Eszedbe jutok még, mikor az álom kerüli a szemed?
Mikor a bú, s a bánat a sarkadban üvölt,
Mikor ablakodon hideg eső kopog, s a magány tépdesi kínzott lelkedet,
Gondolsz-e még rám, ha szíved csendben dobog?
Egy karnyújtásnyi távolság messzebb, mint a végtelen,
A gondolat s az érzelem rajta áthatolni képtelen.
Mit ér nekem Róma hajóhada, Párizs buja kéje, romlott hazugsága,
S a világ összes óceánja, ha szomjazlak, mint Dante a vizet?
A sóvárgás poklában egyetlen csepp üde rétek, hűs hajnali harmattengerek édes káprázatát teremti meg,
S az elme megpihen.
Magamat kérdezem, minek hát léteznem,
Ha nincs oly kósza pillanat mikor eszedbe juthatok?
De ne úgy, mint rabnak a pribék, mikor ítéletét hallván sorsát megpecsételék
Vagy, mint telivérnek a fagyban fázó veréb, kire szánalomból egyet pottyant, hogy megmelegedjék.
Lennék inkább, mint zsenge fű az őznek,
Mint pollennel megrakott virág a zümmögő méhecskének,
Ki reszketve lágyan porozza bibéjét, és zúgva zümmögi, édes vagy nekem, mint a méz,
Amint a virágtól megrészegült szárnyalót a szirmok tánca öleli meg.
Akár a kialvó gyertyakanóc utolsó lehellete, elillanó foszlány vagyok csupán,
Ha nem gondolsz többé reám,
Elveszem.
SLZ
Ez annyira szép, hogy eláll tőle a lélegzetem. Köszönöm neked!
VálaszTörlésSzívesen:)
Törlés