A zaj

A zaj - Simon Lehel Zoltán

1980 Románia, Nagykároly valahol a külvárosban.

Augusztus van, éjjel 11 körül járhat az idő, nem tudom pontosan. Az óra csak ketyeg, de össze-vissza jár. Egy „vekker” vagy késik, vagy siet, de ennek mikor milyen kedve van. Mintha saját életet élne. Egy szúnyog távolodó, majd közeledő zümmögése idegesít. Csápolok az orrom előtt, hogy elzavarjam, de ez semmit sem ér. Nagyanyám mondta, hogy tegyek egy diófaágat a szobába, és az elzavarja a vérszívót, csakhogy attól nekem se lenne maradásom.

Kinyitom az ablakot, hogy jöjjön be egy kis hűvös esti levegő. Rágyújtok egy Kossuth cigarettára, és hallgatom, ahogy a tücskök cirpelnek. Idegesít, hogy már két éve leadtam a kérvényt a hivatalban a telefon bekötésére, és még mindig nem bírálták el. Kellemetlen mindig bemenni a postára, és még az is lehet, hogy az ismerősöm, akit fel akarok hívni, nincs is otthon. Talán csak az álmatlanság készít ki, nem tudom. A parázs már szinte süti az ujjam. Még szívok a csikkből egyet, aztán elnyomom.

Pirkadatkor a szomszéd átkiabál a kerítésen, és jó reggelt kíván. – Magának is – válaszolom. A kútból hideg vizet merítek, és a lavórba öntöm. Mosakszom, kissé megrezzenek, ahogy a friss víz a bőrömhöz ér. Jól esik.

Katt – mintha a csörlő fogantyúja kiakadt volna, de az a helyén van, nem mozog.

Katt-katt.

– Hé, szomszéd! Mi ez a zaj?

– Csak a kutya forgolódik a házában. Új láncot kötöttem a nyakába, mert a régit elszakította.

– Hát a Legénynek az a kis vékony lánc meg se kottyant. Az a kutya olyan erőbe van, hogy szántani lehetne vele.

Elindulok az állomásra, hogy felszálljak a szatmári személyre. Van egy kis elintéznivalóm a megyeszékhelyen. Míg várom, hogy a vonat elinduljon, egy bakter kalapáccsal kótogtatja a vagon kerekeit. Jön a jegyszedő, és megkérdezem tőle, hogy miért ütik a kerekeket.

– A szabályzat előírja, hogy bizonyos időközönként – bla, bla, bla. Mondja, ami a vasutasok könyvében áll – és amennyiben az acél nem a megfelelő érces hangon cseng, hanem tompán kong, ott az anyagban repedés feltételezhető, és a kereket a legközelebbi szerelővágányon ki kell cserélni. Ilyenkor a vizsgáló személy a sérültnek vélt alkatrésznél megáll, és megjelöli.

–  Az előbb hallottam, hogy az egyik ütés hangja más volt, mint a többié. A vizsgáló személy pedig tovább haladt, és ügyet sem vetett rá.

– Ja, hát a Nelu az süket.

Feri barátommal ezt mindig eljátszzuk, amikor arra a vonatra osztják be, amin utazom. Az ismeretségre való tekintettel ilyenkor nem költöm a pénzem jegyre. Leszerelt vasúti alkalmazottként ismerem a városon áthaladó járatokon szolgálatot teljesítő elvtársakat. Jómagam a rendszer számára nem nyilvánultam megbízható polgárnak, mert nagybátyám alaposan helyben hagyott két párttitkárt, amikor a feleségével akartak mocskolódni, és rokoni alapon ezért engem fiatalon menesztettek. Amúgy sem voltam közéjük való, de egyéb híján elvállaltam az állomási munkát, és a henyélésért járó jó fizetés miatt átmenetileg hanyagoltam a méltóságom. Ez nem az a világ, ahol az embernek elvei lehetnek. Azt hiszem, hogy a telefonra várhatok még egy darabig. A kommunikáció részleges szabadsága talán majd egy másik rendszerben megadatik nekem is, de félek, hogy én azt már nem érem meg. Apám mesterségét folytatva ácsként keresem a kenyerem, bár a szakmára nincs már akkora kereslet, mint a kommunizmus előtt. Rokonom sincs már, aki segíthetne. A tavaly bátyámék is meghaltak autóbalesetben.

Ahogy Domahida vashídján halad át a vonat, a vagon erős rugói enyhén fel, le ringatnak, és a fémpillérek lüktető kattogásának néhány másodperces rideg üteme megmarad a fülemben. Félálomban az élmény hipnotikusan kábít.

Néhány nappal később a kattogást otthon újra hallom. Legény nem kelthet ekkora zajt az új láncával. Bekapcsolom az elemes Sokolt, ahol a népvezér szónokol. A kótogás abbamarad. Az adásra rátelepedik valami zúgás. Kikapcsolom a készüléket, az agymosás amúgy sem érdekel. A rádió elhallgat, de a hangszóróból továbbra is zaj szüremlik ki. Az óra ketyegése is hol gyorsabb, hol lassabb. Megszédülök. Gondolom, csak a fáradtság teheti, meg az a büdös cigi. Nem is szeretem.

Reggel kialvatlanul ébredek. Csend vesz körül. Végre elállt a zúgás. A kúthoz megyek. A csörlőt letekerem, a lánc nyikorog a hengeren, és a vedret megmerítem. A visszacsepegő víz csobogása természetellenesen visszhangzik.

Eltelt egy újabb éj, és egy újabb reggel. Csak a zúgásra gondolok. Most nem gyötör, de félek, ha zajt csapok, az égész újra elkezdődik. Ki kell mennem a vonathoz, de egyetlen porcikám sem kívánja.

A vagonban ülve látom a kalapácsos fickót közeledni. Csak most rá ne kezdjen. Annyira izgulok, hogy csorog rólam a víz. Az ablakon keresztül bámulok, és váratlanul ér, ahogy a fülke tolóajtaját Feri hirtelen odacsapja. Szinte felállok a helyemről ijedtemben. Látom magam az üvegben. Sápadat vagyok, talán már nem is élek.

– Te, Feri! Volt már veled olyan, hogy csak úgy mindenféle zajforrás nélkül valamit mégis hallottál?

– Mikor még kezdő jegyszedő voltam, a hosszabb utak után otthon is hallottam a vonat zakatolását.

– És elmúlt?

– De el ám. Én már a szerelvényen sem hallom a sínek énekét – jóízűen röhögött az általa kitalált szófordulaton.

Feri szavaitól reménykedni kezdtem, hogy talán meg fogom szokni ezt a pszichés állapotot. Mindjárt áthaladunk Domahidán. Remegek, nehogy a vashíd zajától ismét rám törjön a kattogás, és az őrületbe kergessen.

Átértem fölötte, és még jól vagyok.

Majténynál megint hallom a zajt. Rájövök, hogy csak elbóbiskoltam, és a Kraszna fölötti fémpalló és a vonat rövid együttléte dörömböl a fülembe. A kimerültségtől, és a megkönnyebbüléstől elalszom. Ijedten ébredek, a szívem hevesen ver, az ablakon a fényt az egymásután rohanó vasoszlopok törik meg, a gyomrom fel, le mozog. Szatmáron vagyok, és a Szamos fölötti vashídon haladunk át. Ez a zaj most sokkal erősebb, mint máskor. Mintha a híd most dőlne össze. Éles fájdalom hasít a fejembe, és elájulok.

A sürgősségin térek magamhoz. Nem foglalkoznak velem, öt perc sem telik el, és már a kórházon kívül vagyok. Keresek egy talponállót, és kérek egy felest. Mintha apró seprűk szántanák végig a torkomat. Ilyen az olcsó vodka. Ezt nem minőségi fogyasztóknak találták ki. Fel kéne szállnom a buszra, de már oda sem akarok felülni. Kérek még három pohárral, aztán haza indulok. A mai napnak már úgy is mindegy. A kisállomáson szállok csak fel a vonatra, hogy a Szamoson ne kelljen még egyszer átmennem. A pia megtette a hatását. Feri Károlyba érve felébreszt, és boldogan tapasztalom, hogy végre itthon vagyok,.

Kitt-katt, brrr, taka-taka.

