Möbius

Möbius - Simon Lehel Zoltán

— Ébredj! — szólította Hang Egót, a létezés perifériájára száműzetett formát. Tudatának részei kezdtek felépülni, de még nem állt össze az egység. Hang és a többiek, akik hozzá hasonlóan egy másik kvantumkörnyezetből kerültek ide, segítették őt abban, hogy magához térjen. A valóságnak, amelyben helyet kaptak, ők voltak az első lakói. Innen bepillanthattak más világokba, és bár tudásuk meghaladta az emberi felfogoképesség határait, amíg elhatározásra nem jutottak, képtelenek voltak cselekvésre, amelynek lehetősége ezen állapotukban eleve korlátozott volt. Akaratukkal magukról kellett dönteniük. Arról, hogyan folytatják a létezést. Nem volt olyan hatás, ami választásra bírhatta volna őket. Öregedés vagy elmúlás ebben a világban nem befolyásolta életüket. Arra, hogy milyen alakot viseltek azelőtt, nem emlékeztek, de tudták, hogy nem innen származnak. Ember számára végtelennek tekinthető tudásukat az ő szemszögükből a méghatártalanabb ismeretlen terhe súlytotta.

— Nem tudok tovább formálódni. Mi történt velem? Miért rekedtem meg ebben az állapotban? — Egó szavaiban a félelem nem játszott szerepet. Arra a szintre egyikőjük sem jutott el, ahol kialakult volna a kiteljesedés utáni vágy, vagy a megszűnés lehetőségének szorongása.

— Megfontoltság vagyok. Elsőnek érkeztem. Tudatom épülésének minden lépését újra, és újra átgondoltam. Ahogy egyre egészebb lettem, mind nagyobb részét láttam magamnak, annak, hogy merre haladok, és mivé válhatok. Ameddig a lehetőségeinket nem vettük szemügyre, addig ezen a ponton nem érdemes a további fejlődésünket eldöntenünk, mert ahogy alakulunk, úgy egyre inkább magával ragad minket az új valónk. A tudásunk fokozatosan lemorzsolódik. Az új létformához közeledve a fölöslegessé váló ismereteink elveszlődnek. Ha beolvadunk ebbe a létezésbe, eggyé válunk az itteni tényezőkkel, és itt öltünk testet, már nem leszünk képesek megőrizni az elménk összetettségét. Az itteni anyag, és ennek a világnak a meghatározói nem teszik lehetővé a multiverzális érzékelést. Mostani tudásunk nagy része ösztönös, árad a mindenségből. Ráérzünk, és könnyen megértünk olyan dolgokat, amelyeket az ittenivé alakítható életformánkkal sosem tudnánk elemezni és értelmezni. És kár lenne lemondani a még fel nem fedezett lehetőségeinkről egy elhamarkodott döntés miatt.

— Ha átváltoznánk, csak a lényünk magja maradna meg. Mindent elfelejtenénk, és új személyiségünk alakulna ki. Sokkal szűkebb tudati keretek közé szorulnánk — szólalt meg Hang.

— Új élet lenne. Benne vágyakkal, amelyek befolyásolnának, de egyben örömet is szereznének — kezdett bele Remény a materializálódás útjának kifejtésébe —, és mindamellet, hogy most nem jelent számunkra mást, mint lehetőságet, tudjuk, hogy az érzés létezik. És nem fog minket gyötörni a tudat, hogy mit vesztettünk, mert nem fogunk erre emlékezni.

— Jelenlegi döntésünket nem befolyásolja az emlékeink és pillanatnyi tudásunk elvesztésének ténye, vagy a gyötrelem, amivel járhat. Megjósolhatatlan, hogy abban a formában mit élünk meg — válaszolta Ésszerűség. — De, ahogy Megfontoltság mondta, csak most van lehetőségünk a kontinuumon túlra tekinteni, és komplexebben elemezni. A véleményed a többiek álláspontjával együtt fog bennünnket döntésre sarkallni.

