képtelenek vagyunk átlépni a dimenzióink határain.

— Mert így akartuk vagy akarták valakik — jelentette ki Ésszerűség.

— Nekünk most a miért nem számít. Nem vagyunk behatárolva az időtől, mint ott, az a kvantumállapot —, és Megfontoltság ráterelte a figyelmet az egyik létező valóságra. — Ez nagyon kényelmes így, hogy nálunk nincs idő. A tervben ennek is benne kellett lennie, hogy segítse a célt, mégpedig azt, hogy minden egyéb befolyásoló tényezőtől függetlenül dönthessük el, hogyan legyen tovább. Csak még nem tudjuk, hogy mi lehet a másik alternatíva.

— Ezért volt jó, hogy nem változtunk egyből idevaló lényekké. Ráérünk vele később is — Egó megerősítette magában az átváltozás döntésének késleltetését, amin a többiek már nem gondolkoztak.

— Miért pont azt nézzük — tette fel a kérdést Ésszerűség —, amikor sok ehhez hasonló verzum van itt? És egyikben sincs idő, akár csak itt?

— Hát éppen ezért — mondta Hang —, mert hasonló verzumokban nem találunk más módot, mint itt, ezért kell egyéb eshetőségeket olyan helyen kutatnunk, ami különbözik ettől a létezéstől.

— Ahogy az idő az ott élőknek meghatározó, úgy az a mi változásunknak is gátat szabhat, amennyiben az ottani létezésbe kívánnánk formálódni. De ne vessünk el egy potenciális lehetőséget csak azért, mert nem vizsgáljuk meg jobban – mondta Mérlegelés.

— Sok érdekes folyamat játszódik le abban a verzumban az elejétől a végéig — fűzte hozzá Remény. — A kezdetén az egész sűrű és egyforma. A vége felé tág, ritka, és sokféle. A közepe tele van nyüzsgéssel. Előbb létrejött az anyag, aztán később élet alakult ki benne, a létezés ottani formája. Mi is affélék lennénk, ha úgy döntenénk, hogy itt vagy valamelyik hasonló régióban akarnánk formát ölteni.

— Csak oda nem mehetünk — vonta le a következtetést Ésszerűség az addig összegyűjtött ismeretek alapján —, az idő gátat szab nekünk.

— Hogy kell belenézni? — kérdezte Egó, mert képtelen volt megfigyelni.

— Csak fókuszálj az idő egyik pontjára, és meglátod a pillanatképet, majd egy másik pontra, és látni fogod az időbeli változást — mondta Hang.

— Igen, de így nem látjuk a folyamatokat — panaszkodott Megfontoltság —, ki kell találnunk, hogyan figyelhetjük meg az események végbemenetelét.

— Már látom. Nem csak a pillanatot, hanem az eseményeket is. Mozgatni kell a fókuszt az idő vonalán — Egó, ha lettek volna érzelmi adottságai, akkor kitörő örömmel fogadta volna felfedezését, de egy szentimentalitásra már képes létállapotban nem állt volna rendelkezésére az idő megfigyelésének képessége.

— Nekem is sikerült — mondta Remény. — És milyen érdekes, amit észrevettem. Az ottélők nem máshonnan kerültek oda, hanem egyenesen ebbe a verzumba lettek teremtve. Tudattal rendelkeznek, akár csak mi, ha itt akarnánk élni, de más módon. Mi ide kerültünk, és azon elmélkedünk, hogy változzunk-e testtel rendelkező lényekké. Ők pedig formálva lettek és új tudatot kaptak. Valakitől...

— Biztos nem tőlünk — állította Ésszerűség —, mert minket meggátol az idő, amiben ők léteznek. Csak saját magunk felől rendelkezünk, és csak bizonyos kereteken belül. Kell lennie olyan lénynek, akit a tér és idő egyaránt nem befolyásol, aki mindezek fölött áll.

— Talán tudtunk róla — mondta Hang.

— Ha mindenek felett áll — folytatta Egó —, sem idő, sem tér, sem egyéb erők nem szabnak neki gátat, akkor állandóan mindenhol és mindenkor jelen van. A mi környezetünkben is.

— Minden tudásunkat egybevetve logikus a felvetés — mondta Megfontoltság —, és figyelembe véve az új ismereteket, egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy megtudjuk, milyen más lehetőség vár még ránk. Az emberekre hat az idő. Elmúlnak. Fizikai testük elenyészik. Mi történik a tudatukkal és akaratukkal?

