Tükörhatás 3 - Kozmikus életerő

Simon Lehel Zoltán
Tükörhatás 3
PDF

A PDF formátum megnyitásához szükséges bejelentkezni egy gmail fiókba.

  

Tükörhatás III

- Kozmikus életerő -

Simon Lehel Zoltán

slz

„Hamarosan megjelenik T.N. Rapas Tábornok – Kétmilliárd éve történt című önéletrajza az Egyesült Világok Kiadótól. A könyvből megismerhetjük világunk és civilizációnk megmentőjét, a Birodalom atyjának hétköznapjait, az univerzumot öröklő fajnak a vezetőjét, és bepillantást nyerhetünk a Tábornok civil életébe, a kétmilliárd évvel ezelőtti korból, hibernálása előttről. A népnek szüksége van a Tábornokra, a Tábornoknak pedig a népre!

A hirdetést a Birodalmi Tanács megbízásából a Birodalmi Média támogatta.”

A vezérek ereje katonáikban rejlik

1

Émelyítő érzés kerítette hatalmába a szuperkatonát. Egy apró időhurkot észlelt, egy cselekménysorozatot, mely visszahajolt önmagába keresztezve a múltját, megszülve ezzel egy új jelent, az egyetlennek vélt pillanatot. Egy rövid idejű eseményfolyam rejtőzött el az idő függönye mögött, és szűnt meg létezni az emlékek tengerében, mert mindez átlagos emberek számára észlelhetetlen. Novaris nem mindennapi képességek birtokában állt. Sejtszinten képes volt a kozmosz erőit manipulálni. Teste egy kisebb univerzum átjárójaként szolgált, melynek kulcsa önmaga volt. Hatalmával azonban nem rendelkezhetett szabadon. A tábornok uralkodott akarata felett.

– Mi a baj, kedvesem? – kérdezte Gedira Novarist, aki már szinte zöld volt a különös élmény mellékhatásától. A verejték patakokban öntötte el a testét.

– Mindjárt jobban leszek, csak kell egy kis idő.

– Hozzak valamit? Mondjuk egy törölközőt?

– Inkább letusolok, utána meg elmehetünk sétálni Entével az állomás parkjába.

Lágy dallam szólt a difuzor rezgő hártyájából, majd a membránról emberi hang vált le. Az üzenet Novárisnak szólt. Szolgálatra kellett jelentkeznie.

– Ente, kicsim? Mi van veled? – Gedira ijedten ugrott a kislány ágyához. A gyereknek tűzpiros volt az arca, és lángolt a homloka. Novaris érezte, hogy a törékeny testben valami hasonló játszódik le, mint benne az imént csakhogy az övénél sokkalta gyengébb szervezetet ezerszer jobban megviseli a különös élmény okozta stressz. A katona Ente homlokára tette a kezét, és enyhíteni kezdte a tüneteket.

– Hamarosan jobban lesz. Valami megváltozott benne. Ha hazajöttem, akkor alaposabban megvizsgálom. Addig is vigyázz rá.

Novaris gyengéd csókot lehelt szerelme ajkára, és kilépett a kabinból, a fal bezárult mögötte, és a következő lépésével tízezer fényévnyit utazott a tábornok tanácstermébe.

– Mi tartott eddig, Novaris? – kérdezte vádlón Rapas tábornok.

– Családi gondok.

– Mindegy. Nincs jelentősége. Feladatot kapsz tőlem.

– Várom a parancsait, uram.

– Néhány lázadó gyengíteni kívánja a Birodalmat. Nevetségesek, de most még egy ilyen apróság sem zavarhatja meg az elért egységet. Sokan vannak a tanácsban, akik nemkívánatos kérdéseket fogalmazhatnak meg a rebellis akciók miatt. Azt pedig nem szeretném, ha téged kéne bevetnem a tanácstagok megfélemlítésére. Jobb, ha azt hiszik, hogy nekik is van joguk dönteni, így könnyebben magam mellett tudhatom őket.

– Értem, uram. Eligazítást kérek. – Novaris hangja egyáltalán nem volt izgatott. Mindössze azért sürgette a beszélgetést, mert hamar túl akart esni a neki szánt kötelező feladaton, és szeretett volna távolabb kerülni a zsarnoktól. Bár a távolság már átértékelődött az idők során, a messzeség gondolatát az ősi emberösztön még mindig nyugtató érzéssel jutalmazta. A tábornok bármikor és akárhol képes volt szuperkatonáját a DNS spiráljába fonott miniatűr manipulátorokkal befolyásolni. Novaris génjei közé molekuláris vezérlőegységek lánca volt beépítve, melyek a tábornokra voltak hangolva, hogy a szuperkatona erejét tervezője kordában és teljes irányítása alatt tarthassa. A tábornok engedélyével Novaris két parancs között rendelkezhetett akaratának szabadságával, és mivel a szuperkatona ezt a hazug önállóságot nem akarta elveszíteni, kénytelen volt Rapas legvérengzőbb kívánalmait fejet hajtva teljesíteni. Novaris mindössze a között dönthetett, hogy ellenkezés nélkül hajtja-e végre a neki szánt feladatot, és ezzel megmarad a szabadság illúziója, vagy egyetlen pillanatra nemet mond, és ebben az esetben elméje saját testének csapdájába esik, és a benne levő manipulátorok végeztetik el vele a parancsot. A tábornok őt is abban a téveszmében ringatta, mint a vezetői gárda tagjait, így kevesebb erőfeszítéssel is elérhette a céljait.

– Novaris! Te vagy az én egyetlen barátom. Sosem teszel fel kérdéseket, és szó nélkül teljesíted a parancsaimat. Fiamként nézek rád, és ezt az utódomnak is megmondtam. Ha eljön az ideje, elvárom, hogy őt is olyan hűségesen szolgáld, mint engem.

Novaris dobhártyáját a tábornok kedves szavai macskakörömszerűen karmolászták, de hallgatott, nem kívánta hosszúra nyújtani a beszélgetést.

– Kedves fogadott fiam! A feladat a következő. Az egyik kémem sikeresen beépült a gerillák közé. Hamarosan elvezetik őt a főhadiszállásra, neked pedig oda kell menned, és el kell intézned őket. Ilyen egyszerű. Ha nem haragszol, én is veled tartok, szeretném kiélvezni a nyomorultak felett aratott győzelmet.

2

A kékesen sugárzó égitest elhaló plazmaostorokkal védte magát az űr sötétjétől. Az univerzum túljutott élete görbéjének maximumán, és meredeken ívelt a megnyugvást adó energiaminimum felé. A fizika törvényei új határok közé kényszerültek, az atomok gerjesztése magasabb energiaszintet igényelt, míg reakciókészségük ezzel arányosan lecsökkent. A zsugorodó világűr széléhez közelebbi rendszereken már érzékelhető volt a változás. A lázadók bolygója egy ilyen rendszer egyikének határában rejtezett.

A tábornok Novaris társaságában egy kisebb flottával közeledett a leleplezett ellenség hadiszállása felé. A szuperkatona jelenlétében a hadseregre nem volt szükség, de a hataloméhség magával vonzotta a nagyzolási mániát. A bolygó körül nagy volt a forgalom. Méretes hajók ugyan nem cirkáltak, de személyszállítók és gyors röptű vadászok annál többen. Az anyahajók hiányát leszámítva a kis gépek tömege felvette a versenyt a feléjük közelítő flottáéval. A bolygó népessége mintha felkészülve várta volna hívatlan látogatóit, de a percenként nyíló térablakok, melyeken át szüntelenül repültek a megmaradt galaktikák kitaszított, de szabad utazói, arra utalt, hogy a kék csillag rendszerének népe átlagos hétköznapjait éli.

– Micsoda nyüzsgés, milyen értelmetlen energiapazarlás – tört fel a sóhajjal elegyedő megvetés a tábornokból. – Látod fiam, hogy mivé válik az ember irányítás nélkül? Össze-vissza rohannak, mint a megzavart rovarok, akik elvesztették királynőjüket.

– Várom a parancsot.

– Mond csak Novaris! Mit látsz a bolygón?

– Civileket. Egyszerű embereket, akik másként látják a dolgokat, és ahogy észrevettem, jól megvannak a központi hatalom irányítása nélkül – a meggondolatlan szavakat Novarisz azonnal megbánta.

– Tévedsz! – szökött ki az indulat Rapas torkából. Semmilyen ellenszegülést nem viselt el, és Novaris őszinte megnyilvánulása, akárcsak a perem vidéken keringő bolygó lakóié összeegyeztethetetlen volt a tábornok álláspontjával. – Nézz csak rájuk. Én hamarosan elpusztítom őket. És miért? Mert megtehetem. Mert vezér vagyok, nekik pedig nincs senkijük, aki megvédhetné őket. Persze, ha elfogadtak volna megmentőjüknek, akkor a sorsuk egybeolvadhatott volna a Birodaloméval. Az utolsó galaxisok egységén kívül nincs élet, és erről csakis én dönthetek. A káoszból teremtettem rendet. Kétmilliárd éves álmomból magamhoz térve egy haldokló világot örököltem az utódoktól. Én, a hibernálásból ébredt őskövület vagyok az, aki összekapartam, és civilizációt építettem ebből a csürhéből. Ha ezeket élni hagyom, a Birodalom tagjai önállóságról fognak álmodni, és újból belefulladnak saját vágyaik hajkurászásába. A sors engem választott arra, hogy reményt adjak a megmaradtaknak, és ez feljogosít arra, hogy belátásom szerint cselekedjek.

A tábornok átéléssel mesélt önigazolásából kicsengett, hogy ő valóban elhiszi saját propagandáját. Szerette kiemelni személyének fontosságát, illetve a történelemben elfoglalt szerepének dicsőségét fényezni és fényeztetni. Novaris azonban nem vette a célzást, így a tábornok nekiállt parancsokat osztogatni, és megkezdte a népirtást.

– Álcázást megszüntetni! Novaris, készülj! Menj, és óvd meg a Birodalmat ezektől a férgektől.

Novris ellenkezni kívánt a paranccsal, de a tábornok annak a kornak a tudósa volt, aki őt létrehozta, márpedig alkotói arra ügyeltek, hogy felfoghatatlan hatalmát ellenük ne alkalmazhassa. A szuperkatona Rapas gondolatainak irányítása alatt állt.

A flotta látóhatáron belüli feltűnése egy pillanat alatt csatasorba rendezte a sok ezer ellenfelet. Novaris minden felszerelés nélkül elhagyta a vezérhajót, és óvatosan pásztázni kezdte az ellenséget és a bolygót. Neki egyikük sem ártott. Egyetlen bűnük, hogy nem fogadták el a gondolatukat is megbéklyózni kívánó uralmat. Társadalmuk nem volt tökéletes, de rendezett, és törekvő célokat követett. A Birodalommal csak azért szálltak szembe, mert erre kényszerültek. A szuperkatona az utolsó másodperceket arra használta, hogy minél több adatot begyűjtve emléklenyomatot készítsen a végzetük előtt állókról, ezzel igyekezve megadni az esélyteleneknek a végtisztességet haláluk előtt.

A tábornok utasította Novarist, hogy kezdje meg a támadást. Az egyszemélyes megsemmisítő mindössze abban lelt némi vigaszt, hogy ezek az emberek vele ellentétben legalább a szabadságukért képesek meghalni, míg ő még erről sem dönthet, csak ha engedélyt kap rá, márpedig amíg a tábornok él, ő a bábja marad. Rapas minden célzott utasítása a genetikai állományát átszövő irányításra tervezett harmadik molekulaspirálba ivódott, és a DNS-ébe kódolt parancs ellen lehetetlen volt ellenszegülnie.

A bolygóról óriási tömegben özönlöttek a menekülők az ellenkező irányba, de Novaris hirtelen a lázadók védvonala mögé került, és elvágta az útjukat. Belső energiáját kibocsátva mindent felperzselő radioaktív hálót vont maga elé, melybe az első hajók beleszáguldottak, és pillanatok alatt atomjaikra robbantak. A megsemmisülés szikrái figyelmeztették az őket követőket, akik irányt változtattak, de mindhiába. Bármerre is kívántak elbújni, nem volt menekvés. A megmaradtak visszavonultak a bolygóra. A védők sorai rendezetlenné váltak, és sokan a támadó felé vették az irányt. Novaris gravitációs hullámokat keltve görbítette a teret maga körül, és a könnyű cirkálók, siklók és vadászok egymásnak ütköztek és összepréselődtek. Mire a védelem hajói darabjaira morzsolódtak volna, a hirtelen fellépő nagy gravitációs erő ingadozásától a legénység már életét vesztette. Ebbe a cselekedetbe Novarisnak mindössze annyi beleszólása volt, hogy gyors, és kegyes elmúlással ajándékozhatta meg a halálba indulókat, miközben biztosította a látványt a tábornok beteges vérszomjának kielégítésére.

Végül a bolygóra került a sor. Novaris tudta, hogy a tábornok nem fog kegyelmezni a lakosságnak, de megkérdezte, hogy nem lehetne-e mégis uralmuk alá hajtani az életben maradtakat. Rapas azonban határozottan kijelentette, hogy a bolygót meg kell tisztítani a rátelepedett élősködőktől. A katona tenyeréből nagysebességű anyagörvény indult útnak, mely tőle néhány kilométerre már izzani kezdett, majd lángnyelvekké terebélyesedett, és a kék csillag vándorát végzetes ölelésbe szorította. A légkör elkezdett felforrósodni, elégni, egy része elszökött a világűrbe, a többi robbanásokat eredményezett a bolygón, az ökoszisztéma néhány perc alatt vált semmivé, mintha egy pulzár visított volna át rajta. Az emberek a bolygó belsejében próbálták meg átvészelni a támadást, de a sziklák elkezdek átforrósodni, megpattanni, és a földkéreg külső rétegének megolvadt lávafolyama lassan aláereszkedett a mély katakombákba. Novaris hallotta az emberek sikolyát, érezte félelmüket, a bánat a szívébe hatolt. Meg akarta menteni őket a lassú haláltól, de ezt csak a bolygó még gyorsabb elpusztításával tehette volna meg, azonban egy ekkora energiájú robbanás a közelből nézelődő tábornokot is veszélyeztethette volna, így ezt az ösztönös parancsot a mesterséges kényszer felülbírálta.

Hirtelen olyan érzése támadt, mintha nem ő lenne az egyetlen rettenthetetlen ellenség a galaktikában. Entét érezte, és egy pillanatra alább hagyott a pokoli sugárzással.

– Ente! Gedira! Hallotok! – szólt Novaris hangja családjához.

– Segítség! – kiabálta felesége kétségbeesetten.

– Tábornok! A családom a bolygón van! Kérem, engedélyezze, hogy megmenthessem őket!

– Mit keresnek ők a lázadók között? Nem engedélyezem. Te is ellenem akartál fordulni, de mivel nem tehetted, hát bújtattál egy bűnözőt, és még szaporítottad is őket. Nem tudom, hogy mi járhatott a fejedben, de büntetésből azonnal pusztítsd el az egész rendszert, miután kellő távolságba vonultunk a flottával.

– Tábornok, kérem! Rapas! Gyűlöllek! Gedira, bocsáss meg! Nem tudom abbahagyni!

A birodalmi flotta odébb ugrott néhány száz fényévet, és Novarisból egy kvazár ereje tört ki. A sugárzásnak szét kellett volna terjednie, de valami hirtelen elnyelte azt. Ente volt az.

– Ente? Ez hogy lehet? – Csodálkozott Novaris, miközben akarata ellenére továbbra is támadta a bolygót.

– Ez a te ajándékod a családodnak – szólt saját hangja a fejében. – Ebben az érzékelhető valós létezésben meg kell halnod.

Novarist hihetetlen deja vü érzés kerítette hatalmába. Ekkor vált érzékelhetővé emlékei közt az, hogy mindez már egyszer megtörtént. Akkor elpusztította családját ugyanígy, és akkor bánatában erejének legbelső magkoncentrátumát felhasználva egy apró időhurkot hozott létre, melynek következtében tudatának másolatát a benne rejlő anyagba zárta, amit aztán lányában rejtett el. Bár így is felfoghatatlan energiák birtokosa maradt, hirtelen érezni kezdte, hogy csak árnyéka a régi valójának. Erejének eszenciája kiveszett belőle. Amit mindeddig tett, csak egy kevés felszínre hozott ereje volt a kozmosznak, ami benne maradt, miután a mag Entébe került.

– Ente! Támadj vissza! Képes vagy rá, pusztíts el engem, mert én nem bírom ezt abbahagyni. Ha tehetném, én végeznék magammal.

– Ente nem hall téged. Eszméletlen. Ne félj, megvédem a családod, hisz ez az akaratod, és az akaratod én vagyok. Függetlenedtem a testedtől, és most érvényesülhetek. Mostantól Ente szívének részeseként valóra válthatom a szabadságvágyad, amiről elméd megszületése óta vágysz.

– Akkor vége. Isten veletek! – megkönnyebbüléssel búcsúzott a családjától, az élettől, a rengeteg kín és szenvedés emlékétől, amit rajta keresztül vittek véghez, és arcán könnyes mosollyal sugározta tovább anyagának pusztító maradékát, mellyel többé már senkinek sem tudott ártani.