A zajok armadája az őrületbe kerget. A rádiót kivágtam a szemétbe, az ajtót és ablakot bezártam. Három napja nem tettem ki a lábam a szobából. Már a szesz sem segít. Csak jobban felerősíti a hangokat. Nem tudom, hogy honnan jönnek, de bármerre megyek, követnek. Mások nem hallják, azt hiszem őrültnek néznek. Lehet, hogy az is vagyok. Amilyen erősen csak tudom, állon vágom magam, de már ahhoz is alig van erőm, hogy a kezem felemeljem. Az első ütéstől csak megszédülök. A második már jobban sikerül, elbukok, és a padlóba verem a fejem. Kábultan térek magamhoz. Nem hallok mást, csak a padló nyikorgását, de a kín emléke nem hagy nyugodni. Annyira félek attól, ami volt, hogy már nem vagyok ura a testemnek. Olyan erősen kaparom a padlót, hogy a körmöm leszakad. Nagyon fáj. Keresek egy zsebkendőt, hogy az ujjamra tekerjem. Elviselhetetlenül büdös van bent, muszáj kinyitnom az ablakot. Kint csendesen zizegnek a levelek az enyhe szélben. Azt hiszem, nyugodt vagyok. Végre elmúlt.

...

– Mi történt ezzel az emberrel? – kérdezte az újságíró a helyszínre kiérkezve a halottkémet.

– A test első ránézésre tele van kisebb zúzódásokkal. Az áldozat a fülében csavarhúzóval halt meg. Mindkét dobhártyája beszakadt.

– Szörnyű. Öngyilkosság?

– Talán csak kísérlet, de nem a sérülésekbe halt bele. A halál oka egyszerű szívroham.

– Szerencsétlen sokat szenvedhetett. Ezt a rémtörténetet úgysem írhatom meg. Cenzúráznák. A sajtóban majd csak egyszerű szívrohamként fog megjelenni a haláleset. Milyen szép csörgőóra. Vajon mit kereshet az ágy alatt?

– Ha tetszik magának, nyugodtan vigye haza. Az áldozatnak nincs hozzátartozója, az államé lesz minden vagyona.

Délután az újságíró hazaér, és a feleségének mutatja a helyszínről hozott tárgyat.

– Már rég szerettem volna egy ilyet, de sehol sem találtam – mondta a feleség.

– És még fizetni sem kellett érte.

Az asszony kiment a konyhába.

Katt.

– Drágám! Mi ez a zaj? – kérdezte az újságíró.

– Én nem hallottam semmit.

– Lehet, hogy csak képzelődtem.

Katt-Katt.  

Ihletettség: http://galaktika.hu/a-rejtelyes-zugas-a-megmagyarazhatatlan-hang-amely-oruletbe-taszithat/

Az erdő magja

Az erdő magja – Simon Lehel Zoltán

Volt egy völgy, s a völgyben egy erdő. Dús lombú fák ágai közt ezernyi kismadár koncertezett. Néha egy-egy öreg fa megfakult. Leveleitől megkopaszodott, kérge levált, törzse elkorhadt. A haldoklók csendesen jelezték az idő múlását, melytől senki sem félt. A matuzsálemek hirtelen ropogással zuhantak a földre, majd a pillanatnyi csendet egy tücsök cirpelése törte meg. Őt követte az első rigó dala, amire hamar az erdő minden hangja válaszolt, és az egység újjá lett. A zöldek elbúcsúztak ősüktől. Mindnyájan tudták, hogy egyszer ugyanarra a sorsra jutnak, de az élet jobban foglalkoztatta a virulókat az elkerülhetetlen jövőnél. A harmónia megtörhetetlennek látszott.

Egy napon mogorva gépek keserű brummogása telepedett a tájra. A fiatal, egészséges törzsek elváltak gyökereiktől, és elszakadtak a völgy tápláló anyaföldjétől. Az irtás felkészületlenül érte az erdőt, ámbár hiába sejtette volna a favágók jöttét a természet, amúgy sem tudott volna ellene tenni. Az elősegített elmúlás a fákat aggodalommal töltötte meg, és már nem fogadták el olyan természetesnek, mint az idősek békés távozását. Az erdő eltűnt, a csicsergő szimfóniák elnémultak. Alkonyatkor néhány bogár zümmögése emlékeztetett csupán a régi szépségre. Az aljnövényzet azonnal elterjedt, és megfojtotta az apró sarjakat, a friss magoncokat.

Egy a talajba süppedt mag a fenti világról mit sem tudva csírázni kezdett, amikor az emberek teherautókkal a völgybe kezdték hordani a szemetet. A csodás erdőt hulladéklerakóvá hervasztották. A pillepalackok, tisztítószeres flakonok, elektronikus maradékok, téglatörmelékek halmai alatt az életnek nem volt esélye megmaradni. A dombok között lánctalpas markoló taposott utat magának. Az erdő utolsó csemetéjének eme sanyarú körülmények között valahogy mégis sikerült a felszínre törnie. Csendben növekedett, és abban reménykedett, hogy ha elég magas lesz, akkor lát majd egy másik fát. A csemete már egy méteres volt, amikor egy szeméthegy omlott rá, és kettétörte azt. Az újabb hajtás nehezen fejlődött, de miután sikerült megerősödnie, oldalsó ágakat kezdett növeszteni, és lombkoronája egyre dúsabb lett. A következő tavasszal már verebek fészkeltek az ágak között. A fa igazi színfoltja lett a szeméttelepnek.

Az évek múlásával a törzs megvastagodott. Került bele néhány szeg, drótot tekertek rajta körbe, amit végül a kéreg benőtt, de a fa továbbra sem látott másik lombot. Magvait a földre hullatta, és az apró csemeték némelyike kikélt. Egy nap a fa rosszul kezdte érezni magát. A levele megfakult, a rügyek nem fejlődtek, és utódai elszáradtak. Az esővíz a talajba mosta a szemétből a káros anyagokat, és megmérgezte a humuszt. A fa bánatában elkezdte megtisztítani a földet. Gyökerével felszívta a káros anyagokat, és a lehulló levelekben a szél messzire sodorta a nehézfémeket és mérgeket. A talaj pH-ja kezdett visszaállni, de a fát a munka elfárasztotta. Újabb sarjak növekedtek, majd ismét elhulltak. A fa munkájának mintha nem lett volna más eredménye, csak az, hogy neki szenvedést okozzon. Bármelyik hajtás, amelyik növekedésnek indult, előbb, vagy utóbb az enyészeté lett. A rothadó szeméttelep bűzében a fakuló kérgen meglátszott a fásultság. A fa képtelen volt a környezet mocskával azonosulni, és elfogadni a tényt, hogy a világ melyben van, teljesen élhetetlen.

A magány némaságában azon töprengett, hogy önmagát nem kímélve mennyi erőt fektetett abba, hogy környezete jobb legyen. Minden munkája a szeméttelepé lett. Mélyebbre áshatott volna gyökereivel, hogy tisztább vízhez jutva magasabbra nőhessen, és erősebbé válhasson, de a fa nem tudott énközpontúan gondolkodni. Ő közösségben tervezett élni, vagy legalább egy közösség alapjait megteremteni azok számára, akik utána lesznek. A síri szeméttelep fertője azonban a világnak tetszetősebb volt, mint az erdő gondolata. Egyetlen mag nem vehette fel a versenyt az iparból származó elhasznált termékekkel. Csupán ennyi lett volna az élet? Remény, majd a szenvedés, és az utolsó, ami még maradt ennek a kérges szívnek, az a minden munka haszontalanságának érzése, és a tehetetlenség béklyójának fojtogatása?

A megöregedett fa szerteágazó gyökerei közt egy napon kis zöld száracska és levelecske nyúlt a fény felé, mely nem a sajátja volt, hanem az egyik magocskáé, ami ott megrekedt. Ez a kis magoncocska lágyan csiklandozta a vénség meggörcsösödött gyökerét. Az öreg szelíden figyelte, hogy mi lesz a sorsa ennek az újszülöttnek. Nem úgy fejlődött, mint ahogy a régi fák. Kisebb volt, ellenben bokrosabb.  Levelei apróbbak lettek, de zöldebbek. Vékonyka ágaival nem tűnt valami életerősnek, mégis egyenletesen fejlődött, és nem száradt el, mint tucatnyi testvére azelőtt. Az öreg fa meggyötört gyökereit összefonta a fiatal csemetéével, és minden megmaradt erejével éltette azt, és a reményt, hogy egyszer lesz még erdő a szeméttelep helyén.