— A lényük, eszenciájuk elhagyja azt a létezést. Kiszabadulnak az idő korlátai közül, és az életüket más kvantumállapotban folytatják, de jelenlegi helyzetünkből nem látok ettől messzebb. Számunkra azok a dimenziók már nem megfigyelhetőek. Túlhaladják a létezés azon fokát, amit mi képviselünk — Mérlegelés tovább gondolkozott azon, hogy ha az emberi létformák képesek a „töprengés entitásai” számára az élet ismeretlen lehetőségeire-, lépcsőfokára lépni, akkor vajon nem az lenne-e a megoldás, ha inkább ők is testet öltenének, és megvárnák, amíg valamilyen formában hozzájuk is szólna a mindenható lény, aki az embereknek megengedte, hogy a végtelen számukra már ismeretlen határain túlra juthassanak? Itt az időtlenben vagy az idő fogságában? Melyik döntés lenne megfelelőbb? Illetve adatik-e más lehetőség számukra, mint ami eleve adott volt, és ha nem, akkor mi értelme van ennek a megismerésnek, ha, amennyiben testi lényekké formálódnak, amúgy sem vihetnek magukkal a mostani tudásukból semmit.

            Az entitások, mint egy nagyobb egész darabjai, megfigyeltek, elemeztek, külön-külön és összedolgozva, időtlenül, számukra minden egyszerre történt, az ő szemszögükből nem volt előbb, sem utóbb, a gyarapodó tudásuk akár a hagyma héjai rakódtak egymásra, és egyszerre jelentették ugyanazt az egészet, csak ahogy egyre több lett a réteg, úgy egyre nagyobb az egész. Egyszerre volt a minden és a semmi, a legapróbb gondolatuktól a legvégsőbb következtetésükig.

            A vizsgált kontinuumban megfigyelték az időt még annak kezdete előttről, egészen azon túlig, hogy végetérjen. Oda és vissza fókuszáltak a pillanatokra. Elemezték a nagy egészet és a legkisebb porszemet. Már kívülről ismerték az összes atomot, azt, hogy milyen molekulákká alakultak más elemekkel, mikor bomlottak szét a kötések, melyik csillag mennyi energiát termelt, a fekete lyukak mennyit faltak fel a térből. Minden mindennel való kölcsönhatását a legapróbbtól a legnagyobbig kiértékeltek, de nem tűnt teljesnek a kozmosz annak ellenére, hogy felismerték még a többi dimenzió és verzum téridővel való kapcsolatát is.

— Le kell küzdenünk ezt az akadályt. Az egésznek hiányzik a fele. Hová tűnhetett, miért nem látjuk? Beletekintettünk az időbe oda és vissza, de magának a tényleges időnek csak az egyik irányba történő folyását tapasztaljuk. Üres terekben gyorsabban, sűrűbbekben lassabban halad. A teljes ürességben nincs, a végtelenül koncentrált térben pedig van, de megáll. Az idő csak ezen két véglet között létezik. Nem fordul vissza a szakaszok végénél. Képtelenek vagyunk a további megismerésre. Hát ennyi lenne? Összegyűjtöttük volna a rendelkezésünkre álló összes információt, és arra a következtetésre jutunk, hogy ebben a formában nincs előttünk más lehetőség azon kívül, mint amit már a kezdetektől fogva tudtunk? — Ésszerűség már készenállt arra, hogy leváltsa testetlen és fizikailag nagyrészt kötetlen létezését. A többiek is sorra meghozták a döntést, kivéve Reményt. Ő még újra és újra nekifutott, de próbálkozásai hiábavalónak bizonyultak.

Remény is meghozta a döntést, és immáron egyhangúan mind egyetértettek abban, hogy új életet kezdenek. Az újjászületés folyamata azonban nem indult be. Egó meggondolta magát, és új döntésével megtörte az egyetértést, és mindenkit visszatartott a továbblépéstől.

— Még csak a felét ismerjük — mondta Egó. — De én már látom a másik felét.

— Mutasd — szólította fel Mérlegelés.

— A megfigyelés vektorát más irányból kell beállítani. Haladjunk túl a megfigyelt pontokon. Nem az idő menetét szem előtt tartva, hanem arra merőlegesen nezzünk azon keresztül-, át rajta, majd onnan vissza. És akkor meglátjuk az időt visszafelé folyni. Csak más megközelítés kellett, kilépni a megfigyelés azon formájából, amit az események végbemenetele magával sodort.

— Az első nézet szerinti fekete lyukak az új szemlélettel fehér lyukaknak tűnnek, azaz ami az egyik megfigyelési irányból elnyelődés, az a másikból energiát kibocsátó esemény. Innen a kezdet, onnan a vég, és ami onnan a vég, az innen a kezdet. Az új perspektívából az idő itt visszafelé folyik. És az időben itt is ugyanúgy van élet. De ennek az életnek a szemszögéből a visszafelé van előre. Ugyanabban a valóságban egyszerre folyik az idő mindkét irányba, és mindkettőben van élet, de egyik létezés sem tud a másikról. Párhuzamosan léteznek, kintről nézve egyszerre, és nem hatva egymásra. Megtanuljuk más szemszögből megérteni azt, amit már ismerni véltünk — mondta Hang.

