Hiszi a piszi

Simon Lehel Zoltán - Hiszi a piszi

            Hogy magyarázza meg egy végzős vegyészhallgató a professzori diplomával rendelkező tanárainak, hogy az államvizsgájának adatai nem helytelenek, mindössze szokatlanok azóta, hogy a Hur-elméletet kidolgozták, papíron feltalálták a kvantumradart, és rájöttek, hogy létezik a kvantumtér? Nem én voltam a hibás azért, hogy az ezerkétszáz milligramm per literes oldat százszoros hígítása nem tizenkét pépéem, hanem hat vagy harminckilenc. Ezek a dimenzió törvényei, azért, mert a lombikot bedugjuk, még nem lesz zárt a rendszer.

            De mondhattam én ezeknek, hogy sok volt a napkitörés, és azok sodorták ide-oda az ionokat egyik üvegből a másikba. Ha vennék a fáradtságot, és három nap lefolyása alatt többször megmérnék a desztillált víz iontartalmát, ők is láthatnák, hogy igazam van. Úgy döntöttem, hogy szerencsét próbálok a dékánnál, hátha sikerül egyességre jutnunk:

- Ez nem jó semmire.

- De, ha kijavítom az adatokat, úgy, hogy azok jók legyenek?

- Ezen nincs mit kijavítani, az egész vizsgálatot elölről kell kezdeni.

- És hogy fogom befejezni két hét alatt? Nyolc hónapig dolgoztam rajta. - De a siránkozás nem segített.

- Hát majd jövőre, addig csak lesz elég ideje. - A dékán szavai több ezer elektronvolttal hasítottak belém, de mikor visszakerültem alap izgalmi idegállapotomba, ismét szóltam hízelgően:

- Kedves dékán úr, ha szánna még rám néhány percet, bebizonyítanám… be tudnám bizonyítani, hogy a kísérletem az évszázad felfedezése.

Sóhajtott, és adott egy percet. Elhadartam, hogy a terünket deriválva megtoldjuk egy újabb paraméterrel, de azt nem vagyunk képesek ábrázolni, csakhogy ettől még létezik, és úgy tudjuk észlelni a negyedik változót, hogy egy másik háromdimenziós rendszerbe ültetjük. Az időről beszéltem, és arról, hogy függ a tömegtől, a gravitációtól és a sebességtől, utóbbival fordítottan, míg az előző kettővel egyenes arányban. Ahhoz, hogy a részecskék szilárd testen való átvándorlását megértsük, viszont integrálni kell a négyparaméteres teret, de ezt megint nem vagyunk képesek megtenni, viszont a háromdimenziós térből már le tudunk faragni egyet, ami ugyanaz, mint a magasabb dimenzió integrálása, és elmondtam neki, hogy nálunk egy részecske a tér három pontján létezik egyszerre, ugyanúgy, mint ahogy a tintával befestett golyó két pacát hagy egy összehajtott papírlapon. Láttam csillogni az értelmet a szemében. Folytattam, hogy a dimenziók a dimenzióban olyanok, mint halmazok a halmazokban, és részdimenziók, és részhalmazok, és ekkor úgy éreztem, hogy megint rájöttem valamire, elnémultam egy pillanatra. Azt hittem, hogy megértettem a világegyetemet, pillanatnyi merengésemnek pedig az lett az ára, hogy a dékán rám mosolygott, és megkért, hogy menjek a dolgomra, mert szeretne a fitoremediációs cikkén dolgozni.

            Idióta fitoremediáció, én kísérletileg bebizonyítottam, hogy a részecskék multidimenzionálisak, minél több paraméterük van, annál több dimenzióban léteznek és vetülnek ki a kisebbekbe, illetve magasabb rendű vetületeik is vetülnek az alacsonyabb dimenziókba, de ezeknek a kémikusoknak az agya csak a koncentrációszámolásig terjed. Minden tudásuk a hármasszabályon alapszik.

Nem tehettem mást, el kellett halasztanom a védésem.

Egy év késéssel elvégeztem az egyetemet, de gondolataim nem hagytak nyugodni, kényszerítettek, hogy tovább folytassam tanulmányaimat, aminek az lett a vége, hogy elvégeztem a doktorit a kémián, aztán a fizikán, és végül a matematikán.

A három tudomány alapos ismeretével felvértezve neki akartam állni, hogy elkészítsem életem fő művét, és Einsteint visszaűzzem a maga kis relatív négydimenziójába örökre.

A guta majd megütött, amikor olvastam a cikket, amiben ki volt dolgozva az elméletem, részletesebben és alaposabban, mint ahogy azt el tudtam volna képzelni. Megnéztem a szerzőt, és dührohamot kaptam, amikor láttam, hogy volt dékánom publikálta azt a mesterművet, aminek az ötletét tőlem sinkófálta el. Meg akartam ölni, de már azt sem tehettem, mert egy kereszt volt a neve mellett. A cikket még beküldte, de mielőtt megjelent volna, a nyomorult elhunyt.

Idegösszeroppanást kaptam. Sokáig kezeltek, de helyrejöttem. A kezelés nem ért semmit, attól tudtam csak összeszedni magam, hogy rájöttem a megoldásra. Újra elővettem a cikket, amiről a tudományos világ próbált értekezni, de rajtam kívül senki sem volt képes megérteni, és lázas munkába kezdtem. Az elméleti dicsőség az övé lett, de a tudást én ültettem át a gyakorlatba.