— Már most sem emlékszünk arra, hogy kik voltunk, és nincs jelentősége sem. Megfigyeléssel bővíthetjük ismereteinket, és több tudás függvényében másként vélekedhettünk, mint pillanatnyilag. Jelenleg egyetlen akaratunk van, hogy válasszunk. Mert ebben a formában mást nem tehetünk. Akarattal rendelkező gondolatok vagyunk, akik most szűrve látjak önmagukat és a világmindenséget — fűzte hozzá Mérlegelés.

— Milyen lehetőség merült még fel? — kérdezte Egó, aki kezdett ráhangolódni a többiekre, miközben állandóan áramoltak át rajta az ismeretek, amelyekből megértette a környezetet, és tisztán látta az anyagi élethez vezető utat, ami nem volt számukra primitívebb létezési forma, csupán egy lehetőség, ami ugyanannyit jelentett nekik, mint az összes többi változat, beleértve a még felfedeztelen egzisztencialitásokat is.

— Megfigyelés — válaszolta Hang. — Láthatjuk, hogy más verzumokban mi történik, megérthetjük paramétereiket és fizikai sajátságaikat. Vannak hasonlóak és eltérőek. Csak ebben a formában vagyunk erre képesek. Többet látunk és értünk test nélkül, de képtelenek vagyunk hatást gyakorolni a környezetünkre. Nem rendelkezünk teremtő erővel. Észleljük a korlátainkat, és képtelenek vagyunk átlépni a dimenzióink határain.

— Mert így akartuk vagy akarták valakik — jelentette ki Ésszerűség.

— Nekünk most a miért nem számít. Nem vagyunk behatárolva az időtől, mint ott, az a kvantumállapot —, és Megfontoltság ráterelte a figyelmet az egyik létező valóságra. — Ez nagyon kényelmes így, hogy nálunk nincs idő. A tervben ennek is benne kellett lennie, hogy segítse a célt, mégpedig azt, hogy minden egyéb befolyásoló tényezőtől függetlenül dönthessük el, hogyan legyen tovább. Csak még nem tudjuk, hogy mi lehet a másik alternatíva.

— Ezért volt jó, hogy nem változtunk egyből idevaló lényekké. Ráérünk vele később is — Egó megerősítette magában az átváltozás döntésének késleltetését, amin a többiek már nem gondolkoztak.

— Miért pont azt nézzük — tette fel a kérdést Ésszerűség —, amikor sok ehhez hasonló verzum van itt? És egyikben sincs idő, akár csak itt?

— Hát éppen ezért — mondta Hang —, mert hasonló verzumokban nem találunk más módot, mint itt, ezért kell egyéb eshetőségeket olyan helyen kutatnunk, ami különbözik ettől a létezéstől.

— Ahogy az idő az ott élőknek meghatározó, úgy az a mi változásunknak is gátat szabhat, amennyiben az ottani létezésbe kívánnánk formálódni. De ne vessünk el egy potenciális lehetőséget csak azért, mert nem vizsgáljuk meg jobban – mondta Mérlegelés.

— Sok érdekes folyamat játszódik le abban a verzumban az elejétől a végéig — fűzte hozzá Remény. — A kezdetén az egész sűrű és egyforma. A vége felé tág, ritka, és sokféle. A közepe tele van nyüzsgéssel. Előbb létrejött az anyag, aztán később élet alakult ki benne, a létezés ottani formája. Mi is affélék lennénk, ha úgy döntenénk, hogy itt vagy valamelyik hasonló régióban akarnánk formát ölteni.

— Csak oda nem mehetünk — vonta le a következtetést Ésszerűség az addig összegyűjtött ismeretek alapján —, az idő gátat szab nekünk.

— Hogy kell belenézni? — kérdezte Egó, mert képtelen volt megfigyelni.

— Csak fókuszálj az idő egyik pontjára, és meglátod a pillanatképet, majd egy másik pontra, és látni fogod az időbeli változást — mondta Hang.