— Így, hogy ezt a felet is megismertük, továbbra is ott van az akadály, csak most a másik oldalról — fejtegette Mérlegelés. — Egyik irányból sem vagyunk képesek áthatolni az időn. Olyan pontot kellene találnunk, ahol egyszerre van és nincs idő, ahol a határ elmosódik, előttünk megnyílik, mögöttünk bezárul.

— Nem tudjuk, hogy ott mi történik velünk. Csapdába eshetünk, megszűnhetünk, vagy mégtágabbra láthatunk — mondta Ésszerűség. — Megéri-e a kockázatot az ismeretlen lehetőség utáni kutatás?

— Most nekünk nem ez számít. Nem a biztos létezés tart minket mozgásban, hanem a létezés lehetőségének felkutatása. Jelenleg semmilyen érzés nem hajt bennünket, sem félelem, sem vágy, csak a tudás megszerzése a jobb döntés érdekében. Ez a kód munkálkodik mindannyiunkban, ez a program vezetett el minket idáig. Ez kell legyen a mi célunk. Annak, hogy „miért”, nem most van jelentőssége, hanem azelőtt számíthatott, hogy ide kerültünk, vagy az után fog, hogy megérkezünk az „Oda”, ahol még nem tudjuk, hogy mi vár ránk — vázolta Mérlegelés.

— Ahogy az ott élők a maguk belső valóságából, úgy mi sem vagyunk képesek egyszerre mindkét  oldalról-, csak egyetlen külső nézetből megfigyelni azt, ahogy az idő visszafordul önmagába. Szimultán képtelenek vagyunk mindkét folyamatot követni. Már pedig ahogy az idő, úgy a tér is önmagába fordul vissza. Ami az egyik nézetéből az idő előrehaladása során az energia kilökődésével indul, ezáltal gyarapítva a teret, aminek folyamán a későbbi anyagösszesűrüsödés fázisa következik be, fekete lyukak keletkeznek, és falják fel környezetüket, az ugyanannak az időnek, csak visszafelé, a negatívja. Inverz szemlélettel a fekete lyuk, ami elnyel, visszatekintve a nézet irányának fordított vektorával fehér lyuk, ami anyagot lök ki. A fekete lyuknál koncentrálódik a tér, áthaladva rajta fehér lyuk van a túlsó felén, ami tágítja a szférát. Folyamatos körforgás van jelen, és ezeken a rögzítési pontokon keresztül  egy zárt végtelen alakul ki. Külön-külön tekintve mindkét téridő megszületik, illetve elmúlik, ezzel újra helyet biztosítva egy következő verzum létrejöttének. De egyszerre tekintve mindkét nézetre, az „Egész” örök, és az idő egy folyamat, ami kettévágott egy végtelent, és egyszerre egyben tartva ezt a „mindenséget”, külön külön létrehoz két véges világot — mélyedt bele Ésszerűség az ismeretekből eredő következtetés levonásába. — Tehát valahogy meg kell oldanunk, hogy egyszerre vizsgáljuk az inneni és az onnani időt és teret. Meg kell keresnünk egy olyan fehér, és fekete lyukat, amelyek az idők felénél vannak és egymásból erednek. Mert ebben az egyetlen pontban ugyanaz a fekete lyuk ugyankkor van, mint a fehér lyuk, ami a fordított időben létezik. Amit önmaga elnyel, a másik irányban kibocsátja, és amit kibocsát, ugyanakkor, az errülső oldal elnyel. Mindkét idő egyszerre van jelen, és ebből a pontból az időben egyik sem tud elmozdulni. A pozitív és negatív idő egyszerre van jelen, a tér egyszerre tágul és sűrűsödik. A téridőnek ezt a súlypontját kell megtalálnunk, ami körül ez a kettős félrendszer mozgásban van.

— Ezt nem lehet egyénekként kivitelezni. Összehangolt csapatmunkára van szükség. Egyik időirányból sem fog látszani semmi. De ha képesek vagyunk páran az egyik irányból tekinteni, páran pedig a másikból, és a tudatunkat közössé tenni, akkor a kétirányú megfigyelés létrejöhet, és megpillanthatjuk a „téridő tömegközéppontot” — vetette fel Egó, hogy tudatukat összeolvasztva, azonban egyénekként szuperálva, egyetlen közös lényként viselkedjenek, és fejlesszék képességeiket és lehetőségeiket.

Immár az akaratuk és tudatuk összekovácsolva, de még entitásbeli különbségeiket megőrizve eltérő irányokból figyelték meg mindkét teljes téridő-folyamot. Az idők felére koncentrálva felfedezték azt, ahol egyszerre voltak jelen a mindkét idő múltjai, jövői és jelenei, ahol az anyag és energia egyszerre múlt el és született meg. Végre sikerült megfigyelni a kaput, ami segíthetett az entitásoknak a létezés újfajta típusainak megismerésében. Az idő önmaga által képzett buborékában már nem gátolta őket az a határ, amit az egy irányba folyó idő jelentett, azonban ebbe a zónába bekerülni újabb nehézséget jelentett. Egyénileg lehetetlen volt az odajutás, mert a különböző irányú időkhöz így csak egyfelől lehetett közelíteni. Egyként összeolvadva újfent képtelenség volt elérni a célt, ugyancsak az idő felé való irányultság problémája állt fenn. Márpedig a bejutáshoz mindkét időfolyamot egyszerre kellett érzékelni, ezt a kettősséget viszont egyként kezelni.