Az Entében rejlő eszencia könnyedén verte vissza a pusztító örvényt, és döntötte le a végidők sakktáblájának mezejéről a királyt. Az időhurok azon íve, mely visszahajolt önmagába, bár nem szűnt meg létezni, de a történelem szempontjából sosem érzékelt események láncolatát tartalmazta, és a tér valóságán kívülre másolódott. A cselekmények egymásutániságának fonala, akárcsak egy botra csavart cérnaszál, keresztezte önmagát. Minden, ami a hurokban történt, érzékelhetetlenné vált. Az idő a hurokkal együtt tovább mozgott, és az önmagába visszahajló fonal a metszéspontban kioltva a hurok eseményeit észrevehetetlenül haladt tovább egy valósnak érzékelt távolabbi múlttól egy olyan jövő felé, amelynek egyik múltbéli szakaszának eseményláncolata egyetlen jelenszerű ponttá egyszerüsödött. Minden egyes keresztezési pont egy pillanat, és a hurok vándorlása létrehozza a pillanatok folyamát, ezzel mozgásba lendítve az időt. A kereszteződési pont előtt találjuk a múltat, utána a jövőt, mely önmagába visszahajolva jelenné válhat, miközben az új jelennek nem kell követnie a régit. Minden visszahajlás a múltba történik, mert azt, hogy mi a múlt a hurok mozgásának iránya határozza meg. Ha ellenkező irányba haladunk, akkor az egy új eseménysorozat, és nem az idő megfordítása. A múltba való visszafordulás a hurkon keresztül a múltat a pillanathoz képest jövővé változtatja, mely nem befolyásolja a pillanat kimenetelének eredményét. Így jön létre a körforgás általi egyensúly az időben, melyben csak addig érvényesülhet az élet, míg legalább egy hurok létezik, melynek belsejében a kezdettől a végig már legalább egyszer minden lejátszódott.

Tenger a cseppben

3

Akár egy harmincas skorbutos XV. századi tengerész, léte derekán a kozmosz korai aggastyánkínoktól gyötrődik. A verzum fiatal, alig kétszer idősebb az emberi fajnál, mégis ereje egy fogatlan öregemberével vetekszik. A teret megfertőzték a civilizációk, melyek egymással versenyre kelve lépkedtek egyre feljebb a fejlődés lépcsőjén. A társadalmak erőből építkeztek, és a kiontott vér gyakran fajok emlékét mosta le a kozmikus színről. Az evolúciós erőviszonyok két egymással párhuzamos tézise, melyek szerint a legerősebb, illetve a legprimitívebb létforma rendelkezik a többi élőlényhez viszonyítva a túlélés statisztikájának kiugróan magas értékével, idővel megdőlni látszott. Mindössze egyetlen esemény, mely csupán a vak szerencsének köszönhetően vagy Isten akaratának közreműködésével az ember kezébe adta a világegyetem kulcsát, játékos elméletté degradálta a statisztikát, mert az ember messze nem tartozott a legerősebb fajok közé, de a legprimitívebb életformával azért még sem lehetett összehasonlítani. Ezen számítások fő kiindulópontja az ésszerűség egyik ellentéte, az egó volt. Azonban a természet a megannyi uralkodásra törő faj önpropagáló elképzelésével ellentétben az idők kezdete óta válogatás nélkül egyaránt engedte az életet megfoganni szilárd és gázbolygókon, holdakon, aszteroidákon, csillagködökben, fiatal és haldokló galaxisokban.

A hajdani Tejút fiainak a csillagsztrádák technológiájáért, melynek alapja az ősanyag, más néven a kvantónium, átkozott árat kellett fizessenie. Eme matéria csodás tulajdonságaival az embert legyőzhetetlenné, és ezzel egyszerre kegyetlen zsarnokká varázsolta. A hatalmat a legnagyobb fizikai erők manipulálásával, az egymás ölelésébe görcsösödött pont, vonal, sík, tér és magasabb világok kölcsönhatásának kihasználásával biztosította magának az emberiség.

A tér, azaz a külső dimenziók közti határfelület üregként feszítette szét a két irányból ránehezedő imaginárius világot. Az ember féltve őrzött hatalmával a létezőből képes volt kaput nyitni a megfoghatatlanság tengerébe. A technológia, amivel az űr távolságait legyőzték, lehetővé tette, hogy rést nyissanak a valós paramétereken túlra. A zárt rendszernek tűnő kozmosz kereteit körülölelő külső struktúra erőinek kapuját megnyitva az ember galaxisok elpusztítására lett képes. A képességgel sok százezerszer százezer köbfénévnyi tér egy pillanat alatt való eltüntetése, egy galaxis külső dimenziókba oldása volt az, ami az embert legyőzhetetlenné tette. Az exetern- és interdimenzionális erőket manipuláló eszköz ellen nem létezett semmilyen stratégia. Ameddig a világ nem emberi népei nem rendelkeztek a kvantóniummal, hogy az uralkodó civilizációhoz hasonlóan fenyegetőzhessenek, addig bármelyik faj galaxisostól gond nélkül eltüntethető volt. Ezen elmélkedések okán az emberiség nem engedhette meg, hogy más faj is elsajátíthassa a tudást, mert ennek a módszernek az egymással szembeni alkalmazása az űr megsemmisülésének lehetőségét hordozta magában. Már pedig a közel tizennégymilliárd éves emberi fajtól csakis ilyen módon szabadulhattak volna meg az exopopulációk.

Az elméleti alapokat a civilizációk ismerték. A külső dimenziók rétegei közt kialakuló tér olyan, mint két egymáshoz simított fólia között egy légbuborék. A kvantónium egyik alkalmazási területének segítségével kaput lehet nyitni a térből a ránehezedő külső dimenziók érintkezési felülete közt, modellel élve egy újabb légbuborékot lehet létrehozni a miénktől távolabb valahol a két egymásra helyezett polimer hártya között. Ennek következtében egy új, a mienkhez hasonló tér jön létre, szétfeszítve az addig egyenletesen egymáshoz simuló rétegeket. A kapu lezárása során az új verzummal örökre megszűnik minden kapcsolat. Amennyiben ez az új tér nem éri el a kritikus tömeget, a külső dimenziókból ránehezedő nyomás nagyobb lesz, mint az új tér felületi feszültsége, nem indul be a külső dimenziók közt a téren keresztül az energiaáramlás, és nem jön létre anyag, így a rendszer éltető erő nélkül marad, és hamarosan semmivé lesz. A külső dimenziók közti üreg kisimul, és újból térfelület nélküli sík választja el egymástól a két egymásba nem olvadó paraméterhalmazt.

Mindaddig, amíg az örvény, azaz a kapu nyitva van, az újszülött teret a mi verzumunk erői óvják az összeomlástól. Az örvény túloldalán a kisebbik tér ürességéből fellépő vákuum magához vonzza a mi világunk anyagát. Az örvénykapu mindössze materializálódott – anyaggá tömbösödött energiát enged át, egyszerű sugárzást vagy hullámot nem. Amint az anyag elkezd az örvényhez közeledni, a kapu energiát vesz fel a mi terünkből, amit képtelen átengedni. Átalakítja azt, és az elnyelt test pontos másaként tükrözi vissza, és a tükrözött anyag elnyelési sebességével engedi azt a mi terünkbe lépni. Ahogy a kis tér elkezd hízni, a belekerülő anyag hatására tömeggel fog rendelkezni. A tömeg nagymértékben a tér és a tárgy térből elfoglalt űrtartalom arányából ered, akárcsak a vízbe merülő formákra ható felhajtóerő. Ennek okán a nanoverzum parányi anyagmennyisége ellenére jelentős tömegvonzással rendelkezik. Ezt követően a vákuum mellett a gravitációs erő is vonzani kezdi magához a mi terünk anyagát. Amint ezeknek az erőknek az összege nagyobb lesz, mint a mi világunkból az örvénybe lépő anyag sebességéből és tömegéből eredő energia mennyisége, a tükröződő anyag már nem képes kilépni a tükörörvényből, visszazuhan a kapuba, ami egy folyamatos tükrözést eredményez. Az örvény egyre több energiát vesz fel a térből, hogy az állandó tükrözéshez szükséges anyagot elő tudja állítani. Abban a hipotetikus esetben, melyben az örvény akkorára nőne, hogy elfogyasztaná az összes szabad energiát, és csak szilárd matéria maradna, a tükrözés leállna, és egyszerűen magába szívná a fennmaradó anyagot.

Egy másik elmélet szerint, ha a tiszta energia kifogyna az űrből, a fennmaradó anyag visszaalakulna elemi energiává, hogy kitöltse a rendelkezésére álló teret. Ez az elképzelés megalapozza a kisebbik tér életképességét, ugyanis amint az anyag átlép a túloldalra, energiává lazul, illetve alakul az ottani térben, hogy betöltse azt. Amint az energia elér egy telítettségi térenergia koncentrációt, egy tömény oldathoz hasonlóan az energia képes anyag formájában kicsapódni. Ebből az oldott energiaformából megszületnek az ismert elemi erők, az emberi ésszel már érthető fizikai kölcsönhatások és a molekulák alkotó részei.

Verzumunk állandóan tágul a külső dimenziókból rajta átfolyó energiának köszönhetően, melynek egy része megreked világunkban, és gázzá, porrá, csillagokká, feketelyukakká alakul. Ennek köszönhetően a létezésünkhöz szükséges buborék egyre inkább szétfeszíti a ránehezedő két külső világot. A visszaható erő is folyamatosan nő, az űr határán fellépő feszültség azonban a térbe áramló energia miatt szintén gyarapszik. Így a külső rétegek erősödő hatása soha nem érheti utol a belső feszítő erő mértékét. Eme két egymásnak ellenszegülő parametrikus erőből származik az idő. Modellezve a fóliarétegek, és a buborék felületi feszültségének eredőiből, amolyan interdimenzionális nyomásként jellemezhető az idő. Az elmúlás paramétere, mely a mindenféle folyamatok lezajlásának feltétele, biztosítja világunkban az életet. Mivel az idő a különböző dimenziók között fellépő erők nélkül nem létezhet, következésképpen Kronosz ereje csupán egy származtatott hatás, és nem önálló alapparaméter.

Egy tükörörvény másik oldalán létrejövő új tér, mely a mi világunkból táplálkozik, kezdetben nagyobb mértékben növeli felületének tágulási sebességét a ránehezedő külső feszültségnövekedéshez képest, mint ami a saját világunkban megszokott. Ezzel egyidejűleg csökkenti a mi terünk méretét. A kozmoszunk felületi feszültsége kisebb lesz a fogyó tér következtében, a külső dimenziók nyomása azonban a csökkent érték ellenére nem változik. Amennyiben túl sokáig táplálkozik az új tér a mienkből, a külső nyomás a belső feszítőerő fölé kerekedik, és verzumunk elkezd összeomlani. A felületi feszültségarányok változásával az idő is módosul.

A jövőben, ahol ezt az elméletet tartják az emberek világképüknek, tudják, hogy a külső dimenziós rétegek között több buborék, azaz kozmosz is létezhet, ezért a világegyetemet már csak verzumnak nevezik, megfosztva azt uni- előtagjától.

A létezés mindössze három paraméterének említése, a szélesség, hosszúség és magasság, és a külső multidimenziók kettőre való leegyszerűsítése csupán az elmélet könnyebb megértését szolgálja. Saját világunk háromnál több paraméterrel rendelkezik, illetve az űrt maguk közé szorító külső dimenziók száma lehet nagyobb, mint kettő. Az ősrobbanás elavult elmélete csak egyetlen univerzum születéséről képes képet alkotni, annak is csupán a nulladik percétől, a fogantatás körülményeit már képtelen modellezni.

Az N számú X paraméterrel rendelkező egymástól független dimenziók, melyekben X lehet nulla, vagy bármely zérótól nagyobb egész szám, paraméterhalmazaik egymásra gyakorolt kölcsönhatása lévén több síkot hozhatnak létre. Ezen síkok egy-egy paramétere az egymásra hatással levő paraméterhalmazok elemeiből származhat. Amennyiben a különböző dimenziókból származó paraméterek képesek egymással rendszert alkotni, az egyszerűbb, illetve rendezettebb egység kialakítására törekednek. Eredeti paraméterhalmazukból azonban nem tűnnek el. Az új kölcsönhatásokat kialakító erőkből létrejövő rendszerek parametrikus összetevői több másik dimenzióból származnak, és egy új valóság láthatatlanul összekapcsolódik a paraméterek származási halmazával. Ez a részhalmaz mindaddig életképes, míg a benne összpontosult különböző helyről származó paraméterek egysége meg nem bomlik. Amikor a kialakult síkra kellő erő feszül, mely nyomás a már létező világok súlyából ered (a paraméterek származási halmazaiból), ott a sík addig gyűrődik, míg végül már nem képes elviselni a ránehezedő erőket. Amennyiben a síkot alkotó paraméterek egymáshoz való ragaszkodása erősebb, mint a külső dimenziók által gerjesztett erőké, a sík addig hajlik, feszül, görbül, míg meg nem jelenik a harmadik paraméter, ezzel létrehozva a teret, mint határfelületet, azaz kialakul a térfelület a külső dimenziók között. A tér paraméterei, az abszcissza, ordináta és applikkáta értékei az első pillanatban zérusok. Ebben a zérus térben mindennél nagyobb vákuum uralkodik, aminek következtében az őt körülvevő dimenziókból megindul az energiaáramlás. Az interdimenzionális energia az egymásba kölcsönhatással álló paraméterek miatt tovább halad a kialakult új paraméterhalmazon, és kicserélődik az anyadimenzióhalmazok között. Azonban az áramlás következtében egy része az energiának megreked a térben, az pedig elkezdi növelni tér paramétereinek értékeit. Ebben a pontban érkeztünk el oda, ahonnan már alkalmazható az ősrobbanás elmélete.

Egy konyhai modellt alapul véve a tér úgy képzelhető el, mint két tojástartó közé szorított szivacs. A különböző paraméterek szemléltetése végett képzeljük el, hogy az alsó tojástartó meleg, míg a felsőben víz van. Ahol a tojástartó dombjai közel érnek egymáshoz, ott a szivacs elvékonyodik, és sűrűbbé válik. A víz ezeken a pontokon átszivárog a másik tojástartó felé, benedvesítve a szivacsot. E közben az alsó tojástartó hője eljut a felső tojástartó csúcsáig megmelegítve a vizet. A létrejött tér hatására így a kinti dimenziók erői könnyebben hathatnak egymásra. A szivacs belsejéből nézve a tojástartó csúcsai közé szorult összepréselt szivacsrész olyan, mint a galaxisokat egyben tartó fekete lyukak, ahol a tér a legsűrűbb. Itt az átáramló energia nagyobb koncentrációban van jelen, és a tér paramétereinek határai közt képes átalakulni anyaggá. Ennek a folyamatnak következtében létrejönnek a csillagok és egyéb égitestek. Verzumunk, bár belülről nem látszik, de ezeken a pontokon elvékonyodik a külső rétegek helyzetéből nézve. Itt közelebb kerülnek egymáshoz a külső dimenziók. Ezeken a pontokon pedig össze lehet omlasztani a teret, mely a fénysebességnél gyorsabban, a külső dimenziók fizikai törvényeivel egy szempillantás alatt terestől szüntethetik meg a galaxisokat létezni.

Ezeknek a törvényeknek a hatására alakult a későbbi verzumunk sorsa. A kvantónium finomabb felhasználási módja lehetővé tette az emberiség számára, hogy hidat hozzon létre, és annak másik végét a saját verzumának bármelyik pontjához csatlakoztassa. A híd hosszát zéróra minimalizálva úgynevezett térablakok segítségével egy szempillantásnyira szűkült a csillagközi utazás időtartama. A könnyű közlekedés, és a fegyverkezési versenyben élvezett elsőbbség hosszú időre biztosította az emberi faj fennmaradását, uralkodását, majd hozta el végzetét. A kvantónium majdnem minden sugárzást elnyelt, így csak szabad szemmel volt látható. Radarokkal vagy egyéb szenzorokkal képtelenség volt a nyomára bukkanni. Az idegen fajok nehezen tudtak szerezni belőle. Az emberek könnyen el tudták rejteni, vagy baj esetén még időben képesek voltak megsemmisíteni a misztikus matériát. A nagy számok törvénye azonban idővel bebizonyította tévedhetetlenségét, amikor egy fajnak sikerült hozzájutnia az ősanyaghoz, és az emberiség ugyanolyan tehetetlenül üthette az anyagnak bottal a nyomát, mint sok milliárd éveken át mindenki más. A csapás elkerülhetetlen volt, ugyanis egy kis kvantóniummal létrehozott tükörörvényben könnyedén lehetett egy másik adag anyagot sokszorozni. A tükörörvénybe süllyesztett anyag másának a kiemelésével, illetve az eredeti anyag elnyelődés előtti visszavonásával a folyamat többszöri megismétlése után hatványozott ütemben lehetett előállítani a szükséges nyersanyagot.

Az előny, ami eddig az emberek oldalán volt, nem kívánt kezekbe csúszott, és ekkor fordultak az események elképesztő irányba.

4

A zavaros kozmikus periódusban a primitív kvantónium alapú térablak technológia ellenben az ősanyag mentes utazással továbbra is működött, azonban a tükörörvény nyújtotta előnyök elvesztek. Hosszú évmilliárdokon át használta az emberi faj a tükörtechnológiát az élelmiszer, az alkatrészek, az üzemanyag és minden szükséges dolog sokszorosítására. Nem került pénzbe, időbe, fáradtságba. Az univerzum energiáiból minden előállt akkora mennyiségben, amennyiben kívánták. Azonban a sors úgy hozta, hogy a tér keretei összeszűkültek, és az űrben az energia nagyobb koncentrációban gyakorolt hatást a világra. A tükörörvény kritikus mennyiségben vette fel a szükségesnél jóval több energiát, és nagy erejű torz tükrözést generált, aminek a következtében már nem lehetett a kívánt hatást elérni. A nagy háború után beállt új erőviszonyok miatt szinte a teljes ipar odaveszett, és a hirtelen ért sokk hatására a magatehetetlenségbe csúszott emberiség az elmúlás útjára lépett. Ebben a posztapokaliptikus disztópiában egy zsarnok tábornok teremetett rendet, és jelentette a túlélést a szerencsésebbeknek.

