Tükörhatás – epizód: Túl a csúcson

Simon Lehel Zoltán: Tükörhatás – epizód

Túl a csúcson

Cetus Galaktika Hírmondó

Év: 36925

Hónap: Zentori

Nap: 42

Az Intergalaktikus Szövetség találkozóján tizenkét galaxis hatszáz képviselője vett részt, aminek a témája a tizenharmadik galaxis szövetségbe való felvétele volt. Első lépésben fel akarták zárkóztatni az ott élő fajokat, ami komoly forrásokat igényel. Az emberi kolóniák biztosítanák a teherhajók és diplomáciai konvojok számára az utazást, míg a többi faj nyersanyag készleteivel támogatná az új galaxis civilizációinak irányított fejlődését. A toreni faj képviselői kijelentették, hogy mindaddig nem hajlandók közreműködni, míg az emberek meg nem osztják velük a térugrási technológiát. Ez igazán komoly gondot jelent, mivel a toreniek három galaxisban is jelentős befolyással bírnak. A találkozót végül sikertelenül zárták, a tárgyalások a továbbiakban zárt ajtók mögött zajlanak.

– Uraim! Önök már így is elitek, de ha még ennél is többre vágynak, akkor most itt a lehetőség, hogy beteljesítsék álmukat. A próba nem kötelező, viszont csak azok válhatnak flottaparancsnokká, akik sikeresen vesznek részt az önkéntes megmérettetésen. Öt perc múlva várjuk az első bátor jelentkezőt a tükörszobában.

Az ifjú titánok számára az öt perc fél órának tűnt. Behívták az elsőt, és a többiek izgatottan várták az eredményt, de az váratott magára. Nubira már hosszú ideje vívta harcát önmagával.

– Úgy látszik, hogy Nubira nehezen boldogul. Mégis mit totojázik annyit?

– Ha neki nem sikerül, akkor nekünk se fog.

– Talán mégsem készült fel eléggé.

– Erre nem lehet felkészülni. Önmagadat kell legyőzd. De ez akkor is sokáig tart. Valami biztos nincs rendben.

– Miért van ilyen hideg?

– Mindig hűvösebb van, amikor a tükörszobát aktiválják. A tükrözés folyamán energia vonódik el a környezettől, azért van most hidegebb. A fűtés megy, mindjárt megint meleg lesz.

– Azért ennyire nem szokott soha lehűlni a levegő. Ez gyanús.

A tükörszoba egy olyan terem, ahol az ember önmagának fizikai és szellemi tükörképével nézhet szembe, azonban senkit sem lehet úgy tükrözni, hogy mentálisan ne szakadna ketté. Az első hasonmás kivételével nem próbálkoztak létrehozni olyan tükrözött ikerpárt, ahol kísérletet tettek volna mindkét egyed életben maradására. Ezért a tükörszoba csupán a testet, a gondolatokat, ismereteket és a benne levő személy teljes tudását másolja át, de a személyiségét nem érinti. A tüköralany nem lesz más, mint egy ugyanolyan tudású, de lelketlen mása a szobában tartózkodónak. A tüköralanyok nem életképesek, a személyiség teljes hiányában néhány napon belül összeomlanak. Lehetne életképes alanyokat is létrehozni, de ez veszélyes lenne arra, akit tükröznek, mert belső énjét, mely független az anyagi világtól, és senki sem tudja hogyan, de az agy segítségével érzelmek formájában nyilvánul meg, meg kellene osztania egy időre tükörpárjával, míg saját ismereteket nem szerez. Mikor a tüköralany már kellő saját élettapasztalattal rendelkezik, akkor eredetijének sebészeti úton vissza tudná adnia énjének hiányzó darabját, és ő az új tapasztalatokra alapozva kialakíthatna egy eredeti, új személyiséget. Ez azonban egyetlen kirívó esettől eltekintve sosem valósult meg. A folyamat túlságosan kockázatos, de első sorban etikai okokból nem kísérleteztek a tüköralanyok életben tartásával. A tükrözés folyamán eredetileg a tükrözött alanyt el kellene nyelnie a tükörsíknak, és visszaadnia annak tökéletes, teljes mását. Ez azonban gyilkosság lenne az eredetileg tükrözött személlyel szemben még akkor is, ha a tüköralany teljes mértékben megegyezik a tükrözött alannyal.

            Nubira a tükörszobában várta, hogy végre szembeállhasson önmagával. A fal szétnyílt, és a mögötte lévő teremből élő és lélegző tükörképe nézett vele farkasszemet.

– Mit bámulsz annyira? – kérdezte szemrehányóan a másolat.

– Kezdjük! – Nubira ki akart bújni a beszéd terhe alól.

– Képes voltál létrehozni önmagad csupán az előmeneteled érdekében?

– A világ, amiben élünk, megkövetel tőlem ennyi áldozatot.

– Ki hozza itt az áldozatot? Ismerlek! Tudom, hogy milyen a világod! Tudom, mire kellek! Kereshetsz okot, mondhatod, hogy logikus és felelős döntés, de nézz a szíved mélyére! Nem veted meg magad ezért? Hitvány féreg vagy! Nem tudsz különbséget tenni jó és rossz között!

– Pont te beszélsz? Hisz neked még lelked sincs, hogy mersz engem felelősségre vonni?

– Biztos vagy abban, hogy egy ilyen alaknak, mint te, van lelke? Meg fogok miattad halni! Miért ne gyűlölhetnélek?

– Sajnálom, de ez fontos. Az Egyesült Galaxisok már nem olyan egységes, mint régen. Akik ma a barátaink, azok holnap az ellenségeink lehetnek.

– Attól, hogy sajnálod, én még halálra vagyok ítélve. Ne fárassz azzal, hogy elmondod nekem ugyanazt, amit én is tudok. Magadat próbálod megnyugtatni a hozzám intézett szavaiddal.

Nubirának rosszabb volt szembe néznie önmagával, mint ahogy gondolta. Igyekezett felkészülni rá, magába nézett, megkereste gondolatainak legmélyebb gyökerét, de ezzel csak jobban megismerte önmagát, és így alteregója is jobban ismerte őt. Tükörképe nem rendelkezett érzelmekkel, csupán a haláltól való félelme ébresztett benne gyűlölethez hasonló érzést, de ez nem volt egyéb, mint életösztön. Puszta kézzel estek egymásnak. A harc eleinte egyenlőnek tűnt, de Nubira alteregója hamar átvette az irányítást. Nubira csak védekezett, képtelen volt kitalálni saját tükörképének észjárását.

– Mi van, hős Nubira? Nem bírod az iramot?

– Hogy lehetsz jobb nálam? Hisz ugyanolyanok vagyunk.

– Jobban ismerlek. Ki tudom számítani minden lépésed. Csak az erődre és a reflexeidre támaszkodhatsz. A meneküléssel gyorsabban fáradsz, mint én.

– Te akkor is meghalsz, ha engem megölsz!

– Hülye! Azt hiszed, hogy becsaphatsz! Hiszen te jöttél rá, és nem én. Ha legyőzlek, és átrakatom magamba agyad azon részének egy kis darabkáját, amely a személyiségedért felel, akkor életben maradhatok.

Ahogy ezeket a szavakat kimondta, a fal ismét szétnyílt, és kilépett egy újabb hasonmás.

– Ez meg mi? Hogy lehet? – zavarodott össze Nubira.

– Szerencse. Az én szerencsém – mondta az új tükörmás.

– Kezdettől fogva ketten voltatok? Miért nem támadtatok rám egyszerre?

– Összetévesztettük volna egymást. Te már lihegsz, és is megsérültem, ő pedig még ép. Így tudjuk, hogy ki kicsoda.

– Már te is elfáradtál. Ugye tudod, hogy meg fog téged ölni.

– Lehet, hogy csak egy maradhat. Az nem számít, hogy én vagy ő, csak az számít, hogy ne te legyél az.