Ahogy egyszerre fókuszáltak több irányból, és elméjük közössé tételével egyként figyelték a téridő feleit, ugyanúgy a belé való jutás is egyként kellett történjen egyszerre mindkét irányból. A „tudatoknak” egyszerre kellett közös lényként viselkedniük, és különálló entitásokként megmaradniuk. Hárman az előrehaladó idő megfigyelési irányából, hárman pedig a visszafelé folyás nézete felől közelítettek a kettős téridő centrumához. Mind a hatan egyszerre érzékelték a pozitív és negatív időt, és a hozzá tartozó teret, egymást meggátolva abban, hogy az egyéni nézet kifordítsa tudatukat, és átálljanak egy fordított vektorú megfigyelésre, ami magában hordozta a veszélyét annak, hogy gondolat nélküli tudatokként fognak lebegni a külünbüző kvantumállapotok, és buborékok között. Egyként lépve be mindkét irányból a három-három entitás túloldali társaikat csupán a tudat szintjén érezve, de azokat ezidáig tapasztalt valójukban nem látva kerültek át azon, amin kersztülhaladni nem lehetett, mert nem létezett határ, de bekerülve a célzónába kiterjesztésük összeállt egységének egyik és másik fele mindkét oldalról egyszerre lévén jelen, új lénnyé formálódtak, újra érzékelve egymást, akárcsak azelőtt, de immáron egybeolvadva, mely magasabb szinten volt képes észlelni a rész és egész valóságokat.

Az entitások csoportja újra többként létezett több helyen és dimenzióban többtudatú, de egységes lényként, úgy mint azelőtt, ahogy egy komplexebb paraméterű létezésből kivetítette magát egy kisebb kvantált keretrendszerbe, amelybe „énmagát” csak felaprózva volt képes átültetni, és tudatának nagy részét hátrahagyni, kitűzve maga elé egy célt, hogy megismerje a létezés korlátait, amely immáron határtalanabbnak bizonyult, mint ahogyan arról eredetileg vélekedett.

*

Leszámítva egy-két űrhajóst, és mégkevesebb mélytengeri búvárt, az emberiség zöme a talajszint fölött pár tíz méterrel emeleteken, és a talajszint alatt pincében vagy alagsorban él. A szárazföldi térnek csak eme keskeny életterét lakva be nem tagadhatjuk el az „égi” létezés lehetőségét csak azért, mert az érzékszerveink bizonyos igen szűk kereteken túl nem teszik lehetővé a megtapasztalást. Az elme viszont képes a láthatón valamivel túlra tekinteni. A tudatunkat sem látjuk, sajátmagával érzékeli önmagát, amihez az érzékek csatlakoznak. És hogy az eszenciánk meddig terjed... Hát a láthatón bizonyára innen és túl, talán messzebbre azon, amit még elfogadunk. Tagadni azt, amit nem tudunk, egyenlő önnön lénykiterjedésünk ismeretlen részének megtagadásával. A rész megtagadása az egésznek az el nem ismerését jelenti. A belső én létezhet tágabb keretek között is, mint a testet behatároló korlátok. Az ismeretlent nem tagadni, hanem kutatni kell.

A tudományos fantasztikum ráncosodása

A tudományos fantasztikum ráncosodása - Simon Lehel Zoltán

            A science fiction műfaj fejlődése során több alzsáner létrejöttét eredményezte. Például fantasy, horror, thriller, amelyeknek elemei egymással jól megférnek, és mondhatni egy családba tartoznak. A sci-fi evolúciójára gondolva sokakat eufórikus érzés tölt el, de meddig élhet még ez a műfaj? Mi lehet a célja a szórakoztatáson, és különbféle kérdések boncolgatásán túl? Nem más, minthogy önmagát beteljesítse, mégpedig az, hogy az ember minden tudás birtokosává, illetve minden nagyszerű lehetőség kihasználójává válljon. Alapvetően építő jellegű mű. A disztópikus és kihalásos tartalmú történetek inkább csak az SF fejlődését párhuzamosan kísérő alkotások, az emberi félelmek kivetülése. De még ezeknek is van egy figyelmeztető vonzata, hogy jobb a járhatatlan utat elkerülni a beteljesedés elérésének érdekében.