Elhatároztam, hogy megölöm, és most végre képes voltam rá, hogy megtegyem. Visszautaztam az időben negyven évet, hogy megkeressem a dékánt, még mielőtt ellophatná az ötletemet, aztán támogassam fiatal kori énemet tudományos karrierében, hogy visszakapjam azt a dicsőséget és elismerést, amit elvett tőlem.

A tér és idő határainak átlépése alaposan megviselt, nem pont úgy mentek a dolgok, ahogy elképzeltem. Mindenünnen folyt a vérem, a sürgősségin ápoltak. Az orvosok kénytelenek voltak plasztikai beavatkozások tömkelegét végrehajtani rajtam. A jövőben hamisítottam magamnak egy személyit és néhány bankkártyát, így nem volt gond a kórházi számlákkal. Amikor tükörbe néztem, döbbenten tapasztaltam, hogy nagyon hasonlítok a dékánra. Meg akartam keresni, de nem találtam, sosem létezett.

Ahogy múltak az évek, egyre jobban megöregedtem, és már biztos voltam benne, hogy én vagyok a saját sorsom előidézője. Megházasodtam, dékán lettem, és most itt ülök az irodámban, és várom saját magam, hogy lássam a szemében, amikor megérti a világmindenséget.

A remény Bárkájának gyermekei

Simon Lehel Zoltán - A remény Bárkájának gyermekei

A sors csak egy szó a megmagyarázhatatlan események hihetetlen láncolatának összefüggéseire, melyek egy olyan végzet felé sodorják a tudattal rendelkezőket, amit akaratukkal sem előidézni, sem meggátolni nem volnának képesek. Valójában a sors nem egyéb, mint döntéseink olyan távolba nyúló következménye, melyet utólag már nem vagyunk képesek visszavezetni saját tetteinkre. És minél bölcsebb az ember, annál jobban ki tudja számítani cselekedetei következményeit, így a sors is sokkal távolabb jelenik meg életében, mert a sors két jellemzője a vissza- és kiszámíthatatlanság, egy olyan eredmény, ami saját múltjába vész.

A civilizáció továbbra is semmivel sem törődve ment a maga útján. Az emberek egyre többen lettek, a tér egyre szűkebbé vált, és a rombolás már alkotásnak számított. Amikor egy város lakhatatlanná vált, új területen újat és nagyobbat építettek. Gondolkodás nélkül taroltak hegyeket, tereltek folyókat, bányásztak, kinyertek, feldolgoztak, tisztítottak és szállítottak, mindezt a legkényelmesebb módon. És amikor egy bolygó már nem bírta tovább, mint a sáskák, továbbálltak a következőre, felzabálták termését, virágait, leveleit, ágait, kérgét, törzsét, gyökerét, és nem maradt utánuk semmi, ami civilizációra emlékeztetne.

A sáskának legalább van természetes ellensége, azaz volt. Az ember nem vitt magával semmi olyat a Földről, ami kártékonynak bizonyult, kivéve sajátmagát. Sáska sem volt többé. Talán már ember sem. Ez a faj, mely saját hazáját elpusztította, aztán a következőt, és a következőt, és az azt következőt, számtalan bolygót, mely otthont adott a számára, nem egyéb, mint parazita, élősködő, rákfene. Ész nélkül burjánzik és terjed az univerzumban. Reszkess, világegyetem, mert hiába vagy végtelen, akkor sem menekülsz!

Sok-sok ezer évig tartott ez az életforma. Talán a Földet még szerették régen valakik, de mióta nincs már vele kapcsolat, nincs többé tisztelet sem. Annyi új csoda, növény, állat, és mindegyik csak játéka lett az embernek, és mind úgy járt, mint egy rossz gyerek tulajdona. Nem volt kegyelem! Végül eljött az idő, mikor a természet fordult az ember ellen. Nem lehetett elbújni előle, sem harcolni ellene. Talán a vég akkor kezdődött, amikor az ember… De ki tudja? Ez a végzet, ez a sors. Nem tudták megmagyarázni, ok nélküli következmény volt.

Intergalaktikus járvány pusztította a mindenség kalózait, mely ismeretlen utakon gyorsabban terjedt a fénynél. Távoli bolygók népei kértek egymástól segítséget, de a járvány már mindenütt ott volt. A kór több száz fényév távolságból is fertőzött anélkül, hogy bárki is magával vitte volna. Mindenkinél másképp kezdődött, voltak, akikkel hamar végzett, mások évekig húzták, mire a kór legyűrte őket. Az emberiség kilenctizede két generáció alatt odalett. A betegségre nem találtak magyarázatot. Nem volt kiváltója, sem ellenszere. Nem volt semmi, ami rombolta volna a szervezetet. A test önmagát pusztította el. Az immunrendszer saját gazdája ellen fordult. Két generáció múltán jöttek rá, hogy a végzetes leépülést mindig megelőzi egy kisebb betegség: egy kis nátha vagy sima hasmenés. Akár még egy aprócska fejfájás is elég volt ahhoz, hogy a szervezet védekező rendszere elveszítse az önkontrollját.