A túlélők

5

Az űr pereméhez közel a kívülállók hajója az elmúlt világ romjai között keresett elveszett kincseket. Egy mítosz szerint valahol az űrben létezik egy hely, ahol az emberek eltérő társadalmi struktúrát alakítottak ki, és szeparálódtak a tér fölött uralkodó fajtársaiktól. Ezt a földet Neokánaánnak hívták. Senki sem tudta, hogy valóban létezik-e, de a gyanú erőssége miatt a birodalmi kutatók is komolyan érdeklődtek a történet valóságalapja felől.

Kolba, a hajó parancsnoka és legénysége egy hajdani peremvidék bolygóról származtak. Néhány évvel korábban planétájuk egységes része volt a birodalomnak. A kényszerű, de stabilizáló erejű szövetségnek voltak biztonsági zónái, amelyeket a kozmológusok kockázatmentes térségnek ítéltek. A másik kategória a kiszámíthatatlan rendszereké, ahol a tér bármikor a külső dimenziók martalékává enyészhetett, és léteztek veszélyeztetett zónák, ahol sejteni lehetett, hogy mennyi idő múlva következik be az összeomlás. A kiszámíthatatlan rendszerekkel óvatosan bántak. Lakatlan kvadránsból nyitottak hozzájuk térablakot, és katonai robothajókkal vesztegzár alatt tartották őket. Az óvintézkedéseknek meg volt a maguk oka, ugyanis, ha egy ilyen bármikor beomolható rendszerből valaki meggondolatlanul egy másik lakott rendszerbe nyitna térablakot, és a térösszeomlás ekkor következne be, mindkét rendszer egy szempillantás alatt válna a semmivé galaxisával együtt.

Kolbáék egy veszélyeztetett zónából származtak. Már gyerekkorában kiderült, hogy minimum 30, legfeljebb 50 éven belül lakhatósági térrészük paraméteri egységének halmaza szertefoszlik, és az alkotók külön-külön simulnak majd multidimenziós anyamátrixukba. Galaxisuk középpontjánál komoly energiakristályosodás indult be. A kristályképződéssel megindult a visszaszámlálás. Először alattomosan egyre több hadihajó és lombikkatona érkezett a bolygóra, majd közölték a hírt, hogy a detektorok érzékelői szerint fokozott energiaáramlás zajlik a külső dimenziók között a galaxis fekete lyukának térségében, és ebből kifolyólag sok energia ragad meg a térben, ami energiakristályosodást idéz elő. Mindez pedig annak a jele, hogy a térfelületen egyre nagyobb a külső dimenziók betüremkedése, a csúcsok egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és amikor összeérnek, a galaxis beomlik. A bolygón eluralkodó pánikot a birodalom terrorral tartotta féken. Mivel már amúgy is halottként kezeltek mindenkit, a háborgásokra mértéktelen gyilkolással válaszoltak. A népesség megtizedelése után kényszermunkára fogták a megmaradtakat, hogy minél több hasznot húzzanak a Birodalom többi bolygója számára. A tömegeknek esélyük sem volt arra, hogy biztonságos bolygóra szállítsák őket. A népszaporulat mindenütt komoly gondot jelentett. Csak a mézesmadzagba lehetett még kapaszkodni. Aki kellő hasznot termelt, annak esélyt jósoltak a túlélésre. A legkönnyebben pedig sajátjaik kiszipolyozásával és árulásával tudtak a birodalomnak tetszelegni. A kórházi ellátás megszűnt, az iskolák bezártak. Minimális ivóvíz és élelemellátáson kívül egyéb szociális juttatás csak elszórtan járt a kivételeseknek. A betondzsungelek agresszívvá és erőszakossá változtak. A népesség tovább fogyott, a remény elveszett, és a törvénytelenség miatt elképzelhetetlen káosz uralkodott.

Kolba neves család tagja volt, és szülei őt és nővérét okították, amíg tehették. A sok szörnyű nap közül egy különösen borzasztón a testvérét megerőszakolták. Ekkor már csak ők ketten maradtak a családból. Nővére végül úgy döntött, hogy megtartja a gyereket. Két év múlva a bolygót körülvevő hajók száma fogyni kezdett. A nép tudta, hogy nincs már sok hátra a világukból. A maradék lakosság szervezetlenül és puszta kézzel nekiesett a felszínen állomásozó őrségeknek, hogy hajót szerezzenek, amivel elmenekülhetnek. A reménytelenségből feltörő gyűlölet erőt adott a testi és lelki embertorzóknak, utolsó lendülettel önként mentek a fegyverek tűzvonalába. A hullahegyek percenként nőttek. Tízezer civil halála után egy két lombikkatonát is ölelésébe zárt a megveszett pokol. Még itt, ott felállt egy – egy halálba induló céltáblának, majd a puskatüzek végleg elhallgattak. A harcmezőn már nem maradt lelőhető élet. Kolbáék a szörnyűség alatt elrejtőztek. Az éj leszállta után a csend vákuum néma üressége az elmúlt évtizedek zajának elmúlását, az elveszett béke nyugalmát árasztotta a meggyötört világra. Ahogy Kolba óvatosan elindult a mészárlás irányába, a nihilt halkan zümmögő legyek erősödő zaja mocskolta be. Az útból kezével testrészeket félre seperve vértócsákban kúszva keresett, kutatott a remény után. A hullák között talált egy használható lombikkatonát. Eszméletét elvesztette, de még lélegzett, így Kolba számára lehetőség adódott a menekülésre. A test kétszer megtermettebb volt, mint Kolba. A félholt ellenséget Kolba hosszában felnyitotta, majd a belsőségeket és a csontokat eltávolítva a lombikkatona bőrébe bújt. A fejére a gyilkos katona koponyájáról lenyúzott arcot húzta. A páncél és a sisak elrejtette a mesterkedés nyomait. Az egész borzadály egyetlen vérben fürdő, mozgó és lélegző testként megindult az utolsó állomásozó csapatok felé. A hajók a felszálláshoz készülődtek.

– Valami mozog! – kiáltott az egyik őrszem. – Tűzparancsot kérek.

– Megtagadva! Ismétlem, megtagadva! Közülünk való.

A kapunál Kolba a magára húzott tetem előre kivágott nyelvét a védőruha egyik zsebéből előszedve a kérdezőnek adta.

– Szegény fickó. Ezek az állatok kitépték a nyelved. Ne izgulj, az anyahajón majd helyrehoznak. Otthon pedig kitüntetést kapsz.

A kis szállítóra mindössze négyen fértek fel. Amint robotpilótára kapcsolták a gépet, Kolba fegyverével agyonlőtte a másik három katonát, és visszafordult nővéréért, és a gyerekért.

Odaérkezve nővérét holtan találta, aki a sarokba szorítva, és gyermeke fölé hajolva óvta a két éves emberpalántát. A testéből egy robbanásból származó törmelék becsapódása éktelenkedett. Míg Kolba távol volt, a felszálló hajók távozásukkor elszórtak néhány bombát. Az érzések a mindennapi küzdelemtől megedzett férfit a földre nyomták. Az élet értelmetlensége, és az ahhoz való ragaszkodás mintha csak azért volnának, hogy ő szenvedjen. A tragédiában a legfájóbb az volt a számára, hogy testvére mindeddig átélte a szenvedéseket, és mire elmenekülhettek volna, meghalt. Arra gondolt, hogy bárcsak valamikor már az elején mind feladták volna, hogy elkerüljék az értelmetlen szenvedést. Úgy érezte, hogy már nem akar elmenni, együtt akart maradni a családjával, és elmúlni a bolygóval, de a gyerek hirtelen felsírt. Azt hitte, hogy már a kicsi sem él, azonban a hangra valahogy összeszedte elméjének megmaradt józanságát, és bár már nem kívánta tovább az életet, testvére akaratát tiszteletben tartva a gyereket meg kellett mentenie. Visszaindult a kicsivel az űrjárműhöz, amikor egy a törmelékek alól kilógó sovány, mocskos emberi kéz utolsó jelét adta annak a vágynak, hogy valaki mentse meg. Kolba félrebillentette a mázsás betondarabot, és egy sérült tizenéves fiút talált. Az hálásan pillantást vetett rá, majd elájult. Kolba a hóna alá kapta, és a két magatehetetlennel beszállt a hajóba.

A rövidtávú szállító muníciójához nem járt kvantónium, térablakot csak az anyahajó nyithatott, így Kolbának valahogy mesterkednie kellet, hogy feljuthasson rá. Látta, amint tartályhajók indulnak meg a bolygó felé, hogy vegyi anyaggal teljesen sterilizálják azt, nehogy maradjon még túlélő, aki valamilyen úton-módon mégis csak képes lehet térablakot nyitni. Kolba egy ilyen tartályhajó árnyékában meghúzódva jutott fel az anyahajóra. Fél órával az után, hogy a menekülők felszálltak, a planéta teljes felszínét elemésztette a maró sav, majd a megszállók a már teljesen ártalmatlanított rendszert magára hagyták.

Miután az anyahajó belsejében átléptek a térablakon, Kolbának újból menekülőre kellett fognia a figurát. A gyors távozás érdekében a szállító hajó fegyverzetével kirobbantotta magukat a gigászi monstrumból, és a nélkül, hogy tudta volna, hol van, megindult az űr sötétjébe. A megszállók azonnal vadászokat küldtek utána, akik elől az üldözöttek nem menekülhettek. Megadásra szólították fel őket, csakhogy Kolbát nem tudták beetetni. Azok után, amit a népével és családjával tettek, nem számíthatott emberi bánásmódra. A halál gondolatával már rég megbirkózott, mindössze annyit óhajtott, hogy végzete előtt még megtornáztassa ellenségeit.

Amikor az egyik vadász tüzelni készült, Kolba rápillantott a két gyerekre, és csak annyit mondott – Sajnálom – majd lehunyta szemét, és várta, hogy eltalálják. Ekkor a vadász minden ok nélkül felrobbant. A vészjelző csipogása elnémult, majd újra rázendített, amikor a következő vadász is célba vette őket, de az is az előző sorsára jutott. Kolba nem tudta, mire vélni a dolgot. A hajója fölött valaki átvette az irányítást. Egy apró térablak nyílt előttük, és miután átmentek rajta, egy hang szólalt meg a gépben – Isten veletek!

Valaki a kék csillaghoz vezette őket, lerázva üldözőiket. Egy idegennek köszönhették az életüket, aki kilétét sosem fedte fel. A bolygón, ahova leszálltak, a feketedoboz vizsgálata után csak annyit tudtak megállapítani, hogy jelen volt egy személy, de hogy az ember volt-e vagy más, nem tudták megállapítani. Idegen gépre utaló nyomot nem találtak azon kívül, hogy két vadászt elpusztított, és térablakot nyitott. Miután megállapították, hogy Kolbáék nem kémek, a független bolygó befogadta őket, és a menekültek szívükben új reménnyel, és az idegen felé el nem múló hálával elkezdtek egy emberi életet.

6

A veszélyeztetett zónában a rebellis hajó egy kihalt világ romjai között igyekezett rálelni egy nyomra, ami talán elárulja Neokánaán koordinátáit. Az információt egy birodalmi kémtől kapták, aki szerint a hadsereg régészeti expedíciót akar a zónába küldeni. Kolbáék igyekeztek minél hamarabb átkutatni a bolygót, hogy még az ellenség érkezése előtt megtalálják a kincset, de kapacitásukkal csak lassan haladhattak.

A műszerek jelezték, hogy térablak nyílt, és egy flotta haladt át rajta. Megérkeztek a birodalmi kutatók, és az őket támogató hadsereg. Kolbáéknak azonnal el kellett rejtőzniük. Felhúzták a hajó kvantóniummal bevont lemezeit, hogy elrejtőzhessenek a birodalmi radar elől, és kikapcsolták a hajtóműveket. A kvantónium az anyag megjelenése előtti előanyag, ami még nem rendelkezett a mai anyag stabilitásával. Paraméteri jellemzői komplexebbek voltak, tényezőinek egysége még nem forrt össze. Az ősrobbanás pillanatában, a tér születésével együtt keletkezett, amikor a síkra olyan erő hatott, hogy egyetlen nulldimenziós pontba gyűrte, és ezzel kikényszerítették a harmadik paramétert, ami az első kettő hasonmása volt, csak vektora változott meg, és a pontba koncentrált világ térré robbant ki. A három koordináta, a szélesség, magasság és a hosszúság egymással bármikor felcserélhető. Az X tengely, abszcissza, az Y tengely, ordináta és a Z tengelyé, applikáta meghatározása mindössze a szemlélő döntésén múlik, de irányuk mindnek meghatározott a másik kettőhöz képest. Az ősrobbanás folyamatában alakulhatott az energia anyaggá, és az ebből adódó reakció egy köztes terméke a kvantónium. Egy adag energia, ami megindult anyaggá koncentrálódni, de nem érte el azt a telítettségi szintet, hogy teljes valójában átalakuljon szilárd matériává. Ezért minden energiát felvesz, és magába zárja. Olyan, mint egy lufi, amit teli tüdőből fújhatunk, a levegőt befogadja, de nem tágul, térfogata nem nő nagyobbra, és a membrán nem feszül meg. A kvantónium átalakulásához pedig annyi energiára lenne szükség, hogy ahhoz egy újabb ősrobbanás kellene. Az a kis ősanyag, amit az emberiség milliárd évekkel ezelőtt megtalált, lehet, hogy csak egy anomália folytán maradt meg, de az sem kizárt, hogy a reakció lezajlásának törvényszerűsége az oka annak, hogy létezik, kialakítva egy egyensúlyi állapotot a kiinduló anyagok és a végtermék között. Ezen tulajdonsága alapján a kvantónium remekül alkalmazható álcázásra, ugyanis a radarok által kibocsátott rezgéseket vagy sugárzást mind elnyeli, így nem verődik róla vissza árulkodó jel. Ezért is lehetetlen műszeresen rátalálni az űrben.

– Leszálltak – mondta Dulán, a nagyobbik fiú, akit Kolba annak idején kimentett a rom alól.

– Ezek szerint az érzékelőkkel nem találtak semmit – válaszolta Kolba.

– Akkor mi is hiába keressük a hajó műszereivel.

– Ha van is itt valami, azt álcázták. Nem örülnék neki, ha a terepet szisztematikusan protonittal szétlőnék. Ezzel gerjesztenék az álcázó kvantóniumot, és akkor mi is veszélyben leszünk.

– Arra gondolsz, hogy az adathordozót ősanyaggal rejtették el?

– Feltéve, hogy létezik, nem tartom kizártnak. És ha mi rájöttünk erre, akkor ők is. Ha pedig elkezdik a feltárást, akkor be kell vonnunk az álcázó lapokat.

– Várjunk addig, amíg közel érnek, vagy inkább most lépjünk?

– Mindegy, a vadászaik egykettőre utolérnek minket. Talán jobb, ha várunk. Hátha hamar megtalálják, amit keresnek, és akkor nem kutakodnak tovább.

A kutató hajó megkezdte a bolygón feltételezett kvantónium aktivizálását. Gyorsított protonokkal szántotta végig a terepet.

– Parancsnok úr, 15 célterülettel végeztünk – jelentette a tiszt.

– Akkor folytassuk a többivel.

– Azonban felfedeztünk valami gyanúsat.

– Mi lenne az?

– Az egyik parcellán van egy folt, amit annak ellenére, hogy becéloztuk, érintetlennek tűnik.

– Próbálják meg újra, de ne csak azt sugározzák be, hanem a többit is. Lehet, hogy van itt valami, vagy valaki, aki szabotálni kívánja a kutatást. Nem szeretném egyértelművé tenni a számára, hogy utána fürkészünk. Hitessük el vele, hogy csak rutinból ismételjük meg a vizsgálatot.

– Értettem uram.

Kolbáék mit sem tudtak a váratlan fordulatról.

– Ha közelebb jönnek, kénytelenek leszünk lépni – mondta Kolba.

– Akkor ezek biztos megesznek minket – válaszolta Dulán.

– Nem akarom, hogy megegyenek! – jelentette ki ijedten a legénység legfiatalabb tagja, az 5 éves Obik.

– Nézd, újra kezdik a kutatást – mondta Dulán.

– Lehet, hogy találtak valamit, vagy kihagytak egy részt.

A kutatóhajón a parancsnok kíváncsian várta az eredményt.

– A területet most sem sikerült feltárnunk. Valami eltéríti a protonnyalábot, mielőtt az célba érne. Küldjünk ki csapatokat?

– Be tudjuk mérni, hogy milyen irányból térítik el a sugarat? – kérdezte a parancsnok.

– Igen, de az előzőhöz képest most más irányból hajtották végre az eltérítést. Ha biztosra akarunk menni, akkor meg kell ismételnünk a feltárást, mert a szabotőr változtatja a pozícióját. Pásztázzuk végig megint az egész területet?

– Nem szükséges. Negyven vadász elég lesz. Álljanak készenlétben, és miután a célterületet besugározták, az eltérítés irányán menjenek, és teljes tűzzel lőjenek, bombázzanak végig mindent. Akkor meglesz a forrás is.

– Vettem uram.

A rejtőzködő hajón kopogtak.

– Engedélyt kérek a hajóra lépni.

A legénység megijedt, nem tudták mire vélni a történteket.