Egyszer kiönt a tenger…

Egyszer kiönt a tenger… - Simon Lehel Zoltán

Egyszer kiönt a tenger…

Egyszer kiönt a tenger…

A tenger kiöntött.

A Föld vizei megemelkedtek, az óceánok elmosták a földrészek egyharmadát, a bolygó klímája egy új egyensúlyi állapotba váltott. A globális felmelegedés miatt elolvadtak a sarki hósapkák, eltűntek a hegyek gleccserei. Azok a vidékek, melyeket a monszunok és hurrikánok időnkénti ciklusa megtépázott, víz alá kerültek, a mérsékeltebb vidékek mediterránná változtak. Rengeteg termékeny vidék elsivatagosodott.

            Nagyon régen volt egyszerre ennyi folyékony víz jelen a bolygón, és azok az idők terra formáló hatást gyakoroltak a planétára. A Föld történetének kezdetén, mikor a Hold leszakadásával kialakult a kettős bolygórendszer, a két égitest közel volt egymáshoz, gyorsan forogtak a tömegközéppont körül. A kialakuló szárazföldeket 4-8 óránként több száz kilométeres mélységig a dagály-apály jelenség mosta végig. A talajból kioldódtak az élethez szükséges anyagok, és a víz visszahúzódása után a kisebb tócsák párologni kezdtek, aminek hatására az oldat egyre koncentráltabb lett, és az elemek elkezdtek szerves struktúrává összeállni. A folyamat gyors egymás utáni megismétlődése és az érintett földfelszín mérete miatt roppant változatos élővilág jött létre. A Hold, akár egy mágneses keverő egy laboratóriumi reakcióban az oldószer mozgatásával, és az anyagok egyenletes eloszlatásával és egyesítésével mindaddig katalizálta a reagensek egyesülését, míg az élettelen részecskeszerveződések egyszer csak megmozdultak. Ezzel egy időben, ahogy a reakció beindult, és önmagát kezdte gerjeszteni, a Hold a Föld körüli forgás sebessége miatt távolodni kezdett tőlünk. Gravitációjával kevésbé hatott a Világóceánra, és a víz visszahúzódott a medrébe. A dagály és apály közti különbség egyre csökkenőbb méreteket öltött. Ahogy az egyszerűbb szerveződések bonyolultabb struktúrákká alakultak, úgy az éghajlat által befolyásolt reakciókörülmények is kisebb spektrumú skálán kezdtek mozogni. A klímaövek stabilizálódtak, az élőlények pedig alkalmazkodtak. A Hold már nem heves reakciófelügyelőként, hanem stabil, állandó és ciklikus periódus-meghatározó elemként vett részt a Naprendszer harmadik bolygójának faunájában. A Föld- Hold közti távolság növekedése miatt a tömegközéppontot meghatározó erőkarok egyre nagyobbak lettek, és a napok hossza az életnek kedvező irányba változott. A körülmények mesterien ideálisakká váltak, aminek következtében egy faj ki tudott emelkedni a többi közül. Ez a faj a több milliárd évnyi ajándékot elpazarolva néhány ezer év alatt a világ egyensúlyát a feje tetejére állította.

A felmelegedés miatt a természet által kivont fölöslegessé vált oldószer, a víz ismét bekerült a rendszerbe, ami a visszájára fordítja az eddigi evolúcióreakció eredményeit. A létrejött biotermékek (növények, állatok, baktériumok stb.), azaz a fejlődés új reagenseinek egymásra gyakorolt hatását a víz most elmossa. Az oldószer túlzott mennyisége miatt ismét az egyszerűbb, és igénytelenebb létformáknak fog kedvezni a környezet, de a keverés mértékének lelassulása miatt meg fog rekedni az anyagok bonyolultabb szerkezeti felépülésének a folyamata. Talán ahogy az élet kialakulása után a létrejött vitálmolekula egységek megmaradásához szükséges volt a víz bizonyos mennyiségének kivonása, ugyanúgy a fejlődés következő lépéséhez szükség van az embernek nevezett vegyület mennyiségének csökkentésére is. Lehet, hogy a humán reagens is elérte az állandóan változó rendszerben azt a tömeget a bolygó vegykonyhájának szintézisében, ahol már átlépett a fejlődés azon határán, melyen ismét módosítani kell a körülményeket a további hasznos változások érdekében. Az ember, mint másod rendű oldószer, túl nagy mennyiségben lehet jelen a világban. Úgy néz ki, hogy az általa gerjesztett folyamatokat nem ő irányítja. A kémia törvényeit alkalmazva a fölös mennyiségben felhalmozódott másodlagos oldószert vagy netán terméket, pontosabban az embert nagymértékben extrahálja önnön kapzsisága, ami kivonja őt a Naprendszer lombikjából. Talán a reakció megtisztítja és kristályosítja, esetleg izolálja a sapiens vegyületet, hogy szennyeződésmentes formájában tovább alakíthassa a végtermék irányába?

Ez is egy feltételezhető magyarázat. Egy reakció folytán a végeredmény legjobb esetben is csak megközelítheti a felhasznált anyag mennyiségét. 100 százalékos átalakulás nincs. Sokszor a befektetett energiának és anyag mennyiségének csak a töredéke áll össze a kívánt vegyületté. És ez most így alakult.

**

A megtizedelt emberiség néhány tagja felfedezte a megoldást a kedvezőtlen globális reakció visszafordítására. A világ sci-fi alkotó tábora foglalkozni kezdett a globális tragédiájával. Egy részük társadalomkritikákat fogalmazott meg, mások apokaliptikus disztópiákban álmodtatták szereplőiket utópiákról, de egy kisebb részük a megoldáson kezdte törni a fejét. A neuron izzók kigyúltak, és közös erővel az emberiség érdekében sok chates és fórumos mellébeszélésnek a következtében kijelentették, hogy meg kell szabadítani a bolygót a fölöslegessé vált víztől. Néhány hóbortos csillagász és matematikus utolsó elmejátékként csatlakozott a parányi mozgalomhoz. Kezdetben sajnálatosnak tűnt, de mint később kiderült, igazán kedvező nehézségekkel jár a fölösleges folyadék eltávolítása. A Naprendszer körül vannak bizonyos gyűrűk, amelyekben a vízmolekulák csoportosulnak. A jelenség asztrofizikai okai: a vízmolekula tömege, a Nap sugárzásának köszönhető elektron jelleg megváltozása, a hidrogénhíd-kötések stabilizáló és egyben tartó erejének hatására igen rövid idő alatt a megfelelő sűrűségi zónába gyűl a víz. A számítógépes szimulációk azt bizonyították, hogy a víz légkörön kívülre való juttatásával csak néhány évre oldódna meg a globális krízishelyzet, mert az visszazuhanna a Földre. Napvilágot látott az a tény is, hogy a vizet ekkora mennyiségben a földi erőforrásokkal lehetetlenség a külső vízgyűjtő zónáig eltávolítani. A legolcsóbb megoldás az lett volna, ha a Nap felé irányítják a vizet, de a csillaghoz közeledve a felforrósodott vízgőzt a hősugárzás visszatérítené a Föld pályájára, ahol csakhamar újból találkozna a bolygó a csapadékkal, és magához vonzaná azt. Világossá vált, hogy a vizet új gravitációhoz kell kötni. A Hold közelsége miatt kedvezőnek bizonyult, de a Föld nagy gravitációja miatt hamar visszavenné a vizét. Az egyetlen megfelelő gravitációval rendelkező tömeg, ahova a lehetőségek megengedik, hogy a víz eljusson, a Mars. Itt azonban más új probléma merült fel. Mivel a Mars belső magja kihűlt, és mozgása leállt, nem indukálódik áram, aminek a hiányában nem létezik a napszéltől óvó elektromágneses burok, így az odajuttatott víz ismét az űrbe kerülve megint becélozná a Földet. Nem is olyan egyszerű megszabadulni a tengerektől, mint ahogy az elsőre tűnt. Viszont a megoldás fele már megvolt. Az amatőrök által kezdeményezett világmegmentő terv legnehezebb fázisa akkor vette kezdetét, amikor a túlélésért harcoló, és állandóan fenyegetőző országoknak közös erővel össze kellett fogniuk, és maradéktalanul lemondaniuk a nukleáris arzenáljukról. Ugyanis az atomtöltetekben levő sugárzó hasadóanyag jelentette a kulcsot a túléléshez úgy a kormányok, mint az emberiség számára is. Az országok ezzel tartották fent megtámadhatatlanságukat, viszont ugyanerre az anyagra volt szükség a Mars vasmagjának megolvasztásához és mozgásba hozásához. Az ész érvek, melyek szerint a Földön őrizni, vagy elhasználni a bombákat biztos véget jelentenek az emberi civilizációra nézve, míg azoknak a Marson való alkalmazása megmentheti a bolygó faunáját, és továbbra is biztosítja fajunk fennmaradását, nem leltek megértő fülekre. Végül Észak-Korea bejelentette, hogy mindent elsöprő biológiai fegyverrel rendelkezik, ami az egész világot napok alatt pusztítaná el, és ez ellen még az sem segít, ha háborút indítanak, vagy megsemmisítő csapást mérnek rájuk, mert a világ különböző pontjain helyeztek el aktiválásra kész csomagokat. Magabiztosságukat megerősítvén átadták minden atomtöltetüket Kínának, hogy a nagyhatalmak lássák, hogy nekik már valóban nincs szükségük a sakkban tartás radioaktív eszközére. A világ vezetői arra a döntésre jutottak, hogy egy ilyen kiszámíthatatlan ellenféllel szemben, ha valóban rendelkeznek a minden életet elpusztító biológiai fegyverrel, és aktiválódhat akkor is, ha elpusztítják az országot, nincs már értelme az atomfegyverek halmozásának. Utólag kiderült, hogy Észak-Korea részéről csupán egy jól sikeredett blöff volt az egész, de addigra a többi állam szintén kifejlesztett néhány mindent elpusztítani tudó nagy területen fertőző biológiai fegyvert. Ilyen körülmények között az atomfegyverek pusztító ereje leértékelődött. Végül az Európai Űrügynökség segítségével sikerült összegyűjteni a szükséges muníciót, és megkezdődött a Mars vasmagjának felélesztése.