Irtózatos tettre szánták el magukat a még egészségesek. Gépekkel léptek szimbiózisba, melyek folyamatos ellenőrzés alatt tartották minden élettani funkciójukat, és a legkisebb eltérésre közbeavatkoztak. Immunrendszerüket mechanikus ketyerékre cserélték. A gépek páncélja alatt elevenen voltak eltemetve. A gyerekeken viszont ez sem segített. Akiket bekötöttek közülük a járkáló fémkoporsókba, azokat hirtelen utolérte a végzetes nyavalya, kivétel nélkül mindegyik belehalt. Csak a mesterséges élet nélkül volt esélyük az életben maradásra. Mikor felnőtté váltak, és befejeződött a növekedés folyamata, ők is magukra ölthették a külső héjat, ami örökre elzárta őket csillagaik fényétől, de legalább életben tartotta „áldozatait”.

Ez idő alatt nagyon kevés gyerek született, így az emberiség tovább fogyott. Csak a gyerekeknek lehettek gyerekeik, még mielőtt elzárták volna magukat belső magányukba.

Az embertelen életforma hatására az élőhalottak megváltoztak. Elméjük megbomlott, agresszívan viselkedtek egymással, és annyira féltették nyomorult életüket, hogy képesek voltak százakat elpusztítani gondolkodás nélkül, ha fenyegetve érezték magukat. A bolygók megmaradt népessége háborút indított saját maga ellen. Ez a viselkedés semmiben sem különbözött attól a kórtól, ami miatt ennyire elembertelenedtek. Most nem testük rohadt, hanem elméjük. Lecserélt, önpusztítóan működő immunrendszerük végzetes munkáját most ők folytatták, saját kezűleg irtották egymást. A küzdelmek alatt sok páncél megsérült, melyek így már nem nyújtottak védelmet hordozójuknak. Páncél nélkül védtelenek maradtak a természet erőivel szemben, immunrendszerük sem volt, ami megóvhatta volna őket, és a legveszélytelenebb mikroorganizmusok is halált okoztak. Olyan betegségekben pusztultak el, amiket még sosem láttak. Ezekben az immunhiányos testekben új kórokozók szaporodtak el, és robbanásszerűen megfertőzték a bolygókat. Ettől a még egészséges fiatalok is megbetegedtek, voltak, akik a fertőzésekbe haltak bele, és voltak olyanok is, akiket saját felfokozott immunitásuk ölt meg, még mielőtt egyéb végezhetett volna velük.

Azok a fiatal felnőttek, akik még csak frissen hordták a héjakat és épelméjűségük még nem károsodott, az emberiség megmentésére új tervet eszeltek ki. A gyerekeket egy új bolygóra akarták költöztetni, ahol még nem járt ember, hátha ott mentesülnek a régi világ szörnyűségeitől. A terv azonban kudarcot vallott. Az új bolygónak új baktériumai voltak, amiket egy egészséges immunitású ember elviselt volna, de ezek a hiperérzékeny gyerekek nem voltak képesek alkalmazkodni a környezethez. Az eddigi kétségbeesések semmik voltak ahhoz, amit a hamis reménnyel megátkozottak éreztek. Ez a generáció már a haldoklás világában született, ennek ellenére mégsem tudták elfogadni, hogy a vég elkerülhetetlenül közelít.

Végső elkeseredésükben elhatározták, hogy létrehoznak egy saját bolygót. Kiválasztottak egy nyers planétát, ami csillagától megfelelő távolságra keringett az élet fenntartásához. Az Újföldnek nem volt sem vize sem légköre, nem létezett rajta élet, azonban irdatlan munkával lakhatóvá lehetett tenni. A régi bolygókról vizet szállítottak a rendszerbe, ahol közel menve annak csillagához, felforralták és megtisztították azt. A felszínre már teljesen tiszta, baktérium és egyéb szennyeződéstől mentes vizet juttattak. A bolygóra szánt levegőt is sterilizálták. Kialakult a légkör, létrejöttek az évszakok, folyók találták meg medreiket, tengerek és óceánok terültek el ott, ahol eddig még semmi sem volt, de életnek nem volt nyoma. Pont ilyen környezetre volt szükség a túléléshez. Ezekre az időkre mindössze háromezer egészséges gyerek maradt. Már alig voltak emberek, és kudarc esetén nem maradt több esély az újrakezdésre, így az összes egészséges fiatalt leküldték a bolygóra, és reménykedtek, hogy itt már képes lesz az emberiség újrakezdeni. Azok, akik már viselték a héjat, nem mentek velük. Ők hadsereget szerveztek, hogy megóvják a kolóniát a zavarodott elméjű héjba zárt bolondoktól. Az idősebbek képesek voltak kockáztatni a gyerekek életét a sajátjukénak reményében.

A bolygón a túlélők magukra voltak utalva. Hosszú időre elegendő tartósított élelmet és kellő mennyiségű felszerelést vittek magukkal, de ennek ellenére akadtak olyan helyzetek, amelyekre nem voltak felkészülve. A kinti harcok megnehezítették a segítséget nyújtók munkáját, így csak néha tudtak utánpótlást küldeni a rászorulóknak. A bolygó lakóiban ott motoszkált a kérdés, hogy a végzetes kór vajon továbbra is fogja-e őket pusztítani. A válasz hiányában a nehézségek közepette csupán reményükből tudtak erőt meríteni a túléléshez.  

