Egyik írásom, A kóbor herceg legendája a Fantomatika kiadónak köszönhetően 2018 januárjában képregényként megjelent nyomtatásban. A grafikákat készítette Szabó András, szerkesztette Szabó Kriszta, a folyóirat egyik alapítója.
A megjelenést és az áldozatos munkát köszönöm, és sok sikert kívánok a képregény további számaihoz.
A Fantomatikát Romániában és Magyarországon terjesztik:
U.I.
A Fantomatika oldalán röviden bemutatkozom:
A Fantomatikára kikerült szöveg eredeti szerkesztetlen változata lentebb olvasható.
Tisztelt Olvasók!
A próza műfajából a Fantomatika munkatársainak
köszönhetően lehetőségem nyílt bepillantani a képregények világába. Simon Lehel
Zoltánnak hívnak, harminc éves vagyok, születtem `87 áprilisában
Szatmárnémetiben, vallásom református.
Tanulmányaimat
Kolozsvárott fejeztem be kémia szakos hallgatóként, mely környezet sokban
segített nekem elmélyülni a tudományos fantasztikum zsánerében. Jelenleg
szülővárosomban élem mindennapjaim eltávolodva a tudományos környezettől.
Az egyetemi évek alatt különböző helyeken laktam, ami
mind hozájárult ahhoz, hogy sci-fivel foglalkozzak. Ezt megelőzően is kedveltem
a science fictiont, de komolyabban itt mélyültem el benne. Régi klasszikusok
jutottak a kezembe, mint például A majmok bolygója vagy Az időgép, melyeket gyakran
azok is ismernek, akiket ez a témakör kevésbé érint meg. Kedveltem még John Michael
Crichton műveit. Az Androméda-törzs című történetével gyerek koromban
találkoztam, de később újra elém került, és ekkor már a többi regényét is
megkerestem. Az író tudományos megalapozottsága olykor száraznak bizonyulhat
azon olvasók számára, akik inkább a kalandot keresik, de erre szükségem volt
ahhoz, hogy az általa teremtett fantáziavilág számomra köthető legyen a tudásom
szerint ismerni vélt valósághoz, így megalapozva bennem azt az érzést, hogy
akár életszerűen is lejátszódhatna a történet, és nem csak egy fizikai léttől
elválasztott képzelt környezetben. Természetesen egy magyar írót is szeretnék
megemlíteni, Zsoldos Pétert, akinek négy regényét még szintén gyerekként vettem
a kezembe: A Viking visszatér, Távoli tűz, A feladat, Az utolsó kísértés. Ezek
a könyvek hangulatukkal ragadtak meg, és kezdték el kialakítani bennem a sci-fi
iránti érdeklődést.
Sok film is hozzájárult az érdeklődésemhez a könyvek
mellett. Némi mazokista hajlamtól fűtve regényeknek és azok különböző időkben
készült filmbéli adaptációinak összehasonlításával fárasztottam magam. Érdekes
volt megfigyelni, hogy a történetek néhány évtized különbséggel hogyan lettek
időszerűsítve az aktuális ismereteknek, igényeknek megfelelően, illetve hogyan
fejlődtek. Mit mondhatnék, volt az életemben egy áldásos időszak, amikor
ráértem.
Mikor már bizonyos ismeretanyaggal rendelkeztem, úgy
éreztem, hogy szeretnék írni egy történetet. Kihívásnak éreztem, hogy valami
újat találjak ki, olyat, amilyet még nem olvastam. Hogy ez mennyire sikerült,
azt döntsék el az olvasók, én élveztem az alkotás folyamatát.
Az első próbálkozásom a
Tükörhatás volt, amit csak novellának szántam, de a szálak kibontása több időt
és nagyobb terjedelmet vett igénybe, és egy kisregénnyé nőtte ki magát. Ezt egy
nyár alatt írtam meg. Természetesen minden előzetes írói tapasztalat nélkül.
Sokszor elakadtam egy-egy mondatnál, és ezerszer újraírtam, pakolgattam a
szavakat előre hátra, máskor gördülékenyebben ment. A történetnek a
kiinduláskor csak a magja volt meg, írás közben épült fel anélkül, hogy azt
előzőleg végiggondoltam volna. Egyik alkalommal egy napi munkám ment kárba,
mert úgy belelendültem, hogy mire végeztem vele, a dokumentum lezárásakor nem
mentettem. Igen csak bántam, de másnap az után, hogy aludtam rá egyet, úgy
éreztem, hogy sikerült összeszedettebben újraírnom. Utólagosan megtudtam, hogy
írók szokták gyakorolni azt a módszert, hogy miután megírtak egy regényt, azt
fel sem használják, hanem újraírják az egészet akár többször is. Nem rossz
dolog, de nagyon nagy munka.