– Azonosítsd magad, ki vagy?

– Egyszer már találkoztunk. Akkor csak annyit mondtam nektek, hogy Isten veletek. Most pedig azt mondom, hogy Isten hozott. Szükségem van a segítségetekre.

Kolba leellenőrizte, hogy az ellenség radarja nem irányul-e rájuk, majd kíváncsian kinyitotta az ajtót, hogy találkozhasson az idegennel, aki annak idején a kék csillag rendszerébe segítette őket.

– Köszönöm – mondta hálásan az idegen, miközben az egyik szabad ülésbe tett egy régi dobozt.

– Mi is köszönjük, hogy három évvel ezelőtt segítettél rajtunk. Én Kolba vagyok.

– Nem kell bemutatkoznotok. Ismerlek titeket.

– Hogy találtál ránk?

– Az én radarom kifinomultabb. A kvantóniumotok elnyelte a letapogató sugarait, de az alattatok levő talaj a maradék hullámokat visszaverte. A visszaverődött sugárzást a védőlemezek újból elnyelték, viszont ebből a hiányból enyhe fodrozódás jött létre a visszavert jelben, amit lehet érzékelni.

– Ez az a lelet, amit mindenki keres? – kérdezte Dulán.

– Igen.

– Hogy hívnak? – kérdezte Kolba.

– A nevem nem fontos. Elég annyit tudnotok, hogy egy rejtőzködő vagyok.

– Mik azok a rejtőzködők? – folytatta a kérdezősködést a kapitány.

– Olyanok, akik nem szeretik, ha tudnak róluk. Ezért az ilyen irányultságú kérdésekre továbbra is kitérő választ fogok adni.

– Honnan ismersz minket?

– Amikor menekültetek a vadászok elől, bepillantottam az emlékeitekbe. Szóval egész jól ismerlek titeket.

– Te is Kánaán titka miatt jöttél?

– Azért, hogy megvédjem. De most szedelőzködjünk, hamarosan mennünk kell. Készültem egy kis meglepetéssel a birodalmiaknak.

A protonnyalábot ismét eltérítették, és a vadászok tüzet nyitottak. A célpontot azonban nem sikerült felfedniük. Aztán a vadászokat valami hátba támadta, és hat gépet kilőtt. A többiek, mint a megbolydult méhkas, manőverezni kezdtek, és keresték a támadót. Újabb két vadász veszett oda. A rejtélyes ellenség hollétére egyszerűen nem lehetett rájönni. Az anyahajóról újabb gépeket küldtek, és a felfordulásban Kolba felszállt a hajóval, és megindult az atmoszférán kívülre. Az idegen gépe nagy port kavart, hatalmas károkat okozott az ellenségnek, de sorsa megpecsételődött, amikor az anyahajó bevetette nehézfegyverzetét, és nukleáris bombákkal perzselte fel az eget és a földet. Amint az idegen gép szenzorjai érzékelték a veszélyt, a forgatókönyv szerint önmegsemmisítést hajtott végre, hogy a birodalmiak az atombombázás után a roncsokból ne tudjanak információt szerezni.

Az anyahajón nagy volt az ijedtség.

– 150 gépet vesztettünk, és harminckét atomtöltetet lőttünk ki. – A tiszt tovább sorolta az emberveszteséget, és egyéb károkat, amiket az ismeretlen támadó okozott.

– A csillagtérkép biztos itt volt. Ilyen ellenség ok nélkül nem fedi fel magát. – A parancsnok homlokán mély ráncok jelentek meg, miközben arra gondolt, hogy ellenfele kétszeresen járt túl az eszén.

– Továbbá az ellenséges gép atomjaira robbantotta magát, így nincs sok esély arra, hogy bármit is megtudhatunk róla.

– Ez nem egy öngyilkos merénylő volt. Ilyen technológiával sokkal nagyobb károkat is okozhatott volna. Valakit védelmezhetett a gép. A csillagtérkép még nem pusztult el.

– Uram, a radar egy távolodó járművet jelez.

– Azonnal eredjünk utána. Küldjenek ki 1500 vadászt.

– Uram, ez csak egy L8-as típusú szállítóhajó karboxilinid hajtóművekkel.

– Nem kockáztathatunk. Tartogathat meglepetéseket, és nincs kizárva, hogy további ismeretlen technológiájú hajók rejtőzködnek a közelében.

A kis hajót 1500 vadász vette üldözőbe. Hiába nyitottak volna térablakot, az anyahajó érzékelőivel képes volt lenyomozni egy térablak nyílási koordinátáit.

– Azt hiszem, hogy a terved nem vált be – mondta panaszosan Kolba.

– Nos, a hajóm már valóban nem áll a rendelkezésemre, hogy elrejthessem vele a térablak paramétereket, de talán élhetünk a természet erőivel. Ez a rendszer már nem húzza sokáig. Nézd az űrködöt. Az lesz az új úti célunk.

– Megőrültél? Ott aztán tényleg a biztos halál vár ránk. Akkor már inkább az a másfélezer vadász.

– Tévedsz. Ez az egyetlen esélyünk.

– Szerintem meg inkább az a lelet. Hagyjuk hátra egy bomba társaságában, és egyezzünk meg velük, hogy ha elengednek, nem robbantjuk fel.

– Nem szerezhetik meg.

– Hát akkor egyesség után felrobbantjuk.

– Sajnálom, de ez nem megoldás. Lehetnek rajta olyan információk, amelyek további nyomokhoz vezethetnek. Nekem pedig mindet össze kell gyűjtenem, hogy megóvjam azt, amiről ezek a hagyatékok szólnak. Kérlek, segíts, és tedd, amit mondok.

– Sokat kérsz tőlem. Rajtunk kívül még két gyerek is van a fedélzeten. Az életükért felelősséggel tartozom.

Az összeomlások idejében az energia más fajta sajátságokat kezdett ölteni. Gyakran előfordult, hogy nagyobb energiakoncentrációjú térségben az energia anyaggá kristályosodott, átláthatatlan és pillanatszerű űrködöt hozva létre. A folyamat nanoméretű vagy akár égitest nagyságú kristályokat is eredményezhetett. Ha egy úton levő hajó űrködbe került és nem tudta gyorsan elhagyni a helyszínt, könnyen borostyánkőbe zárt rovarként végezhette, amit idővel a növekvő kristályok apró darabokra zúztak. De ha a kristályok nem is növekedtek tovább, akkor is menthetetlenül magukba zárták a hajót és legénységét, a menekülésre nem volt lehetőség. Az ilyen térségeket nem lehetett megbolygatni, mert bármilyen kis energia bevitel, mint például robbanás vagy LASER-es vágás újabb kristályosodási hullámot indított el, ami veszélyt jelentett az űrhajóra és legénységére.

Kolba követte a rejtőzködő utasításait, és nyílegyenesen az űrköd felé vette az irányt. Az üldözők továbbra is közeledtek. Kolba tüzet nyitott az űrködre, ezzel megbolygatva a nanokristályok nyugalmi állapotát, és felfokozta a kristálynövekedést. A lokálisan felgyülemlett energia roppant sebességgel elkezdte a kristályokat növelni, és a rendszert elfoglalni. Kolba térablakot nyitott, melynek túlsó fele a térben hozzájuk közel, az anyahajó mögött nyílt meg. A kristályok átnyúltak a térablakon, és az anyahajót kezdték veszélyeztetni. Az beindította hajtóműveit, és megpróbált elmenekülni, de a kifújt üzemanyag „kondenzcsíkján” a kristály hirtelen végigszaladt, és ölelésébe zárta az anyahajót. Az anyahajó nem nyithatott térablakot, mivel a protokoll nem engedte. Az ilyen helyzetek veszélyessége miatt a birodalom nem kockáztathatta, hogy más rendszerekre is átterjedjen a veszély. A vadászokat visszarendelték, hogy segítsenek kiszabadítani a hajót, de mindez értelmetlennek bizonyult, ugyanis minden lövéssel letört kristály újabb energiához jutott, amivel méretét újfent növelte. A vadászok és az anyahajó a rendszerben ragadtak, míg Kolbáék egy térablakon át elhagyták a veszélyes vidéket, és három kerülővel a kék csillaghoz utaztak.

7

A szerencsés menekülést követően a kis csapat örömtáncot lejtett a szűk vezérlő székei között. Az életveszélyes kaland után elsőre észre sem vették, hogy mi történt. Egyszer csak Obik sóhajtott fel, és megkérdezte, hogy haza értek-e már? Dulán mosolygott, majd megdöbbent.

– Túl nagy a csend. Sehol egy hajó. Valami történt.

A kép az egy nappal ezelőtt még virágzó bolygó megmaradt torzóját mutatta. Tudták, hogy ezt csak a szuperkatona Novaris tehette. Dulán és Kolba egyszer már elvesztette az otthonát, és bár az szörnyűbb volt, de attól még újra átélték a rettenetet. Obik nem emlékezhetett azokra az időkre, így nem sejthette mi történt. Ártatlanul fürkésző kíváncsi tekintetétől nevelő apja és sorstestvére szeme könnybe lábadt. Mivel családjának nem jött ki hang a torkán, a rejtőzködő szólt a kisfiúhoz.

– Még nem értünk haza. Egy kicsit utaznunk kell előtte.

Kolba hálásan bólintott, majd a kormányhoz ült, és reménytelenül életjelek után kutatott. Minden halott volt, az érzékelők még egy mikrobát sem jeleztek a bolygón vagy a környékén. A rejtőzködő Kolba vállára tette a kezét, és megkérte, hogy tartsanak vele az útján, amíg fel nem sikerül vennie a kapcsolatot valamelyik társával. A megmentő jelenléte némi biztonságérzettel töltötte el a két idősebbet.

Az ellenállás legfőbb bázisa elveszett, és a maradék kívülállóknak most újra kellett szerveződniük. Ez volt az utolsó bolygó, ahonnan utánpótlást kaphattak. A megmaradtak élhetetlen vidékeken tanyáztak: ócska űrbázisokon, aszteroidák belsejében, kozmikus sötét zónákban. A földönfutó hajléktanság már nem megfelelő kifejezés arra, ami most a szabadság védelmezőit jellemezhette. Nem volt több űrbéli sziget, ahol élelmet termeszthetnének vagy alkatrészeket gyárthatnának. A nagyobb flottáknál kis mennyiségben elő lehetett állítani ezeket, de a hajókból összetákolt gyárak és biotópok üzemeltetéséhez is szükség volt különböző anyagok utánpótlására időnként.

Egy térablak nyílt a rendszerben. Az árválkodó hajó felhúzta az álcázó lemezeket, és csendben várta, hogy a felderítő szonda visszamenjen a birodalomba.

– Végre elment. Lassan nekünk is indulnunk kéne – mondta a rejtőzködő.

– És hova? – kérdezte Dulán.

– Egy biztonságos helyre. Egy bányászbolygó belsejébe. Ott megnézhetem, hogy mi van az adathordozón, és hagyhatok üzenetet a népemnek.

– Hol éltek ti egyáltalán? – kérdezte Dulán.

– Egy olyan planétán, ami el van rejtve mindenki elől.

– És miért nem oda megyünk? – faggatózott tovább Dulán.

– Az lehetetlen.

– Mert nem vagyunk megbízhatóak – jelentette ki Kolba.

– Tévedsz – mondta a rejtőzködő. – Másról van szó. Oda már én sem mehetek többé vissza.

– Eddig nem akartál elárulni semmit. Mi változott meg? – Dulánban mérhetetlen kíváncsiság lett úrrá, és látszott rajta, hogy nem éri be titkolózással.

– Rosszul végzem a munkám. Hideg kéne lennem, mint egy kő, de ez sajnos nem megy. Mondták, hogy csak megfigyelnem szabad, de a történésekbe tilos beavatkoznom, kivéve, ha azzal a népemet védelmezem. Amikor évekkel ezelőtt megmentettelek benneteket, azt azért tettem, mert belenéztem az emlékeitekbe. Azt hittem elég erős vagyok ahhoz, hogy le tudjam győzni a tőletek kapott hatásokat, de ez nem sikerült. Hagytam magam megkísérteni. A világom elrejtőzött, hogy távol tartsa magát a romlottság hívságaitól. A népemből rajtunk kívül, akiknek az a küldetésünk, hogy figyeljük a világot, senki sem ismeri az idekint zajló eseményeket. És ha egy akármilyen ember eljönne hozzánk, annak a gondolatai végzetesen hatnának a civilizációnkra. Az én testvéreim képtelenek lennének bármit is feldolgozni abból, ami veletek és a többi emberrel történik. A kommunikációnk a bolygónkkal korlátozott. Mindössze csak a szükséges információkat közöljük velük, hogy minél kevesebb káros lelki hatás érje a népemet. Mivel én belétek néztem, és hozzátok hasonlóvá váltam, ezért velem majdnem minden kapcsolatot megszakítottak. Mindezt pedig azért mondom el nektek, hogy Obikot engedjétek el velem, mert ő még elég fiatal ahhoz, hogy mentes legyen attól a sok káros gondolattól, ami számotokra már természetes. Azt a kevés emlékét, ami megronthatja a népem, még képesek vagyunk kitörölni, de veletek ez már nem menne. Túl sokat kéne törölnünk, és az agyatok valamilyen formában előbb vagy utóbb rekonstruálna valamit, ami testvéreimre nézve végzetes lenne.

A rejtőzködő hirtelen fakadt ki. A szenvedések, amiket átérzett, megváltoztatták a gondolkodását. Az után, hogy Kolbáékat megmentette, kirekesztetté vált, és egyedül kellett az űr sötétségével, mocskával és a rátörő világi gondolatokkal megbirkóznia. Sokszor érezte szívében úgy, hogy elveszett. A semmittevésbe nem tudott beletörődni. Elméjének ártatlan tisztaságát akárhogy próbálta, nem tudta visszaszerezni. Megszegte a szabályt, és az ár sokkal nagyobb volt, mint amit fizetni akart érte. Az egyedüllét kínja közt pedig neki is épp akkora szüksége volt Kolbáékra, mint azoknak rá.

– Kanaita vagy – Kolbának leesett, hogy a rejtőzködő Neokánaán őre lehet.

– Valamikor hivatalos védelmezője voltam a bolygómnak. A történtek után egyedül maradtam. A hajóm lett az otthonom. Mostanra pedig csak a rajtam levő felszerelésem maradt.

– Hogy fogod elintézni, hogy Obikot magukkal vigyék? – Dulán kíváncsi volt a részletekre.

– Többek között ezért is van szükség arra, hogy az adathordozót feltörjük. A szívességért cserébe adnunk kell valamit.

– Dulánnal és velem mi lesz most, hogy már tudjuk a titkot?

– Már régen nincs titok. A Birodalom tudja, hogy Neokánaán létezik. Ezért is keresik gőzerővel a hollétét.

– A technológiátok fejlettebb a Birodaloménál, de azért gondolom, nem lenne jó, ha megjelennének a bolygónál – mondta Kolba.

– A Birodalomtól meg tudnánk magunkat védeni, de Novarisszal szemben esélytelenek lennénk. És a népem üdvének sem tenne jót, ha embereket kellene ölniük.

– Add a koordinátákat. Nem jó sokáig itt maradnunk. Gyanús nekem az a szonda.
Novaris munkáját nem szokták leellenőrizni. Még visszajöhetnek. – Kolba megszállottként tanulmányozott minden jelentést, ami a Birodalom harci szokásairól szólt, és érezte, hogy valami nem a megszokott módon történt.

– Itt van a koordinátasorozat. Jobb, ha élünk a protokollal, és nem megyünk egyből oda.

A hajó már nyitotta volna a térablakot, amikor a bolygótorzó merev kérgét egy erős fénysugár törte át, és felkeltette a legénység érdeklődését.

– Hát ez meg mi volt? – ilyennel még a rejtőzködő sem találkozott.

– Odamegyünk, és megnézzük – jelentette ki Kolba.

A hajó leszállt a bolygóra, de az elveszett légkör miatt csak védőöltözetben lehetett kilépni a felszínre. A fény egy krátert hagyott maga után. A szeizmoszenzorok azt jelezték, hogy ott vékony a talaj, ami alatt egy üreg van benne némi levegővel, és két életjellel.

– Eddig azért nem láttuk őket, mert mélyen a föld alatt voltak – mondta Dulán.

A kráter aljára egy sátrat emeltek, majd leástak az üregbe, ahol megtalálták Gedirát és a kislányát eszméletlenül

Új generációk

8

Rapas tábornok idegesen járt fel és alá a szobájában. Hol van Novaris? Hiába keresem, sehol sem találom. A szuperkatonát mintha az űr nyelte volna el, ami komoly aggodalomra adott okot a tábornoknak. Csak nem sikerült valahogy legyőzniük? De hiszen az lehetetlen. Át sem állhatott az ellenhez. Úgy terveztük, hogy teljes mértékben függjön alkotóitól. A tábornokot gondolatai addig őrölték, míg végül foteljébe dőlve pipával a szájában elaludt. Álmában rémeket látott. Mintha a lelkiismerete, Novaris vagy az elnyomott tömegek kívánták volna szenvedését, pedig valójában csak a jövőtől való félelmét vetítette ki agya képekben. Gyötrődése nem tartott sokáig, mert egy orvos csoport azonnal berohant hozzá a megváltozott pulzusa miatt. Csorgott róla a veríték, ajka ellilult, keze pedig görcsbe rándult. Novaris eltűnésével mintha elvesztette volna minden erejét. A szuperkatona megszűnésével a köztük levő kapcsolat megszakadt, ami azt eredményezte, hogy Rapast már nem óvta a Novarisban lakozó rettenetes erő.