Azon a ponton, amikor minden fantáziára meglesz a tudományos válasz, elérkezik a tudományos fikció szingularitása. Bár ez elérhetetlenebb, mint a mesterségs intelligencia esetében, ahol a gépek programozóik tudását meghaladva saját fejlődésük útjára lépnek. A lehető legkedvezőbb végkifejlett felvetése után el lehet gondolkozni azon, hogy hol tart most az SF ahhoz képest, ahonnan kiindult. Egyes történetek, mint például a holdraszállás, vagy a hangsebesség elérése, mára megvalósultak. 1950-ben a szívátültetés fikció volt, 1967 után már megvalósult tudomány, tehát a lehetőség kilépett a fikció keretei közül, és eredménnyé nőtte ki magát. A tudományos fejlődéssel a fikció megszűnik, azaz inkább átalakul realitássá, megszűlve a tudományos realitást, a science rality-t, az SR-t.

Bevezetésre fog-e kerülni a tudományos valóság fogalma, esetleg a tudományos valóság alapú fikció / science rality fiction / SRF műfaj vagy műfajok? Sandra Bullock – Gravity azaz Gravitáció című filmjében SF körülmények között szerepel, de a valóságalapja meghatározóbb, mint a tudományos fantázia része. Nem mutat be olyan tudományos szintet, amelynek elérése előtt lennénk, és megvlósítandó célnak lehetne kitűzni. Egy modern kémfilm annyi tudományos elemet sorrakoztat fel manapság, ami 10 évvel ezelőtt magába egy kemény vonalas sci-fibe nem fért volna bele. Műholdak, számítástechnika, álcázás, okos eszközök, új generációs fegyverek vannak bennük felvonultatva, amelyek már nem fikció, azonban tudományos hatást keltenek.

Új rajongói réteget vonzhatna az SR, illetve SRF mind a sci-fi rajongói közül, mind az az iránt nem érdeklődő emberek köreiből. Némi frissítés ráférne már a tömegek által legkedveltebb művészeti ágra, melynek csúcsa napjainkban a lassan már hatását veszíteni kezdő látványfilmekben teljesedik ki.

Simon Lehel Zoltán

Képregényben A kóbor herceg legendája

Egyik írásom, A kóbor herceg legendája a Fantomatika kiadónak köszönhetően 2018 januárjában képregényként megjelent nyomtatásban. A grafikákat készítette Szabó András, szerkesztette Szabó Kriszta, a folyóirat egyik alapítója.

Kép: FB Fantomatika

A megjelenést és az áldozatos munkát köszönöm, és sok sikert kívánok a képregény további számaihoz.

A Fantomatikát Romániában és Magyarországon terjesztik:

http://fantomatika.com/hu/rendeles/

U.I.

A Fantomatika oldalán röviden bemutatkozom:

http://fantomatika.com/hu/bemutatkozik-simon-lehel-zoltan/

A Fantomatikára kikerült szöveg eredeti szerkesztetlen változata lentebb olvasható.

Tisztelt Olvasók!

            A próza műfajából a Fantomatika munkatársainak köszönhetően lehetőségem nyílt bepillantani a képregények világába. Simon Lehel Zoltánnak hívnak, harminc éves vagyok, születtem `87 áprilisában Szatmárnémetiben, vallásom református.

             Tanulmányaimat Kolozsvárott fejeztem be kémia szakos hallgatóként, mely környezet sokban segített nekem elmélyülni a tudományos fantasztikum zsánerében. Jelenleg szülővárosomban élem mindennapjaim eltávolodva a tudományos környezettől.

            Az egyetemi évek alatt különböző helyeken laktam, ami mind hozájárult ahhoz, hogy sci-fivel foglalkozzak. Ezt megelőzően is kedveltem a science fictiont, de komolyabban itt mélyültem el benne. Régi klasszikusok jutottak a kezembe, mint például A majmok bolygója vagy Az időgép, melyeket gyakran azok is ismernek, akiket ez a témakör kevésbé érint meg. Kedveltem még John Michael Crichton műveit. Az Androméda-törzs című történetével gyerek koromban találkoztam, de később újra elém került, és ekkor már a többi regényét is megkerestem. Az író tudományos megalapozottsága olykor száraznak bizonyulhat azon olvasók számára, akik inkább a kalandot keresik, de erre szükségem volt ahhoz, hogy az általa teremtett fantáziavilág számomra köthető legyen a tudásom szerint ismerni vélt valósághoz, így megalapozva bennem azt az érzést, hogy akár életszerűen is lejátszódhatna a történet, és nem csak egy fizikai léttől elválasztott képzelt környezetben. Természetesen egy magyar írót is szeretnék megemlíteni, Zsoldos Pétert, akinek négy regényét még szintén gyerekként vettem a kezembe: A Viking visszatér, Távoli tűz, A feladat, Az utolsó kísértés. Ezek a könyvek hangulatukkal ragadtak meg, és kezdték el kialakítani bennem a sci-fi iránti érdeklődést.