Telt-múlt az idő, és közben lettek, akik megöregedtek. Kicserélődött egy generáció, jött a következő, és a titokzatos betegség nem bántott senkit. A világűrből nem jött több rádióadás. Néha éjjelenként lehetett látni a bolygót védő, elöregedett hajókat alázuhanni, és elégni a légkörben, melyeknek legénysége már hosszú ideje halott volt. Ilyenkor megemlékeztek az ősök hőstetteiről, és az égbe temették őket. Végül az utolsó veterán bástya is letért pályájáról, és a légkörben steril hamuvá égve hirdette egy letűnt kor emlékét. A bolygó lakói végleg magukra maradtak. Ettől az eseménytől kezdték új időszámításukat, és a bolygónak új nevet adtak.

A Bárka lakóinak nem volt más választásuk, minthogy alkalmazkodjanak bolygójuk szeszélyeihez. Nem formálták, nem manipulálták, hagyták, hogy minden menjen a maga útján. Egy napon, messze a horizonton halovány zöld szín jelent meg. Ahogy teltek az évek, a zöld egyre erősödött. Az élet utat tört magának. A Bárka népe megijedt, hogy talán minden újrakezdődik, de már nem volt mitől tartaniuk. A bolygó életre kelt, és befogadta őket. Szervezetük egyensúlya ismét beállt, és ellent tudott állni az új kihívásoknak. Szimbiózisba léptek a környezettel, ismét természetes emberi körülmények vették őket körül. Többé nem bántották a földet, ami otthont adott nekik, az pedig cserébe óvta őket, mert életét tőlük kapta.

Ragyogás

Simon Lehel Zoltán – Ragyogás

A világ teremtésének kezdetén, mikor még csak az ég létezett, a csillagok pedig még nem világítottak, az Úr egy égitestet keresett, ami majd helyette árasztja el fénnyel a növényeket, az állatokat és az embert. Az égitestek azonban nem akarták elvállalni a feladatot. Hálátlanok voltak, magukkal és egymással akartak foglalkozni, kedvük szerint égni és fényleni, megkötések és szabályok nélkül. Mert az, aki elvállalná a feladatot, le kellene mondjon a szabadságról, az önzésről, többé egy pillanatig sem cselekedhet a maga szándékai szerint, mert az életet gondozni komoly feladat. Nem lehet jobban ragyogni, vagy kevésbé lángolni, nem táncolhat sebesebben, és nem állhat meg pihenni egyetlen percre sem.

Egymilliárd év telt el, mire egy a legkisebbek közül megunta, hogy az erősebbek őt csak játéknak használják. Csöppnyi, száztrilliárdszor százbilliónyi tömege arra sem volt elég, hogy begyúljon, arra pedig végképp nem, hogy megvédje magát a nála milliárdszor nagyobbaktól. Ő így sem tudott kedve szerint szórakozni, így hát megkereste az Urat, aki megosztotta vele gondolatai egy részét, és elfogadta a felkérést. Kapott még egyszer ugyanannyit tömegéhez, és nekilátott lassan izzani. A többiek látva, hogy egy közülük hirtelen megnőtt, perlekedni kezdtek, és ők is követelték a magukét. Az Úr azonban, hogy kérését egyikőjük sem kívánta teljesíteni, ellenben irigységük elhatalmasodott rajtuk, és merő önzésből ellene fordultak, megbüntette őket. Mindegyiket szétszórta az égen, és nem engedte őket helyükről elmozdulni. Soha többé nem játszhattak egymással, még beszélgetni sem tudtak senkivel. Egy-kétmilliárd év múlva már mindegyik azért sírt, hogy legalább egy kis bolygót kapjon, amivel elgurigázhat. Néhányan kaptak is, de miután azok milliárd évig keringtek körülöttük, megunták őket. Élettel akartak játszani.

Ez a kérésük viszont nem teljesülhetett. Az élet ajándéka csupán a Napnak adatott meg, aki ez idő alatt már a Holdat formálta, hogy a Föld éji felét is láthassa benne. Mert a Nap is önző volt, nem jó szándékból akart engedelmeskedni a kérésnek, hanem, mert az Úr terveiben látta az embert, és szépnek találta. Testvéreivel nem foglalkozott, néha gyorsabban forgott, máskor lassabban, pályára kényszerítette a bolygókat. Aszteroidákat irányított és ütköztetett. Hatalmas gázcsóvákat lövellt ki, és idővel mindent a helyére tett. A Föld megtelt vízzel, lassan oxigénnel, kialakult az ózon, moszatok, algák jelentek meg, és a bolygó életre kelt. Egyre színesebb és szebb lett.