Újabb küzdelem vette kezdetét, immár kettő az egy ellen, de Nubira még is tudta tartani magát. Nem tudta, hogyan lehet két hasonmása, de abban biztos volt, hogy lélek nélküli énjei nem csak az ő, de egymás gondolataiban is olvasnak, aminek következtében támadásaik a legkifinomultabban összehangolt csapatmunka műremekei. Már fel akarta adni, amikor hallotta, hogy be akarják törni az ajtót, ezért maradék erejét összeszedve igyekezett annyi időt nyerni, amennyit csak tudott.

            Mikor a katonák berontottak, a teremben három félholtra vert Nubirát találtak. Mivel eszméletlenek voltak, nem tudtak agyszkennt készíteni, hogy kiderüljön, melyik az igazi. Abban reménykedtek, hogy néhány napon belül úgy is meghalnak a másolatok. Három nap múlva a háromból kettőt a doktor halottnak nyilvánított és az életben maradt Nubira magához tért.

– Hogy lehetett két másolatom? – kérdezte parancsnokát.

– Egy szupernóva energiahullámai akkor értek ide, amikor téged tükröztek, és hirtelen megnőtt a tér energiasűrűsége. A fal túlsó oldalán a tükörörvény akaratlanul beindított még egy tükrözést, és követve az eredeti programot, létrehozott egy második alteregót. Mivel a tükörszobában nincs kamera, csak későn jöttünk rá, hogy mi történt.

– Mi lett a másik kettővel?

– Meghaltak.

– Tehát akkor már biztosak abban, hogy én vagyok az eredeti.

– Igen, te vagy az igazi. És te vagy a legjobb. Az ember egyetlen önmagával is alig bír elbánni, te pedig képes voltál kettővel végezni.

– Nem végeztem velük, csak kitartottam, amíg kellett. Elbuktam a próbát. Többé már nem leszek képes felülmúlni önmagam. Uram! Ön hogyan győzte le hasonmását? Most, hogy már én is jártam odabent, elmondhatja.

– Az én időmben még nem volt kötelező végigcsinálni, ha úgy éreztük, hogy nem vagyunk rá képesek, és nem voltam felkészülve arra, hogy meghaljak a próba sikeres teljesítéséért. Akkoriban csak magammal törődtem, az életem volt a legfontosabb dolog. Amikor szemben álltam önmagammal, gyengébb voltam, mint a tükörképem. Ő pont olyan volt, mint én, de nem voltak érzései. Kihasználta a helyzetet. Az én gondolataim nem csak az ő, de a saját elemzésemre is irányultak, ezért a harcban jobb volt nálam. Az egyetlen fegyverem ellene a lelkem volt, amit sosem láttam, talán nem is hittem, hogy van ilyen. De akkor úgy éreztem, hogy hátráltat, és feltettem a kérdést, mi hasznom van belőle, ha lélek nélkül ugyanaz az ember jobb, mint amilyen én vagyok? De akkor arra is ráébredtem, hogy lélek nélkül mit ér, ha jobb vagyok. Az ad értelmet mindennek. Lélek nélkül nem különbözünk a szélben szállingózó homoktól. Amíg élsz, lebegsz, de mikor már nem, akkor semmit sem teszel. És ha nincs szél, a homok nem mozog, és ha nincs lélek, akkor létezésünk épp oly értelmetlen, mint a homoké, mert nem a homok, ami él, hanem a szél, és én sem éltem eddig egy percet sem. Éltem, de életem, nem volt egyéb, mint az élet megnyilvánulása, és nem az enyém, nem az én személyemé. Ekkor olyat tettem, amilyet azelőtt még soha. A lelkemért harcoltam kockára téve az életem. Harc közben fejlődtem tovább régi valómnál, és már nem voltam egyforma alteregómmal. Hagytam, hogy közel jöjjön, hogy elvehesse az életem, és mikor megsebzett, én is megsebeztem őt. Nem számított arra, hogy lemondok az életemről csak azért, hogy legyőzhessem. Az értetlenség, ami kiült a szemére, miközben egyre merevebbé vált a tekintete, magával vitte régi énemet, és teljesen új emberként léptem ki a szobából. Ez egy olyan tapasztalat mindenki számára, aki vállalja a kockázatot, ami teljesen megváltoztat. Ezért vagyunk mi emberek a legjobbak a csatákban, és ezért tudtuk létrehozni a galaxisok szövetségét.

– Azt hiszem, hogy mégsem ismerem önmagam.

– Mindenki csalódik, de idővel te is levonod a következtetést, és másodjára biztos sokkal jobb lesz. Hiszen két ellenféllel néztél szembe, és túlélted. Te leszel minden idők legnagyobb flottavezére.

– Lehet, hogy győztem, de az új alteregóm már tudná, hogy miért. Rájöttem, hogy küzdelem közben kell változnom, fejlődnöm. Csak így élhetem túl. Ezt viszont új énem is tudná, és számítana rá. Jobban ki tudná számítani a lépéseimet, mint én, mert neki nem lenne lelke. Nekem viszont van, és ha tudnám, hogy győzni fogok, akkor sem akarnék életre kelteni egy olyat, mint én, hogy aztán meghaljon.

– Azt mondják, hogy az alteregók nem emberek, de aki találkozott a sajátjával, az többé már nem érzi magát embernek. Érdekes, hogy lelkünk miatt nem érezzük magunkat embernek lelketlen énünkkel szemben, miközben az tesz minket emberré. Nem tudjuk értékelni azt, amink van, mindaddig, míg nem szembesülünk a hiányával. Az alteregók a semmiből keletkeznek, a semmihez tatoznak, és oda is térnek vissza. Nem emberek ők, inkább démonok, akik megkínoznak minket, de ha képesek vagyunk szembeszállni velük, és le tudjuk őket győzni, akkor örökre megszabadulunk tőlük.

– Mi keltjük életre ezeket a démonokat. Ha mi nem akarnánk, sosem léteznének. Nem szabadulhatunk meg hibáinktól általuk. Úgy születnek, hogy tisztában vannak rövid létük értelmetlenségével, ezért értelmet keresnek neki. Az egyetlen, amit megtehetnek pedig az, hogy gyűlölnek minket, és joggal. Könnyen adják az életüket azért, hogy bosszút álljanak, mert nincs is életük.

– Hibáink láthatóvá válnak a számukra, de igaz, hogy némelyiktől még így sem tudunk megszabadulni. Csak azok élik túl ezt a próbát, akik képesek tanulni a leckéből. Mi mind másak vagyunk, de hasonlóan látjuk a dolgokat. Olyasmiket tudunk, amiket az iskolában nem tanítanak, és önmagunk által jobban ismerjük az ellenséget, mint ők saját magukat. Látjuk a korlátaikat, amit ugyanaz a tudatlanság emel előttük, amit mi emeltünk magunk elé, amikor még nem jártunk a tükörszobában. Olyan ez, mintha önmagad áldoznád fel a többiekért, mert a lelkiismeret egy életen át kísérteni fog, és ez rosszabb a halálnál.

– Tudatlanságunk gátja, amit ledöntöttünk, vajon nem a mi érdekeinket szolgálta, nem azért volt, hogy megvédjen attól, ami a túloldalon várt ránk?

– Könnyebb volt régen, ezért ez áldozat. Eleint nehéz, később még nehezebb lesz, de egyre inkább hozzászoksz. Te is, mint én, minden gátat legyőztél, mindig többet teljesítettél, mint amit elvártak tőled, átlépted a saját határaid, és mindig boldog voltál, hogy sikerült. Most csak azért ijesztő, mert túl messzire mentél, de amit rendeződnek a gondolataid, és érteni kezded, hogy hova jutottál, meg fogsz nyugodni.

– Fáradt vagyok. Nem sokára indul a gépem.

– Hallom a doki is veled fog menni.

– Igen, együtt megyünk majd horgászni, ha hazaértünk. Születése óta ismerem.

– Akkor törjön a bot, vagy mit is kell ilyenkor mondani, és jó pihenést.