— Igen, de így nem látjuk a folyamatokat — panaszkodott Megfontoltság —, ki kell találnunk, hogyan figyelhetjük meg az események végbemenetelét.

— Már látom. Nem csak a pillanatot, hanem az eseményeket is. Mozgatni kell a fókuszt az idő vonalán — Egó, ha lettek volna érzelmi adottságai, akkor kitörő örömmel fogadta volna felfedezését, de egy szentimentalitásra már képes létállapotban nem állt volna rendelkezésére az idő megfigyelésének képessége.

— Nekem is sikerült — mondta Remény. — És milyen érdekes, amit észrevettem. Az ottélők nem máshonnan kerültek oda, hanem egyenesen ebbe a verzumba lettek teremtve. Tudattal rendelkeznek, akár csak mi, ha itt akarnánk élni, de más módon. Mi ide kerültünk, és azon elmélkedünk, hogy változzunk-e testtel rendelkező lényekké. Ők pedig formálva lettek és új tudatot kaptak. Valakitől...

— Biztos nem tőlünk — állította Ésszerűség —, mert minket meggátol az idő, amiben ők léteznek. Csak saját magunk felől rendelkezünk, és csak bizonyos kereteken belül. Kell lennie olyan lénynek, akit a tér és idő egyaránt nem befolyásol, aki mindezek fölött áll.

— Talán tudtunk róla — mondta Hang.

— Ha mindenek felett áll — folytatta Egó —, sem idő, sem tér, sem egyéb erők nem szabnak neki gátat, akkor állandóan mindenhol és mindenkor jelen van. A mi környezetünkben is.

— Minden tudásunkat egybevetve logikus a felvetés — mondta Megfontoltság —, és figyelembe véve az új ismereteket, egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy megtudjuk, milyen más lehetőség vár még ránk. Az emberekre hat az idő. Elmúlnak. Fizikai testük elenyészik. Mi történik a tudatukkal és akaratukkal?

— A lényük, eszenciájuk elhagyja azt a létezést. Kiszabadulnak az idő korlátai közül, és az életüket más kvantumállapotban folytatják, de jelenlegi helyzetünkből nem látok ettől messzebb. Számunkra azok a dimenziók már nem megfigyelhetőek. Túlhaladják a létezés azon fokát, amit mi képviselünk — Mérlegelés tovább gondolkozott azon, hogy ha az emberi létformák képesek a „töprengés entitásai” számára az élet ismeretlen lehetőségeire-, lépcsőfokára lépni, akkor vajon nem az lenne-e a megoldás, ha inkább ők is testet öltenének, és megvárnák, amíg valamilyen formában hozzájuk is szólna a mindenható lény, aki az embereknek megengedte, hogy a végtelen számukra már ismeretlen határain túlra juthassanak? Itt az időtlenben vagy az idő fogságában? Melyik döntés lenne megfelelőbb? Illetve adatik-e más lehetőség számukra, mint ami eleve adott volt, és ha nem, akkor mi értelme van ennek a megismerésnek, ha, amennyiben testi lényekké formálódnak, amúgy sem vihetnek magukkal a mostani tudásukból semmit.

            Az entitások, mint egy nagyobb egész darabjai, megfigyeltek, elemeztek, külön-külön és összedolgozva, időtlenül, számukra minden egyszerre történt, az ő szemszögükből nem volt előbb, sem utóbb, a gyarapodó tudásuk akár a hagyma héjai rakódtak egymásra, és egyszerre jelentették ugyanazt az egészet, csak ahogy egyre több lett a réteg, úgy egyre nagyobb az egész. Egyszerre volt a minden és a semmi, a legapróbb gondolatuktól a legvégsőbb következtetésükig.