A vezérkar hamar felfigyelt a tábornok megváltozott állapotára. Tartása elveszett, megjelenése megfakult, arckifejezése elfásult lett. A szervezkedés azonnal megindult, és a függönyök mögött azt kezdték el tárgyalni, hogy talán elérkezett az idő, amikor az öreg kénytelen lesz átadni a stafétát.

– Újjá szervezhetnénk a Birodalmat. A mostani struktúra elavult, és már hosszú ideje alkalmazhatatlan – érveltek a fiatalabbak.

–  A változás mindig bajjal jár. Nem lehet ekkora hévvel mindent megváltoztatni. Csak kis lépéseket tehetünk, különben kicsúszik a talaj a lábunk alól, és hatalmas önszerveződésre képtelen tömegekkel találjuk szemben magunkat. A legtöbb helyen komoly elégedetlenségek vannak. Előbb csillapítani kell a szunnyadó vérszomjat. Csak a félelem áll a rendelkezősünkre. A haderőnk a jelenleg még képes megbirkózni a feladataival, de ha a helyzet csak egy kicsit is változik, már sokkal nehezebb lesz visszaállítani a rendet. Először nem változásokra van szükség, hanem a hadsereg növelésére. Nincs több Novarisunk, aki baj esetén kisegíthetne – világosította fel a meggondolatlan ifjúságot az egyik öreg róka. – Arról pedig szó sem lehet, hogy a nyilvánosság elé tárjuk akár csak a tábornok állapotát, de a halálhírét aztán végkép nem.

– Korai még temetni a tábornokot. Végül is még felépülhet, és ha állapota mégsem javulna, orvosi felügyelet mellett még sokáig maradhat a vezetőnk. Mellesleg meg nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy a káoszban ő teremtett rendet. Még ha az eszközei nem is nevezhetőek humánusnak, az univerzum életét, és benne a mienket alaposan kitolta azzal, hogy megakadályozta az emberek eszeveszett kóborlását a térben – eme szónoklatok pedig mintha szükségszerűek lettek volna, bár lényegileg sosem tettek hozzá semmit a tárgyalásokhoz, de az érdemtelenek végigkísérték a történelem kezdetektől a végidőkig a civilizációt, és gatyafékként lassítottak bármilyen gondolatot, eszmét, tenni akarást a fejlődés lépcsőjén.

9

A kórteremben halkan sziszegett a lélegeztető. Rapas hörgő hangon beszélt fiához.

– Csilgár, honnan jöttem én?

– Egy másik korból, apám.

– Így van. Egy másik civilizációból. Mondd el, amiket neked meséltem.

– Az utolsó pillanatig hangzatos szónoklatot akarsz hallani magadról?

– Azért vagy jobb nálam, mert én úgy akartam. És most halljam végre!

– Az emberiség virágkorában születtél. Életed a humán fajnak szentelted. Evolúciós kísérletet tettetek, és kitoltátok az emberi faj képességeit az univerzum határáig. Olyan lényt akartatok létrehozni, aminek hatalma nagyobb mindennél. Istent akartatok teremteni.

– Nem. Azt lehetetlen. Utolsó tanításom a számodra fiam, hogy Isten a nem létezésbe akaratával létezőt teremt. Ebben rejlik a teremtés fogalma. Mi is ebben a fogalomban élünk. A teremtmények viszont csak a létezőt képesek átformálni. Novaris is csak a már megteremtett erőket volt képes mozgatni. Ez pedig fontos lecke fiam, mert a világ a számodra hamarosan meg fog változni.

– Nem tehetek semmit. Az árnyékodban kell leélnem az életem. Nem lehetek vezető, a vezérkart Novaris lehetetlen irányítani, és nekem nem is kell ekkora felelősség.

– Fáradt vagyok fiam. Az erőm hirtelen hagyott el. Folytasd a történetet.

– Beindítottátok a folyamatot, ami egymillió évig tartott. Hogy lássátok a kísérletetek eredményét, lehibernáltátokat magatokat. Csakhogy azzal nem számoltatok, hogy egymillió év múlva már senkit sem fogtok érdekelni. Nem ébresztettek fel benneteket, és így álmodtad át az elmúlt kétmilliárd évet, mindaddig, míg rád találtak az utódok, és megszakították a hosszúra nyúlt pihenésed.

– Ne hagyd abba. Nincs már sok időm.

– A világ, amelyre ébredtél, nem az volt már, mint régen. A kutatócsoportból csak te élted túl, és a kísérletek közül is csak Novaris maradt meg, aki viszont a tervezett egymillió év helyet kétmilliárd éven át sűrűsödött, és erősödött a feketelyuk közelében. Sokkal erősebb lénnyé vált, mint amiről valaha is álmodtatok. Mivel már csak te voltál életben a tervezői közül, Novaris egyedül neked volt alárendelve a beépített biztonsági protokollnak köszönhetően. Az ő ereje és a te eszed pedig átvezette a világot a sötétségből a reménytelenségbe.

– És éppen ezért leszel te a remény, fiam. Eleinte nem akartam ennyi áldozatot, de máshogy nem ment. Aztán megváltoztam, és a hatalom elvette az eszem. Megrészegültem az erőtől, amit kényem szerint irányíthattam. Azonban józanésszel is láttam, hogy vér nélkül nem lehet helyre billenteni az egyensúlyt. Mindenki rendelkezett kvantóniummal, és egy ilyen erő ellen Novarisra, és az erejének mértéktelen felhasználására volt szükség, hogy megakadályozzam azt, hogy a felelőtlen emberek ne éljék fel a teret.

– Vigasztalhatod magad azzal, hogy ez a legjobb, amit tehettél, de te csak egyszerűen zsarnok voltál.

– Én csak előkészítettem egy élhetőbb jövőt. A változást te fogod meghozni. A bolygókon saját kormányokat kell létrehozni. Szövetségbe kényszeríteni őket, és egy központi hatalommal továbbra is felügyelni mindenkit, de ezúttal már biztosítanod kell egy részleges önrendelkezést, és valamennyi kereskedelmi lehetőséget a bolygóállamok között. Ezt a rosszat mindenki el fogja felejteni. Mára alig maradtak bolygók, amelyek veszélyes zónában lennének. Ha a határokon belül maradtok, akkor még néhány ezer évig létezhet a fajunk. Ami rosszat neked kellett volna megtenned, azt én magamra vállaltam, de a kívülállókkal továbbra is vasmarokkal kell bánnod. Őket sosem fogod tudni kordában tartani. Ők a legveszélyesebbek. Rendelkeznek kvantóniummal, és összeomlásra kész vidékeken tanyáznak. Óvatlanul is bármikor meggyorsíthatják a kozmikus pusztulást. Az én időmben a tükrözés még egyszerű feladat volt, de mára túl sok energiaáramlat sodródik az űrben. Tükörörvényt csak nagyon körültekintően, a hadsereg felügyelete alatt lehet létrehozni, hihetetlenül precíz körülmények között. Mesterségesen le kell árnyékolni egy zónát, ahol nem zavar a turbulens, cselekvésre váró energia. Ezek a láthatatlan erők körülvesznek minket. Ezt az alacsony állapotú, tükrözéshez szükséges energiaszintet csak rövid ideig vagyunk képesek fenntartani. Ilyen rövid intervallumban pedig csak a kvantóniumot sokszorosítjuk, ami manapság szükséges a térben való utazáshoz. Hajdanán az én időmben elég volt csak ismerni a folyamatot, amit az ősanyaggal sikerült megismernünk, és a térben való utazáshoz szükségtelen volt ennek a veszélyes materiálnak a használata, mára azonban ebben a megváltozott világegyetemben sajnos még a legkisebb ugráshoz is elengedhetetlen az alkalmazása. Ha a megfelelő körülmények hiánya nélkül nyitna valaki tükörörvényt, hogy sokszorosítsa magénak a szükséges nyersanyagot, akkor a jelenség az univerzumban besűrűsödött energia miatt egy észnélküli, torz tükrözésbe kezdene. Nemhogy a tárgyak, de még az atomok sem másolódnának le az eredeti tükrözött anyag képére. Egy marék lisztből több tonnányi nukleáris port kapnánk a tükörörvény által felvett lappangó energiák miatt. Ezen okból kifolyólag, hogy az emberiség a kvantónium tükör tulajdonágát már nem képes kihasználni, szinte magatehetetlenné vált. A régi ipar majdnem teljes mértékben tükrözéstechnológiára támaszkodott. A lázadók pedig felügyelet nélkül is beindíthatnak egy végzetes tükrözést, vagy ugyanezzel az anyaggal nyitnak olyan helyre térablakot, ahol a tér épp összeomlik. De most kérlek, meséld el, hogyan keletkezett Novaris, mert tudni szeretném, hogy mindent megjegyeztél-e, amit tanítottam neked. Ha a jövőben kérdéseid merülnének fel, akkor csak erre a tudásra támaszkodhatsz.

– Novaris a hajdanán élettől nyüzsgő univerzumban valaha létező emberi civilizáció legnagyobb összefogásának egyetlen emléke. Korod tudósai egy bolygó méretű laboratóriumot építettek, melynek célja egyetlen emberi embrió mesterséges fejlődésének felügyelete volt olyan körülmények között, amit élőlény nem bírhat ki. A bolygó méretű keltető egyetlen megtermékenyített petesejtet szállított egy feketelyuk közelébe, ahol a téridő görbületét a roppant tömeg nagy mértékben befolyásolta. A hatalmas erőknek egy kifejlődött szervezet nem állhatott volna ellen, de egyetlen sejt túl parányi volt ahhoz, hogy elpusztuljon, így a szuperember a nagy erőkhöz fokozatosan hozzászokva a sejtosztódás pillanatától kezdve csak szívta magába a környezet és a dimenziók közt átáradó erőket. Emberi léptékkel mérve energiának látszó, de a tömeg miatt az idő nagy mértékű lelassulását figyelembe véve az ottani körülmények között anyag létezett. A bolygó méretű mesterséges anyaméhben hagyományos anyagszerkezetű, laza kötésű atomok, és sűrű szupermolekulák ötvöződtek. A tömegvonzás következtében elvékonyodott térfelület közelében a külső dimenzióhalmazok csúcsosodása egyéb paraméterekkel is kontaktusba hozta a fejlődő embriót. Ezzel az eljárással millió évek alatt jött létre egy olyan biológiai vázra épülő sétáló miniverzum, amelynek emberi paraméterei a már létező verzumban láthatóak. És a plusz tulajdonságok a téren túl mutatva az emberi részből álló kapun át összeköttetésbe kerültek a mi világunkkal. Ezt a mesterséges energiahordozó multiparaméteres mátrixot a külső paramétrerhalmazok feloldanák, ha a porhüvelyen keresztül nem érné a mi univerzumunk nagyságából eredő stabilizáló belső feszültség, ami segít ellenállni a mátrixra nehezedő nyomásnak.

– Akkor jól figyelj. Olyan hatalmat adok neked, mint Novarisnak, de a tied összehasonlíthatatlanul kicsi lesz az övéhez képest. Azért ez is elég nagy erő, és mindezt, amit most elmeséltél, tudnod kell ahhoz, hogy megértsd, és használni tudd a csillagtested. Értened kell a lényt, amivé válni fogsz. Nem lesz ember, aki ártani tudna neked. Amikor születtél, az őssejtjeidből klónoztalak. A klónod most is épp erősödik a legöregebb fekete lyuknál. Nincs tudata, neked annyi a dolgod, hogy a tied átülteted abba a testbe. Annyi erőd lesz, mint egy fél csillagnak, de ez is jelentős előnyhöz fog téged juttatni. Hátránya viszont, hogy ilyen galaktikus viszonyok között ez az energia könnyen elhasználható, ezért ne pazarolj hiába. Mire a te időd is lejár, olyan változások mehetnek végbe a társadalomban, hogy már akár több hozzád hasonló vezér között is felosztható lesz a Birodalom.

– Elgondolkoztattál, de félek, hogy én is olyan leszek, mint te. Ha senki sem fog tudni megállítani, akkor mi fog engem majd vissza attól, hogy népek gyilkosává váljak.

– A világot már az én időmben is nehéz volt irányítani. A Nova-sereg azért kellett volna, hogy a nem emberi fajokat féken tudjuk tartani. Most az elméletet a mi fajunkra kell átültetnünk. Kicsit másképp természetesen, ugyanis nekem több időm volt mindenre, mint neked lesz.

– Szóval csak a kísérletet akarod folytattatni velem.

– Bevallom, ez is egy szempont, de az eredmény magáért fog beszélni. Az én világom már rég a múlté. Nekem ebben a korban nem volt már veszíteni valóm. Csilgár! A hamuból neked kell újra civilizációt teremtened. Ahányan meghaltak az én hibámból, te annyit menthetsz meg. Én kiástam neked az alapot. A jövő a te kezedben van.

Az öreg átadott fiának egy adattárolót, amin rajta volt a terve, és annak minden részlete, majd egy végsőt szusszant, aztán az utolsó csepp levegő is kipárolgott a tüdejéből.

Csilgár még nem dolgozta fel apja szavait, és azon rágódott, hogy Rapas zsarnoksága valóban egy végső célt szolgált-e, vagy mindössze halálának órájában is csupán manipulálni akarta őt, és egy nagyobb terv részleteit általa tovább rakosgatni

10

Obik kíváncsian figyelte a kis Ente lélegzését. A hajó térablakot nyitott, áthaladt rajta, valamennyit ment a hajtóművekkel, majd újabb ablakon át megismételte a manővert.

– Vajon maradhattak még a felszín alatt túlélők? – kérdezte Dulán.

– Ne oszd meg a figyelmed olyan dolgokkal, amiknek már nincs jelentősége – Kolba igyekezett átadni keserű életszemléletét a fiúnak.

– A dolinaszerű üregben nem volt semmilyen szerkezet. Márpedig valaminek ki kellett adnia a jelzőfényt. Talán egy másik rejtőzködő figyelt minket – elmélkedett a kanaita.

– Mesélnél a népedről? Ha már Obik náluk fog élni, kíváncsi vagyok rá, hogy milyenek – érdeklődött Kolba.

– Mostanra egy virágzó civilizáció a mienk. Azonban ez nem volt mindig így. Az őseink genetikailag módosított emberek voltak, akiket egy ideális társadalmi modellhez akartak felhasználni. A hajdani anyabolygó, a Föld atomókori szintjének megfelelő technikával és fejlettségével szerelték fel az embereket. Mesterségesen akarták hangyaszerű kollektivitásra és szorgalomra bírni a populációt. Legelső őseim nem különböztek sokban az agymosott zombiktól. Az újabb generációk DNS-éből viszont a módosított gén szekvencia természetes körülmények között egyre inkább átíródott, és az örökítő anyag kezdte visszanyerni eredeti formáját. Az égből kémlelő emberek ekkor küldték utolsó üzenetüket, hogy a kísérlet nem sikerült, és az űrutazásra képtelen lakosságot a sorsára hagyták. A primitív technikai eszközökkel rendelkező kananiták nem sokkal később felfedezték, hogy a csillagjuk készül kihunyni. Az egyetlen, amit a kutatók hátra hagytak, a Lexica Archivum volt, ami kizárólag filozófiai témájú írásokat tartalmazott. Az eredeti cél szerint a kutatók egy társadalmi mintát akartak létrehozni, és nem egy technikailag gyorsan fejlődő civilizációt. Mivel a csillag halála ellen akkor még semmit sem tudtak tenni a bolygón élő emberek, elfogadták, hogy világuk menthetetlen. Az archívumban rátaláltak a könyvek könyvére, a Bibliára, amiben vigaszt találtak. Bár még a csillag generációkig tartotta magát, de a hangulat amolyan végidőt idéző volt. Múltak az évek, és az emberek az első könyv szavaira kezdték átértékelni az életszemléletüket. Megalakult az első teokrata kormány, és a lakosok befogadták az Igét. A mentalitás megváltozott. Létüket nem maguknak, hanem Istennek tulajdonították, és segítették egymást az élet minden területén. Mindez pedig oda vezetett, hogy mielőtt a csillag végképp elégette volna üzemanyagát, a bolygó néhány emberöltő alatt akkorát fejlődött, hogy polgárai képesek voltak megakadályozni az éltető égitest halálát. A népem közül sokan vallják azt, hogy amennyiben az emberi fajt nem szimbolizálná az édenkerti engedetlenség, más szóval az ember már a kezdetek kezdetétől hű marad, egy békés boldog civilizációvá nőhetett volna, és sokkal hamarabb hódította volna meg a teret. A saját fejlődésünket alapul véve vannak modelljeink arra, hogy mi lett volna, ha az első emberpár nem esik bele a csábítás csapdájába. Valószínűleg ártatlanságba öltözve egy sokkal gyorsabb, békésebb, és szelídebb fejlődés ment volna végbe. A csillag megmentése után a nép továbbra is követte a már bevált irányvonalat, és igyekezett megszabadulni minden olyan dologtól, ami a lélekre nézve egészségtelen. Az űrtől való elszigeteltség hatására a bolygón kihalt mindennemű gonoszság. A béke olyan mértékűvé nőtte ki magát, hogy az számotokra felfoghatatlan. Ez azonban azzal jár, hogy a kinti világ dolgait testvéreim lelkileg képtelenek elfogadni, a legkisebb rosszindulat is feldolgozhatatlan a számukra. Épp ezért a fajom legtöbb tagja könnyedén sebezhető. Attól, ami veletek és a bolygótokkal történt, idegileg összeomlanának. De még ha csak egyetlen ártó gondolat férkőzne is az elméjükbe, addig rágódnának rajta, míg végül károssá nőné ki magát. A rosszból csak annyit ismernek, amennyiről a Biblia az emberi gonoszságról és természetről beszámol. Tapasztalataik erről azonban nincsenek, ezért éles helyzetben nem tudnák kezelni az őket ért hatást. Apróbb tévedéseket leszámítva ez valóban egy ártatlan nép, legalább is a ti szemszögetekből, mert belülről tartva önvizsgálatot azért ez sem tökéletes, de szerintem az eddig valaha létező legjobb társadalmi forma. A béke, a szeretet, és az embertársak iránt érzett tisztelet mind elősegítették a fejlődést. Néhány ezer év alatt a hagyományos emberi társadalom tízmilliárd éves fejlődését sikerült utolérni. Ekkor egy tudós elhatározta, hogy körülnéz más világokban is. Ő volt az első, aki szembesült azzal a rosszal, ami a kanaita tömegek számára feldolgozhatatlan. Látva a kapzsiságot, és azt, hogy mit meg nem tesznek az emberek a hatalomért, útmutatást küldött nekünk, hogy rejtőzzünk el, és kezdjünk olyanokat keresni, akiknek hite elég erős ahhoz, hogy elviseljék az űr fertőjét, és képesek védelmezni a népet. Ez lenne történelmünk rövidített változata.

