Hiszi a piszi

Simon Lehel Zoltán - Hiszi a piszi

            Hogy magyarázza meg egy végzős vegyészhallgató a professzori diplomával rendelkező tanárainak, hogy az államvizsgájának adatai nem helytelenek, mindössze szokatlanok azóta, hogy a Hur-elméletet kidolgozták, papíron feltalálták a kvantumradart, és rájöttek, hogy létezik a kvantumtér? Nem én voltam a hibás azért, hogy az ezerkétszáz milligramm per literes oldat százszoros hígítása nem tizenkét pépéem, hanem hat vagy harminckilenc. Ezek a dimenzió törvényei, azért, mert a lombikot bedugjuk, még nem lesz zárt a rendszer.

            De mondhattam én ezeknek, hogy sok volt a napkitörés, és azok sodorták ide-oda az ionokat egyik üvegből a másikba. Ha vennék a fáradtságot, és három nap lefolyása alatt többször megmérnék a desztillált víz iontartalmát, ők is láthatnák, hogy igazam van. Úgy döntöttem, hogy szerencsét próbálok a dékánnál, hátha sikerül egyességre jutnunk:

- Ez nem jó semmire.

- De, ha kijavítom az adatokat, úgy, hogy azok jók legyenek?

- Ezen nincs mit kijavítani, az egész vizsgálatot elölről kell kezdeni.

- És hogy fogom befejezni két hét alatt? Nyolc hónapig dolgoztam rajta. - De a siránkozás nem segített.

- Hát majd jövőre, addig csak lesz elég ideje. - A dékán szavai több ezer elektronvolttal hasítottak belém, de mikor visszakerültem alap izgalmi idegállapotomba, ismét szóltam hízelgően:

- Kedves dékán úr, ha szánna még rám néhány percet, bebizonyítanám… be tudnám bizonyítani, hogy a kísérletem az évszázad felfedezése.

Sóhajtott, és adott egy percet. Elhadartam, hogy a terünket deriválva megtoldjuk egy újabb paraméterrel, de azt nem vagyunk képesek ábrázolni, csakhogy ettől még létezik, és úgy tudjuk észlelni a negyedik változót, hogy egy másik háromdimenziós rendszerbe ültetjük. Az időről beszéltem, és arról, hogy függ a tömegtől, a gravitációtól és a sebességtől, utóbbival fordítottan, míg az előző kettővel egyenes arányban. Ahhoz, hogy a részecskék szilárd testen való átvándorlását megértsük, viszont integrálni kell a négyparaméteres teret, de ezt megint nem vagyunk képesek megtenni, viszont a háromdimenziós térből már le tudunk faragni egyet, ami ugyanaz, mint a magasabb dimenzió integrálása, és elmondtam neki, hogy nálunk egy részecske a tér három pontján létezik egyszerre, ugyanúgy, mint ahogy a tintával befestett golyó két pacát hagy egy összehajtott papírlapon. Láttam csillogni az értelmet a szemében. Folytattam, hogy a dimenziók a dimenzióban olyanok, mint halmazok a halmazokban, és részdimenziók, és részhalmazok, és ekkor úgy éreztem, hogy megint rájöttem valamire, elnémultam egy pillanatra. Azt hittem, hogy megértettem a világegyetemet, pillanatnyi merengésemnek pedig az lett az ára, hogy a dékán rám mosolygott, és megkért, hogy menjek a dolgomra, mert szeretne a fitoremediációs cikkén dolgozni.

            Idióta fitoremediáció, én kísérletileg bebizonyítottam, hogy a részecskék multidimenzionálisak, minél több paraméterük van, annál több dimenzióban léteznek és vetülnek ki a kisebbekbe, illetve magasabb rendű vetületeik is vetülnek az alacsonyabb dimenziókba, de ezeknek a kémikusoknak az agya csak a koncentrációszámolásig terjed. Minden tudásuk a hármasszabályon alapszik.

Nem tehettem mást, el kellett halasztanom a védésem.

Egy év késéssel elvégeztem az egyetemet, de gondolataim nem hagytak nyugodni, kényszerítettek, hogy tovább folytassam tanulmányaimat, aminek az lett a vége, hogy elvégeztem a doktorit a kémián, aztán a fizikán, és végül a matematikán.

A három tudomány alapos ismeretével felvértezve neki akartam állni, hogy elkészítsem életem fő művét, és Einsteint visszaűzzem a maga kis relatív négydimenziójába örökre.

A guta majd megütött, amikor olvastam a cikket, amiben ki volt dolgozva az elméletem, részletesebben és alaposabban, mint ahogy azt el tudtam volna képzelni. Megnéztem a szerzőt, és dührohamot kaptam, amikor láttam, hogy volt dékánom publikálta azt a mesterművet, aminek az ötletét tőlem sinkófálta el. Meg akartam ölni, de már azt sem tehettem, mert egy kereszt volt a neve mellett. A cikket még beküldte, de mielőtt megjelent volna, a nyomorult elhunyt.

Idegösszeroppanást kaptam. Sokáig kezeltek, de helyrejöttem. A kezelés nem ért semmit, attól tudtam csak összeszedni magam, hogy rájöttem a megoldásra. Újra elővettem a cikket, amiről a tudományos világ próbált értekezni, de rajtam kívül senki sem volt képes megérteni, és lázas munkába kezdtem. Az elméleti dicsőség az övé lett, de a tudást én ültettem át a gyakorlatba.

Elhatároztam, hogy megölöm, és most végre képes voltam rá, hogy megtegyem. Visszautaztam az időben negyven évet, hogy megkeressem a dékánt, még mielőtt ellophatná az ötletemet, aztán támogassam fiatal kori énemet tudományos karrierében, hogy visszakapjam azt a dicsőséget és elismerést, amit elvett tőlem.

A tér és idő határainak átlépése alaposan megviselt, nem pont úgy mentek a dolgok, ahogy elképzeltem. Mindenünnen folyt a vérem, a sürgősségin ápoltak. Az orvosok kénytelenek voltak plasztikai beavatkozások tömkelegét végrehajtani rajtam. A jövőben hamisítottam magamnak egy személyit és néhány bankkártyát, így nem volt gond a kórházi számlákkal. Amikor tükörbe néztem, döbbenten tapasztaltam, hogy nagyon hasonlítok a dékánra. Meg akartam keresni, de nem találtam, sosem létezett.

Ahogy múltak az évek, egyre jobban megöregedtem, és már biztos voltam benne, hogy én vagyok a saját sorsom előidézője. Megházasodtam, dékán lettem, és most itt ülök az irodámban, és várom saját magam, hogy lássam a szemében, amikor megérti a világmindenséget.