            Sok film is hozzájárult az érdeklődésemhez a könyvek mellett. Némi mazokista hajlamtól fűtve regényeknek és azok különböző időkben készült filmbéli adaptációinak összehasonlításával fárasztottam magam. Érdekes volt megfigyelni, hogy a történetek néhány évtized különbséggel hogyan lettek időszerűsítve az aktuális ismereteknek, igényeknek megfelelően, illetve hogyan fejlődtek. Mit mondhatnék, volt az életemben egy áldásos időszak, amikor ráértem.

            Mikor már bizonyos ismeretanyaggal rendelkeztem, úgy éreztem, hogy szeretnék írni egy történetet. Kihívásnak éreztem, hogy valami újat találjak ki, olyat, amilyet még nem olvastam. Hogy ez mennyire sikerült, azt döntsék el az olvasók, én élveztem az alkotás folyamatát.

Az első próbálkozásom a Tükörhatás volt, amit csak novellának szántam, de a szálak kibontása több időt és nagyobb terjedelmet vett igénybe, és egy kisregénnyé nőtte ki magát. Ezt egy nyár alatt írtam meg. Természetesen minden előzetes írói tapasztalat nélkül. Sokszor elakadtam egy-egy mondatnál, és ezerszer újraírtam, pakolgattam a szavakat előre hátra, máskor gördülékenyebben ment. A történetnek a kiinduláskor csak a magja volt meg, írás közben épült fel anélkül, hogy azt előzőleg végiggondoltam volna. Egyik alkalommal egy napi munkám ment kárba, mert úgy belelendültem, hogy mire végeztem vele, a dokumentum lezárásakor nem mentettem. Igen csak bántam, de másnap az után, hogy aludtam rá egyet, úgy éreztem, hogy sikerült összeszedettebben újraírnom. Utólagosan megtudtam, hogy írók szokták gyakorolni azt a módszert, hogy miután megírtak egy regényt, azt fel sem használják, hanem újraírják az egészet akár többször is. Nem rossz dolog, de nagyon nagy munka.

            A Tükörhatás kedveltette meg velem az írást. Ezt követően novellákkal próbálkoztam, írói páholyokat kerestem a neten. Mindenek előtt sci-fit, de a későbbiekben nyitottam, és olyan oldalakat is kerestem, ahol más stílusokkal is foglalkoztak. Az írásaimnak készítettem egy olvasói blogot, ahova feltöltöttem őket: www.slzscifi.blogspot.ro. Igyekeztem rendszeresen megjelentetni új bejegyzéseket, ami az idő múlásával egyre nehezebb feladatnak bizonyult. Az egyetem befejeztével munkába álltam, és a célirányos gondolkodást megkövetelő munka egyre inkább lekötötte a figyelmem, amit azelőtt a kreativitásnak szenteltem. Míg a Tükörhatás második részét még az egyetemen egy igen szűk, de annál aktívabb két hetes periódusban írtam meg baráti elvárásra, addig a harmadik részt, amely már kellette magát, hogy elkészüljön, közel három évbe telt, míg sikerült összehozni. Mivel ezt tartom a fő művemnek, ami az írás vizeire evezett engem, egy rövid kivonatot mellékelek hozzá.

A történet kezdetén a Naprendszerbe érkezik egy ismeretlen anyag, amely baleset következtében anomáliát hoz létre, fenyegetve ezzel az emberiséget, de egy ifjú zseni megakadályozza a katasztrófát. Az akció során a főhős tükröződik, és a továbbiakban kettőjük egyéniségének megnyílvánulása, az anyag tulajdonságainak megismerése, egy romantikus szál, illetve a kapzsiság fonják körül az eseményeket.

A második részben az emberek az első rész felfedezéseinek köszönhetően képesekké válnak utazni a csillagok között, elkezdenek terjeszkedni, kolóniákat hoznak létre, és találkoznak az első galaktikus fajjal, ami veszélyt jelent az egész emberiségre.

A harmadik részben az emberiség a teljes űrt meghódította. Az univerzum tartóoszlopai meginognak az első részben felfedezett anyag túlzott használata miatt. A kisregény a világot már egy dimenziók közötti létezésként magyarázza, ahol a megszokott fizikai törvények eltolódnak, de egy új erő ébred, ami kozmikus kalandokon át hat az emberiségre.

