A remény Bárkájának gyermekei

Simon Lehel Zoltán - A remény Bárkájának gyermekei

A sors csak egy szó a megmagyarázhatatlan események hihetetlen láncolatának összefüggéseire, melyek egy olyan végzet felé sodorják a tudattal rendelkezőket, amit akaratukkal sem előidézni, sem meggátolni nem volnának képesek. Valójában a sors nem egyéb, mint döntéseink olyan távolba nyúló következménye, melyet utólag már nem vagyunk képesek visszavezetni saját tetteinkre. És minél bölcsebb az ember, annál jobban ki tudja számítani cselekedetei következményeit, így a sors is sokkal távolabb jelenik meg életében, mert a sors két jellemzője a vissza- és kiszámíthatatlanság, egy olyan eredmény, ami saját múltjába vész.

A civilizáció továbbra is semmivel sem törődve ment a maga útján. Az emberek egyre többen lettek, a tér egyre szűkebbé vált, és a rombolás már alkotásnak számított. Amikor egy város lakhatatlanná vált, új területen újat és nagyobbat építettek. Gondolkodás nélkül taroltak hegyeket, tereltek folyókat, bányásztak, kinyertek, feldolgoztak, tisztítottak és szállítottak, mindezt a legkényelmesebb módon. És amikor egy bolygó már nem bírta tovább, mint a sáskák, továbbálltak a következőre, felzabálták termését, virágait, leveleit, ágait, kérgét, törzsét, gyökerét, és nem maradt utánuk semmi, ami civilizációra emlékeztetne.

A sáskának legalább van természetes ellensége, azaz volt. Az ember nem vitt magával semmi olyat a Földről, ami kártékonynak bizonyult, kivéve sajátmagát. Sáska sem volt többé. Talán már ember sem. Ez a faj, mely saját hazáját elpusztította, aztán a következőt, és a következőt, és az azt következőt, számtalan bolygót, mely otthont adott a számára, nem egyéb, mint parazita, élősködő, rákfene. Ész nélkül burjánzik és terjed az univerzumban. Reszkess, világegyetem, mert hiába vagy végtelen, akkor sem menekülsz!

Sok-sok ezer évig tartott ez az életforma. Talán a Földet még szerették régen valakik, de mióta nincs már vele kapcsolat, nincs többé tisztelet sem. Annyi új csoda, növény, állat, és mindegyik csak játéka lett az embernek, és mind úgy járt, mint egy rossz gyerek tulajdona. Nem volt kegyelem! Végül eljött az idő, mikor a természet fordult az ember ellen. Nem lehetett elbújni előle, sem harcolni ellene. Talán a vég akkor kezdődött, amikor az ember… De ki tudja? Ez a végzet, ez a sors. Nem tudták megmagyarázni, ok nélküli következmény volt.

Intergalaktikus járvány pusztította a mindenség kalózait, mely ismeretlen utakon gyorsabban terjedt a fénynél. Távoli bolygók népei kértek egymástól segítséget, de a járvány már mindenütt ott volt. A kór több száz fényév távolságból is fertőzött anélkül, hogy bárki is magával vitte volna. Mindenkinél másképp kezdődött, voltak, akikkel hamar végzett, mások évekig húzták, mire a kór legyűrte őket. Az emberiség kilenctizede két generáció alatt odalett. A betegségre nem találtak magyarázatot. Nem volt kiváltója, sem ellenszere. Nem volt semmi, ami rombolta volna a szervezetet. A test önmagát pusztította el. Az immunrendszer saját gazdája ellen fordult. Két generáció múltán jöttek rá, hogy a végzetes leépülést mindig megelőzi egy kisebb betegség: egy kis nátha vagy sima hasmenés. Akár még egy aprócska fejfájás is elég volt ahhoz, hogy a szervezet védekező rendszere elveszítse az önkontrollját.

Irtózatos tettre szánták el magukat a még egészségesek. Gépekkel léptek szimbiózisba, melyek folyamatos ellenőrzés alatt tartották minden élettani funkciójukat, és a legkisebb eltérésre közbeavatkoztak. Immunrendszerüket mechanikus ketyerékre cserélték. A gépek páncélja alatt elevenen voltak eltemetve. A gyerekeken viszont ez sem segített. Akiket bekötöttek közülük a járkáló fémkoporsókba, azokat hirtelen utolérte a végzetes nyavalya, kivétel nélkül mindegyik belehalt. Csak a mesterséges élet nélkül volt esélyük az életben maradásra. Mikor felnőtté váltak, és befejeződött a növekedés folyamata, ők is magukra ölthették a külső héjat, ami örökre elzárta őket csillagaik fényétől, de legalább életben tartotta „áldozatait”.

Ez idő alatt nagyon kevés gyerek született, így az emberiség tovább fogyott. Csak a gyerekeknek lehettek gyerekeik, még mielőtt elzárták volna magukat belső magányukba.