Két nappal Nubira távozása után a doktor kábultan ténfergett a folyosón. A boncasztalon tért magához lábujján egy Nubira 2 feliratú cédulával. Az igazi Nubira tetszhalott állapotban lepedővel letakarva feküdt az egyik ágyon ugyanabban a teremben. Mindkettőjük fején volt egy apró vágás, melyen keresztül eltávolítottak némi agyszövetet, ezzel megfosztva őket személyiségük egy apró részétől. A felvételeken Nubira és a doktor többször ki és beszálltak a gépbe. A parancsnok végül két Nubirát és két doktort számolt meg. Egyikőjük feje sem volt bekötözve, valószínűleg a beültetést később, biztonságos környezetben fogják elvégezni. Az ál Nubirák a doktort bekényszerítették a tükörszobába és két másolatot készítettek róla, hogy egymásnak is beültethessék az életben maradáshoz szükséges személyiség darabokat. Senki sem tudta biztosra megmondani, hogy a tüköralanyok képesek lesznek-e életben maradni, de egy darabig biztos életképesek lesznek. Mire kiderült a szabotázs, a tükrözött alanyok bankszámláinak kétharmada már hiányzott. Az ügyet hadititokként kezelték, Nubira a teszten elbukott és nem lett belőle flottaparancsnok.

Záptojás elmélet

Simon Lehel Zoltán – Záptojás elmélet

            Az ember minduntalan kutatja az idők kezdetének pillanatát, a Föld keletkezésének körülményeit, és keresi az evolúció azon lépését, melynek következtében gondolkodó és eszközhasználó életformává vált.

            J. T. Kukk, a Grant Univers kutatóhajó kapitánya

Bevezető

Az Ősrobbanás ezen jelentés érkezésének pillanatától számítva ”egészen pontosan” tizenhárom és fél milliárd éve történt. A Nagy Pukk után az anyag gócokba tömörülésének következtében alakult ki az a rendszer, amit ma világmindenségnek nevezünk. Bolygónk kora, melyen élünk ugyanezen pillanatban négy és fél milliárd éves. Mivel az idő függ a gravitációtól, sebességtől és gyorsulástól, feltételezhető, hogy a mindenség minden apró pontjának, minden egyes pillanatában eltérő mértékben telik az idő. Tehát a legalapvetőbb kritérium, az eltelt idő meghatározása ezen okból lehetetlenné válik még az Idő számára is, amennyiben megszemélyesítjük, és magunkhoz hasonló gondolkodó lényként tekintünk rá.  A Föld keletkezésének folyamatai és azok idejének pontos meghatározása, mi tagadás emberi szemszögből nézve amúgy is teljesen jelentéktelenek. A mindenségen túl végzett kutatás által igazolt valóság minden bizonnyal a vélemények szerint csak rossz tréfaként lesz számon tartva. Az biztosra vehető, hogy ezt a kilövés napjáig nem fogják megosztani a nyilvánossággal, mert ha úgy lenne, akkor tudnék róla. Mégis azon okból kifolyólag, hogy ez az üzenet a jövőből érkezik, valószínűleg némi érdeklődést mégis fog kelteni. Arra kérném a kor gyermekeit, hogy 2157-ben tegyék közzé ezt az üzenetet. Korábban ne, mert akkor fent áll a veszély, hogy a küldetés előtt értesül a világ az információról, és akkor nem lesz ok, amiért véghezvigyék ezt a roppant költséges felfedező expedíciót, ami anomáliához vezetne. Engem pedig még az előtt ítélnének alkalmatlannak a feladatra, hogy jelentkeznék rá.

Történelmi áttekintés

2079-ben Föld körüli pályára állították a Visual Infinity 01 űrteleszkópot, amivel addig soha nem látott távolságokra lehetett ellátni. A készülék hatósugara nagyobbnak bizonyult, mint a rendelkezésre álló tér. Ebből kifolyólag felmerült annak a lehetősége, hogy elutazzunk a végtelen határához.

2156-ban fellőtték az egy fős legénységű Grant Univers kutatóhajót, hogy kísérletet tegyen az univerzum határának felfedezésére, nem hivatalosan pedig arra, hogy megpróbálja kideríteni, hogy mi van a mindenen túl. Rakományában helyet kapott egy még modernebb űrteleszkóp, a Visual Infinity 02. Mivel az utazás több, mint kétmilliárd évig tartott, ezért a kutatások eredményeit e-mailben továbbítom a múltba, ami három különböző okból 2011-ben kell megérkezzen. Az egyik ok, hogy korábbi időpontban nem lennének képesek észlelni az üzenetet. A másik, hogy korábban senki sem tudná elfogadni a tényeket, mert túlontúl meghaladja a fiatalabb emberi elme információ feldolgozó képességének tűrő határát. Az utolsó ok pedig, hogy nem áll több energia a rendelkezésemre, amivel korábbra küldhetném az üzenetet.

A vizsgálat rövid leírása

Érkezésem után teleszkóppal letapogattam a teljes világot, és háromdimenziós grafikai mátrixba rendeztem a képmozaikokat. Ezek után kísérletet tettem arra, hogy átlépjem a határt, ami elsőre nem sikerült. Mágneses mezőt generálva úgy polarizáltam az űrhajó testét, hogy a raktér rész álljon a határ felé, és ekkor sikerült a gépet valamelyest átjuttatni a téren (magyarázat1). A teleszkóppal feltérképeztem a külső teret, és összevetettem azokkal a mozaikképekkel, amiket már készítettem. Hibátlanul összeillet, csak a közeg változott. Az összes adatot egyesítve döbbenten tapasztaltam, hogy a gigászi mindenség lekicsinyített egysége egy pince képét adja. Tovább vizsgáltam a tömörített makro képeket, és az óriás részletek értelmet nyertek.

Eredmények tárgyalása és kiértékelése

Azt figyelembe véve, hogy a rendszer, amit zártnak tekintünk, valójában nyílt, a távolságok, halmazállapotok, frekvenciák és minden egyéb a szuper makro rendszerhez viszonyítva egyre jobban eltér és megváltozik, ahogy távolabbra igyekszünk tekinteni. Minél messzebbre nézünk az űrben, annál jobban, mondhatni exponenciálisan csapjuk be magunkat. Ez parányi méretünkből adódik. Az általam pinceként azonosított mindenségben talált tárgyak méreteinek összehasonlításából - feltételezve, hogy a mi világunk méretarányos mása - hozzávetőlegesen tíz a mínusz tizenkettedikenszer kisebbek vagyunk, mint a külső világban számolt egy méteres méretarány (magyarázat2). Ugyanebből a kis méretből adódik, hogy számunkra az idő körülbelül tizenkétezernégyszázszor gyorsabban telik, mint a makro valóságban (magyarázat3). Abból kiindulva, hogy én az időnek ezen gyors ritmusában élek, a kinti és belső valóság egységét egy megfagyott pillanatnak érzékelem, mert olyan lassan telik számomra a külső idő, hogy nem is észlelem. Ez a teljes emberiségre vonatkoztatva azt jelenti, hogy nem kell törődnünk azzal, hogy mi történik az univerzumon kívül, mert számunkra olyan lassan mennek végbe az ottani folyamatok, hogy nem sok hatást gyakorolnak ránk.

A közeg, ami az univerzum, lényegében nem más, mint egy szupradimenzionális beázott pince, amiben égve felejtették a villanyt. A makro méretekben vett világítás azonban gyenge, és a mocskos víz nem sokat enged át a halvány fényből, ezért az űrt sötétnek véljük, és határtalannak. Az égő fénye megcsillan az üvegeken, és mi ezeket véljük csillagoknak. A vízben úszó krumplihoz hasonlító tárgyak a bolygók, a meteoritok pedig paszulyszemek. Ami a Földet illeti, ebből a távolságból az analízis alapján egy záptojásra hasonlít. Valójában jóval kevesebb csillag van, mint amennyit látunk, ezek csupán egyszerű tükröződések. A tér határtalansága a már említett exponenciálisan növekvő hiba miatt van, ami a nagy távolságok esetében egyre csak növekszik (magyarázat4).

Szupradimenzionális, soha nem bizonyítható záptojás elmélet

Megjegyzés: a levezetés nagyban hasonlít a saját pincém beázásának körülményeihez, ezért a hasonlatok, melyekkel élni fogok, földiek.