            A vizsgált kontinuumban megfigyelték az időt még annak kezdete előttről, egészen azon túlig, hogy végetérjen. Oda és vissza fókuszáltak a pillanatokra. Elemezték a nagy egészet és a legkisebb porszemet. Már kívülről ismerték az összes atomot, azt, hogy milyen molekulákká alakultak más elemekkel, mikor bomlottak szét a kötések, melyik csillag mennyi energiát termelt, a fekete lyukak mennyit faltak fel a térből. Minden mindennel való kölcsönhatását a legapróbbtól a legnagyobbig kiértékeltek, de nem tűnt teljesnek a kozmosz annak ellenére, hogy felismerték még a többi dimenzió és verzum téridővel való kapcsolatát is.

— Le kell küzdenünk ezt az akadályt. Az egésznek hiányzik a fele. Hová tűnhetett, miért nem látjuk? Beletekintettünk az időbe oda és vissza, de magának a tényleges időnek csak az egyik irányba történő folyását tapasztaljuk. Üres terekben gyorsabban, sűrűbbekben lassabban halad. A teljes ürességben nincs, a végtelenül koncentrált térben pedig van, de megáll. Az idő csak ezen két véglet között létezik. Nem fordul vissza a szakaszok végénél. Képtelenek vagyunk a további megismerésre. Hát ennyi lenne? Összegyűjtöttük volna a rendelkezésünkre álló összes információt, és arra a következtetésre jutunk, hogy ebben a formában nincs előttünk más lehetőség azon kívül, mint amit már a kezdetektől fogva tudtunk? — Ésszerűség már készenállt arra, hogy leváltsa testetlen és fizikailag nagyrészt kötetlen létezését. A többiek is sorra meghozták a döntést, kivéve Reményt. Ő még újra és újra nekifutott, de próbálkozásai hiábavalónak bizonyultak.

Remény is meghozta a döntést, és immáron egyhangúan mind egyetértettek abban, hogy új életet kezdenek. Az újjászületés folyamata azonban nem indult be. Egó meggondolta magát, és új döntésével megtörte az egyetértést, és mindenkit visszatartott a továbblépéstől.

— Még csak a felét ismerjük — mondta Egó. — De én már látom a másik felét.

— Mutasd — szólította fel Mérlegelés.

— A megfigyelés vektorát más irányból kell beállítani. Haladjunk túl a megfigyelt pontokon. Nem az idő menetét szem előtt tartva, hanem arra merőlegesen nezzünk azon keresztül-, át rajta, majd onnan vissza. És akkor meglátjuk az időt visszafelé folyni. Csak más megközelítés kellett, kilépni a megfigyelés azon formájából, amit az események végbemenetele magával sodort.

— Az első nézet szerinti fekete lyukak az új szemlélettel fehér lyukaknak tűnnek, azaz ami az egyik megfigyelési irányból elnyelődés, az a másikból energiát kibocsátó esemény. Innen a kezdet, onnan a vég, és ami onnan a vég, az innen a kezdet. Az új perspektívából az idő itt visszafelé folyik. És az időben itt is ugyanúgy van élet. De ennek az életnek a szemszögéből a visszafelé van előre. Ugyanabban a valóságban egyszerre folyik az idő mindkét irányba, és mindkettőben van élet, de egyik létezés sem tud a másikról. Párhuzamosan léteznek, kintről nézve egyszerre, és nem hatva egymásra. Megtanuljuk más szemszögből megérteni azt, amit már ismerni véltünk — mondta Hang.

— Így, hogy ezt a felet is megismertük, továbbra is ott van az akadály, csak most a másik oldalról — fejtegette Mérlegelés. — Egyik irányból sem vagyunk képesek áthatolni az időn. Olyan pontot kellene találnunk, ahol egyszerre van és nincs idő, ahol a határ elmosódik, előttünk megnyílik, mögöttünk bezárul.

— Nem tudjuk, hogy ott mi történik velünk. Csapdába eshetünk, megszűnhetünk, vagy mégtágabbra láthatunk — mondta Ésszerűség. — Megéri-e a kockázatot az ismeretlen lehetőség utáni kutatás?