A Nap már kilencmilliárd éve ragyogott, és megöregedett. Várt és várt, de az ember ideje még mindig nem jött el, pedig a föld, a vizek és a levegő is tele volt már élettel. Aztán egy napon valami, ami még nem volt ember, de már hasonlított rá, előbújt a lombok közül és felnézett az égre. A Nap óvón figyelte, és leste minden mozdulatát. Telt-múlt az idő, és a majomból ember lett. De a Nap csalódott. Ő sokkal szebbnek képzelte el. Ezért dolgozott annyit? Ha tovább hagyta volna, hogy a nagyobbak játszanak vele, ennyi idő alatt elvehetett volna magának annyit belőlük, hogy mostanra akár ezerszerese lehetne önmagának. Vívódott magában. Dúlt-fúlt, és észre sem vette, hogy kicsivel hevesebben ég a kelleténél. A Földet előbb elárasztotta a víz, sok növény és állat pusztult el. Az ember viszont fölülemelkedve a nehézségeken, elkezdte használni az eszét. A Nap észrevette, hogy indulatai milyen veszélyesek, és, habár nem is olyan lett az ember, mint szerette volna, megijedt, hogy elpusztul az élet, és nem sarjad ki újra. Akkor viszont arra az unalmas öröklétre kényszerülne, mint testvérei. Visszafogott lobogásából, és megpróbálta helyreállítani a bolygó ökoszisztémáját. Az élet melegágya most hideggé vált. Beköszöntött a jégkorszak. Az embernek ismét használnia kellett eszét. Állatbőrökbe bújt, és a jégben talált magának menedéket. A Nap megfeledkezett róla. Tízezer év nem hosszú idő, csupán egy pillanat, de elfelejtette az embert, mert el akarta felejteni. Csalódást okozott neki, amire nem akart emlékezni. De elolvadt a jég, és ismét megpillantotta őt. Már sokkal szebb volt, majdnem olyan, mint amilyennek elképzelte. Vádolta magát, hogy így magára hagyta a fajt, akiért szakított hajdani fiatal életével, és akik az ő figyelme nélkül is képesek voltak megállni helyüket, akik az ő meggondolatlansága és hevessége miatt akár el is pusztulhattak volna, mint megannyi másik faj, mert ő nem volt képes uralkodni magán. De nem hibáztatta magát tovább, nehogy újra előidézzen egy katasztrófát. Egyetlen pillanatnyi kiegyensúlyozatlansága az embereknek életeket jelentene. Ő sem volt tökéletes, neki is tanulnia kellett ahhoz, hogy bölcs legyen. Az ember rövid élete ellenére mégis gyorsabban tanult nála. A Nap nem tudott beszélgetni senkivel, nem érték hatások, nem gondolkozott. Az univerzumot ismerte, de azt nem tudta, hogyan kell élni vagy szeretni. Mégis ő volt az egyetlen csillag, akinek voltak olyan vágyai, melyekről azt hitte, hogy túlmutat önmagán. Mivel azonban keveset tudott, nem fogta fel, hogy még mindig önző. Még mindig várt a tökéletes emberi lényre, akire vágyott már jóval azelőtt, hogy a Föld forogni kezdett volna. Az ember, akiért mindent vállalt, akiben a hitét már többször is elvesztette és visszanyerte.

Az emberrel együtt ő is elkezdett gondolkodni. Kilencmilliárd évvel ezelőtt ő volt a legkisebb. Mostanra nagyra nőhetett volna, de mi értelme lenne, ha csak magával törődne. Mára sokkal bölcsebb lett testvéreinél, azok hozzá képest szinte halottak. Örök magányra kárhoztatva önnön hibáik miatt csupán anyagi fényük ragyog, de az értelemnek parányi szikrája sem izzik bennük. Végtelen időt kaptak, de úgy látszik, hogy a határtalan élet nem motiválja az elmét növekedésre. Nincs lényük és nincsenek önálló gondolataik. Mind ugyanarra vágyik. Saját szabadságára, és eszükbe sem jut, hogy hibáztak, hogy megbánják gyarlóságukat, hogy bocsánatot kérjenek önzőségükért. Nem vádolja őket senki, és nem tesz fel nekik senki sem kérdéseket, hogy megválaszolják őket. Maguknak okozták szomorú sorsukat, és nem az a legfájdalmasabb, hogy magányosan senyvednek, hanem, hogy sosem fogják felfogni létüket, tettüket, és hogy mennyit vesztettek. Ha a tudat valaha is beléjük hasítana, talán kiszabadulnának saját rabságukból, sokmilliárd év alatt egyetlen gondolat is virágot hajtana. Elvesztek örökre. Az ember mégis, ha az égre néz, éjszaka őket keresi, tőlük remél örömöt és boldogságot. Ők inspirálják, és nem én. Én csak a termésért felelek. Gyakran még szidnak is, ha túl meleg van, vagy, ha túl hideg. Bezzeg tőlük nem várnak el semmit. Tőlük, akik sosem akartak törődni velük.

Észre sem vette, de megsajnálta a többi csillagot. Már tudott uralkodni indulatain, legalábbis azt hitte. Egyre bölcsebb lett, és mikor megbizonyosodott róla, hogy már többet nem tudhat, az ember rácáfolt. És idővel azt is megtanulta, hogy sosem lehet biztos abban, amit tud. Pedig tudása már túlmutatott minden értelmen az univerzumon belül.