**

            A robbantások sikeresen zárultak, a Mars belső magja dolgozni kezdett, az elektronok ide-oda cikáztak, és kialakult a marsi elektromágneses tér, aminek léte közvetve bár, de különös módon a földi élethez nélkülözhetetlenné vált. Az űrbe juttatott jéggé fagyott víztömböket a Mars irányába indítják. A bolygó belsejében történt robbantások a felszínre zuhanó vízben gyors szaporodásra serkenti majd a mikroorganizmusokat, melyek hamar gyenge humuszt fognak képezni. Génmanipulált növényekkel beindítják a gyors oxigéntermelést, és ötven év múlva egy tönkretett bolygó helyett két lakhatóval gyarapodunk. Az évmilliárdok alatt kapott ajándékok elherdálása után most újabb csodát kaptunk, ami szintén hosszú ideje várt már arra, hogy megkaphassuk, csak eddig még nem csomagoltuk ki, hogy lássuk mi is rejlik a dobozban. Vajon képesek leszünk-e hálával tekinteni a jövőnkre? A történtek után azt gondolhatnánk, hogy az emberiségnek végre sikerült globálisan közös nevezőre jutnia a hosszabb távú túlélés érdekében még akkor is, ha nem mindig ért egyet önmagával, mégis gondolkodásának evolúciójában végre előre léphet egy lépcsőfokot, de valójában ismét csak ugyanazoknak a kicsinyes emberi tulajdonságok sikeres kombinációjának köszönhetjük, hogy megúsztuk a nagy vízözönt, ami fajunkat a kezdetek óta jellemzi. Ha valóban egy kísérlet termékei lennénk, akkor szerintem a reakció nem hozta volna meg a kívánt eredményt. Csakhogy a vegyészetben a negatív eredmény is eredmény, és ami az avatatlan szemnek egy kudarccal végződő kísérlet csupán, az egy benfentes számára hasznos információértékkel bír.

A szekta

A szekta - Simon Lehel Zoltán
 

            A galaxisnak alig maradt érintetlen területe. Az ég behódolt a humán megszállóknak. Az életnek legkevésbé kedvező égitesteken is ott virított a civilizáció jelének valamilyen formája. A felemelkedés tanát hirdető szekta megvásárolta a Csillát 2-t.

A Csillát 2 a Jusurne gázóriás hetedik holdja, melynek belsejét már kétezer éve kikotorták a galaktikus bányászok. Csupán egy üres héj maradt a hajdan ércben és drágakövekben gazdag golyóbisból. A kinyert nyersanyagból ezernyi űrállomás épült, melyek egymáshoz kapcsolva vándorló metropoliszt alkottak. A kolónia a régi idők dicsőségének egyik utolsó hírnöke, amolyan műemlék státuszt betöltő űrhulladékká vedlett. Az ipar túl gyorsan fejlődött, és a cégek minden nyersanyagot kitermeltek. A világnak már nem volt szüksége bolygó méretű szállítókra. Mivel szeméten kívül más mozdítható árucikk nem igazán maradt a belakott világegyetemben, a Végtelen Vándorának hangárait hulladékszállításra használták.

A metropolis csillaghajó polgárai születésüktől fogva más csillagrendszerek szemetében való guberálással töltötték napjaikat. A szállítmány nagy része mérgező és veszélyes anyagokat tartalmazott, ezért a túlnépesedett hajón gyakran ütötték fel a fejüket újfajta járványok, amiket aztán a szemétszállító akarata ellenére minden útjába kerülő bolygón elpotyogtatott. A Végtelen Vándorának népe volt az emberiség legmegvetettebb söpredéke. Mikor nem volt szállítani való, a szövetségek megtiltották a belépést a számkivetetteknek bármely ember lakta csillagrendszerbe. Az ilyen átmeneti periódusokat a Végtelen Vándorai mindig a Csillát-2 körül keringve töltötték. A meggyötört és kiszipolyozott holdban a megvetettek egyfajta sorstársat véltek felfedezni, származásukat is ettől az üres héjtól eredeztették. Az otthon képzetét keltő élettelen test viszont más képet kezdett mutatni, miután a Felemelkedés Hírnökei megszerezték a telekpapírokat. A Csillát-2 felületét simára csiszolták és színes reklámképeket vetítettek a szemétszállító polgárai számára, melyből mindent meg lehetett tudni a felemelkedést ajnározó szektáról. A hajón kisebb lázadások törtek ki. Egyesek a reményt vélték felfedezni a képekben, és úgy gondolták, hogy végre vannak emberek, akik törődnek velük, míg a másik csoport tagjaiban a mérhetetlen igazságtalanság érzése hatalmasodott el, hogy otthonképüket tönkretették és kisajátították. A szeméttelepen az évszázadok során a kukabúvárok társadalmi fejlődése a megszokottal ellentétben az emberi egység felé tolódott el, ami már sok kilátástalan helyzeten átsegítette a megvetetteket, és minden egyes próbatétel után a köztük levő kötelék erősebbé vált. A kialakult krízishelyzet fölött is lassan sikerült uralkodniuk, és mindkét fél visszafogta indulatait. Azok, akik a reményt vélték felfedezni a változásban, részvéttel kezdtek viszonyulni társaik fájdalmához, amely nem volt nehéz, mivel a hold számukra is ugyanazt jelentette. A kesergők pedig taoista szemléletet követve elfogadták, hogy Földpótlójuk visszafordíthatatlanul megváltozott. Így a legjobb, ami történhet az az, hogy esélyt adnak a többieknek a reménykedésre, és ebben a vágyódásban ők is hasonlóan tudtak azonosulni testvéreikkel, mint azok velük, hiszen mindannyian nyomorultak voltak ugyanazzal a kilátástalan jövőképpel. Az álmok tartották vissza a Végtelen Vándorait attól, hogy feladják a küzdelmet. Sosem reménykedtek abban, hogy saját életükben még jobb sors várhat rájuk, de a lehetőség, hogy utódaik valahányadik generációjának még lesz esélye egy normálisabb életre, táplálta bennük az életben maradás halovány lángocskáját.