A Tükörhatás kedveltette meg velem az írást. Ezt követően
novellákkal próbálkoztam, írói páholyokat kerestem a neten. Mindenek előtt
sci-fit, de a későbbiekben nyitottam, és olyan oldalakat is kerestem, ahol más
stílusokkal is foglalkoztak. Az írásaimnak készítettem egy olvasói blogot,
ahova feltöltöttem őket: www.slzscifi.blogspot.ro. Igyekeztem
rendszeresen megjelentetni új bejegyzéseket, ami az idő múlásával egyre
nehezebb feladatnak bizonyult. Az egyetem befejeztével munkába álltam, és a
célirányos gondolkodást megkövetelő munka egyre inkább lekötötte a figyelmem,
amit azelőtt a kreativitásnak szenteltem. Míg a Tükörhatás második részét még
az egyetemen egy igen szűk, de annál aktívabb két hetes periódusban írtam meg
baráti elvárásra, addig a harmadik részt, amely már kellette magát, hogy elkészüljön,
közel három évbe telt, míg sikerült összehozni. Mivel ezt tartom a fő művemnek,
ami az írás vizeire evezett engem, egy rövid kivonatot mellékelek hozzá.
A
történet kezdetén a Naprendszerbe érkezik egy ismeretlen anyag, amely baleset
következtében anomáliát hoz létre, fenyegetve ezzel az emberiséget, de egy ifjú
zseni megakadályozza a katasztrófát. Az akció során a főhős tükröződik, és a
továbbiakban kettőjük egyéniségének megnyílvánulása, az anyag tulajdonságainak
megismerése, egy romantikus szál, illetve a kapzsiság fonják körül az
eseményeket.
A
második részben az emberek az első rész felfedezéseinek köszönhetően képesekké
válnak utazni a csillagok között, elkezdenek terjeszkedni, kolóniákat hoznak
létre, és találkoznak az első galaktikus fajjal, ami veszélyt jelent az egész
emberiségre.
A
harmadik részben az emberiség a teljes űrt meghódította. Az univerzum
tartóoszlopai meginognak az első részben felfedezett anyag túlzott használata
miatt. A kisregény a világot már egy dimenziók közötti létezésként magyarázza,
ahol a megszokott fizikai törvények eltolódnak, de egy új erő ébred, ami
kozmikus kalandokon át hat az emberiségre.
Az
öt év alatt, ameddig aktívan foglalkoztam az írással, különböző alkotói
oldalakon mérettem meg magam, illetve a kritikákért cserébe kölcsönösen véleményeztem
mások műveit. Ezekből lehet a leginkább tanulni, de gyakran igen frusztráló tud
lenni, amikor mi magunk meg vagyunk győződve önnön nagyszerűségünkről, és
kiderül, hogy az alkotásunk csak számunkra bizonyul kiemelkedőnek. Nem nevezném
elfogultságnak, inkább úgy mondanám, hogy egy darabig a szerző és a műve
szorosan összefonódik. A belső én valamilyen kivetülése van a szövegbe ágyazva,
amit csak az alkotó érezhet át. Aztán eltelik két év, és képesek leszünk külső
szemlélőként tekinteni a művünkre. Az író az alkotás utáni időben még eleven,
és ilyenkor a legártatlanabb kritika is képes nyers bárdként belevágni a
védtelen öntudatunkba, nem is beszélve azokról a hozzászólókról, akik
szándékosan ártanak. Ehhez hozzá kell szokni, és meg kell tanulni kezelni.
Elsőre nem fog menni. Az elveinket azonban ne adjuk fel, bárki bármit mondjon.
Nekünk meg kell legyen a magunk szilárd alapú értékrendje és meggyőződése, de
természetesen a hasznos kritikákra adni kell a későbbi fejlődés érdekében,
illetve a józan ész tekintetében. Hozzátenném, hogy az alkotás nem egy „józan” állapot. Természetesen nem
hallucinogén szerek általi behatásról beszélek, hanem arról, hogy ilyenkor az
ember módosult tudatállapotba kerül, az agy bizonyos részei aktívabbakká
válnak, mint máskor, mindez pedig fokozott tudati viselkedést eredményez.