— Most nekünk nem ez számít. Nem a biztos létezés tart minket mozgásban, hanem a létezés lehetőségének felkutatása. Jelenleg semmilyen érzés nem hajt bennünket, sem félelem, sem vágy, csak a tudás megszerzése a jobb döntés érdekében. Ez a kód munkálkodik mindannyiunkban, ez a program vezetett el minket idáig. Ez kell legyen a mi célunk. Annak, hogy „miért”, nem most van jelentőssége, hanem azelőtt számíthatott, hogy ide kerültünk, vagy az után fog, hogy megérkezünk az „Oda”, ahol még nem tudjuk, hogy mi vár ránk — vázolta Mérlegelés.

— Ahogy az ott élők a maguk belső valóságából, úgy mi sem vagyunk képesek egyszerre mindkét  oldalról-, csak egyetlen külső nézetből megfigyelni azt, ahogy az idő visszafordul önmagába. Szimultán képtelenek vagyunk mindkét folyamatot követni. Már pedig ahogy az idő, úgy a tér is önmagába fordul vissza. Ami az egyik nézetéből az idő előrehaladása során az energia kilökődésével indul, ezáltal gyarapítva a teret, aminek folyamán a későbbi anyagösszesűrüsödés fázisa következik be, fekete lyukak keletkeznek, és falják fel környezetüket, az ugyanannak az időnek, csak visszafelé, a negatívja. Inverz szemlélettel a fekete lyuk, ami elnyel, visszatekintve a nézet irányának fordított vektorával fehér lyuk, ami anyagot lök ki. A fekete lyuknál koncentrálódik a tér, áthaladva rajta fehér lyuk van a túlsó felén, ami tágítja a szférát. Folyamatos körforgás van jelen, és ezeken a rögzítési pontokon keresztül  egy zárt végtelen alakul ki. Külön-külön tekintve mindkét téridő megszületik, illetve elmúlik, ezzel újra helyet biztosítva egy következő verzum létrejöttének. De egyszerre tekintve mindkét nézetre, az „Egész” örök, és az idő egy folyamat, ami kettévágott egy végtelent, és egyszerre egyben tartva ezt a „mindenséget”, külön külön létrehoz két véges világot — mélyedt bele Ésszerűség az ismeretekből eredő következtetés levonásába. — Tehát valahogy meg kell oldanunk, hogy egyszerre vizsgáljuk az inneni és az onnani időt és teret. Meg kell keresnünk egy olyan fehér, és fekete lyukat, amelyek az idők felénél vannak és egymásból erednek. Mert ebben az egyetlen pontban ugyanaz a fekete lyuk ugyankkor van, mint a fehér lyuk, ami a fordított időben létezik. Amit önmaga elnyel, a másik irányban kibocsátja, és amit kibocsát, ugyanakkor, az errülső oldal elnyel. Mindkét idő egyszerre van jelen, és ebből a pontból az időben egyik sem tud elmozdulni. A pozitív és negatív idő egyszerre van jelen, a tér egyszerre tágul és sűrűsödik. A téridőnek ezt a súlypontját kell megtalálnunk, ami körül ez a kettős félrendszer mozgásban van.

— Ezt nem lehet egyénekként kivitelezni. Összehangolt csapatmunkára van szükség. Egyik időirányból sem fog látszani semmi. De ha képesek vagyunk páran az egyik irányból tekinteni, páran pedig a másikból, és a tudatunkat közössé tenni, akkor a kétirányú megfigyelés létrejöhet, és megpillanthatjuk a „téridő tömegközéppontot” — vetette fel Egó, hogy tudatukat összeolvasztva, azonban egyénekként szuperálva, egyetlen közös lényként viselkedjenek, és fejlesszék képességeiket és lehetőségeiket.