Ahogy múltak a ciklusok, a bolygólakókhoz eljutott a hír, hogy a felemelkedés eszméjével egyre jobban kezdenek szimpatizálni a hazátlanok. A szekta planetáris hálózatának ez az infó nem igazán használt. A szerzetesek között komoly vita alakult ki a Végtelen Vándorainak a gyülekezetbe való bevonásáról. Egyesek a már kialakult és jól jövedelmező hívek egységét féltették, míg az elhivatottabbjai a galaktikus örömöket megvetve a tézisek igazságát kívánták elérni. A legkisebb réteg örömmel fogadta az új tagokat, azonban az okot, amiért térítői útjuk során megkörnyékezték őket, elítélték. A próféták vallották, hogy az embernek, miután minden elérhetőt meghódított, tovább kell lépnie biológiai váza nyújtotta korlátain, és testi kereteit elhagyva átalakulnia egy nemesebb lénnyé. A tudóspapok már hosszú ideje dolgoztak a lehetőségeken, amihez a szekta vezetői szerint rengeteg pénzre volt szükség, és mi tagadás, a befolyt adományok egy-két százalékát valóban a nemes célra fordították. A hívek egyfajta életbiztosítást kötöttek a kor eléggé anyagias szektájával. Azok, akik hatvan éven át fizették a járulékot, jogosulttá váltak arra, hogy a törlesztés leteltével hibernálják őket, és lefagyasztott testüket megőrizzék mindaddig, amíg eljön a felemelkedés napja. Voltak, akik már az előtt számlát nyitottak gyermekeik felemelkedésének biztosítására, mielőtt azok még megfogantak volna. Sok polgárt idősebb korában szerveztek be. Ezeknek legtöbbször rövidebb futamidő alatt nagyobb ősszeget kellett felhajtaniuk. A szegényebb néprétegek számára jutányosabb, elérhetőbb lehetőségeket biztosítottak. Akinek nem volt pénze arra, hogy megvásárolhasson egy hibernáló kamrát, az néhány száz évre bérelhetett egyet, és reménykedhetett, hogy nem ébresztik fel idő előtt. Az ő esetükben a megfogalmazottak szerint, ha sikerül megtalálni a felemelkedés módszerét a bérleti idő lejártán belül, a bérlők részesülhetnek az emberiség átlényegülésében. Amennyiben pedig nem, felébresztik, és képességeik szerint egy új korban engedik boldogulni őket. A nagyobb összegű lottónyereményeket be lehetett váltani még nagyobb értékű családi felemelkedés utalványra. A társadalom egyharmadát a szekta a befolyása alatt tartotta.

A vezetők legfelsőbb szintjén csak a pénzt látták. Mivel már jó három évszázada nem sikerült eredményt felmutatni, a hívek hite kezdett meggyengülni. Ekkor jött egy mentőötlet az egyik felemelkedést kutató szerzetestudóstól:

– A Jusurne gázóriáson az élet egyedi formája jött létre – kezdte a kutató a beszámolóját. – Habár már régóta tudunk ezt-azt a bolygóról, mindeddig értéktelen volt a számunkra. Az elmúlt években újabb vizsgálatoknak vetettük alá az égitestet. A bolygó különböző magasságaiban eltérő körülményeknek ellenálló életformák alakultak ki. A legfelső gázrétegben parázsló moszatok szállnak a légörvényekkel. Valamivel alattuk léggömbszerű buborékok lebegnek, melyeknek alsó feléről gyökérszerű indák csüngenek a mélybe táplálékért, felső burkuk pedig igyekszik minél több tápanyagot befogni a fölöttük lebegő moszatréteg anyagcseretermékéből és teteméből. A következő szinten medúzához hasonló puhatestű harangok raja lelt tápszférára. Ezt a szférát nagy mélységig egy élettelen zóna követi, majd ritka sűrűségben apró gyémántkeménységű koromfekete színű egysejtűek jelennek meg, melyek azonban már teljesen eltérnek a felsőbb rétegek szén alapú struktúrájától. Ahogy a hőmérséklet nő, a gázbolygó kevés fémanyaga egyszerre gáz szilárd és folyékony halmazállapotban lesz jelen. A fémek és természetes ötvözeteik pedig más anyagokkal keveredve a mieinkhez hasonló szerves molekulákat alkotnak. Ez a szint elég vékony, az ezt követő mélységekbe pedig már képtelenek voltak a szondák vizsgálatokat végezni. Azonban mielőtt még végképp elvesztettük volna a jeleket, különös interferenciához hasonló elektromos zajt észleltünk, melyekre a Jusurne faunájának tanulmányozása óta senki sem fordított figyelmet. A felvételeket tanulmányozva a gázbolygó körülményeit számítógépen szimulálva sikerült rekonstruálni az eredeti források által kibocsátott jeleket és tanulmányozni azoknak feltételezett forrását. A kisugárzott jelek heves elektromos impulzusok, melyek egészen a gázbolygó belső hidrogénmagjának felszínéről erednek. Egy ekkora planéta esetében a központi magot hidrogén és hélium alkotja. Gravitációjuk folyamán összesűrűsödnek és a rájuk nehezedő nyomás hatására fémessé válnak. Valójában a Jusurne belsejében egy fémhidrogén mag létezik. Ennek felszínéről eredtek a befogott elektromos hullámok által keltett zavaró interferenciák. Nem meglepő, hogy ezzel eddig senki sem foglalkozott, mivel természetesnek tűnt, hogy egy gázóriás fémesedett hidrogénmagjában áram indukálódik, végeredményképpen ebből ered a bolygó messzire kinyúló elektromágneses tere is. Azonban a befogott zajokat visszakövetve a jelek rendszerezett struktúrát mutatnak. Valakik odalent beszélgetnek.

A hosszú, érdektelen maszlagot követően az ébredés moraja söpört végig a termen.

– Odalent értelmes, tudattal rendelkező lények élnek. A második fémes életöv példájából és az indirekt információkból arra lehet következtetni, hogy a mag felszínén a fémesedett gázok szerves fémmolekulákká rendeződtek. A körülményeket figyelembe véve pedig ezek a lények egymás között árammal kommunikálnak. Hogy a gázóriáson belül létezik-e egy fémesedett gázokból létrejött belső bolygó, melynek felszínét talán szilárd kristályosodott hidrogénszárazföldek és folyékony fémes hidrogéntengerek szabdalnak, amit az erózió és az élethez szükséges körforgás az általunk ismert világokhoz hasonlóan formál, jelenleg még fikciós képzelgések csupán, de hogy intelligens életforma van a bolygó mélyén, azt minden kétséget kizárólag bizonyíthatom a témához hozzászólni tudó kollegáknak.

– Tisztelt Hittárs! Mégis mennyiben szolgálja ez a felfedezés a felemelkedés ügyét? – tette fel a tudósszerzetesnek valaki a kérdést.

– A galaxis összes nem emberi civilizációját a tudatátvitel segítségével igáztuk le és hódítottunk meg területeket. Ha ezt a módszert sikerülne a Jusurne lakóin is alkalmazni, akkor már megnyílna a lehetőség a felemelkedés felé – a teremben feszült csend támadt.