Már annyi milliárd ember élt a Földön, mint ahány éves volt ő és ekkor megpillantotta a lányt, akire mindig is vágyott. De ez a lány több volt, mint amit ő elképzelt, pedig volt ideje vágyait és álmait szépítgetni. Azért élt eddig és mondott le mindenről, azért lettek testvérei száműzöttek, és azért fosztotta meg magát társaságuktól immáron kilencmilliárd éve, hogy néhány évig pusztító sugarainak keskeny spektrumaival megsimogathassa a lányt. A lányt, aki nélkül nem lett volna élet, aki nélkül még mindig cikáznának a csillagok az égen, aki nélkül a Nap már ezerszer hatalmasabb lehetne, és aki nélkül nem lenne az a fajta boldogság, amit most érez, mert nélküle sosem lett volna képes ezt átélni sem ő, sem senki más. Mert ha ő nem vágyott volna erre a lányra, akkor sosem fogadta volna el a felkérést. De most itt van, amiért dolgozott. Láthatta, de nem ölelhette. Szerette és féltette, és jobban vágyott rá, mint azelőtt, pedig már létezett. És hevesebben kezdett izzani, plazmája nagyobbakat lövellt az űrbe, mint bármikor, indulatait nem tudta féken tartani. Mikor már azt hitte, hogy mindennel meg tud birkózni még akkor is, ha megkérdőjelezhetőek lesznek ismeretei, újra ő maga lett megkérdőjelezhető. A Föld újra melegedni kezdett, a jégsapkák hírtelen elkezdtek olvadni, a vízszint emelkedett, és látta, hogy elfojtott indulatai kitörnek belőle és megölik azt, akit szeret, akiért élt, akit éltetni akart. Már nem volt képes ellátni feladatát. Egyetlen dolgot tehetett. Elhagyja testét, melyből kilépve az tovább fogja táplálni a Földet, de végtelen életének véget vet örökre. Kilencmilliárd év néhány napért. Nem bírt volna tovább élni a tudattal, hogy képtelen vigyázni hosszú életének egyetlen értelmére. Boldogan áldozta fel magát, habár a lány semmit sem tudott róla és az elmúlt kilencmilliárd magányos évről.

Kilépett testéből, és ahelyett, hogy megszűnt volna létezni, kinyitotta szemét, és látta az égen lelketlen régi testét ragyogni. Magára pillantott, újjászületett. Saját régi fényétől elvakult, megértette, hogy az emberek miért az éjszaka csillagait szerették helyette. Többet tudott, mint bárki, és elfogadta, hogy ő is csak ember.

Prófécia

Simon Lehel Zoltán - Prófécia

            A kilencéves Kevin és a szomszéd kisfiú, Jafar az előszobában játszottak, amikor az emeletről zaj hallatszott. Felszaladtak a lépcsőn, és látták, hogy Kevin nagyapja a padlón fekszik.

– Tata! Kelj fel! – szólongatta Kevin a magatehetetlen testet, de nagyapja nem reagált. A gyerekek kiszaladtak az udvarra, és Kevin sírva mondta apjának, hogy „Tata meghalt!”. Édesapja azonnal berohant, karóráját apósa orra elé tartotta, hogy lássa, lélegzik-e még. Az üveg bepárásodott.

– Még él! – mondta a gyerekeknek, aztán gyorsan hívta a mentőket.

            A mentő beszállította a nagypapát a kórházba, akit Kevin apja elkísért. A gyerekeket nem tudta senkire rábízni. Felesége nem tartózkodott az országban, Jafar egész családja pedig elment egy esküvőre, így rájuk sem számíthatott. Elmondta a gyerekeknek, hogy el kell mennie, senkinek se nyissák ki az ajtót, és hogy legyenek jók, amíg hazajön. A gyerekek bólintottak, aztán az ajtó becsukódott, és a kulcs elfordult a zárban.

            Kevin már nem sírt. Jafar a padlón játszott.

– Brumm, brumm! Tűűűt! – taszigálta Jafar a kisautót előre-hátra. Kevin is vett egy kisautót, és Jafar autójába tolta.

– Tűűűt, ííííí, bumm! – nevettek, és újból karamboloztatták a két kiskocsit.

– Jafar! Hová ment a családod?

– Apám unokatestvére, Juszuf most veszi el a második feleségét.

– Már volt neki egy?

– Még mindig meg van neki.

– Két felesége van?

– Igen. Nekünk lehet több is.

– És te miért nem mentél velük?

– Megkérték apukádat, hogy vigyázzon rám, és itthon hagytak, mert asztmás vagyok, és a puskapor szagától nem kapok levegőt. Az esküvőkön biztos fognak lövöldözni is.

– Miért lőnek?

– Örömükben. Apa azt mondta, hogy régen igazi golyókkal lőttek, de mióta Európába jött a családunk, azóta csak vaktöltényeket meg petárdát használnak. Apa azt is mondta, hogy egyszer ő is lőtt igazi golyóval.

– Én is szeretnék lőni. – Kevin mutatóujját Jafarra tartotta, és úgy tett mintha lőne – Beng, beng!

Elkezdtek kergetőzni, és azt játszották, hogy lelövik egymást, aztán Kevin felszaladt a lépcsőkön és észrevette, hogy nagyapja szobájának ajtaja nyitva maradt.

– Jafar! Gyere fel!

– Miért? Nekem jó itt.

– Fel tudunk menni a padlásra. Nyitva maradt tata szobája. Gyere fel.

Jafar felment, a létra a plafon nyílásához volt állítva, de a padlás fedele le volt csukva. A kis kezük nem volt elég ahhoz, hogy kinyissák. Egyszer még a létra is meginogott, ahogy próbálkoztak.

– Túl kicsik vagyunk, nem tudjuk kinyitni! – mondta Jafar.

– Hozd ide a seprűt, majd a nyelével felnyomjuk, úgy biztos könnyebb.

Jafar odavitte a seprűt Kevinnek, aki félig felmászott a létrára. Lecsavarta a seprű nyelét, valamennyire felnyomta a fedelet, a rudat megtámasztotta a felső létrafokon, még mászott egy kicsit, és egy erős lökéssel kinyitotta a padlás ajtaját.