Az embertelen életforma hatására az élőhalottak megváltoztak. Elméjük megbomlott, agresszívan viselkedtek egymással, és annyira féltették nyomorult életüket, hogy képesek voltak százakat elpusztítani gondolkodás nélkül, ha fenyegetve érezték magukat. A bolygók megmaradt népessége háborút indított saját maga ellen. Ez a viselkedés semmiben sem különbözött attól a kórtól, ami miatt ennyire elembertelenedtek. Most nem testük rohadt, hanem elméjük. Lecserélt, önpusztítóan működő immunrendszerük végzetes munkáját most ők folytatták, saját kezűleg irtották egymást. A küzdelmek alatt sok páncél megsérült, melyek így már nem nyújtottak védelmet hordozójuknak. Páncél nélkül védtelenek maradtak a természet erőivel szemben, immunrendszerük sem volt, ami megóvhatta volna őket, és a legveszélytelenebb mikroorganizmusok is halált okoztak. Olyan betegségekben pusztultak el, amiket még sosem láttak. Ezekben az immunhiányos testekben új kórokozók szaporodtak el, és robbanásszerűen megfertőzték a bolygókat. Ettől a még egészséges fiatalok is megbetegedtek, voltak, akik a fertőzésekbe haltak bele, és voltak olyanok is, akiket saját felfokozott immunitásuk ölt meg, még mielőtt egyéb végezhetett volna velük.

Azok a fiatal felnőttek, akik még csak frissen hordták a héjakat és épelméjűségük még nem károsodott, az emberiség megmentésére új tervet eszeltek ki. A gyerekeket egy új bolygóra akarták költöztetni, ahol még nem járt ember, hátha ott mentesülnek a régi világ szörnyűségeitől. A terv azonban kudarcot vallott. Az új bolygónak új baktériumai voltak, amiket egy egészséges immunitású ember elviselt volna, de ezek a hiperérzékeny gyerekek nem voltak képesek alkalmazkodni a környezethez. Az eddigi kétségbeesések semmik voltak ahhoz, amit a hamis reménnyel megátkozottak éreztek. Ez a generáció már a haldoklás világában született, ennek ellenére mégsem tudták elfogadni, hogy a vég elkerülhetetlenül közelít.

Végső elkeseredésükben elhatározták, hogy létrehoznak egy saját bolygót. Kiválasztottak egy nyers planétát, ami csillagától megfelelő távolságra keringett az élet fenntartásához. Az Újföldnek nem volt sem vize sem légköre, nem létezett rajta élet, azonban irdatlan munkával lakhatóvá lehetett tenni. A régi bolygókról vizet szállítottak a rendszerbe, ahol közel menve annak csillagához, felforralták és megtisztították azt. A felszínre már teljesen tiszta, baktérium és egyéb szennyeződéstől mentes vizet juttattak. A bolygóra szánt levegőt is sterilizálták. Kialakult a légkör, létrejöttek az évszakok, folyók találták meg medreiket, tengerek és óceánok terültek el ott, ahol eddig még semmi sem volt, de életnek nem volt nyoma. Pont ilyen környezetre volt szükség a túléléshez. Ezekre az időkre mindössze háromezer egészséges gyerek maradt. Már alig voltak emberek, és kudarc esetén nem maradt több esély az újrakezdésre, így az összes egészséges fiatalt leküldték a bolygóra, és reménykedtek, hogy itt már képes lesz az emberiség újrakezdeni. Azok, akik már viselték a héjat, nem mentek velük. Ők hadsereget szerveztek, hogy megóvják a kolóniát a zavarodott elméjű héjba zárt bolondoktól. Az idősebbek képesek voltak kockáztatni a gyerekek életét a sajátjukénak reményében.

A bolygón a túlélők magukra voltak utalva. Hosszú időre elegendő tartósított élelmet és kellő mennyiségű felszerelést vittek magukkal, de ennek ellenére akadtak olyan helyzetek, amelyekre nem voltak felkészülve. A kinti harcok megnehezítették a segítséget nyújtók munkáját, így csak néha tudtak utánpótlást küldeni a rászorulóknak. A bolygó lakóiban ott motoszkált a kérdés, hogy a végzetes kór vajon továbbra is fogja-e őket pusztítani. A válasz hiányában a nehézségek közepette csupán reményükből tudtak erőt meríteni a túléléshez.  

Telt-múlt az idő, és közben lettek, akik megöregedtek. Kicserélődött egy generáció, jött a következő, és a titokzatos betegség nem bántott senkit. A világűrből nem jött több rádióadás. Néha éjjelenként lehetett látni a bolygót védő, elöregedett hajókat alázuhanni, és elégni a légkörben, melyeknek legénysége már hosszú ideje halott volt. Ilyenkor megemlékeztek az ősök hőstetteiről, és az égbe temették őket. Végül az utolsó veterán bástya is letért pályájáról, és a légkörben steril hamuvá égve hirdette egy letűnt kor emlékét. A bolygó lakói végleg magukra maradtak. Ettől az eseménytől kezdték új időszámításukat, és a bolygónak új nevet adtak.

A Bárka lakóinak nem volt más választásuk, minthogy alkalmazkodjanak bolygójuk szeszélyeihez. Nem formálták, nem manipulálták, hagyták, hogy minden menjen a maga útján. Egy napon, messze a horizonton halovány zöld szín jelent meg. Ahogy teltek az évek, a zöld egyre erősödött. Az élet utat tört magának. A Bárka népe megijedt, hogy talán minden újrakezdődik, de már nem volt mitől tartaniuk. A bolygó életre kelt, és befogadta őket. Szervezetük egyensúlya ismét beállt, és ellent tudott állni az új kihívásoknak. Szimbiózisba léptek a környezettel, ismét természetes emberi körülmények vették őket körül. Többé nem bántották a földet, ami otthont adott nekik, az pedig cserébe óvta őket, mert életét tőlük kapta.