– A jusurneiek felépítése egy elképesztő létezési formának nyújt lehetőséget. A lények szervezete fémesedett gázok szerveződése. A nyomás irányított csökkentésével a hidrogén elveszíti fémes jellegét, előbb folyékonnyá válik, majd gázzá. Mindemellett arra is figyelnünk kell, hogy az idegrendszert alkotó molekulák között megmaradjon az elektromos átvitel. Ahogy a molekulák egyre távolabb kerülnek egymástól a nyomáscsökkentés következtében, azt is szem előtt kell tartani, hogy az eredeti áram erőssége túl naggyá válik a meglazult idegpályáknak, ezért azt is csökkenteni kell. Ez lesz az első legkényesebb feladat. A fémek elektronjai a fém felületén helyezkednek el, magjaik pedig kristályos szerkezetet hoznak létre. A gázok szabadságfoka sokkal nagyobb, egyben reakcióképességük is megnő a fémes állapothoz viszonyítva. A gázban már minden atom a saját elektronját birtokolja, és nem létezik a többi mag által kialakított szilárd kristályrácsos struktúra. Az elektronok többé nem közösek, az atomok szabadabbak, erélyesebbek, a halmaz strukturálatlanná válik. A fémes jelleg teljes ellentétébe való átmenetét lesz a legnehezebb irányítani. Valahogy meg kell őrizni a rendszert. Amströngnyi nagyságrendben létre kell hozni egy mesterséges vázat, ami a molekulákat kellő távolságban és a megfelelő helyen tartja. Ennek ellent kell állnia a nyomásnak, és szélsőséges hőmérsékletkülönbségeket kell elviselnie. Emellett képlékenynek is kell maradnia, hogy a mesterséges evolúció folyamán fellépő tágulásnak eleget tudjon tenni, illetve tökéletes szigetelőként is kell majd szolgálnia. A váz miniatűr nanoméretű elemeinek  több száz kilométeres kiterjedése stabil és megfelelően irányítható képlékeny műszer kell legyen. Amint a fémesedett gázlények elkezdenek átalakulni és szervezetük gáz halmazállapotú óriástérfogatra nő, eredeti méretük milliószorosával kell majd számolnunk. A folyamat végére az átültetett emberi tudatot néhány gázmolekula fogja stabilizálni, és lehetővé válhat az a nagyfokú szabadság, amiről mindannyian álmodunk. Hajók nélkül utazhatjuk be a csillagokat, és új galaxisokba léphetünk át. Nem lesz többé éhség, nyomor, gyarlóság, halál csak az elme és az akarat egységének bármit átformálni képes végtelen lehetőségei.

– Ez hihetetlen és megvalósíthatatlan! – horkant fel egy kételkedő.

– De legalább egy reménysugár – szólalt meg egy bankárszerzetes. – És ne feledjék, kérem, hogy a hívek reményei képzik szektánk fenntarthatóságának alapját. Egy ilyen lehetőség hallatán óriási tömegeket tudunk majd beolvasztani. És ha megnő a kereslet, az árak is nőni fognak. Mindegy, hogy kivitelezhető-e vagy sem, egy ilyen lehetőséget az élet minden területén ki kell használnunk. Ha ügyes propagandával állunk elő, akkor az elkövetkezendő fél évszázadban véglegesen átformálhatjuk a társadalmat, és abszolút hatalomra tehetünk szert. Csak a saját egységünket kell megalapoznunk.

– Kérem, Uraim! – szólalt meg a legidősebb szerzetes – Igazán fontos, hogy az eszmét anyagi oldalról is támasszuk alá, de ne essünk bele a pénz csapdájába. Ha van rá esély, akkor legalább magunkért tegyük meg a szükséges lépéseket. Én jövő héten sztázisba vonulok, és szeretném, ha ébredéskor felemelkedhetnék. Lassan mindenkinek eljön az ideje. És önök, akik a legrangosabb és legbelsőbb körök tagjai, akarniuk kell saját jövőjük biztonságát, mely túlmutat az emberi életéveken. Tisztelt Tudós Hittárs! Nagyra becsüljük szolgálatait. Ön szerint a terv kivitelezhető, és ha igen, mekkora anyagi fedezetre lesz szükség.

– Ha minden nyersanyag és erőforrás adott volna a projekt sikeres kivitelezhetőségéhez, legalább harminc százalék esélyt jósolnék a sikernek. De ez anyagiakban akkora összeg, amit állandó árfolyam mellet száz univerzumnyi létezés ideje alatt tudnánk előteremteni. Más szóval egyetlen út létezik. Meg kell szerezni a totális hatalmat és a világot fel kell oldanunk a pénz rabsága alól. Szervezett együttműködésre lesz szükség minden emberrel. Áldozatáért senki sem várhat el többet, mint a minimális ellátás, ellenben munka szempontjából mindenkinek a legtöbbet kell nyújtania. A létező nyersanyagokat a közös cél érdekeire kell fordítani. Az emberi viselkedésmintákat hangyabolyszerű együttműködésre kell átformálni, és szükséges végtelenül megnövelni a közösségtudatot. Ha időkeretet kéne megállapítanom, nagyjából nyolcszáz év, mire az előkészületekkel végezni tudnák.

            A nagytanács hónapokig rágódott a felemelkedés lehetőségének megvalósítási tényezőin. A szükséges technológia kidolgozása elméletben már megszületett, a legnagyobb gondot a gyakorlatba való átültetés jelentette.

– A társadalom részéről szükségszerű minden ellenállás megszüntetése – szögezték le a tanácsban.

 Megpróbálkoztak egy minden eddiginél erőteljesebb propagandával hatni a tömegekre, de az eredmény csak felületes volt, ráadásul nem sikerült mindenkivel elfogadtatni a felkínált lehetőséghez szükséges feltételeket. A társadalommanipuláció önmagában nem bizonyult elegendőnek, az emberek agyának átmosása nem maradt időtálló. Ekkor fordultak a genetikusokhoz, akiknek a Felemelkedők Társaságának megalapulása óta komoly befolyása volt a szektatudományok tanácsában. Az ő javaslatuk szerint az emberi génállomány átírására lenne szükség. Ekkora méretű populációban azonban túl sokáig tartana megtalálni a megfelelő gén szekvenciális összefüggéseket. A kutatás alatt az exotársadalom népei között találtak egy célcsoportot, melynek tagjaiban a megfelelő jellem fejlődéséhez szükséges alap már létezik. Következtetésszerűen őket megfigyelve, majd megfelelő módon keresztezve a galaktikus népesség többi tagjával, létre lehetne hozni egy genetikailag irányított viselkedésfejlődést, mely az egész emberiségre rányomná bélyegét.

– Nagyra Becsült Tanácstagok! – kezdett a fő genetikus szerzetes a beszámolójába. – Találtunk egy mikroközösséget, melyben ígéretes lehetőségek rejlenek a Nagy Terv kivitelezését illetően. Ez az embercsoport elszigetelve fejlődik immár több száz éve az exonépektől elzárva. A körülményeknek köszönhetően a polgárok rendelkeznek egyfajta részleges kollektív tudattal. Ha akár a két legtávolabbi alany egyikével történne valami, azt valamilyen formában, igaz, hogy még csak tudattalanul, de lereagálná a társalany is. Egy másodlagos metakommunikáció révén a bajbajutott alany visszajelzést kapna társalanyától, hogy érzékelte a vele történteket. Ez a csatorna a tudat alatt mindaddig aktív marad, míg a probléma valamilyen formában meg nem oldódik. Ha célcsoportként nem csak két alanyt vennénk, hanem az egész elszigetelt közösséget, és azok elé egy olyan lehetőséget tűznénk, melyre több reakciót várhatnánk, biztosak lehetünk abban, hogy a csoport tagjainak véleménye megoszlana. Ez általában megszokott jelenségnek számítana bárhol a világon. Azonban a folyamat az ő esetükben itt nem érne véget. A kollektív tudatuknak köszönhetően rendszerük idővel megint egységessé válna, ugyanis a közöttük levő tudatalatti meta kapcsolat mindaddig élne, míg a lehetőségek közül mindenki ugyanazt nem választaná. Eme megosztottság abban segíti ezt a mikrotársadalmat, hogy a felmerülő lehetőségek közül nagy valószínűséggel a legelőnyösebbet válasszák.

– Mégis kikről lenne szó – hangzott el a kérdés – és hogyan lehetne a viselkedésmintát beírni az emberi tömegek génjeibe?