Immár az akaratuk és tudatuk összekovácsolva, de még entitásbeli különbségeiket megőrizve eltérő irányokból figyelték meg mindkét teljes téridő-folyamot. Az idők felére koncentrálva felfedezték azt, ahol egyszerre voltak jelen a mindkét idő múltjai, jövői és jelenei, ahol az anyag és energia egyszerre múlt el és született meg. Végre sikerült megfigyelni a kaput, ami segíthetett az entitásoknak a létezés újfajta típusainak megismerésében. Az idő önmaga által képzett buborékában már nem gátolta őket az a határ, amit az egy irányba folyó idő jelentett, azonban ebbe a zónába bekerülni újabb nehézséget jelentett. Egyénileg lehetetlen volt az odajutás, mert a különböző irányú időkhöz így csak egyfelől lehetett közelíteni. Egyként összeolvadva újfent képtelenség volt elérni a célt, ugyancsak az idő felé való irányultság problémája állt fenn. Márpedig a bejutáshoz mindkét időfolyamot egyszerre kellett érzékelni, ezt a kettősséget viszont egyként kezelni.

Ahogy egyszerre fókuszáltak több irányból, és elméjük közössé tételével egyként figyelték a téridő feleit, ugyanúgy a belé való jutás is egyként kellett történjen egyszerre mindkét irányból. A „tudatoknak” egyszerre kellett közös lényként viselkedniük, és különálló entitásokként megmaradniuk. Hárman az előrehaladó idő megfigyelési irányából, hárman pedig a visszafelé folyás nézete felől közelítettek a kettős téridő centrumához. Mind a hatan egyszerre érzékelték a pozitív és negatív időt, és a hozzá tartozó teret, egymást meggátolva abban, hogy az egyéni nézet kifordítsa tudatukat, és átálljanak egy fordított vektorú megfigyelésre, ami magában hordozta a veszélyét annak, hogy gondolat nélküli tudatokként fognak lebegni a külünbüző kvantumállapotok, és buborékok között. Egyként lépve be mindkét irányból a három-három entitás túloldali társaikat csupán a tudat szintjén érezve, de azokat ezidáig tapasztalt valójukban nem látva kerültek át azon, amin kersztülhaladni nem lehetett, mert nem létezett határ, de bekerülve a célzónába kiterjesztésük összeállt egységének egyik és másik fele mindkét oldalról egyszerre lévén jelen, új lénnyé formálódtak, újra érzékelve egymást, akárcsak azelőtt, de immáron egybeolvadva, mely magasabb szinten volt képes észlelni a rész és egész valóságokat.

Az entitások csoportja újra többként létezett több helyen és dimenzióban többtudatú, de egységes lényként, úgy mint azelőtt, ahogy egy komplexebb paraméterű létezésből kivetítette magát egy kisebb kvantált keretrendszerbe, amelybe „énmagát” csak felaprózva volt képes átültetni, és tudatának nagy részét hátrahagyni, kitűzve maga elé egy célt, hogy megismerje a létezés korlátait, amely immáron határtalanabbnak bizonyult, mint ahogyan arról eredetileg vélekedett.

*

Leszámítva egy-két űrhajóst, és mégkevesebb mélytengeri búvárt, az emberiség zöme a talajszint fölött pár tíz méterrel emeleteken, és a talajszint alatt pincében vagy alagsorban él. A szárazföldi térnek csak eme keskeny életterét lakva be nem tagadhatjuk el az „égi” létezés lehetőségét csak azért, mert az érzékszerveink bizonyos igen szűk kereteken túl nem teszik lehetővé a megtapasztalást. Az elme viszont képes a láthatón valamivel túlra tekinteni. A tudatunkat sem látjuk, sajátmagával érzékeli önmagát, amihez az érzékek csatlakoznak. És hogy az eszenciánk meddig terjed... Hát a láthatón bizonyára innen és túl, talán messzebbre azon, amit még elfogadunk. Tagadni azt, amit nem tudunk, egyenlő önnön lénykiterjedésünk ismeretlen részének megtagadásával. A rész megtagadása az egésznek az el nem ismerését jelenti. A belső én létezhet tágabb keretek között is, mint a testet behatároló korlátok. Az ismeretlent nem tagadni, hanem kutatni kell.