Földünk négy és fél milliárd évvel ezelőtt nem született, hanem kloákán keresztül ki lett tojva egy szupradimenzionális lény tojásaként, melyet tyúkkal azonosítok. Egy másik szupradimenzionális állat, amit nosztalgiából az én tojás tolvaj kutyámmal helyettesítek, volt az, akinek köszönhetően esélyt kaptunk az életre. Ez a göndör szőrű kiskutya ellopta a tojást a ketrecből, és elrejtette a pincében. Fél éves kutyapszichológia tanulmányaimra, és saját kedvencem esetére alapozva feltételezem, hogy ez a szupradimenzionális kiskutya kölyök korában baromfik között nevelkedett, és ezért saját magát tyúknak tartotta. A tojást azért lopta el, mert ki akarta költeni. A pincét végül bezárták, a kutya kint maradt, a tojás megzápult és a vízvezeték eltörhetett. A pince megtelt vízzel, és a ládák tartalmai úszni kezdtek benne.

Az élet a tojás tápanyagából fejlődött ki. A héját kis méretünkből kiindulva laza légkörnek tekintjük. Valószínűleg nem olyan kalcium alapú, mint a piaci tojás, mert szupermakro molekulák alkotják. A nagy földtörténeti korok nem egyebek, mint a tojást ért hatások helyváltoztatásának pillanataiban. Az Archaikum ideje a tojás ketrecben tartózkodásának felel meg. Az Algonikum idején a kutya szájában volt, a kambriumban elgurult a pincében, az Ordovíciumban történt a csőtörés és egészen a Perm időszakig tartott, amíg a tojás be nem állt jelenlegi pincében elfoglalt helyére. A Triásztól a Kréta időszakig történt a zápulás. A nagy katasztrófák idején a polcok tartalma hullott le, hol távolabb tőlünk, hol közelebb, esetleg pont ránk. Az élet kialakulásával és elterjedésével egyetemben a tojás élő bolygóként értelmezett rendszerében az idő folyamatosan gyorsult, ebből adódik az, hogy a régebbi korokat sokkal hosszabb periódusoknak véljük, mint az utánuk következőket.

Követkztetés

Mi valóban abban a rendszerben élünk, amit elképzelünk magunknak, bár az nagyban nem létezik, és az igazság az, hogy az élet egy tojás zápulásának biológiai folyamata a szupradimenzionális térben. Talán a szupradimenzionális élet sem egyéb, mint egy ultraszupradimenzionális záptojás, és talán a mi valóságunk is teret ad egy néhány hetes záptojásnak, melyben számunkra észrevehetetlen életformák a saját valóságukban évezredeket élnek meg. Az sincs kizárva, hogy az én hajdani pincémben megzápult tojás ad otthont az emberiségnek.

magyarázat1 – határfelületi feszültségre gyanakodtam, a hajóra részecskeként tekintettem, és ezt polarizálva úgy álltam be az univerzum felszínére, mint egy poláris molekula egy pohár vízben, melynek egyik fele elmerül benne, másik fele pedig a felszínhez tapad.

magyarázat2 – figyelembe véve az üvegek, a polc, a lépcsők, a tojás és minden egyéb tárgy méretét, egymáshoz viszonyítva őket, meghatároztam az egy méternek megfelelő távolságot a makro világban. Ezek után a tojás és az ember egymáshoz viszonyuló méretéből végül arra jutottam, hogy sejtek biológiai alkotóihoz hasonló méretekkel rendelkezünk, ami nem egyéb, mint a pikométeres tartomány, ami a méter tíz a mínusz tizenkettedikenszerese.

magyarázat3 – az én érkezésem nagyjából tizenöt és fél milliárd évre tehető az Ősrobbanástól. A földi körülményeket alapul véve kiszámoltam, hogy a pincében két hete állhat a víz. A szupradimenziós két hét és az általunk észlelt tizenötmilliárd év arányából kapható meg a számunkra észlelt idő makro időhöz viszonyított periódusok száma.

magyarázat4 – a távolra való tekintés esetében fellépő exponenciálisan növekvő hiba hasonló a párhuzamosan futó sínekhez, melyeket a távolban úgy látunk, hogy összeérnek.

            Figyelmeztetés

        Észleltem egy csőhöz hasonló formát, ami feltételezhető, hogy egy szupradimenzionális pompához csatlakozik. Ennek figyelmében, ismét földi értékeket alapul véve feltételezhetően két milliárd év múlva el fog tűnni az univerzum. 2011-es dátumhoz igazítva még van négy milliárd év az univerzum összeeséséig.

            Megjegyzés

         Az Ősrobbanás pillanata a pincében levő víz szivattyúzásának ideje lehet, ami a vezetéken keresztül ért el a repedésig. A Nagy Összeomlás pedig az a pillanat lesz, amikor kiszivattyúzzák a pincéből a szupradimenzionális vizet. A legnagyobb fehér lyuk maga a csőrepedés, ezen kívül még vannak kisebbek, amik további szivárgások lehetnek. A fekete lyukak pedig rések, amelyeken kisebb-nagyobb örvényhatás következtében a víz elfolyik. Számomra hasztalan a hazatérés gondolatával foglalkozni, mert két milliárd év múlva érnék vissza a Földre, és addigra már nem fog létezni az általunk ismert tér. Talán már mostanra is kihalt az emberiség.

            U.I.

         Bővebben nem részletezem a felfedezésem, mivel úgy sem vennék semmi hasznát, és valószínűleg mostanra őrültnek tartanak az olvasottak miatt. Könnyedre véve a témát mindössze modellnek használtam az elázott pince esetét, de innen nézve ijesztő a hasonlóság egy igazi pincével. Búcsút nem veszek, hiszen kétmilliárd és másfél évszázaddal tovább fogok élni, mint akárki 2011-ből.

            Élve a feltételezéssel, hogy én vagyok fajom utolsó példánya, szebb jövőt kívánok az elmúlt generációknak!

J. T. Kukk kapitány a Grant Universről

Felejtés

Simon Lehel Zoltán – Felejtés

A tölgy árnyékában ájultan hevert egy bőrruhába öltözött alak. Miután magához tért, nem emlékezett semmire. Lábainál kövekből kirakott nyíl mutatott irányt az ismeretlenből az ismeretlenbe. Végignézett magán, megvizsgálta felszerelését, mely egy kötélből, bronzkésből, illetve egy puha fakéregből és füvekből fonott tarisznyából állt. A kis zsákban egy bőrdarabra festett térképet talált, mely emlékeinek hiányában használhatatlannak bizonyult.

Elindult és megpróbált emlékezni. Olyan képek villantak elméjébe, melyek ismeretlenek voltak a számára. A levelek zizegtek a szélben. Egy tisztáshoz ért. Elővette a térképet, de a hely nem volt rajta. Kezdett alkonyodni, a szél elállt, és az emlékek nélküli rőzsét gyűjtött a tűzrakáshoz. A bokrok megremegtek, mintha egy állat iszkolt volna odébb, de a bőrruhás semmit sem látott. Az éj csendes volt, az ég csillagos, és a vándor álomba szenderült.

Reggel arra ébredt, hogy ruháján kívül mindene eltűnt. Az álmosság azonnal elillant szeméből, és idegesen nyomok után kezdett kutatni. Ruhafoszlányt talált a bokor tövében, majd az erdő avarjában újabb nyomra lelt. Valami derengeni kezdett a múltból. Emlékei jó részével nem tudott azonosulni, de sejteni vélte, hogy milyen világban él.

Egy barlanghoz ért. Kitaposott út vezetett a szikla mélyébe. Bottal a kezében óvatosan megközelítette a nyílást, melyből emberi hang szűrődött ki, de nem beszéd, csak nevetés és morgás. A félhomályban lopva suhant faltól falig, és emlékeinek hiányában elszörnyülködve látta az állat módjára viselkedő embereket. Cafatokban lógó ruháikban utánzó koszos majmoknak tűntek. Hirtelen valódi beszédre lett figyelmes.