– A szemétszállítók társadalmáról lenne szó – a teremben általános megvetés hullámzott végig. – A természet pedig elvégzi a szükséges evolúciót. Mindössze be kell őket inkadrálnunk az exobolygók népességébe, és ügyelnünk arra, hogy az ő vérvonaluk domináljon. A társadalomtudós csoporttal összedolgozva arra a következtetésre jutottunk, hogy előbb kell keresni egy együttműködésre képes kolóniát, akik képesek félretenni az ellenszenvüket, és befogadnának maguk közé néhány tagot a galaktikus hulladékszállítóról. Két-három generáción belül beindulna egy keresztbeházasodás a kolónia, és a hulladékszállítók népe között, majd a vegyes házasságokból születő utódok újabb három-öt generáció után végül a teljes kolónia génállományába bevinnék a kollektív tudatra való hajlamot. Ezt követően a már régen elfeledett múltú utódokat össze lehetne mosni a többi bolygó lakosaival, akik már nem ismernék fel bennük, hogy a megvetettek és kirekesztettek hajóvárosáról származnak, így megkezdődhetne a nagyobb tömegek bevonása is a tervbe. Tizenöt-húsz generáció alatt mindenkiben ott lehet majd a kollektív tudat.

A fő genetikus kérésére a társadalom tudós átvette a szót.

– Az első lépés az lenne, hogy bevesszük a magukat Végtelen Vándorainak nevező csoportot a szektába. Bejelentjük a hírt a médiában. Majd általános zúgolódásra számíthatunk, de lesznek elszórtan emberek, akik szimpatizálni fognak a „Felemelkedést az egész emberiségnek!” eszmével. Őket össze kell majd gyűjtenünk egy külön kolóniára, ahol majd keveredni fognak a genetikus célpéldányokkal. Miután a kollektív tudat úrrá lesz a közösségükön, valószínűleg sokkal egységesebben és szervezettebb formában kezdik majd vezetni életüket, fellendül az ipar és egy jól működő mikro társadalmat hoznak létre. Ennek következtében örömmel fogják majd fogadni őket a többi bolygókon. Ahova elmennek, amint a kollektív tudat hatással lesz a hétköznapokra, újból megismétlődik a sikertörténet, és az onnan továbbvándorlókat ismét örömmel fogadják majd a magukat nehezebben igazgatni tudó bolygók lakói. A hatás önmagát fogja erősíteni.

Az alapkoncepciót a tanács jónak ítélte és kezdetét vette a tervek részletes kidolgozása. A Végtelen Vándorainak figyelmét a Csillát 2 hirdetéseivel keltették fel, majd missziókat küldtek hozzájuk. Kisebb-nagyobb ajándékokkal kedveskedtek nekik, amivel a nélkülözéshez szokott lakosság bizalmát egykettőre megvásárolták. Később bejelentették az exopopulációknak, hogy a szekta eszméjét végre sikerült az utolsó emberi kolóniára is eljuttatni. A valóságot kissé elferdítve bizonygatták, hogy a megvetettek bevonásával történelmi fordulóponthoz érkeztek. A nehéz summákat befizető polgárok joggal tették fel a kérdést, hogy vajon a nincstelenek mivel tudnak beszállni a kutatások támogatásába. A téma természetesen az volt, hogy minek kellett olyan szigorúan sarcolni a hívőket, amikor szemmel láthatóan egyesekkel lehet kivételezni is. A tömegeket azzal etették, hogy az emberi faj örökítő anyagában felfedeztek egy rejtőzködő önpusztító gént, ami már elkezdett aktiválódni, és a civilizáció pusztulásához vezet, még mielőtt az ember befejezhetné a nagy tervet.

– Drága eszménkért eddig is rengeteg áldozatot hoztunk – hangzott a hírműsorokban. – Sajnos újabb akadály gördült felemelkedésünk elé. Kiderült, hogy a természet különösen kódolta DNS-ünket. Eme genetikai kód akkor kezdi meg funkcióját, amikor néhány generáció alatt a kereszteződő kromoszómák csak a régi információhalmazokat kezdik ismételni, nem hozva olyat a génstruktúrába, ami az emberiség létezésétől fogva még egyszer sem létezett. Más szóval a fajunk elöregedett, fejlődésének olyan szintjére ért, ahol a változás már annyira lassú, hogy az evolúció megszűnik, állandósulnak a genotípusok, és genetikai sugallatra elkezdődik az egyedszám csökkenése, a születendő gyerekek száma egyre kevesebb lesz, akikben viszont a legelőnyösebb tulajdonságok fognak egyesülni. Végül csak egy nagyon kis létszámú embercsoport marad fenn, akik minden előttük élő embernél tökéletesebbek lesznek, de ők már kevesen lesznek ahhoz, hogy véghezvigyék azt, amit elterveztünk. Az exopopuláció világában elszórtan vannak még emberi példányok, akiknek a segítségével lehetne ezt a folyamatot késleltetni, de semmi esetre sem lehetne elég ideig fenntartani a kívánt populáció méretét. A fennmaradáshoz szükséges génstruktúra ritkasága miatt az ezzel rendelkező DNS-ű emberek értéke borzasztóan magas. Mesterségesen nem lehetséges bevinni a mutációt, kizárólag természetes úton adható át a gén gátlásához szükséges információ örökítés útján. A Végtelen Vándorai azonban mind rendelkeznek a megfelelő örökítő anyaggal. Ezért ők a szekta testvéreinek szó szerint a vérükkel áldoznak.

A manipuláció jó eredményeket hozott, az új ötlet még inkább elősegítette az űrkukások társadalomba való beilleszkedését. A projekt hol a tervekhez képest jobban, hol rosszabbul, de folyamatosan haladt előre. Mikor a világon a szekta már akkorára nőtt, hogy befolyásának nem lehetett ellenállni, a régi idők vallásai kezdtek nemkívánatosakká válni. Komoly erőfeszítéseket tettek ezeknek a feloldására, de az utolsók közül is az utolsók sokkal erősebb ellenállást tanúsítottak, mint amivel meg tudtak volna birkózni. Megindult a keresztény, muzulmán, buddhista és az összes többi vallás üldözése. Egy különböző vallásokból álló terroristaszervezet kezdett kialakulni csupa elszánt öngyilkos merénylővel, akik komoly károkat tudtak okozni a kialakulóban lévő egységnek. Végül a szektának engednie kellett terveiből, és úgy döntöttek, hogy annak a kevés, de elszánt embernek megengedik, hogy egy bolygón, tőlük elzárva függetlenül élhessenek. Az áttelepítéseket követően az emberiség két különböző fejlődési irányba indult, maradt egy bolygónyi hagyományos utat követő csoport, és a sokkalta nagyobb egyedet számláló felemelkedésre készülők társadalma. A két nép, akár csak két faj, többé nem tartotta egymással a kapcsolatot. Az egyetlen, amire ügyeltek, hogy senki se lépje át határaikat.

Ezek után a terv zavartalanul folytatódhatott tovább, és sok generációval a Csillát 2 reklámbolygóvá való alakulása után sikerült minden előkészületet befejezni. A Jusurne közelébe nagy tömegű felgyorsított meteorokat irányítottak, melyeknek sebessége elég nagy volt ahhoz, hogy a bolygó gravitációja ne tudja elfogni a száguldó égitesteket. A meteorok a bolygóból magukkal ragadtak némi gázt, és így a Jusurne tömege lassan fogyni kezdett. A légkör megfogyatkozásával csökkent a bolygón uralkodó nyomás mértéke, a gázóriás fémesedett hidrogén magjának amolyan bolygón belüli planéta jellege kezdett megszűnni. A szilárd hidrogénbolygón hatalmas földrengések mentek végbe. A felszín forrni kezdett, majd elpárolgott. Protonvulkánok lövelltek a magasba, melyek a felszínen cikázó negatív töltéseket magukkal rántották a világűrbe. A bolygón élők számára az elektronhiányossá vált környezet olyan volt, akár az embernek a levegő eltűnése. Az ottani élet alapfeltételét a magas elektronkoncentráció jelentette. A negatív töltések és a nyomás hiányában a lények protoneurotikus aktivitása jelentősen lecsökkent, majd molekuláris egységük is kezdett megbomlani. Azonban mielőtt a vég utolérte volna civilizációjukat, a kataklizmát okozó megfigyelők egyenként befogták őket, és mesterséges körülmények között egymástól elszigetelve megkezdték a szilárd testek lassú gázosítását és tudatuknak elorozását.