Megemlítem Franz Kafkát. Tudva levő, hogy nem volt egészséges ember, és az
elméje is kínozta. Az ő agyi folyamatai valószínüleg eltérhettek a hétköznapi
emberétől, melyet ő bár megszenvedett, de ennek az eltérésnek köze van ahhoz,
hogy úgy írt, ahogy senki más, és a mai napig álomszerű célnak számít az, hogy
hozzá hasonlóan alkothason bárki. Annak ellenére, hogy velünk nem szimpatizált,
nagyra becsülöm a munkásságáért.
Efféle
magaslatokra én nem törhetek. A ponyva lektűr kategóriába sorolhatóak az írásaim, mely
nem a legmagasztosabb forma, de jelenleg nagyságrendekkel több van belőle, mint
szépirodalomból, köszönhetően az egyszerűbb emészthetőségének. Azonban ez is az
irodalom egyik formája, mely a könnyedebb szórakoztatást szolgálja, illetve
kevesebb energiaráfordítást igényel, mint mondjuk egy Joseph Heller regény.
Véleményem szerint a gyerekeket kezdetben ilyenféle, a számukra az aktuális
korban íródott olvasmányokkal kellene rávezetni az olvasásra, könnyebben
kedvelnék meg az irodalmat, mert képesek lennének a saját tapasztalataikhoz
kötni azt, és később lehetne fokozatosan komolyabb műveket adni nekik, amiknek
köszönhetően sokaknak nagyobb élmény lenne például az Egri csillagok Gárdonyi
Gézától. Sokszor úgy oktatják a múltat, hogy elfelejtik, hogy azt a jelen kor
emberének tanítják. Nem könnyű a tanárok dolga, én csak diák tapasztalattal
tudom elmondani az utólagosan kiforrt véleményem. Természetesen ez
szerteágazóbb, mintsemhogy egyetlen gondolattal megváltoztassuk a tanügyi
rendszert, de ehhez az egyhez viszont mindannyiónknak van közünk. Voltunk vagy
vagyunk diákok, egyesek tanárok, mások a gyermekeiken keresztül újra közvetett
kapcsolatba kerültek az iskolával. Annyit megtehetünk, hogy a legjobb
szándékkal igyekszünk segíteni az utókornak, és a magunk tapasztalatain
alapulva megpróbálunk hasznosabb és könnyebben járható utatat építeni a
számukra.
Ismerőseim,
barátaim, családtagjaim olvasták az írásaimat. Jó lenne, ha újradolgozás után
meg tudnám jelentetni némelyik alkotásom, biztos örömmel fogadnák. Határozottan
pozitív élmény volt számomra, amikor olyan barátaim is elololvasták a történeteket,
akikre azelőtt nem volt jellemző az írott szó iránti érdeklődés. Ha már
lehetőségem nyílt rá, ez úton szeretném megköszönni mindannyiójuk támogatását.
Ha nem lettek volna visszajelzések, még az előtt tettem volna le a lantot, hogy
játszani kezdtem volna rajta.
Az
Alkony és telihold című fantasy novellám, mellyel a Meztelen Ügynök pályázatán
sikeresen vettem részt, Andy Baronnak köszönhetően 2012 október 23-án
hangos formát öltött a Civil rádióban a Meztelen Ügynök Szórakoztató Magazin a
Civil Rádióban című műsor 7. adásában Magyarországon. Az alkotást Andy Baron
előadásában lehetett hallani. Ez is pozitív megerősítésként ért engem.