– Kedves hely lehet ez a Neokánaán. Bár azt hiszem, hogy én már nehezen tudnék beilleszkedni. Azonban remélem, hogy a kölyöknek boldog élete lesz a néped között. Bízom benne, hogy sosem találnak rájuk, és Obiknak már nem lesz része abban, amiben nekünk.

– A Kana csillagot és a hozzá tartozó bolygókat egy gömb alakú térablak veszi körül. Aki az egyik irányból behatol, a másik oldalon azonnal ki is jön, és észre sem veszi, hogy közben átutazott egy egész csillagrendszeren. Észrevehetetlen, és áthatolhatatlan. Lökhajtásos közlekedéssel hajó nem kerülhet még a bolygó közelébe sem. Kizárólag térablakkal lehet oda jutni, de ha valaki nem ismeri a koordinátákat, akkor bármilyen próbálkozás esélytelen.

Gedira ébredezni kezdett. Kinyitotta a szemét, és azonnal Entét kezdte keresni. A rejtőzködő befejezte a mesélést, Kolba pedig a kislányhoz kísérte a nőt, aki megköszönte az idegeneknek a segítséget.

11

– Én Kolba vagyok. A hajó parancsnoka. A nagyobbik fiú Dulán, a kisebbik Obik. Ő pedig majd bemutatkozik, ha jónak látja.

– Gedira vagyok, a lányom pedig Ente.

– Gedira? – szólt meglepődötten a kanaita.

– Ismered? – kérdezte Kolba.

– Nem – hazudta a rejtőzködő, miközben rájött, hogy Novaris párjához van szerencséjük. Információi alapján a megtámadott bolygó néhány lakosa el akarta rabolni Gedirát, hogy ezzel Novarist a maguk oldalára próbálják állítani, vagy legalább megfékezzék a szuperkatonát. A nagy áldozat ellenére a terv eredményesnek bizonyult, ugyanis Novaristól megszabadult a világ, de erről a rejtőzködő már nem tudott.

– Mi lett a bolygóval? – kérdezte Gedira.

– Elpusztult – mondta Dulán.

– És az ellenállás?

– Talán újra lehet szervezni, de a veszteségek jelentősek – mondta Kolba.

– Ha mindenképpen ragaszkodtok hozzá, akkor stratégiát kell váltanotok. Nem szabad a hatalom erejétől tartanotok, sokkal agresszívebben kell fellépnetek ellenük. Be kell épülnötök közéjük, és belülről bomlasztani az egységüket, és amikor a legnagyobb károkat lehet nekik okozni, szabotázst kell végrehajtani – jelentette ki a rejtőzködő.

– Ezt vehetjük úgy, hogy segítesz az ellenállás megszervezésében? – kérdezte Dulán.

– Egyelőre hagyjuk, hogy a maradék erők rendezzék a soraikat. Addig is most az otthonomat veszélyeztető fenyegetést kell meggátolnom. Ki kell nyernem az információt az adathordozóból. Úgy hiszem, hogy sokat fog segíteni. Gedira, ti is ellenállók vagytok? – tette fel a számára nyilvánvaló kérdést a rejtőzködő.

– Mi valójában a Birodalomhoz tartozunk. De nekünk sem tetszik a rendszer – Gedira nem akart hazudni, mert tudta, hogy úgyis hamar lebukna, de mindent nem akart elárulni nekik. – Elraboltak minket, hogy a férjemet zsarolhassák velünk. Valahogy mégsem tudok neheztelni rájuk. Sajnálom, hogy annyian meghaltak.

Míg beszélgettek, a hajó megérkezett a célhoz, és leszálltak. A rejtőzködő félrehívta Gedirát, hogy négyszemközt tisztázzák a kényes részleteket.

– Tudom, hogy az említett férj nem más, mint Novaris. Veszélyesek vagytok. A szuperkatona bármikor ránk találhat miattatok. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ő Rapas befolyása alatt áll, ezért nem lennétek biztonságban akkor sem, ha visszaküldenénk benneteket a Birodalomba. Hol van most Novaris? Mit tudsz róla?

– Nem tudom, hogy hol van – mondta ijedten az amúgy is feszült Gedira.

– Tőled nem tartok. Ha netán kém lennél, és ártani akarnál, azt megérezném, és a gondolataimmal bármikor elvehetem a szabad akaratod. Előrébb járok a fejlődésben, mint ti. Megbízhatok benned, de azt előbb ki kell érdemelned. Véleményem szerint egy másik rejtőzködő mutatta meg, hogy hol vagytok. Lehet, hogy ők tudnak olyat, ami miatt még a hasznunkra lehettek. Ha tetszik, ha nem, ellenálló lettél.

– Elfogadom a feltételeket. De a lányomat ne bántsátok.

– Ami Entét illeti, talán segíthetek. – A kanaita elmondta az ajánlatát, hogy egy biztonságos és virágzó civilizáció talán befogadja a lányt, ha sikerül velük felvenni a kapcsolatot, és meg tudják akadályozni, hogy Novaris a nyomára bukkanjon. Gedira nem válaszolt azonnal, előbb még kíváncsi volt, hogy a legénység tagjai milyen emberek valójában. A rejtőzködőt leszámítva a többiek szimpatikusnak tűntek a számára, de az első benyomásra nem akart hagyatkozni. Gedirát a szökés, és Novaris hollétének gondolata foglalkoztatta. Nem emlékezett arra, hogy hogyan menekültek meg, így arról sem volt tudomása, hogy Ente testében nyugszik Novaris ereje.

12

Fél év telt el, mire sikerült az információt kinyerni az adathordozóból, és ennek következtében felvenni a kapcsolatot Neokánaán őreivel. Ez idő alatt Ente és Obik gyorsabban fejlődtek a normálisnál. Novaris magja a jövőre nézve óvintézkedéseket eszközölt, és a fiatalokra serkentő hatású sugárzást bocsátott ki. Ente felépítése az apjának köszönhetően erősebb volt, mint az átlagos embereké, de mivel a fejlődése alatt hétköznapi anyagok épültek a szervezetébe, a különbség nem volt szembetűnő. A mag ezt kívánta ellensúlyozni, de mivel a körülmények nem voltak megfelelőek a hatásosabb kivitelezéshez, csak töredéknyire tudta megerősíteni az emberi vázat a szükségeshez képest. Egy ekkora erő birtokában a tulajdonos testének elég erősnek kell lennie, különben a belső erők elpusztítják. Mivel Obik volt korban Entéhez a legközelebb, a mag az ő testét is erősíteni kívánta, hogy később leendő társul szolgáljon a felnőtt Entének.

      Egy rejtőzködő szállt le a bázison, hogy információt cseréljen a kiközösítettel.

– Üdvözöllek János – köszöntötte a kirekesztett a hajdani társát.

– Szintúgy Pál. Látom, hogy sikerült csapatot szervezned.

– A körülmények megkívánták a fejlődést.

– Hallják a beszélgetésünket?

– Nem mintha lenne jelentősége, de magunk vagyunk.

– Befolyásolod őket?

– Teljes mértékben rendelkeznek a szabad akaratukkal. De nem mi jelentünk veszélyt, ha ezt akarod fojtatni, csak pocsékolni fogod mindkettőnk idejét.

– Akkor térjünk a lényegre. Szerinted ránk bukkanhatnak a Birodalmiak?

– Ha nem teszünk ellene, akkor biztos lehetsz benne.

– Kérem az adatokat.

– Mit ajánlasz érte?

– Mit ajánlok? Látom megváltoztál. Már nem vagy annyira önzetlen, mint a hitszegésed előtt.

– A hitem a régi, de már kevésbé vagyok naiv. Továbbra is a népem az első, de nekem már másokkal is törődnöm kell. Először is oszd meg velem az elmúlt fél év megfigyeléseit.

– Novarisnak nincs nyoma. Szerintünk már nem létezik. Nem sokkal a kék csillag bolygójának pusztulása után Rapas elhunyt. A fia, Csilgár ember feletti erővel bíró testet öltött magára. Ezzel szokta hitegetni a világokat arról, hogy Novaris még létezik. Ő maga azonban nem tűnik az apjához hasonlóan kegyetlennek. A biztonságos zónában van egy bolygó, ahol az időjárás nem volt túl változatos, az oxigént és a sugárzásmentességet leszámítva a planétának csak kis részén lehetett élni. A csillagja körül keringve csekély volt az árapály jelenség, ami lényegesen visszafogta a bolygón az élet elterjedését. Csilgár hatalmát felhasználva egy holdat állított bolygó körüli pályára, aminek a gravitációja beindította a légkör keveredését, és most az egész felszínen képesek növényt termeszteni. Ez hatalmas előrelépés az ottani népességnek, hálásak az adományért a Birodalom új vezetőjének, egyben azzal is tisztában vannak, hogy ha nem teszik azt, amit kérnek tőlük, akkor Csilgár a holdat büntetésből ugyanúgy el is távolíthatja. Szerintünk mindez a Birodalom átszervezéséhez szükséges lépések egyike volt. Újra akarják teremteni a civilizációt, beindítani a bolygók között a kereskedelmet és a kommunikációt, amit a Birodalom erőforrásaival biztosítanának.

– Szóval a Birodalom kommunikációs, és szállítási vállalkozóvá formálja át magát? Ezt én nem veszem be. Mi van a lázadókkal?

– A Birodalom az erőit jelenleg másra fordítja. Mostanában alig foglalkoznak velük. Az ellenállók még mindig próbálnak újraszerveződni, de a készleteik igen csekélyek, és az utánpótlás hiánya megnehezíti a dolgukat.

– Én be fogok állni közéjük.

– Az jó lenne. Nem szabad hagyni, hogy újra megerősödjenek. Egy belső embernek nagy hasznát vennénk.

– Segíteni akarom őket. Mellesleg szükségünk van rájuk, ha meg akarjuk akadályozni Neokánaán felfedezését.

– Ők okozták a legtöbb veszélyt. Rapasszal jól jártunk, hogy megakadályozta az ellenőrizetlen térablakok használatát, és ezáltal az univerzum összeomlásának felgyorsítását is. Általa mi is biztonságban voltunk. Nem támogathatod őket, hogy újra felerősítsék a veszélyt.

– Én másképp látom a dolgokat. Az egyensúlyhoz szükség van rájuk is. A lelkiismeretem pedig nem engedné, hogy visszaéljek a bizalmukkal. A szülőbolygónkat kivéve csak szenvedés veszi körül az egész univerzumot. Nekem ez ellen tennem kell. Szerinted meddig tartható fent a Kana rendszer elszigeteltsége?

– Remélem az idők végezetéig.

– Az univerzum, ha nem is olyan gyorsan, mint a nagy kataklizma utáni időkben, de továbbra is zsugorodik. A fogyó térre pedig egyre nagyobb külső nyomás nehezedik. Eme erő és a belső feszültség közti különbség egyre kisebb lesz. Más szóval az időt meghatározó hatások változnak, és ez egyszerre fog kihatni a világra. Előbb vagy utóbb kénytelenek lesztek feladni az álcátokat. Nektek kell eldöntenetek, hogy közös összefogással kívántok keresztülmenni az utolsó időkön, vagy inkább egymás torkának esve háborúzni? És tartsd szem előtt, hogy a kanaiták zavartalan életvitele után a rejtőzködőket kivéve senki sem lesz, aki ezt mentálisan fel tudná dolgozni. Az, hogy a kanaitákat elkezditek-e felfegyverezni, megerősíteni, és elfogadtatni velük a kinti valóságot, csak rajtatok, a valóságot ismerő őrzőkön múlik.

– Az nem olyan egyszerű. Rengetegen elbuknának a változás alatt.

– Sajnos nem csak magunk vagyunk, így kénytelenek lesztek feladni a megszokott rendet. Mindegy, hogy most miként vélekedsz. A gondolataim az elmédbe férkőztek. Elültettem benned a nézeteidet megkérdőjelező lehetőséget. Addig fogsz a témán oda-vissza rágódni, míg arra a következtetésre nem jutsz, amire én.

– Semmi sem történik Isten tudta nélkül.

– Az ajánlatom a következő. Van két gyerek, akiket szeretném, hogy magaddal vigyél Neokánaánra, hogy ott éljék le az életüket. Cserébe három mindhalálig hű szövetségesre teszünk szert, akikkel felkutatjuk az összes helyet, ahol információ van a világunkról, és megsemmisítjük azokat, hogy békében élhessetek, amíg csak lehet.

– Inkább add nekünk a már meglévő adatokat, és mi majd folytatjuk a kutatást.

– Ebben az esetben nem lenne okotok két idegenről gondoskodni. Sajnálom.

– Kényszeríthetlek, hogy add ide, amire szükségünk van.

– Csak erővel, de az elméddel rám nem tudsz hatni. Sőt azt hiszem, hogy a kinti hatások miatt, és annak köszönhetően, hogy kapcsolatba léptem az emberekkel, én képes vagyok fölötted uralkodni. Ezért, ha valamilyen technikai vívmánnyal próbálkoznál, az akaratodat magad ellen fordíthatnám. Hidd el, jobb, ha megegyezünk.

– Mégis milyen információ az, ami ennyire veszélyes lehet ránk?

– Az első kanaita őr emlékei. Amikor elfogták, az agyát tüzetesen átvizsgálták, és mindent kiderítettek, amit lehetett. A kanai civilizáció magas szintű technológiája, és a mentálisan könnyen sebezhető népesség kecsegtető célpont, amit minimális erőfeszítéssel, és a nagy haszon reményében azonnal felkeresnek, amint a koordináták illetéktelen személy kezébe kerülnek. A lemásolt emlékek tartalmazzák a koordinátákat is. Ezeknek pedig rengeteg másolatát szórták szét az űrben. Az, hogy eddig még nem éltek vissza ezzel, annak köszönhető, hogy az emberek nem kívántak a hasznon osztozkodni, és politikai okok miatt elrejtették az emléklenyomatokat. Végül szabotázs történt, mert egy jóindulatú kutató a nélkül, hogy ismert volna bennünket az élete árán eltüntetett annyi információt, amennyit csak lehetett a lenyomatok hollétéről. Ezt az adathordozót ő készítette, és hátra hagyta rajta az összes rejtekhely koordinátáját.

– Mégis miért hagyta hátra, ha nem akarta, hogy ránk találjanak?

– Számunkra, hogy megvédhessük magunkat. Az információt kizárólag kanaita DNS leolvasásával lehet megnyitni. A többi emléklenyomat azonban nem kér ilyen kódot, és bármikor rájuk bukkanhatnak. A Birodalom mai napig kutat a hollétük után, és nekik is vannak információik, amelyek más kutatási forrásokból származnak.

– Mennyi az esély rá, hogy össze tudjátok ezeket gyűjteni.

– Több mint nektek. A passzív megfigyelési ismereteitek nem elégségesek egy efféle akciósorozat kivitelezéséhez. Jelentős stratégiai hátránnyal indulnátok. Én és a csapat többi tagja viszont gyakorlati tapasztalattal is rendelkezünk. Ez a legjobb megoldás.

– Akkor a gyerekeket magammal viszem, és még támogatlak is. Kapsz egy új kanaita rejtőzködő járművet.

– Az jól fog jönni. És egyszerűsíthetnénk a kapcsolatfelvételen is, mert ezek után jó lenne, ha mindkét fél kicserélné az információit.

– Akármennyire is akartuk magunk irányítani a sorsunkat, az már az őseink esetében megpecsételődött, akik a kutatók kényszerének voltak alávetve. Talán az lenne a legjobb, ha mindenkit rejtőzködő kiképzésben részesítenénk.

– Sok sikert, és köszönöm a segítséged.

Változás

13

Évek múltak el azóta, hogy a gyerekeket a kanaita magával vitte. Kolbáék számos emléklenyomatot gyűjtöttek össze, és semmisítettek meg. Azt követően, hogy Entét és Obikot a rejtett bolygó befogadta, Gediráéknak is érdeke lett megóvni az odavezető út titkosságát. A Birodalomban a tábornok halálát követő pozitív változások hamar elmúltak. Csilgár természete kicserélődött, és mintha két személy vívta volna harcát egyetlen testben.

– Kefu, te voltál apám legbizalmasabb embere. Ott voltál, amikor ezt a testet előkészítette a számomra. Mi az, amit az apám nem osztott meg velem?