– Kinyílt – Kevin felmászott a létra tetejéig, és onnan már fel tudta húzni magát. Szólt Jafarnak, hogy menjen fel ő is, körülnéztek az ócska kacatok között, találtak mindenféle régi vacakot, örültek a felfedezéseknek, aztán rábukkantak egy dobozra. Elmosódott betűkkel az volt ráírva, hogy „Üzenet a jövőből”. Érdekesnek tartották, és kinyitották. Volt benne néhány kazetta. Kevin nem tudta, hogy mik azok, 2040-ben már minden digitális volt. Jafar viszont tudta, hogy mi az, otthon látott ilyet. A dobozban találtak egy adóvevőt, amiről viszont már egyikük sem tudta, hogy micsoda, és egy lejátszót. Lemásztak a padlásról, magukkal hoztak két kazettát és a lejátszót. A lejátszó kábelét az elosztóba dugták, és Jafar behelyezte az egyik kazettát. Kis recsegés után megszólalt egy hang:

– Noer az ellenállásnak! Noer az ellenállásnak! Vétel!

– Itt az ellenállás! Vétel!

– Legutóbbi pozíciónkat elhagytuk. Rajtunk ütöttek. Két emberem meghalt, egy megsebesült. Szinte a teljes muníciónk odaveszett.

– Jelenleg hol tartózkodtok?

– Valahol Olaszország és Svájc határának közelében. 3500 méter magasságban. Előttünk a hó, mögöttünk a muszlimok. Át fogunk menni a határon. Kérem a svájci ellenállás frekvenciáját.

– Nincs.

– Hogyhogy nincs?

– Svájcban már nincs ellenállás. Egy hete rajtuk ütöttek.

– Akkor mégis merre menjünk? – Recsegés hallatszott, és aztán semmi.

A két gyerek nézte, ahogy a lejátszó forgatta a kazettát, aztán ismét zúgás hallatszott a szalagon.

– Ellenállás, vétel! Itt Noer!

– Noer, itt az ellenállás! Két hete nem hallottunk felőletek. Mi történt?

– Mindenkit elveszítettem. Találkoztam két svájci menekülttel. Az ottani ellenállás emberei voltak.

– Milyen híreket hoztak?

– Miután végeztek az ellenállókkal, két nap múlva a síiták és a szunniták összetűztek. Ezek, miután minden európaival végeznek, egymást is ki fogják nyírni.

– A menekültek milyen állapotban vannak? Használhatóak valamire?

– Az egyik igen, a másik megbolondult. Látta a lánya és a felesége halálát. Brutálisan végeztek velük. A túlélőket összeverték, dróttal összekötözték, aztán benzinnel lelocsolták őket és meggyújtották. Néhány perc szenvedés után pedig gránátokat dobtak közéjük.

– Állatok! – A szalagot hallgató gyerekek fülének ezek az információk már feldolgozhatatlanok voltak, és mire Kevin apja hazajött, már verekedtek és egymás haját tépték. Jafar a „dzsihád” szót kiabálta. Kevin apja meglátta a régi kazettás rádiót, sehogy sem illett a modern ház berendezései közé. Kivitte a fiúkat apósa szobájából, és miután a szomszédok hazajöttek, és Jafart elvitték, megpróbálta fiától megtudni, hogy mi történt. Mire kiderült, hogy a kazetta tartalma miatt szabadultak el az indulatok, a beduin szülők már dühösen verték az ajtót, és arabul hablatyoltak. Jafar mondott nekik valamit, amitől felháborodtak. Esély sem volt a helyzet tisztázására. Kevin apja alig tudott tőlük megszabadulni. Miután lecsillapodtak a kedélyek, és Kevint sikerült valahogy lefektetni, ő is belehallgatott a kazettába.

– Ellenállás Noernek! Ellenállás Noernek!

– Itt Noer! Vétel!

– Ostrom alatt állunk! Felfedeztek minket! – Puskaropogás hallatszott.

– Fontos üzenet a marseillei ellenállásnak. – Aztán robbanás hallatszott.

– Vétel! Ellenállás! Vétel! – Zúgás, semmi válasz. A szalag tovább forgott, újabb zúgás hallatszott és újra beszélt valaki.

– S. O. S. Hall engem valaki? Vétel!

– Itt Noer! Vétel! Ott ki beszél?

– Itt Miguel! A torinói ellenállók egyik túlélője vagyok.

– Két napja nem hallottam hírt az ellenállásról. Mi történt? Hányan maradtatok életben?

– Csak négyen vészeltük át a támadást. Elbuktunk. Noer, te ki vagy?

– A volt francia ellenállók talán utolsó gerillavezére. Embereim elfogytak. Már nem sok vizet zavarok.

– Merre menjünk? Hol tudnánk menedéket lelni?

– Sehol. Csak a hegyekben tudtok elbújni, de jön a tél. Odavesznétek. Próbáljatok meg elvegyülni az ellenség között.

– Nem tudunk. Se arabul, se törökül nem beszélünk.

– Már ők sem tudnak. Egyes családok hat-hét generáció óta Európában élnek. Menni fog. Mielőtt megszakadt a kapcsolat, egy üzenetet akartak átadni nekem, amit Marseille-be kellett volna eljuttatnom. Nem tudjátok, hogy mi lehetett az?

– Nem tudjuk. De Kínában a kommunista vezetők összetűztek és több pártra szakadtak. A gyengébbek most akarnak összeállni az erősebbik párt ellen. Az erősebbiknek viszont a kezében van a haderő és a katonaság nagy része. Irdatlan mészárlás ment végbe az elmúlt napokban.