Erdélyből sok technikai információt kaptam Bökös Borbálától, aki mostanra
elismert írónő lett, és immár A sárkányos Rend ciklusának a harmadik kötetét is
sikeresen megjelentette. Mivel az írói páholyok Magyarországra korlátozódtak, és
a határok innenső feléről nem találtam hasonló amatőr alkotókat segítő és
felkaroló oldalt, aminek pedig szükségét éreztem, mert a gondolkodásmódunk az
anyaországiakkal nem azonos, ami véleményem szerint mindkannyiónknak
kölcsönösen hasznára válik, csak látnánk
már meg az egységet egymásban, és igyekeznénk tanulni és megérteni egymást,
zárójel bezárva, szerettem volna egy helyet biztosítani a kisebbségben élők
számára, ahol megjelenhetnek, és véleményezhetik egymás alkotásait. Ez nem csak
írásra terjedt ki, hanem mindenféle kreatív termékre. Sajnos ez a kísérlet
megbukott, de három éven keresztül sikerült rendszeresen új anyagokkal
frissíteni az oldalt. Blog formátumban működött és pár emberrel sikerült
rövdebb-hosszabb ideig együttműködni. Zárkózottabbak vagyunk, nehezebben
nyílunk meg a közönség felé, és igazából már csak az hiányzik, hogy az
életünket művészettel bonyolítsuk. Mert tény, hogy teher az ilyesmi, sok időt
és energiát emészt fel, már pedig a szabad idő ritka és drága kincs. Tény, hogy
hasznosabban is el lehet tölteni. Visszafogom magam, pedig lenne még ehhez a
bekezdéshez pár gondolatom. A blog címe Mondat volt és a www.mondat1.blogspot.ro
linken megtekinthető. Sokakat sorolhatnék fel, mert megérdemelnének néhány sort,
de nem szeretném túl hosszúra nyújtani a cikket, megtalálhatóak a blogon. Viszont
Gotha R.M. költészetben jártas kortárs alkotótársamat mindenképp szeretném
megemlíteni, mert jelentős szerepet vállalt mind a designben, mind a
szervezőképességével. Oszlopos tagja és szerkesztője volt a csapatnak. A
Karcolat.hu-t szeretném megemlíteni, mert ők a legprofibb és legstabilabban
működő írói kör, akikkel találkoztam. Akár alkotni kíván az ember, akár csak
olvasni, itt megteheti.
Az
irodalmat más kívülről szemlélni, és megint más megpróbálni belekontárkodni. Előfordul,
hogy megkérik az embert, hogy átadná-e valamelyik anyagát, hogy kikerülhessen
egyik, másik internetes oldalra. Írásaim, elemzéseim, bemutatóim jelentek meg netes
környeztben. Fejlődésem érdekében igyekeztem eltérő dolgokkal próbálkozni: szimbolisztikus
írással, romantikussal, fantasy történettel. Kerestem, hogy meddig tudok elmenni,
és úgy véltem, hogy csak segíthet a fő zsáneremnek, az SF-nek, ha kilépek a
komfort zónámból. Egyik ilyen írásom A kóbor herceg legendája, melynek
képregénnyé adaptált válozata a Fantomatika folyóiratban kerül nyomtatásba. Eredetileg
rádiójátéknak szántam, és a humort céloztam meg vele. Felnagyított meseelemek,
kifordított helyzetek és a valóság ritka pillanataiból merített szatírikus
ábrázolás jellemzi. Az adaptációban
Szabó Krisztina segédkezett, illetve a rajzokat Szabó András készítette hozzá.
Nekem tetszik a végeredmény és szeretném megköszönni a koprodukciót.
Mindebből
pedig hogy lett képregény? Egy barátom szólt, hogy elindult egy képregény
törekvés Erdélyben. Rákerestem a Fantomatikára, aludtam rá egyet, majd
gondoltam, hogy bemutatkozom. Megmutattam nekik, amit eddig összehoztam, hátha
látnak benne valami számukra tetszőt. Megköszönték, majd kis idő elteltével
Kriszta megkeresett, hogy lenne-e kedvem képregényesdit játszani? Belementem a
dologba mindenféle képregényes ismeret nélkül. Mivel ez számomra eddig
érintetlen terület, most kezdődik ennek a felfedezése. Nem kell követnünk a
Marvel vagy DC képregények stílusát. A cél, hogy saját stílust teremtsünk,
nekünk kell szólnia, és egyáltalán nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy a
legfiatalabbakat is meg lehet vele szólítani. De ne aggódjanak az érettebb
korosztály képviselői sem, mert látok esélyt arra, hogy akár komoly tematikájú
történetet is meg lehet jelentetni ebben a formában. Mindössze rá kell jönnünk,
hogy mit lehet a képpel elmesélni és mi az, amit le kell írni. A megfelelő
összhang beállítása viszont biztos időbe fog telni.
Nagyon
jónak tartom ezt a kezdeményezést, főleg így, hogy jómagm is megpróbáltam
igényt teremteni, és tudom, hogy ezt csak maximális odaadással és rengeteg
energia ráfordításával lehet kivitelezni. Egyszerre van szükség alkotókra és
olvasókra, hogy ez önmagát képes legyen fenntartani. Feltéve, hogy az alkotók
képesek a közönségnek megfelelő élménnyel szolgálni. A képességünk meglenne ahhoz,
hogy hozzáadjunk valami újat az eddigi kultúránkhoz csak egy kis idő és a
lehetőség, hogy megjelenjenek-, illetve, hogy legyen kiknek megjelenjenek az
alkotások, szükséges a továbbiakhoz.
Minden
Kedves Olvasó figyelmét megköszönve búcsúzom
Simon Lehel Zoltán