– Én is csak annyit tudok, mint te. Nekem is mesélt a tervéről, de nehezen hittem el neki, amit mondott. Volt időm gondolkodni, és vannak részletek, amelyek az óta a felszínre kerültek.

– Mondd el, hogy mire jutottál. Sokszor viselkedek úgy, mint ő, pedig nem akarok. Legalább is utólag úgy hiszem, hogy másként kellett volna döntenem. És mikor eljön egy újabb alkalom, ismételten rosszul cselekszem.

– A DNS analízis után rájöttem, hogy a test, amibe átültetted a tudatod, nem teljesen a te klónod. A tábornok nem gondolta, hogy ilyen hamar meg kell halnia. Szerintem eredetileg magának akart egy új testet. Azonban őt már nem lehetett klónozni, mivel az örökítő anyagának a burka annyira elvékonyodott a hosszú hibernáció alatt, hogy lehetetlenné vált belőle másolatot létrehozni, mert egy klón már a nulladik percben is olyan idős, mint a DNS, amiből formálták, és ezért használta inkább fel a te sejtjeidet.

– Igen, ezt ismerem. Ha egy ember száz évig él, és ötven éves korában vesznek tőle mintát, a klón élettartama csupán az eredeti személy hátralevő éveit élheti le, mivel a DNS már eleve idősebb, mint egy valódi magzaté fogantatáskor.

– A tábornoknak szerencséje volt, hogy rátalált Novarisra, és létrehozta vele a kívánt kapcsolatot. A szuperkatona ereje tartotta őt életben a köztük levő köteléknek köszönhetően. Mivel te félig birtokolod az ő DNS-ét, úgy gondolhatta, hogy majd a másik felét kicseréli a sajátjára. Ezt igazolja a teszt is. Kis százalékban, de vannak a testedben olyan nukleinsav kódok, amelyek csak a tábornokban voltak meg, az eredeti testedben viszont nem.

– Ezzel pedig megfosztott az anyai részem egy darabjától.

– Ez a test hatvan százalékban apai, és csak negyvenben tartalmaz anyai örökítő anyagot.

– Ennek alapján kilencvenöt százalékban vagyok önmagam, és öt százalékban apám egy olyan részéé ez a test, amihez eredetileg nem volt semmi közöm.

– Igen, de az az öt százalék lényegesen megnöveli az apai dominanciát, ezáltal elnyomva az anyai felet.

– De mégis mit számít ez, ha a tudatomat átültettem? Hogyan tudja ez a test befolyásolni a cselekedeteimet?

– A test keresi a hozzá tartozó tudatot. A te elmédben pedig ott vannak apád emlékei, és a tested ezzel könnyebben tud azonosulni, mint az eredeti átültetett énnel.

– Ki lehet iktatni a nem kívánt részt?

– Lehetetlen kiszűrni, hogy milyen nukleotidok okozzák a hatást. Két tudat pedig nehezen fér meg egy testben, és mivel az apai rész csupán emlékekből áll, ha a te tudatod megszűnik létezni, akkor az új énből kivész az emberi tényező, és rosszabb lesz, mint amilyen a tábornok valaha is volt. Ez azonban csak rajtad múlik, hogy vívsz-e tovább vele, vagy megpróbálod befogadni az én töredéket, ami elől mindig is menekültél.

– Már régen elkezdtem vele azonosulni. Élvezem a hatalmat, és azt, hogy rettegnek tőlem. Mindeközben azonban a lelkiismeret is furdal, érzem, hogy nem jó az, amit teszek, és nem értem, hogy miért van ez.

– Addig jó, míg van lelkiismereted. Ez az az erő, amibe mindig tudsz majd kapaszkodni, és segít kijutni a másik énbe való zuhanástól. Próbáld meg felidézni a jobb emlékeket. Az talán segít a másik énnel szemben, és elnyomhatja a dominanciáját.

– Bár lennének kedves emlékeim is, de egy sem jut eszembe.

– Nem kell feltétlenül valódinak lennie. Csak képzelj el egyet, és próbáld meg elhitetni magaddal, hogy létező a vízió. Ha sokszor és sokáig csinálod, beíródik az elmédbe, és olyanná lesz, akár az igazi emlékek.

– Úgy néz ki, hogy akaratom ellenére is apám tervét szolgálom. Önmagam szeretnék végre lenni. Nem kellett volna elfogadnom ezt a felelősséget.

– A tábornok a Novarisszal való kapcsolatának megszűnte után másképp viselkedett. Magára ölthette volna ezt a testet, vagy miután te elfoglalod, veled hoz létre egy téged gúzsba kötöző köteléket, ami őt is újra visszarángatta volna az életbe. Minden esélye megvolt arra, hogy továbbra is a Birodalom vezetője maradjon, de e helyett az elmúlást választotta.

– Talán, mikor megszabadult attól a roppant nagy hatalomtól, az elméje kitisztult. Még ez a kevés, amivel én rendelkezem is túl sok egy embernek. Neki ehhez képest kimondhatatlanszor nagyobbal kellett együtt élnie, ami azonnal megbéklyózta a tisztánlátását, ahogy kontaktusba került vele.

Csilgárban rendszeressé váltak a lelki vívódások, a nagyobb erővel bíró test pedig minden érzést és érzelmet felerősített. Mind a bio-, mind a lelki szenzorjai sokkal erősebb ingereket közöltek vele, mint amit egy átlagos ember érezhet. Amikor szörnyűséget tett, olyan volt, mintha ő akarná, de mégsem. Harcolt a rossz indíttatás ellen, de minél jobban félt tőle, annál többet gondolt rá, ezzel erősítve a sötétebbik felet, ami kezdte elborítani az elméjét, és felszabdalni a tudatát.

14

Ente és Obik a felgyorsult fejlődés miatt fiatal felnőttkorba értek. A gyors növekedés okára nem jöttek rá. Obik emlékeit kitörölték. Neokánaánban rejtőzködőknek képezték őket, és az intergalaktikus kataklizma eseményét ismertették velük.

Intergalaktikus történelem – Kataklizmák

Vi. Fejezet - Bevezetés

A kvantónium egyedi birtoklásáért átkozott árat kellett fizetnie a hajdani Tejút fiainak. Az akarat egyszerűségével vetekedő hatalom, mellyel oly könnyen lehetett a táguló univerzum egyik végéből egyetlen pillanat alatt a másikba jutni, nem csupán a leghasznosabb dolog volt a határok nélküli térben, hanem a legpusztítóbb fegyver is, és minél távolabbra tolódtak az ismert űr határai, annál inkább vált szükségessé, és egyben nélkülözhetetlenné a csillagvilágok közti hihetetlen közlekedés. Évmilliárdok alatt szövetségek és árulások, hűség és kapzsiság szabdalták darabokra a népek kozmikus tengerét.

A kvantónium vált a csillagközi gazdaság fundamentumává. Az emberek senkivel sem osztották meg titkukat, és ez által komoly előnyre tettek szert a többi fajjal szemben. A legerősebb és legfejlettebb civilizációkkal néha nem lehetett diplomáciai úton megoldani a konfliktusokat, ők is követelték az erőt, ami zéróra csökkentette a távolságokat. Más utazási módszerek ugyan léteztek, de egyik sem volt képes határtalan utak megtételére, és nem tette lehetővé az időfaktor kiiktatását vagy az utazó molekuláinak szétszedésének és utólagos egyesítésének kiküszöbölését. Léteztek térhajlító módszerek, de ezek alkalmazása elképesztő energia igényük miatt nehézzé és lokálissá tette használatukat. Az állandóan növekvő csillagpopulációk igényei és szükségletei egyre szorosabban kapcsolódtak össze, és egy ponton már nélkülözhetetlenné vált a térablak használata. A galaktikus kommunikáció, a távolsági járatok és a teherszállítás az emberek irányítása alatt álltak, ezzel uralkodó szerepet kiprovokálva maguknak a végtelenben. Gyakran ők is ingerelték a népeket, ha valamelyiknek technológiája érdekelte őket vagy olyasmit birtokoltak, amit hasznosnak, értékesnek vagy csak kívánatosnak találtak. Elképzelhetetlen vagyonok, birtokok és Krőzusok váltották egymást, miközben az emberi önteltség ugyanilyen hihetetlen méreteket öltött. Idővel a kvantónium használata az emberek körein belül is korlátozásra került, mely komoly belső viszályokat szított, ezzel meggyengítve a számtalan galaxison átívelő egységet.

Még ha az esély a nullához is közelített, a világűr nagysága, a fajok sokasága, populációjuk növekedése és a vég nélküli idő folyamának behatároló tényezői törvényszerűvé tették az idegenek sikerét a kvantónium megszerzésére. Az önnön súlya alatt roskadozó emberi társadalom pedig katalizátorként hatott a folyamatra, melynek során az idegenek birtokába került a misztikus materiál. A megbomló egység következtében hiába tartottak az emberek minden morzsányi kvantóniumot számon, amikor az a felől rendelkezők gyakran többet sokszorosítottak, hogy saját hatalmukat növelhessék. Az ilyen tiltott akciók megsokszorozódtak, amikor bevezették az anyag szigorúbb felügyeletét, és korlátozták annak felhasználható mennyiségét. Azonban mivel a kvantónium minden sugárzást elnyelt, az illegális kereskedelem könnyen megtalálta a kiskapukat, a szállítmányok bemérhetetlenek voltak, az utazás pillanatszerű, minden irányítás kicsúszott a felügyelet alól. A nem megfelelő biztonsági rendszerekkel és óvintézkedéssel ellátott hajók pedig komoly lehetőséget jelentettek az elnyomásban élő fajok számára. Mire az emberiség észrevette, hogy mekkora veszélybe került, az erőviszonyok már kiegyenlítődtek.

Az idegenek titokban megismerték az anyag tulajdonságait, és hosszú idő óta először létre jött a fajok között egy szövetség, mely komoly veszélyt jelentett az emberiség számára. A kvantóniumot elkezdték az önmaga által keltett tükörörvényben sokszorosítani, és a róla megszerzett információkat egymással megosztani. A fellázadtakat komolyan hátráltatta az, hogy a leggyorsabb távolsági kommunikáció és utazás az emberek kezében volt. Az intergalaktikus hatalom mindent felügyelt. Az emberek uralkodó pozíciójuk alatt összegyűjtött technológiáknak köszönhetően nyomon tudták követni a más népek által kifejlesztett nehézkesebb távolsági utazásokat, de végül ez a kontroll sem bizonyult elegendőnek a kataklizma elkerüléséhez.

Iszonyatos háború vette kezdetét, melyben a gyilkolás új szintre emelkedett. Az ősi egy az egy elleni, szemtől szemben küzdelemtől a végleteken túlra távolodott az a harcmodor, ami az egész univerzumot veszélybe sodorta.

A kataklizmát megelőző elmélet tárgyalása

Az űr egy három dimenziós határfelületként szolgál két magasabb rendű dimenzió között. Ott, ahol létezik a két külső dimenziót elválasztó térfelület, energiaáramlás jön létre a két magasabb rendű dimenzió között. Ezek egyenetlen eloszlással mélyednek be a három dimenziós univerzumba, és ahol a két külső dimenzió térbe mélyedő csúcsai kellő közelségbe kerülnek egymáshoz, ott heves energiaáramlás alakul ki. Ezek a csomópontok a világűrben fekete lyukakként jelennek meg. Eme képződmények környezetében az energiaáramlás peremének lassabb örvénylése jön létre, melyek a külső dimenziók energiájának a térben való ideiglenes megmaradását eredményezik. Ebből az energiából áll össze az anyag, amiből kialakulnak a csillagok, a bolygók és az élet.

A kvantónium nem hasonlít egyetlen hétköznapi anyaghoz sem. A megfelelő hatás következtében anyagának egy része úgy nevezett közvetítő-transzport energiává válik, mely energia az anyagot tovább bontja, létrehozva egy örvénylő eseményhorizontot. Akár egy fekete lyuk, mindent képes elnyelni, de azzal ellentétben, attól függően, hogy mit nyel el, visszatükröz egy másolatot a térbe. Amolyan feket- és fehér lyuk egyben. Ha a kvantóniumból létrehozott tükörörvény az energia kompakt formáját, azaz tömeggel rendelkező anyagot nyel el, a térből felvett láthatatlan energia felhasználásával visszatükrözi azt annak elnyelési sebességének megfelelő ütemében. Ezzel párhuzamosan valahol a külső dimenziók között az örvény túloldalán létrejön egy, a külső dimenziókat egymástól elválasztó térfelület, és ennek az új verzumnak akkora lesz az átmérője, mint az örvényé, mely tartalmát abból a térből nyeri, amelyikben az örvény megszületett.

A kataklizma oka és kimenetele

A különböző civilizációknak sikerült megkaparintania a teret manipuláló anyagot. A nem emberi fajok kvantóniummal a birtokukban oly hatalmas veszélyt jelentettek, hogy az emberiség a teljes univerzumot fenyegető csapásra szánta el magát.

Személyzet nélküli robotrepülőgép által szállított kvantóniummal az emberek a leghatalmasabb fekete lyuknál tükörörvényt hoztak létre. Az örvény a lyuk közelében levő sűrű anyagot elnyelve, és visszatükrözve, majd a tükrözött anyagot ismét elnyelve és ismét tükrözve exponenciálisan növekvő tömegre tett szert, ami aztán a szuper fekete lyukba zuhanva oly hirtelen növelte meg annak tömegét, hogy képtelen volt átmenni a szükséges folyamatokon, és szabad utat engedett az univerzumot körülölelő külső dimenziók érintkezésének. Ezek a többed rendű dimenziók abban a pillanatban, hogy a köztük levő három dimenziós univerzum túlságosan elvékonyodott, kölcsönhatásba kerültek egymással. A tér eme hatásra összeomlott. A sok százmilliárd köbfényévnyi tér egyetlen másodperc alatt feloldódott a külső dimenziókban, és ezzel megszűnt létezni a galaxis és annak környező térsége. A térfelület beomlása téren kívüli sebességgel zajlott le, a fénynél sebesebben.

Ezt a hatást megsokszorozva az emberek a térösszeomlás zónájából több ezer térablakot nyitottak más galaxisok központi fekete lyukaihoz. Az első térösszeomlást követően a térablakokon áthaladó nyers magasabb dimenziókból áramló tömény energia beomlasztotta a túloldalon a térfelületeket, amik hasonlóan pusztították el a halálra ítélt galaxist, melyekből újabb térablakok nyíltak más csillagrengetegek gravitációs centrumába. A többi pusztulásra ítélt galaxisban is további térablakokat helyeztek el, melyek más galaxisok halálát okozták, és így tovább láncreakciószerűen kvatrilliárdnyi galaxis megszámlálhatatlan bolygója, népe és lakosa pusztult el egyetlen szempillantás alatt.

Az emberek iszonyatos áron egyetlen pusztító csapással nyerték meg a háborút. A gyors győzelemért viszont odavesztek a területek, a gazdaság, a kialakított rendszerek. Az ismert világegyetemben túl kevés lakható bolygó maradt túl sok emberre. Kényszeresen új területek meghódítására szánták el magukat. A megmaradt idegen fajokat kegyetlenül dolgoztatták, és bolygóikat kizsákmányolták az expedíciókhoz szükséges nyersanyagokért. Nehézségekkel kezdődött meg az új területek felfedezése és meghódítása. A megszállók számtalan újonnan felfedezett bolygó népét irtották ki a kényelmes letelepedés érdekében. Idő szűke miatt nem foglalkoztak sem a kapcsolatteremtéssel, sem a rabszolgák betanításával. A régi világ megmaradt népeit alkalmazták ezekre a feladatokra, akiknek populációja a hatalmas terhek alatt egyre gyorsabban fogyott.

 A növekvő nehézségek közepette olyasmi történt, ami az előtt magától még soha. A galaxisok és a hozzájuk tartozó nagy mennyiségű tér kezdtek eltűnni. Egy esemény, majd kettő, majd öt, húsz és egyre több. A régi világ elkezdett összeomlani, a birodalmat tápláló területek minden jel nélkül eltűntek a velük hasznos rabszolgafajokkal és emberekkel együtt. Vesszőfutássá vált az életben maradás. Az univerzum, mintha megöregedett volna, és elkezdett összeomlani. A háború sebe túlságosan meggyengítette, és nem lehetett a pusztulás ellen védekezni. Azt sem lehetett megmondani, hogy mikor és melyik galaxis lesz a következő. A csapáskor túl sok teret áldozott fel az emberiség, és a megmaradt kozmosz már nem rendelkezett annyi erővel, hogy a ránehezedő külső dimenzionális nyomásnak ellent tudjon állni, így az űr elkezdett feloldódni a külső mátrixokban, és folyamatosan zsugorodott.

Az, aminek a helye az univerzumon belül a három dimenziós térben meghatározható, a magasabb rendű dimenziókból, külső szemmel nézve másképp helyezkedik el. Olyan, mint két pont egy papírlapon. A lapon mindig ugyanolyan távolságra helyezkednek el egymástól a pontok, még akkor is, ha azt összehajtjuk, de a papíron kívül a köztük levő távolság a térben már lerövidíthető. Ha a pontokat egymástól húsz centire helyezik el a síkon, azokat egy öt centis tűvel össze lehet kötni a térben a nélkül, hogy azok a papír síkjához viszonyítva egymáshoz közelebb kerültek volna. A dimenziók rendjének növekedésével ezek a lehetőségek megsokszorozódnak és ezért az univerzumon belül nem maradt biztonságos hely. A kezdeti összeomlások előre jelezhetetlenek voltak.

Az első nagy intergalaktikus rengést több kisebb követte, és idővel a térösszeomlások állandóvá váltak. Minden egyéb faj vagy magától halt ki, vagy kiirtották őket, így az utolsó lény az űrben az ember maradt.