– Eresszetek, ti szerencsétlenek! Hagyjatok! – A visszhangzó barlangban nem tudta, hogy honnan jött a kiáltás. Mélyebbre lopódzott, és meglátott egy hasonló öltözetű embert, akit vihogó gyerekek piszkáltak. A lábát fájlaló fogoly lánccal egy odavonszolt fatörzshöz volt kötözve. A vándor félt, de úgy érezte, hogy cselekednie kell. Újabb emlékfoszlány szállta meg, és engedelmeskedett a belső hangnak. Előugrott a kőtömb mögül, és szétcsapott a kölykök között. Miközben kiakasztotta a láncot helyéről, egy kő suhant el arca előtt. A támadás hasonló viszonozása után az egyik gyerek fájdalmasan felsikoltott. A kis vadak a kijárat felé rohantak, és ő az ismeretlenre nézve tanácsra várt.

– Segíts fel! Fáj a lábam, egyedül nem tudok kijutni. Menjünk a másik járaton. Ott nincs senki.

Bal kezében a bottal, jobbal átkarolva a sérültet, erősödő felnőtt üvöltések közepette kifelé bicegtek.

– Mik ezek?

– Olyanok, akik már régen elfelejtették, hogy ők is emberek – válaszolta a segítségre szoruló.

A barlangból kiérve a fák közé igyekeztek. Már majdnem elnyelte őket az erdő, mikor az első üldöző a barlangból kiérve észrevette, merre menekültek.

– Terk! Tegyél le. Meg kell küzdened velük. Használd a botod és emlékezz.

Az idegen ismerte megmentőjét. Terk nem emlékezett, de ösztönösen érezte, hogy mit kell tennie. Támadóállásban üldözői felé fordult. Botját markoló kezei maguktól mell és borda magasságba emelkedtek. Négy üvöltő vadember érkezett. Egy pillanatra meglepődtek a szembe néző ellenségtől. Terk, élve a pillanattal, a hozzá legközelebbihez rohant, botjával arcon csapta, majd bordái közé szúrt, a megtántorodott áldozat alól kirúgta lábát, és az fél térdre rogyva tarkójára akkora ütést kapott, hogy elájult. A másik három bátortalanul közelített felé, ő azonban nem hátrált. Rájuk ordított, és botjával feléjük suhintva meghátrálásra késztette őket. A támadók szétszóródtak, és körülvették a harc tüzétől izzó Terket. Egyikük a háta mögé kerülve karjánál lefogta, és miközben a bot leesett, a másik kettő felé ugrott. Terk a helyett, hogy feszülten rúg-kapálózni kezdett volna, karjait befelé fordította, térdét melléhez rántotta, kissé kicsúszott a szorításból, ekkor kezét a magasba lendítette, a támadó végtagjai szétnyíltak, és ő könyökkel erősen gyomorszájon vágta a mögötte állót, aki az ütéstől összecsuklott. Miközben lehajolt botjáért sarokkal olyan erősen rúgta állon támadóját, hogy az ernyedve a földre hanyatlott. Egy bukfenccel kitért a szemből jövő támadás elől, botjával a vad horgas inára vágott, kinek térdei megrogytak, és fejére akkora ütést kapott, hogy a bot kettétört. Terk, kezében maradék botjával, dühödten fújtatott az utolsó támadóra, de az rémületében inkább az erdő rejtekébe menekült, és magára hagyta társait.

A sebesült összecsapta tenyerét, és gratulált a hibátlan akcióhoz. Terk eldobta az összetört botot, és társával elhagyta a harc helyszínét.

– Szóval Terk! Ez a nevem? Ismersz? Ki vagy te? És mi volt ez?

– Azt hiszem, ismerlek, de nem tudom, hogy én ki vagyok. Valahonnan emlékszem rád, és arra, hogy a világban vannak, akik emlékeznek dolgokra, és vannak, akik semmit sem tudnak múltjukról. Ezek az elállatiasodott emberek elfelejtettek mindent, ami valaha emberré tette őket.

– Mi vagyok én? Harcos? – közben Terk a sérült lábát nézte.

– Szerintem emlékező vagy. Én is az volnék. Talán a harci tapasztalat nem is a tied. Valaki más emlékei lehetnek, mindössze előjöttek, mikor szükség volt rá. Óvatosan! Ez fáj.

– Szerencséd van. A csont nem tört el csak rendesen megrepedhetett. Azt hiszem, az emlékeink idővel vissza fognak térni.

– Mit kerestél a barlangban?

– Ezek a dögök álmomban kiraboltak. Követtem a nyomaikat, akkor még nem tudtam, hogy mik ezek.

– A tarisznya! Ellopták? A térkép is benne volt? Nem tudom, miért, de fontosak!

– Benne. De nem értem, engem is elkaphattak volna, mint téged. Miért nem tették?

– Biztos csak egy gyerek volt. Vissza kell szereznünk a dolgaidat.

– Miért olyan fontos az a térkép, és hogy szerezzük vissza? A barlang tele van vademberekkel. Nem hiszem, hogy könnyű lesz újból belopózni.

– Nem emlékszem, hogy hova vezet a térkép, de érzem, hogy fontos eljutnunk oda. A vadakkal köthetünk üzletet. Ide fogják adni maguktól, csak valami finom étel kell cserébe.

– Étel szempontjából mi sem állunk valami jól. Amíg meggyógyulsz, kitalálunk valamit. Vadásznunk kéne, de nincs fegyverünk, se szerszámunk.

– Akkor marad a régi módszer. Követ kell pattintanunk. Hozz botokat és fakérget.

– Isum! – kiáltott fel Terk.

– Mi az, hogy Isum?

– Ez a neved. Már érzem, hogy ismerjük egymást. Biztos együtt kerestük a célt.

Isum és Terk pattintott kövekkel fakérget szálalt, hogy kötelet és hálót fonhasson, és hasított végű botokra hegyes kavicsokat érősíthessen. Miután Isum meggyógyult, vadászni mentek. Egy szarvascsordát megrémítve, zajongva kezdetleges csapdáik felé tereltek, és sikerült egy ünőt elejteniük. Nagyon örültek a zsákmánynak. Lábainál összekötözték, és egy rúdra akasztva a barlanghoz cipelték. A vademberek emlékeztek rájuk, és hangos kiáltásokkal nyilvánították ki nemtetszésüket. A prédát a földre helyezték, és igyekeztek megértetni, hogy a béke jeléül hozták. Gyanakvón megközelítették a húst, majd vérszagot kapva megfeledkeztek a jövevényekről, és körbevették az ingyen lakomát. Isum és Terk fáklyákat gyújtottak, és bementek az üres barlangba, hogy megkeressék ellopott tárgyaikat.

– Ide nézz! Vas kés. Nekem csak egy puha bronzom volt. Vajon honnan szerezhették? Nem is használják, fogalmunk sincs mire jó – Terk szánta őket.

– Mit törődsz vele? Tedd el, és menjünk, amíg lehet. A kés csak kés, de a lánc? Vajon az honnan van? – Isum azon kevés emléke, amije volt a törzsről, megvetéssel töltötte el. Terkben viszont jóvátételt követelt lelkiismerete, mert úgy kiosztotta a tudatlanokat. Rágta magát, hogy talán elég lett volna csak rájuk ijeszteni. Mentségére azt hozta fel, hogy semmire sem emlékezett, és valójában csak önvédelem volt az egész.

Gyorsan összeszedték holmijukat, sőt még többet is annál. A vadak szép és hasznos zsákmányt halmoztak fel. A barlangból kiérve Terknek majd megszakadt a szíve látva, hogy marakodnak a nyers élelmen. Isum menni akart, a tervben nem szerepelt, hogy pátyolgatni is fogják ezeket az ostobákat, de Terk nem engedett. Tüzet rakott, fáklyával elkergette a tépelődőket a hústól, hogy vághasson egy jókora szeletet, félig átsütötte, a talált sóval megízesítette, és megkínálta vele a legerősebbet. Az gyermeki áhítattal csámcsogva befalta az egészet, és miután jóllakott, engedte a többieket is, hogy egyenek. A két vándor végül tovább időzött, mint gondolta, és két hét alatt megtanították őket vadászni, tüzet gyújtani, sütni, a patak vizében lemosdatták őket, és ruháikat rendbe szedték, hogy visszanyerjék emberhez méltó külsejüket. Meglepően gyorsan tanultak, mintha már ismerték volna a szokásokat, amiket elég mindössze feleleveníteni. Miután a jövevények javítottak a törzs életszínvonalán, tovább álltak, hogy megkeressék elfeledett céljukat. A barlangi emberek szomorúan engedték el őket, már nyoma sem volt a régi vadságnak, szemükbe könny csordult, és emberi melegséggel búcsúztak el az emlékezőktől.