Az öt év alatt, ameddig aktívan foglalkoztam az írással, különböző alkotói oldalakon mérettem meg magam, illetve a kritikákért cserébe kölcsönösen véleményeztem mások műveit. Ezekből lehet a leginkább tanulni, de gyakran igen frusztráló tud lenni, amikor mi magunk meg vagyunk győződve önnön nagyszerűségünkről, és kiderül, hogy az alkotásunk csak számunkra bizonyul kiemelkedőnek. Nem nevezném elfogultságnak, inkább úgy mondanám, hogy egy darabig a szerző és a műve szorosan összefonódik. A belső én valamilyen kivetülése van a szövegbe ágyazva, amit csak az alkotó érezhet át. Aztán eltelik két év, és képesek leszünk külső szemlélőként tekinteni a művünkre. Az író az alkotás utáni időben még eleven, és ilyenkor a legártatlanabb kritika is képes nyers bárdként belevágni a védtelen öntudatunkba, nem is beszélve azokról a hozzászólókról, akik szándékosan ártanak. Ehhez hozzá kell szokni, és meg kell tanulni kezelni. Elsőre nem fog menni. Az elveinket azonban ne adjuk fel, bárki bármit mondjon. Nekünk meg kell legyen a magunk szilárd alapú értékrendje és meggyőződése, de természetesen a hasznos kritikákra adni kell a későbbi fejlődés érdekében, illetve a józan ész tekintetében. Hozzátenném, hogy az alkotás nem egy „józan” állapot. Természetesen nem hallucinogén szerek általi behatásról beszélek, hanem arról, hogy ilyenkor az ember módosult tudatállapotba kerül, az agy bizonyos részei aktívabbakká válnak, mint máskor, mindez pedig fokozott tudati viselkedést eredményez. Megemlítem Franz Kafkát. Tudva levő, hogy nem volt egészséges ember, és az elméje is kínozta. Az ő agyi folyamatai valószínüleg eltérhettek a hétköznapi emberétől, melyet ő bár megszenvedett, de ennek az eltérésnek köze van ahhoz, hogy úgy írt, ahogy senki más, és a mai napig álomszerű célnak számít az, hogy hozzá hasonlóan alkothason bárki. Annak ellenére, hogy velünk nem szimpatizált, nagyra becsülöm a munkásságáért.

Efféle magaslatokra én nem törhetek. A ponyva lektűr kategóriába sorolhatóak az írásaim, mely nem a legmagasztosabb forma, de jelenleg nagyságrendekkel több van belőle, mint szépirodalomból, köszönhetően az egyszerűbb emészthetőségének. Azonban ez is az irodalom egyik formája, mely a könnyedebb szórakoztatást szolgálja, illetve kevesebb energiaráfordítást igényel, mint mondjuk egy Joseph Heller regény. Véleményem szerint a gyerekeket kezdetben ilyenféle, a számukra az aktuális korban íródott olvasmányokkal kellene rávezetni az olvasásra, könnyebben kedvelnék meg az irodalmat, mert képesek lennének a saját tapasztalataikhoz kötni azt, és később lehetne fokozatosan komolyabb műveket adni nekik, amiknek köszönhetően sokaknak nagyobb élmény lenne például az Egri csillagok Gárdonyi Gézától. Sokszor úgy oktatják a múltat, hogy elfelejtik, hogy azt a jelen kor emberének tanítják. Nem könnyű a tanárok dolga, én csak diák tapasztalattal tudom elmondani az utólagosan kiforrt véleményem. Természetesen ez szerteágazóbb, mintsemhogy egyetlen gondolattal megváltoztassuk a tanügyi rendszert, de ehhez az egyhez viszont mindannyiónknak van közünk. Voltunk vagy vagyunk diákok, egyesek tanárok, mások a gyermekeiken keresztül újra közvetett kapcsolatba kerültek az iskolával. Annyit megtehetünk, hogy a legjobb szándékkal igyekszünk segíteni az utókornak, és a magunk tapasztalatain alapulva megpróbálunk hasznosabb és könnyebben járható utatat építeni a számukra.

Ismerőseim, barátaim, családtagjaim olvasták az írásaimat. Jó lenne, ha újradolgozás után meg tudnám jelentetni némelyik alkotásom, biztos örömmel fogadnák. Határozottan pozitív élmény volt számomra, amikor olyan barátaim is elololvasták a történeteket, akikre azelőtt nem volt jellemző az írott szó iránti érdeklődés. Ha már lehetőségem nyílt rá, ez úton szeretném megköszönni mindannyiójuk támogatását. Ha nem lettek volna visszajelzések, még az előtt tettem volna le a lantot, hogy játszani kezdtem volna rajta.