Az emberek a meghódítandó fajt protozoáknak nevezték el. A protozoákat nagynyomású kamrákba helyezték, amire elektromos feszültséget kapcsoltak. A bolygó, rajta minden egyéb élettel megsemmisült. Megkezdték a fémesedett gázú lények szervezetének mesterséges evolúcióját. A nyomás fokozatos csökkentésével a hidrogéntestek átalakulása során a protozoák külsején foltokban szuper folyékony hidrogén jelent meg, ami az egész testükön áramlatokat hozott létre és lassú növekedése folyamán végül egy kettős vázat alakított ki. Egy szilárd fémesedett belső, és egy folyékony külső réteget. Az átalakulás további részében a szuper folyékony réteget egy egyszerű folyékony halmazállapotú hidrogén borította be. Eme két különböző folyadék egymással állandó keveredést kialakítva stabilizálta a külső vázat. A test felszínén erekben elkülönülve, egymással ellentétes irányban haladó szuper folyadék és egyszerű folyadék áramlatok jöttek létre. A következő fázisban megjelent a hidrogén gáz halmazállapota. Az erek két részből háromra oszlottak. Egy szuper folyadék ér mellet egy egyszerű áramlat haladt ellentétes irányultsággal, majd egy sokkal gyorsabb áramlatú gázcsatorna következett, aminek iránya megegyezett az egyszerű folyadékéval. Ezt újból egy egyszerű folyékony réteg követte, amit végül egy szuper folyadék határolt szintén ellentétes irányultsággal. A protozoák neuronhálóját fokozatosan feloldva, működésének biztosítása érdekében a három halmazállapot és a szuperfolyadék elegyének megfelelő átmenetével biztosították az idegpályák folyamatos kommunikációját. Ami eddig a protoneuronok külső felén ment végbe, az most az idegrendszer belsejében folytatódott. Apró csatornákat hoztak létre az idegpályák belsejében, amiben elektronok számára biztosították a haladást. Az óriásira tágult protozoák testét végül egy külső szilárd vázba zárták, hogy a hidrogént a nyomás teljes megszűnése előtt egyéb gázmolekulák reakciójával stabilizálják. Végül sikerült egy összefüggő gázelegyet létrehozni, ami az űrben egyetlen egységet alkotott.

A szekta már a terv legelején tudta, hogy mire az elképzelések megvalósulnak, már túl sok ember lesz hibernálva ahhoz, hogy mindenki felemelkedhessen. A sztázisban levő emberekre azonban szükségük volt a protozoákkal való idegi átvitelhez. Néhány kiválasztott szektatag kivételével másoknak esélyük sem volt arra, hogy az altatásból felébresszék. Valójában az ébren levő civilek tudatát sem akarták a felemelkedett létformába ültetni, mert utólag rájöttek volna, hogy az egész egy hatalmas csalás a szektavezetők részéről. A későbbiekben kitörő káosz elkerülése érdekében úgy tervezték, hogy miután az összes kiválasztott felemelkedett, megszabadulnak a maradék emberiségtől.

A gázosodott protozoák neuronhálóját átszivárogtatták a sztázisban alvó emberek agyán, ezzel létrehozva a két faj közötti idegi kapcsolatot. A gázneuronháló nagy kiterjedése miatt sok ember felhasználására volt szükség ahhoz, hogy egyetlen szektatag felemelkedése végbe mehessen. Minden egyes tudati átvitel után a hibernált egyedek agyhalottá váltak, de a sztáziskamrák a többi életfunkciót fenntartva a beavatatlanok számára úgy jelezték, hogy a hibernáló fülke tulajdonosai még életben vannak. Az újabb propaganda az volt, hogy a köztes átvitelben résztvevő egyedeknek egy tudatátültetés után pihenniük kell, de idővel majd újból alkalmazni lehet őket, és így mindenki részesülhet a felemelkedésben. Az utolsók tudatát majd maguk a felemelkedettek segítik a protozoákba. A sok száz generációs agymosás egyszerűvé tette a tömegek befolyásolását, és mindenki végezte tovább a kijelölt feladatát. A haláltól való félelem szinte megszűnt létezni. Efféle tragédia csak balesetekkor fordulhatott elő. Olyankor viszont általános letargia söpört végig az emberiségen a tudat alatti másodlagos kommunikáció révén.

Megkezdődtek a felemelkedések, az új testekbe került szektatagok tapasztalgatták érzékszerveiket, gáztestüket gondolataikkal formálták. Molekuláikat elektromágneses kölcsönhatásokkal ide-oda rakosgatták. Volt egy elsődleges testük, ami a tudatukat tárolta és védte, és létezett egy másodlagos burok, ami a mozgásért felelt. Ebben különféle gázok és törmelékek voltak, melyek hol páncélként, hol hajtóanyagként szolgáltak. Megújítható, lecserélhető és a szükségszerűség kívánalmainak megfelelően alakítható részük lehetővé tette, hogy szilárd bolygófelszíntől függetlenül, az univerzum nyers erőiből táplálkozva létezhessenek.

Ahogy egyre több szekta mufti hagyta el emberi testét, ugyanolyan arányban csökkent a protozoák létszáma is. A még emberi tudattól független gázlényeket igyekeztek szaporítani, de a próbálkozások sikertelenül végződtek. Az emberi testben ragadt szektavezetők zúgolódtak, és ármánykodni kezdtek a felemelkedettek ellen. Azok viszont hogy már szabadon mozoghattak, sebezhetetlenné váltak. Az emberekben felébredt a sok évszázada szunnyadó kétely és a növekvő feszültség hatására egyre gyorsabban kerültek felszínre a szekta rejtett dolgai. Mindenki hamar megértette, hogy már a kezdetektől fogva a nemes eszmék csupán a kizsákmányolást erősítették, és mikor végre a beetető maszlag megvalósíthatóvá vált, azok kívántak hasznot húzni belőle, akik már az elejétől fogva sem hitték vallott nézeteiket. A felháborodás egyhangú volt, és a nép addig nem nyughatott, míg mindegyik szipolyozót el nem kapta. Egyszerre tört a vezetőkre a hosszú idő alatt elfeledett félelemérzet, és ennek a sok év alatt koncentrálódott rémületnek a hirtelen felszínre kerülése nem maradt következmény nélkül. Még mielőtt a tömegek elégtételt vehettek volna, a hajdani elit tagjain, azok haláltól való félelmükben elhunytak. A felemelkedettek messziről szemlélve az eseményeket úgy vélték, hogy a vezetés nélkül maradt emberiség rövid idő alatt megtizedeli önmagát. A mesterséges keveredés miatt azonban a kollektív tudat újból egységgé kovácsolta a kihasználtakat. A gáztestű szektavezetőkkel szemben az emberek semmit sem tehettek. Többé senki nem akart felemelkedni, és az utolsó néhány protozoát szabadon engedték. Az immár humanozoáknak nevezett felemelkedettek azonnal támadást indítottak a szabadon engedett protozoák ellen. Erőfölényüknek köszönhetően gyorsan végeztek a protozoák fajának megmaradt képviselőivel, majd távoztak az emberek lakta világból.

Mindezt az utolsó protozoa mesélte el nekem, aki a harcok alatt a Csillát 2 üregeiben bújt el a humanozoák elől. Látva azt, hogyan használták ki saját fajukat a felemelkedettek, megszánt minket, akik hátra maradtunk. A vezetőkben a reményvesztettségből feltörő halálfélelem megszabadított minket a zsarnoki megtévesztőktől, és esélyt kaptunk egy új életre. Mindannyiunk gondolatai összefonódnak, és létezésünket egy kollektív akaratban egyesítve igyekszünk biztosítani fennmaradásunk feltételeit.  A protozoa, akinek bolygóját és faját a mi őseink irtották ki, a saját otthonait elpusztító emberiségnek minden rossz ellenére segített. A halottá vált planétákat megtöltötte levegővel, vízzel és élettel. Új otthont adott nekünk. Búcsúzóul reményét fejezte ki, mi szerint sikerült jó irányba változnunk, ő pedig elindult, hogy bosszút álljon, és elzárja az univerzumba szétszéledt tömény gonoszságot. Más módját a humanozoák legyőzésére nem ismerve a protozoa egy óriás tömeg gravitációjába akarta zárni a gáztesteket. Bizonyára sikerrel járhatott, mert a Jusurne újból régi helyén kering, és szondáink mérései alapján az elektromágneses hullámok jelei beszédszerű rendezettségre utalnak.