– Ugye tudod, hogy a következő felejtés idején megint állatokká vedlenek? – Isum szemrehányóan tette fel a kérdést Terknek.

– Tudom. De a következő felejtésig még van másfél év. Addig legalább emberként élhetnek. És ki tudja, lehet, hogy még visszajövünk hozzájuk.

            A térkép egy ősi kőházba vezette őket. Még mindig nem tudták, hogy miért kell eljutniuk a megjelölt helyre, de küldetésüknek érezték, és egyre rosszabb gondolatok kerítették hatalmukba elméjüket. Emlékeik megsokasodtak, de a leglényegesebb dolgokat még mindig sűrű homály fedte.

            A kőház egyik emeleti szobájában egy betört koponyájú csontvázra leltek. A falon horpadásra lettek figyelmesek. Megkopogtatták, üresen kongott. Terk ütésére korhadt deszka porlott szét. Az üregből kivett fémládika egy tekercset tartalmazott.

– Minden bizonnyal a halotté lehetett – mondta Terk. – A pecsét a papíron olyan, mint a jel a ruháján.

– Az írás ismerős. A mi nyelvünkön van. - Úgy érezték, célba értek, és most mindenre fény derül. Isum hangosan olvasni kezdett:

Alig maradtunk. Menekülünk, és magukra hagytuk azokat, akik felejtenek. Egy közülünk üldöz minket emlékeink miatt. A gonosz útjára tért, és azt akarja, hogy elveszítsük múltunkat. Érzem a gondolatait, de még nem értem őket. Annak reményében, hogy valaki emlékezni fog az írásra, lejegyzem, hogyan kezdődött.

Elfelejtettünk mindent! Mindent, amik voltunk, akik voltunk, a nevünkre sem emlékeztünk. Azt se tudtuk, hogy honnan jöttünk, kiket ismertünk. Az ezer éves háború után történt.

Nem volt egyértelmű, hogy létezett-e a múlt, vagy a világ a születésünkkel kezdődött. Csak mesék keringtek a régi városokról, arról, hogy az emberek kényelemben éltek, hogy hogyan kezdődött az öldöklés, és hogy úgy ért véget, hogy a népek elfogytak és belefáradtak a gyilkolásba. Az emberek homályos történetek alapján próbálták megépíteni városaikat. Ekkor történt meg először, hogy a Nap elsötétedett. Mintha megállt volna az idő. Mikor újra felragyogott, mindenki úgy ébredt, hogy elfelejtette a harcokat, és nem emlékezett addigi életére. A romok alá temetett elszenesedett csontok baljós jelként hatottak az emléknélküliekre, de a félig felépített házak reményt adtak a múltról semmit sem tudó zavarodott ártatlanoknak. A pusztulást látva áldásnak véltük, hogy emlékek nélkül kezdhetünk egy tiszta, új életet.

            Mikor a Nap másodjára is elsötétedett, az addigi emlékek újból elvesztek. Akik azelőtt együtt éltek, ismeretlenekké váltak egymásnak. Rövid múltunk nyomait keresve ismét újrakezdtük. Egyesek képesek voltak beletörődni, mások elhidegültek társuktól, és nem hajszolták tovább elfeledett életüket.

            A harmadik Felejtés Napja után történt, hogy egy közülünk emlékezni kezdett arra, hogy a múlt nem először veszett a semmibe. Ez volt az első alkalom, hogy tudtunk valamit azelőttről. Idővel egyre többen lettek, akik emlékeztek. Az emlékek néha saját életünkből, gyakran másokéból köszöntek vissza, de olyan is volt, hogy születésünk előtti képeket láttunk. Mintha az egész világ múltja néhány ember tudatába szállt volna. Érzések és emlékek, amik nem a mieink, segítettek egyensúlyba hozni a világot.

            Mikor újra éjszakába váltott a nappal, néhányan megint felejteni kezdtünk, de a sötét elmúltával ismét mieink voltak mindenki elfeledett gondolatai és emlékei. Majd újra eljött a sötét nap, de ránk, az emlékezőkre már nem volt hatással. Az emlékek elmesélésével az emberek lassan magukévá tudták tenni múltjukat. A Felejtés Napjai miatt az egy családba tartozó emberek ugyanazon jelet viselték hímzett karszalagjukon, házaikon és egyéb tulajdonaikon. A Felejtések Napjai után mi segítettünk visszazökkenni az embereknek a hétköznapokba, a kivilágosodásokat követő káoszt megtanultuk kordában tartani.

Azon a napon, mikor az első látó meghalt, emlékeink megsokasodtak. Új vízióink lettek, mindenkinek más, de különböztek az eddigiektől. Régebbi dolgokra kezdtünk emlékezni, mint addig. Értelmezhetetlen képletek, könyvek részletei tűntek fel minden nyelven, és nehéz volt az új tudással megbirkózni.

A következő Felejtés Napján olyasmi történt, amire sose gondoltunk volna. Egy közülünk, visszaélve tudásával, elvette egy felejtő életét. Jelét kicserélte sajátjával, de ezt csak sok ciklus után tudtuk meg, mikor maradékunk egyikében emlékként bevillant, hogy mit tett. A felejtés ciklusának végéig négy látó vesztette életét. Mindegyikük halálakor újabb emlékek áradata borított el bennünket. Egyre szörnyűbb volt elviselni mások tudását, gondolatait, érzéseit, lassan megismerni a történelmet úgy, ahogy sosem írták meg. Jó és rossz emlékek vegyültek a hétköznapi dolgok közé. Voltak, akik nem bírták elviselni, és véget vetettek saját életüknek, ezzel újabb emlékek súlyával kínozva bennünket.

A felejtőkön egyre nehezebben tudtunk segíteni. Megváltozott bennünk valami. Látó társaim többsége a kéretlen tudás borzalmával nem bírt tovább viaskodni, és engedelmeskedni kezdtek minden valaha élt ember bennük élő gyarló vágyainak. Visszaélve tudásukkal és a felejtéssel, kegyetlenül kihasználták a gyámoltalanokat. Mi, akik még nem buktunk el a felfoghatatlan ismeretek terhe alatt, akartunk segíteni a világnak, de kevesen voltunk, és a magunk keresztjével sem bírtunk. A legjobb, amit tehettünk, hogy indulatainkat elfojtjuk, és nem keserítjük mi is a népeket.

Azóta sok látó odalett, továbbra is áradnak az emlékek, és nem bírom megszűrni őket. Egyiket sem tudom elfelejteni, és mindegyik állandóan kísért. Van egy emlékem az utolsó háborúból. Egy őrült a sátánt akarta megidézni, elhozni a végítéletet. Ez az őrült idézte elő a Felejtés Napjait. Még nem tudom, hogy mi célt szolgál, de abban biztos vagyok, hogy az első látónak, aki letért az erény útjáról, köze van a mostani káoszhoz.

            Az utolsó soroktól mindketten megrémültek. Az olvasottak hatására ismereteik sötét képekkel bővültek.

– A Mester küldött minket, hogy megkeressük a Felejtés Napjainak forrását. Emlékszel rá? – kérdezte Isum.

– Még mindig homályos, de biztos ettől vannak azok a szörnyű érzéseink. Vajon miért kellett ide jönnünk?

– Talán azért, mert tudtuk, hogy nem érünk célba a Felejtés Napja előtt, és ez majd emlékeztet rá, hogy hogyan tovább. Add a tarisznyád!

Isum elkezdte szétbontani a kis táskát. A fonatok közül egy aprócska bőrdarab került elő.

– Már emlékszem, hogy miért volt fontos a tarisznya – mondta Isum.

A bőr egyik oldalára egy szivárvány, a másikra pedig egy csillagok alatt ragyogó félhold volt festve.

– Biztos ezt kell megkeresnünk – mondta Terk. – Mikor a Hold túl lesz ciklusa felén, és e csillagok alatt fog állni, megvilágítja nekünk az utat végzetünkhöz.