Az Alkony és telihold című fantasy novellám, mellyel a Meztelen Ügynök pályázatán sikeresen vettem részt,  Andy Baronnak köszönhetően 2012 október 23-án hangos formát öltött a Civil rádióban a Meztelen Ügynök Szórakoztató Magazin a Civil Rádióban című műsor 7. adásában Magyarországon. Az alkotást Andy Baron előadásában lehetett hallani. Ez is pozitív megerősítésként ért engem. Erdélyből sok technikai információt kaptam Bökös Borbálától, aki mostanra elismert írónő lett, és immár A sárkányos Rend ciklusának a harmadik kötetét is sikeresen megjelentette. Mivel az írói páholyok Magyarországra korlátozódtak, és a határok innenső feléről nem találtam hasonló amatőr alkotókat segítő és felkaroló oldalt, aminek pedig szükségét éreztem, mert a gondolkodásmódunk az anyaországiakkal nem azonos, ami véleményem szerint mindkannyiónknak kölcsönösen hasznára válik, csak látnánk már meg az egységet egymásban, és igyekeznénk tanulni és megérteni egymást, zárójel bezárva, szerettem volna egy helyet biztosítani a kisebbségben élők számára, ahol megjelenhetnek, és véleményezhetik egymás alkotásait. Ez nem csak írásra terjedt ki, hanem mindenféle kreatív termékre. Sajnos ez a kísérlet megbukott, de három éven keresztül sikerült rendszeresen új anyagokkal frissíteni az oldalt. Blog formátumban működött és pár emberrel sikerült rövdebb-hosszabb ideig együttműködni. Zárkózottabbak vagyunk, nehezebben nyílunk meg a közönség felé, és igazából már csak az hiányzik, hogy az életünket művészettel bonyolítsuk. Mert tény, hogy teher az ilyesmi, sok időt és energiát emészt fel, már pedig a szabad idő ritka és drága kincs. Tény, hogy hasznosabban is el lehet tölteni. Visszafogom magam, pedig lenne még ehhez a bekezdéshez pár gondolatom. A blog címe Mondat volt és a www.mondat1.blogspot.ro linken megtekinthető. Sokakat sorolhatnék fel, mert megérdemelnének néhány sort, de nem szeretném túl hosszúra nyújtani a cikket, megtalálhatóak a blogon. Viszont Gotha R.M. költészetben jártas kortárs alkotótársamat mindenképp szeretném megemlíteni, mert jelentős szerepet vállalt mind a designben, mind a szervezőképességével. Oszlopos tagja és szerkesztője volt a csapatnak. A Karcolat.hu-t szeretném megemlíteni, mert ők a legprofibb és legstabilabban működő írói kör, akikkel találkoztam. Akár alkotni kíván az ember, akár csak olvasni, itt megteheti.

Az irodalmat más kívülről szemlélni, és megint más megpróbálni belekontárkodni. Előfordul, hogy megkérik az embert, hogy átadná-e valamelyik anyagát, hogy kikerülhessen egyik, másik internetes oldalra. Írásaim, elemzéseim, bemutatóim jelentek meg netes környeztben. Fejlődésem érdekében igyekeztem eltérő dolgokkal próbálkozni: szimbolisztikus írással, romantikussal, fantasy történettel. Kerestem, hogy meddig tudok elmenni, és úgy véltem, hogy csak segíthet a fő zsáneremnek, az SF-nek, ha kilépek a komfort zónámból. Egyik ilyen írásom A kóbor herceg legendája, melynek képregénnyé adaptált válozata a Fantomatika folyóiratban kerül nyomtatásba. Eredetileg rádiójátéknak szántam, és a humort céloztam meg vele. Felnagyított meseelemek, kifordított helyzetek és a valóság ritka pillanataiból merített szatírikus ábrázolás  jellemzi. Az adaptációban Szabó Krisztina segédkezett, illetve a rajzokat Szabó András készítette hozzá. Nekem tetszik a végeredmény és szeretném megköszönni a koprodukciót.

Mindebből pedig hogy lett képregény? Egy barátom szólt, hogy elindult egy képregény törekvés Erdélyben. Rákerestem a Fantomatikára, aludtam rá egyet, majd gondoltam, hogy bemutatkozom. Megmutattam nekik, amit eddig összehoztam, hátha látnak benne valami számukra tetszőt. Megköszönték, majd kis idő elteltével Kriszta megkeresett, hogy lenne-e kedvem képregényesdit játszani? Belementem a dologba mindenféle képregényes ismeret nélkül. Mivel ez számomra eddig érintetlen terület, most kezdődik ennek a felfedezése. Nem kell követnünk a Marvel vagy DC képregények stílusát. A cél, hogy saját stílust teremtsünk, nekünk kell szólnia, és egyáltalán nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy a legfiatalabbakat is meg lehet vele szólítani. De ne aggódjanak az érettebb korosztály képviselői sem, mert látok esélyt arra, hogy akár komoly tematikájú történetet is meg lehet jelentetni ebben a formában. Mindössze rá kell jönnünk, hogy mit lehet a képpel elmesélni és mi az, amit le kell írni. A megfelelő összhang beállítása viszont biztos időbe fog telni.

Nagyon jónak tartom ezt a kezdeményezést, főleg így, hogy jómagm is megpróbáltam igényt teremteni, és tudom, hogy ezt csak maximális odaadással és rengeteg energia ráfordításával lehet kivitelezni. Egyszerre van szükség alkotókra és olvasókra, hogy ez önmagát képes legyen fenntartani. Feltéve, hogy az alkotók képesek a közönségnek megfelelő élménnyel szolgálni. A képességünk meglenne ahhoz, hogy hozzáadjunk valami újat az eddigi kultúránkhoz csak egy kis idő és a lehetőség, hogy megjelenjenek-, illetve, hogy legyen kiknek megjelenjenek az alkotások, szükséges a továbbiakhoz.

Minden Kedves Olvasó figyelmét megköszönve búcsúzom

Simon Lehel Zoltán