– Az egész világ megbolondult? Most mennem kell, holnap ilyenkor újra jelentkezem.

A szalag lejárt. Kevin apja nem tudta mire vélni a hallottakat. Úgy gondolta, majd megkérdezi apósától, ha hazajön, hogy mik ezek a kazetták. Nem tudott aludni, és berakta a másik kazettát is a lejátszóba.

– Vétel! Itt Miguel. Noer hallasz?

– Itt Noer! Hallak. Vétel!

– Átvészeltük a telet. Találkoztunk néhány túlélővel. Ki akarunk jutni a városból. Segítesz? – hangjába némi öröm és remény merült.

– Csak négyőtökért vállalok felelősséget. Több embert nem tudok elrejteni. Sajnálom.

– Akkor most mit mondjak nekik?

– Hogy visszajössz értük.

– Vissza fogunk jönni?

– Nem. De könnyebb lesz így. A saját szeretteid mentsd ki.

– Vettem. Holnap jelentkezem! – csuklott el a hang a kazettán, aztán ismét zúgás.

A szalag tovább tekeredett.

– Miguel! Vétel! Itt Noer.

Semmi válasz. Újra Noer hangja hallatszott, aztán újra, de válasz nem érkezett.

– Vétel! Vétel!

– Vétel! Ki az?

– Én… Elisa vagyok.

– Elisa? Honnan beszélsz?

– Torinóból.

– Hogy kerültél oda?

– Csak erre tudtam menekülni. Miguelt és a többieket megölték.

– Mikor?

– Már négy napja.

– Most biztonságban vagy?

– Igen, itt nem fognak ránk találni. Ketten vagyunk.

– Rendben. Kihozlak onnan benneteket. Tartsuk a kapcsolatot.

Aztán a szalagot bekapta a lejátszó, és a felvétel megszakadt. Kevin apja kiszedte, visszatekerte, és újból berakta. A kazetta megsérült, Kevin apja beletekert, aztán folytatta egy későbbi beszélgetéssel.

– Francia ellenállás Noernek! Vétel!

– Itt Noer! Van francia ellenállás?

– Újraszerveztük. Hallottuk, aktívan tevékenykedtél, míg mi nem voltunk. Sok kárt okoztál az ellenségnek.

– El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire örülök nektek.

– Vannak embereid?

– Csak két nő. Jól tudnak célozni.

– Vettem. Meg kell szerveznünk egy találkozót.

– Értem. Mikor?

– Még nem tudunk részletekkel szolgálni.

– Mi történt a világban az elmúlt egy évben?

– Anglia ostrom alatt áll. Az ellenséges csapatok most őket támadják. Nálunk kevesen maradtak, ezért tudtunk újjászerveződni. Ki kell használnunk a rendelkezésünkre álló időt.

– Vétel! Alig hallak!

– Vétel. Noer?

– Vétel. Most jó. Mi van még?

– Kína bombát lőtt Amerikára. Azok vissza Kínára. Az oroszok is beszálltak.

– Hogyan?

– Amerika bele akart avatkozni Kína ügyeibe, aztán egy atomrakéta véletlenül

Oroszországot találta el.

– Amerikának vannak atomfegyverei? A gazdaságuk rosszabb, mint a balkáné.

– Régiek. Elavultak, de még jók. Mielőtt ez megtörtént volna, Amerikában heves tüntetések voltak a bevándorló mexikóiak és Dél-amerikaiak miatt, mert olcsón dolgoznak és elveszik a munkát másoktól.

– Akkor nincs hova menekülni. Itt kell bujkálnunk, mint a patkányok. Ennek sosem lesz vége.

– Jelenleg Ausztrália után Afrika a legnyugodtabb hely. Ott diktátorok vezetik a népet, de legalább van egy kis rend. Néha összecsapnak egymással, de az ottani zavargások legalább nem állandó jellegűek.

 – Hány ellenálló táborról tudtok Európában?

– Hétről. Szükségünk van a segítségedre. Később jelentkezem.

– Vettem. A rádió be lesz kapcsolva. Vétel.

Ez a szalag is lejárt. Kevin apja nem tudta, hogy a padláson még vannak kazetták, így kikapcsolta a készüléket, és lefeküdt. Másnap bement a kórházba, és megkérdezte apósától, hogy mik ezek? Apósa azt válaszolta neki, hogy rádiós korszakából felvételek. Mikor fiatalok voltak, történeteket játszottak el, és ő felvette ezeket, de ennél bővebb magyarázatot nem adott. Néhány hónap múlva a nagypapa örökre lehúnyta szemét és a kazetták titkát végleg magával vitte.

            Húsz évvel később Kevin édesanyja kiment a nagypapa sírjához, friss virágot vitt neki, és közben beszélt hozzá, mintha hallaná.

– Kár, hogy már nem vagy velünk. Tegnap kereszteltük Kevin kisfiát. Noernek hívják. Mi is csak most láttuk először. Kevin nehezen tud elszabadulni Párizsból. Majd még eljövök hozzád, de most otthon várnak. Szia!

Otthon a kis Noer csendesen aludt az ágyában, szülei mellette egymás kezét fogták, Kevin apja bekapcsolta a tévét, amiből a következő hírekről értesültek:

– Párizs lángokban áll! Az utcán harcok folynak. Állítólag a támadások hátterében egy Ibn Ihá Ashid Raba Jafar nevű terrorista áll, és szent háborút hirdetett a hitetlenek ellen…