Megkeresték a környék legmagasabb pontját, és várták az éjt, ami útjuk végéhez vezeti őket. A csillagok alá érkező félhold sugarai egy lapos szikláról távoli helyre vetültek, ahol szikrázó ragyogással jelezte: célba ért. Hajnalban a felszálló pára megtörte az ébredő Nap gyenge sugarait, és vékony szivárványt varázsolt oda, hol az éjszakai holdfény kápráztatta a vándorok szemét.

            Elindultak, merre a természet vezette őket, és remélték, hogy fel fogják ismerni céljukat. Az erdő sűrűbb volt, és a sok akadály kerülgetése kockáztatta, hogy elveszítik az irányt, de végül megérkeztek egy keskeny sziklafalhoz, melynek repedéséből parányi vízzuhatag hullott alá. A csillogás és a szivárvány a falon hűs párává töredezett cseppeken megtörő fény játékai voltak. Isum és Terk megpihentek, majd követve a talajon összegyűlő víz folyását, tovább indultak, hogy beteljesítsék sorsukat, melyben még mindig nem voltak biztosak.

            A víz eltűnt a földben. Ásni kezdtek, és beomlott alattuk a talaj. Járatra bukkantak, mely egy hasadékhoz vezette őket. Egyre kellemetlenebbül érezték magukat. Kósza emlékekkel viaskodva ereszkedtek a mélybe, és egyre nehezebben tudtak feladatukra koncentrálni. A falba vésett csatornákban szúrós kénszagot árasztó csordogáló láva altatón világította meg a teret. A csarnok közepe felé érve erősödött a fény, egyre több olvadt kőzet folyt össze, melyek egy gránitlépcső két oldalán még mélyebbre vezettek. A hőség és a gázok egyre jobban fojtogatták a mélybe merészkedőket.

A teremben egymásba forduló óriási fogaskerekek zakatoltak, melyek egy bolygókat és Napot ábrázoló számlap mutatóit mozgatták.

– Nézd! Elég, ha bedugunk valamit a szerkezetbe, és soha többé nem jön el a Felejtés Napja.

Ahogy Terk ezeket a szavakat kimondta, Isum hátulról leütötte.

– Már emlékszem Terk! A Mesternek az volt a szándéka, hogy előidézzük a legnagyobb felejtést, és nem az, hogy megállítsuk, te pedig akarata ellen akartál szegülni.

– Isum! Ne tedd! – nyöszörgött Terk a földről kábultan. – Már emlékszem, hogy a Felejtés Napja előtt azért köveztem ki magamnak az irányt, hogy célba érjek. Tudtam, hogy téged elkaptak a vadak, és ott akartalak hagyni, de miután elvesztettük az emlékeinket, minden megváltozott. Nem kell követned a… - Terket állon rúgták, és elájult.

            Isum a helyett, hogy megállította volna a Felejtés Napjának óráját, beállította, felhúzta, és időzítette. Régen gyűlölte Terket, de a Felejtés Napja után történtek miatt megszerette, és nem volt képes megölni őt. Az utolsó nagy felejtés után úgyse emlékszik többé senki semmire. Magával cipelte Terket, a gyenge kötéllel nehezen mászott vele a sziklafalon, de végül sikerült a felszínre jutnia. Gondoskodott róla, hogy ébredéskor úgy tűnjön, hogy barátok, aztán a Nap ismét elsötétedett, és mindent elfelejtettek, amit valaha is tudtak.

            Néhány évvel az esemény után egy ősz szakállú ember tett-vett a házban, amiben emlékek nélkül ébredt az utolsó Felejtés Napja után. Kevés tárgyat használt ugyan, amikről kitalálta vagy feltételezte, hogy jó lehet valamire, de a szerszámok nagy részéről nem tudta, hogy mire valók, és a betűket sem ismerte, így a könyvekből sem tanulhatott. Szegényes étrendje gyümölcsökből, gyökerekből, gilisztákból és rovarokból állt. Mindent megkóstolt, amit ehetőnek talált, és így volt képes alkalmazkodni az ismeretlen környezethez. Nem foglalkoztatták az élet nagy kérdései, egyetlen célja ösztöne volt, hogy ragaszkodjon az élethez, amíg lehet. Egy éjjel álmában megszólította egy hang:

– Emlékezz! Emlékezz! Emlékezz!

            Reggel gondolatai másképp keringtek, érdekelni kezdte a múlt, a jelen és a jövő. Elkezdett elmélkedni, amit a Felejtés Napja óta egyszer sem tett meg, mert nem volt miről, nem maradtak gondolatai, amiken rágódhatott volna. Lassan kezdett a kép kitisztulni, emlékeit visszanyerte, és újból bejárta azt a lelki utat, amit hajdanán. Ő is egy emlékező volt, egy látó, akit a múltban médiumnak hívtak. Az aggastyánt megszállták az összes valaha élt ember emlékei és gondolatai. Látta az összes jót és rosszat a világban, és úgy érezte, hogy a gonoszság mindig felülkerekedett. Nem bírta elviselni, hogy a történelem minden generációja saját pusztulását igyekezett előidézni, miközben mindenkinek ugyanaz volt a szándéka, hogy önmagának a lehető legkellemesebb életet teremtse meg. Akiknek ez megadatott, nem voltak képesek a kényelemmel úgy bánni, hogy megőrizzék jólétüket. Az a kevés igazság és szeretet, ami a világot hosszú ideig képes volt mozgásban tartani pedig olyan kevés volt, hogy egyben látva az egészet, eltörpült az önzés és esztelenség birodalmában. Gondolataiban sátáni emlékekkel találkozva az elkerülhetetlen pusztulásból egyetlen kiútnak azt látta, ha az ördög vezeti a világot. Idővel minden tudásnak birtokába került. Emlékezett, hogy a gonosz útját kezdte járni, mert azt tartotta az egyetlen lehetőségnek, ha a kevesek uralkodnak zsarnokul a tudatlan tömegeken. Meg kellett ölnie a többi médiumot, mert a tudás mindaddig nem egyesülhetett benne, míg mások is léteztek, akik fogékonyak voltak az emlékekre.

            Így történt, hogy végül a gonoszt keresve akarta önmagát megvalósítani. Hogy jutalmul kapja a világot, meg kellett mentenie. Ezért a pokolhoz fordult segítségért. Régen, még mielőtt ő megszületett, az első médium hasonló terhekkel küszködött. Kihalt belőle a szeretet, és olyan vágyak kerítették hatalmukba, melyeket bár magáénak érzett, idegenek évezredek alatt összegyűlt emlékei voltak. Minden írást ismert a nélkül, hogy egyet is olvasott volna, és emlékei közt rátalált egy olyan eltűnt, talán már nem is létező tekercs tartalmára, melyben le volt írva, hogyan lehet az ördögöt kiszabadítani börtönéből. Egy olyan helyzetet kellet megvalósítani, amiben az írás beteljesedhet. Az ördög akkor veti le láncait, mikor senki sem gondolna rá. Az egyetlen út ehhez pedig az volt, hogy senki se ismerje az ördögöt, és ezért volt szükség a Felejtés Napjainak előidézésére. A terv első próbálkozása viszont csődöt mondott. Az emberek közt sokan voltak fogékonyak az emlékezésre, és mikor mások elméje kiürült, a sok tudás szabaddá vált, és hogy egyensúlyba kerüljön a természet, azokba szállt, kiknek tudata nyitott volt. Így történt, hogy a Felejtés Napjai után sikerült fenntartani a civilizáció egy parányi szeletkéjét. Miután átszakadt a gát, már nem csak az élők emlékei, hanem a holtaké is helyet kapott az emlékezőkben. És a végzetes tudás utolérte az emberiséget, a történelem folyamán felhalmozódott rengeteg gonoszság kiütött, és előidézte a világ végét, ahogy azt sok ezer évvel ezelőtt megírták.

            A fehér szakállú agg emlékezett mindenre. Éjjel álmában újra szólt hozzá a hang:

– Emlékszel Mester?

– Emlékszem! Tudom, ki vagy. Hát kiszabadultál végre. Az én érdemem, nekem köszönheted, hogy véget ért büntetésed.

– Miért tetted ezt?

– Téged szolgállak, már vártam jöttödet. Végre uralhatod a világot, és megszabadíthatsz minket a kárhozattól!

– Én vagyok a kárhozat! Nem megmenteni akarlak, hanem Atyámon bosszút állva elszakítani Tőle benneteket!

– Ő elítél minket. Te vagy menekülésünk egyetlen reménye. Küzdj értünk, és ajándékozd meg hű szolgád!

– Ostoba! Én senkit sem szolgálok, főleg nem titeket! Szabadulásommal elhoztad halálom! Nem ismered az írást, mely szerint a harcokban elbukom?

– A jövendölések ellenségeidtől származnak. Azt hittem hazugság. Nem voltál itt, hogy taníts.

– Börtönöm jelentette számomra az életet. Onnan figyeltem, hogyan tanítjátok egymást a bűnre. Csak a kezdeteknél volt rám szükség, utána ti végeztétek munkámat. Én hoztam rátok a romlást, te meg azt várod, hogy megszabadítsalak belőle? Elvetted tőlem örömöm, elhoztad végzetem, és még jutalmat mersz követelni?!

– Én azt hittem megszabadítasz minket, és nem kell többé félnünk az elmúlástól.

– Hangomat már hallottad, hamarosan látni is fogsz. Megkapod tőlem, amit megérdemelsz. Eljövök érted, és együtt éljük át az idők végének eljövetelét.

Hiszi a piszi

Simon Lehel Zoltán - Hiszi a piszi

            Hogy magyarázza meg egy végzős vegyészhallgató a professzori diplomával rendelkező tanárainak, hogy az államvizsgájának adatai nem helytelenek, mindössze szokatlanok azóta, hogy a Hur-elméletet kidolgozták, papíron feltalálták a kvantumradart, és rájöttek, hogy létezik a kvantumtér? Nem én voltam a hibás azért, hogy az ezerkétszáz milligramm per literes oldat százszoros hígítása nem tizenkét pépéem, hanem hat vagy harminckilenc. Ezek a dimenzió törvényei, azért, mert a lombikot bedugjuk, még nem lesz zárt a rendszer.

            De mondhattam én ezeknek, hogy sok volt a napkitörés, és azok sodorták ide-oda az ionokat egyik üvegből a másikba. Ha vennék a fáradtságot, és három nap lefolyása alatt többször megmérnék a desztillált víz iontartalmát, ők is láthatnák, hogy igazam van. Úgy döntöttem, hogy szerencsét próbálok a dékánnál, hátha sikerül egyességre jutnunk:

- Ez nem jó semmire.

- De, ha kijavítom az adatokat, úgy, hogy azok jók legyenek?

- Ezen nincs mit kijavítani, az egész vizsgálatot elölről kell kezdeni.

- És hogy fogom befejezni két hét alatt? Nyolc hónapig dolgoztam rajta. - De a siránkozás nem segített.

- Hát majd jövőre, addig csak lesz elég ideje. - A dékán szavai több ezer elektronvolttal hasítottak belém, de mikor visszakerültem alap izgalmi idegállapotomba, ismét szóltam hízelgően:

- Kedves dékán úr, ha szánna még rám néhány percet, bebizonyítanám… be tudnám bizonyítani, hogy a kísérletem az évszázad felfedezése.

Sóhajtott, és adott egy percet. Elhadartam, hogy a terünket deriválva megtoldjuk egy újabb paraméterrel, de azt nem vagyunk képesek ábrázolni, csakhogy ettől még létezik, és úgy tudjuk észlelni a negyedik változót, hogy egy másik háromdimenziós rendszerbe ültetjük. Az időről beszéltem, és arról, hogy függ a tömegtől, a gravitációtól és a sebességtől, utóbbival fordítottan, míg az előző kettővel egyenes arányban. Ahhoz, hogy a részecskék szilárd testen való átvándorlását megértsük, viszont integrálni kell a négyparaméteres teret, de ezt megint nem vagyunk képesek megtenni, viszont a háromdimenziós térből már le tudunk faragni egyet, ami ugyanaz, mint a magasabb dimenzió integrálása, és elmondtam neki, hogy nálunk egy részecske a tér három pontján létezik egyszerre, ugyanúgy, mint ahogy a tintával befestett golyó két pacát hagy egy összehajtott papírlapon. Láttam csillogni az értelmet a szemében. Folytattam, hogy a dimenziók a dimenzióban olyanok, mint halmazok a halmazokban, és részdimenziók, és részhalmazok, és ekkor úgy éreztem, hogy megint rájöttem valamire, elnémultam egy pillanatra. Azt hittem, hogy megértettem a világegyetemet, pillanatnyi merengésemnek pedig az lett az ára, hogy a dékán rám mosolygott, és megkért, hogy menjek a dolgomra, mert szeretne a fitoremediációs cikkén dolgozni.

            Idióta fitoremediáció, én kísérletileg bebizonyítottam, hogy a részecskék multidimenzionálisak, minél több paraméterük van, annál több dimenzióban léteznek és vetülnek ki a kisebbekbe, illetve magasabb rendű vetületeik is vetülnek az alacsonyabb dimenziókba, de ezeknek a kémikusoknak az agya csak a koncentrációszámolásig terjed. Minden tudásuk a hármasszabályon alapszik.

Nem tehettem mást, el kellett halasztanom a védésem.

Egy év késéssel elvégeztem az egyetemet, de gondolataim nem hagytak nyugodni, kényszerítettek, hogy tovább folytassam tanulmányaimat, aminek az lett a vége, hogy elvégeztem a doktorit a kémián, aztán a fizikán, és végül a matematikán.

A három tudomány alapos ismeretével felvértezve neki akartam állni, hogy elkészítsem életem fő művét, és Einsteint visszaűzzem a maga kis relatív négydimenziójába örökre.

A guta majd megütött, amikor olvastam a cikket, amiben ki volt dolgozva az elméletem, részletesebben és alaposabban, mint ahogy azt el tudtam volna képzelni. Megnéztem a szerzőt, és dührohamot kaptam, amikor láttam, hogy volt dékánom publikálta azt a mesterművet, aminek az ötletét tőlem sinkófálta el. Meg akartam ölni, de már azt sem tehettem, mert egy kereszt volt a neve mellett. A cikket még beküldte, de mielőtt megjelent volna, a nyomorult elhunyt.

Idegösszeroppanást kaptam. Sokáig kezeltek, de helyrejöttem. A kezelés nem ért semmit, attól tudtam csak összeszedni magam, hogy rájöttem a megoldásra. Újra elővettem a cikket, amiről a tudományos világ próbált értekezni, de rajtam kívül senki sem volt képes megérteni, és lázas munkába kezdtem. Az elméleti dicsőség az övé lett, de a tudást én ültettem át a gyakorlatba.

Elhatároztam, hogy megölöm, és most végre képes voltam rá, hogy megtegyem. Visszautaztam az időben negyven évet, hogy megkeressem a dékánt, még mielőtt ellophatná az ötletemet, aztán támogassam fiatal kori énemet tudományos karrierében, hogy visszakapjam azt a dicsőséget és elismerést, amit elvett tőlem.

A tér és idő határainak átlépése alaposan megviselt, nem pont úgy mentek a dolgok, ahogy elképzeltem. Mindenünnen folyt a vérem, a sürgősségin ápoltak. Az orvosok kénytelenek voltak plasztikai beavatkozások tömkelegét végrehajtani rajtam. A jövőben hamisítottam magamnak egy személyit és néhány bankkártyát, így nem volt gond a kórházi számlákkal. Amikor tükörbe néztem, döbbenten tapasztaltam, hogy nagyon hasonlítok a dékánra. Meg akartam keresni, de nem találtam, sosem létezett.

Ahogy múltak az évek, egyre jobban megöregedtem, és már biztos voltam benne, hogy én vagyok a saját sorsom előidézője. Megházasodtam, dékán lettem, és most itt ülök az irodámban, és várom saját magam, hogy lássam a szemében, amikor megérti a világmindenséget.