15 

– Sok ez így egyszerre. A fizikai felkészülés és a szimulációk sokkal könnyebbek, mint a bolygón kívüli világ megismerése – panaszkodott Ente Obiknak.

– Ente, én nem hiszem, hogy ide tartozom. A kiképzést leszámítva itt minden olyan békés, és a többiekhez képest sokkal könnyebben fel tudom dolgozni a stresszes információkat.

– Miket beszélsz? De hiszen mióta az eszemet tudom, itt voltál velem. Mégis hová tartozhatsz, ha nem ide?

– Nem tudom, de szerintem nekünk nem itt a helyünk. Te meg én hasonlítunk egymásra. Gyorsabban fejlődünk a többieknél. Ez neked nem furcsa?

– De igen. Viszont jól érzem magam itt. Miért vágynék máshova?

– Úgy érzem, hogy nem bíznak meg bennünk. Idegenként tekintenek ránk. Mintha mindig is figyeltek volna bennünket.

– Szerintem ez természetes. Különbözünk a többiektől, és nem tudják, hogy miért. Aggódnak értünk.

– Értünk vagy miattunk. A különbség lényeges. Ente, te még nálam is sokkal különlegesebb vagy, de félek, hogy túl naiv a természeted ahhoz, hogy megvédd magad, ha szükséges.

– Megijesztesz. Mióta elkezdtünk tanulni a kinti világról, kezdesz úgy gondolkozni, ahogy azok, akik elől rejtőzködünk.

– Talán nem véletlenül.

– Ugyan Obik. Szerintem csak képzelődsz. Ha úgy érzed, hogy nem tudod elfogadni a kiképzésen hallottakat, akkor kérj pihenőt.

– Nem kell pihenő.

– Akkor mit akarsz? Miért mondod ezt el nekem?

– Mert mi mindig együtt voltunk. Neked nem tudnék hazudni, és féltelek. Aggódom érted. Ez már szinte paranojja.

– Én is aggódom érted. Te állsz hozzám a legközelebb. És mindig itt leszek, hogy segítsek, ha szükséged lesz rám.

– Ente, lehet, hogy az éveink még nem elegendők, de a nálunknál négyszer idősebbekkel vagyunk egy szinten. A kinézetünk, az eszünk, a gondolkodásunk. Gyerekeknek kéne lennünk, de nem vagyunk azok.

–Tudom, de ezzel mit akarsz mondani.

– Azt, hogy ránk már a felnőttek szabályai vonatkoznak, és e szerint túlnőhetünk a barátságon. Mintha mindig is összetartoztunk volna. Szeretném, ha a kapcsolatunk szorosabb és bizalmasabb lenne, mint eddig. Meg akarom osztani veled az érzelmeim. Ha rád nézek, már nem egy játékos kislányt látok. Nővé értél, és nem is akármilyenné. Én már nem bírom ki, hogy megjátsszam magam.

Ente élvezte a fiú kínlódását, de végül úgy döntött, hogy nem hagyja tovább szenvedni, szelíden közelített hozzá, és harmatgyengén megcsókolta. Obik már ezerszer elképzelte ezt a pillanatot, de most sokkal jobban élvezte, mint álmaiban valaha. A hőmérséklete hirtelen felszökött, a füle kivörösödött, és örömében épp csak nem fogott madarakat.

16 

Az űr elkezdett besűrűsödni. A csillagközi üres teret ritka gáz és porszemcsék kezdték elfoglalni. A zsugorodó végtelent enyhe atmoszférikus nyomás kezdte jellemezni. Az apró részecskék az intersztelláris sugárzás útjába kerülve könnyen gerjesztődtek, ami által erélyességük megnőtt, és magas reakciókészségük miatt a lassan mindent átszövő, ámbár még alig észlelhető laza anyag másodlagos hatást kezdett kifejteni, és atomi szinten meggyengítette az erős kölcsönhatást. Ez pedig már közvetlenül kihatott a fennmaradó másik három erőre is, az elektromágneses kölcsönhatásra, a gravitációra és a gyenge kölcsönhatásra. A gyenge kölcsönhatás némileg erősödött, aminek az egyik eredménye az lett, hogy a víz viszkozitásának mértéke megnőtt, a hidrogén hidak erősségéhez hasonlóan. A víz sejt alatti szinten vesz részt az életben. Ennek, és az új körülmények függvényében érthető, hogy az enzimatikus folyamatok nem a kellő hatással, illetve a megszokott módon zajlottak le. A másik erő esetében ugyanaz a tömeg valamivel kisebb gravitációt fejtett ki, ami azzal járt, hogy a csillagok gravitációja kevésbé húzta össze a plazmát, és ez által az izzó tűzgolyók nagyobbra nőttek, fényesebbek lettek, sugárzásszintjük megnövekedett, ami kihatott az élő bolygók klímájára, illetve a megnövekedett sugárzás tovább gerjesztette a térben egyre gyarapodóbb részecskéket, amik tovább fokozták a hatást. Valódi hidegfúziós reakció indult be. Mondhatni, hogy az univerzumban lezajló folyamatok egy hatalmas lassított detonáció körülményét utánozták, és mindezt nem maghasadással, hanem a négy elemi erő együttes összeolvadásának megvalósulásával. A világ, ami még létezett, egy visszafelé számláló bombába került, ami még azelőtt végez az élettel, hogy felrobbanna.

Az elemi erőkben megnyilvánuló eltérések még alig voltak észlelhetőek, de már beindult a változás, és a jelekből sikerült kikövetkeztetni, hogy mindennek az oka az idő folyásának lassulása miatt történik. A paraméterrendszer belsejéből az idő továbbra is ugyanolyannak tűnt, de egy képzeletbeli külső megfigyelő szemszögéből az már elkezdett lassulni, és közelített a megálláshoz. Ez a kívülről szemlélhető lassulás hasonlítható egy öreg számítógéphez, ami a filmet egyre lassabban játssza le. A program nem eszik több memóriát, mint azelőtt, de a felhasználó szemszögéből a kép akadozni fog.

A lelassult idő miatt a folyamatok lezajlásához szükséges faktor megváltozott. A külső dimenziók közti kölcsönös áramlásból származó energia, ahogy áthaladt a téren, a külső mátrixok szemszögéből lassabban folytatta útját a térfelületen át, ezért a szokásosnál több energia maradt meg az űrben, ami kezdte telíteni a teret, és anyag formájában jelent meg. Ez a jelenség pedig nem azonos a hirtelen anyagkristályosodással. Míg az anyagkristályosodás lokális, és hamarosan elpusztuló galaxisokban jelenik meg, addig a részecskekicsapódás állandó az egész kozmoszra nézve. A lokális jelenség oka az elvékonyodott térfelület, és a rajta nagyobb mennyiségben átáramló energia. A részecskék globális hatása pedig a kisebb térre egyre nagyobb mértékű nyomás következtében fellépő, a kelleténél több ideig az univerzumban megrekedő energia megjelenési formája. Amint az dimenzionális erő olyan formát ölt, hogy az a téren belül már mérhető hatást vált ki, megszűnik a külső rétegek közt energiaként áramlani, és a térben reked. Ez akár még segíthetne is az univerzumnak abban, hogy ellent tudjon állni a rá nehezedő nyomásnak, azonban az idő lassulása miatt a folyamat nem zajlik le elég gyorsan ahhoz, hogy stabilizálja a világ létezését.

Az idő lelassulása miatt beinduló folyamat kezdeti aprócska, ám de összefüggő változásainak jelei minden irányban kihatottak. Új betegségek alakultak ki, a már legyőzött fertőzések új erővel támadták meg a szervezetet. Mivel a legtöbb növény az embernél gyorsabb életciklusú, az elváltozások szemmel láthatóak voltak rajtuk. Egyesek többet teremtek, mások egyáltalán. A gyümölcsök színe megváltozott, a levelek formája eltorzult. Mind növényi, mind állati szövetekben új mutációk alakultak ki. A természet a megváltozott életkörülményeknek megfelelő egyensúly szerint formálódott át. A kényesebb kémiai reakciók már nem úgy mentek végbe, mint azelőtt, az egyszerűbbek pedig más hatásfokkal eredményezték a termékek kialakulását. Az oldatokban feloldható ionok maximális koncentrációi szintén új értékeket vettek fel, ami például a sejtszinten lezajló igen fontos nátrium-kálium pumpaként ismert biokémiai mechanizmus paramétereit is megváltoztatta. A kezdeti hatás még nem volt akkora, hogy az élet fenekestől felforduljon, de apró, a tömegek számára értelmezhetetlen jelek már megfigyelhetőek voltak. Az időjárás előrejelzések pontatlannak bizonyultak, és kisebb eltérések adódtak a térablakok nyitásakor és az elektromos áramot szolgáltató nukleáris, fúziós, és plazmaerőművek üzemeltetésekor. A korrekciós számításokkal sem sikerült pontosabb eredményeket kapni. Egy dinamikusan változó világ folyamatosan újraíródó fizikájának új elméletét kellett kidolgozni, ami már kezdett túlmutatni minden emberi tudáson. A népek a megmagyarázhatatlan kezdetről úgy vélekedtek, hogy eljött a világvége, és bár nem értették a dolgok menetét, az igazsághoz elég közel jártak.

17 

– Rejtőzködő újoncok! – Szólalt fel a kiképzést vezető kanaita. – A világ ma valóban más, mint amilyen tegnap volt. Az önök elé tárt információkból megtudhatják, hogy egy folyamatos változás indult be az univerzumunkban, ami a mi dimenziónk, és a külső dimenziók közti nyomáskülönbségből adódik, és ez a változó pressziódifferencia meghatározza a relativisztikus időt. Az idő lassul, és ez minden folyamatra kihat, ami időben játszódik le. A számítások többé már nem pontosak, bármiről is legyen szó, csak saccolni tudunk. Az a gyógyszer, ami ma még hat, holnap már méreg is lehet. Az élet teljesen kilátástalanná vált. Azonban amíg még létezünk, a bolygót meg kell védenünk. A Kana rendszert egy áthatolhatatlan gömb alakú térablak veszi körül. A megváltozott körülmények miatt, ami keresztülhalad a burkon, eltérő iránnyal siklik tovább, és nem egyenesen, ahogy eddig történt. E miatt a távolból nézve egy töréspont figyelhető meg, ami elárulja a helyzetünket. Ez pedig már nem nyújt kellő védelmet, sőt kifejezetten veszélyes. Akármikor felénk irányíthatnak egy tükörörvényt, hogy elnyeljen bennünket. Az őrségben levő rejtőzködők a folyton változó körülmények miatt amúgy is képtelenek lennének térablakot nyitni a buborékon belülre a számítások pontatlansága miatt. A kevésbé pontos számításokkal viszont a hazaérkezők még képesek lesznek a közelben térablakot nyitni, és a maradék távot hagyományos impulzusmeghajtóval megtenni. Szükségünk van a kémeink információira. Az eligazítás lényege, hogy tudassuk önökkel a veszélyt, és hogy felkészüljenek a bolygó védelmére. Az immár ezer éves álcánkat feladjuk. Az őrséget megtízszerezzük, és fokozott figyelemmel állunk készenlétbe. Mától kezdve minden újonc aktív szolgálatba áll. Isten segítse önöket.

– Ezekben a dokumentumokban részletesen leírja, hogy hogyan változik meg minden, amit eddig ismertünk – mondta Ente.

– A Bibliában írja, hogy semmi sem örök ezen a földön – majd Obik a Könyvek könyvéből idézett: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak” – Márk Evangéliuma:13:31

– Mindennek a megírtak szerint kell történnie. Nem tehetünk ellene semmit: „Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, amikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek.” – írja Péter második levele harmadik részének tízedik versében. – elevenítette fel Ente a sorokat.

– Azért még ne törődj bele. Nem biztos, hogy úgy van az, ahogy most véljük: „Arról a napról és óráról pedig senki semmit sem tud, sem az égben az angyalok, sem a Fiú, hanem csak az Atya.” – Márk Evangéliuma:13:32.

– Ha szerinted ezek nem az utolsó idők, akkor minek utaltál a világ elmúlására?

– Én csak arra utaltam, hogy nem kell görcsösen ragaszkodni ehhez a világi létezéshez. Szerintem, amikor eljön a végítélet, azt mind egyértelműen tudni fogjuk. Ne akarjunk többet látni a dolgokba, mint amit meg tudunk érteni. Addig pedig, amíg nem tudunk biztosat, éljük tovább az életünket úgy, ahogy képesek vagyunk rá.

– De ezek a jelek annyira egyértelműnek tűnnek.

– Azok már a nagy kataklizma után elkezdtek mutatkozni. Amíg élünk, addig még dolgunk van ezen a világon.

– Obik, én félek.

– Én nem tudlak megnyugtatni, de Jézus sokszor mondta, hogy ne félj, csak higgy. Csak nekünk kell megtartatnunk, és nem az anyagi világnak. Ne gondolkozz kinti emberként.

Az összes fiatal kadétot gondolkodóba ejtették a tények, és a legtöbben máris úgy kezdtek vélekedni, mint Ente. A haláltól nem féltek, bátorságuk szinte már vakmerőség volt, de zavarta őket a közelgő események előszele. Az idősebbek higgadtabbak maradtak. Az ifjonci hév hiánya nyugodtabbá tette őket. Ők könnyebben békéltek meg azzal, hogy ekkora erőket ember már nem irányíthat.

Megosztott világok

18

A pásztázó radarok, az eget kémlelő teleszkópok, és a mindent figyelő műholdak képei zavarosabbak, opálosabbak lettek. Az átlátható tér mérete beszűkült. A csillagrendszerek mágneses buborékain túli intersztelláris térség enyhén adszorbeálta a fényt és a hullámokat, így a szenzorokhoz jutó jel vesztett erősségéből. A birodalom mindent látó szemei elhomályosultak. Csilgár kiment az űrbe, hogy mesterséges teste szokja az új körülményeket. Kifinomult érzékszerveivel a térséget pásztázta. Érezte, amint az űr átformálódik, és nagyon lassan megtelik anyaggal. Csilgárnak a képességeihez mérten túlontúl nagy tervei szövődtek. Arról álmodozott, hogy elengedi emberi énjét, és átadja magát az immár jóval messzebbre evoluált formájának. Egy új fajként tekintett magára. Ehhez társakra volt szüksége, akiket a saját szintjére emelve közösséget, és népet alkothat. Velük kívánta meghódítani a lakhatatlan mezőket, amelyek jóval több teret biztosíthatnának, mint a zsúfolásig tömött bolygók. A csillagerős test nem csak hogy ellent tudott állni a bioszférán kívüli világnak, de ahol anyag volt, ott kedve szerint formálhatta is azt. Csilgár az embereket magukra hagyva akart új világot építeni. Ott, ahol most csak gerjedező részecskék sokasodtak, Csilgár rendet akart teremteni. Csillagok helyett fényáramlatokat képzelt el, amik mindent megvilágítanak. A részecskékből oxigént akart formálni, és úszó földszigeteket létrehozni, amelyeken növényeket és olyan állatokat képzelt el, amelyeknek a testét a sajátjához hasonló technológiával edzene a kinti körülményeknek megfelelően. Mindehhez azonban előbb egy népre lett volna szüksége, melynek tagjai hozzá hasonlatosak. Az irányítást a saját kezében kívánta tartani, de félt attól, hogy bárkiket is választana ki arra, hogy a tudatukat átültethessék egy szuperember testbe, azok, amint megérzik, hogy erejük egyenlő az övével, már nem fognak neki engedelmeskedni. Ahogy elmélkedett, egyszer csak úgy érezte, hogy valami keresztülmegy rajta. A különös érzést követően távolodni kezdett eredeti helyzetétől, és kereste az objektumot, ami minden előzetes jel nélkül tűnt elő a semmiből. Az ismeretlen tárgy lassan láthatóvá vált. A belsejében átlátszó testű lények tevékenykedtek. A furcsa érzés oka egy üvegnek kinéző űrhajó volt. A hajó kezdett áttetszővé válni, ahogy a felületén folyékony hidrogén kezdett felhalmozódni, majd hirtelen eltűnt a repülő szerkezet testéről, és az idegenek átlátszó teste felsejlett a hajó belsejében. Az ismeretlen objektum a semmibe veszett, és eltűnt a szem elől. Csilgár érzékeinek legharmonikusabb beállításaival sem volt képes ettől többet megtudni az első találkozásból. Az esetnek egyáltalán nem örült, sőt kifejezetten idegesítette az a tény, hogy van olyan értelem ebben az univerzumban, ami ilyen kis távolságon képes előle elrejtőzni.

19

Gedira lázasan kutatott a kirekesztettek szabad információs hálóján. A megzavarodott természeti erők egyre több helyen és gyakrabban kezdtek előfordulni. A szabad háló volt az összeköttetés a Birodalomban rekedt ellenállók, szimpatizánsok és a bolygó nélküli kirekesztettek között. Az egymástól elszakított családok a bolygófelszíni ellenállás gócain keresztül tarthatták a kapcsolatot a távolba szakadt rokonaikkal. A hálózathoz nehezebb volt hozzájutni, mint a Birodalmon belül bármi egyébhez. A rendszergazdák nem egyszerűen törvényellenesen cselekedtek, hanem mindenkire, akivel kapcsolatban álltak a planéták felszínén, és a kozmoszban kóborlókra egyaránt, veszélyt jelentettek. A bolygókon a rendszer irányítói közé csak igazi fanatikusok tartozhattak, akik közvetve adták tovább az információt a másodlagos felhasználóknak. A rendszergazdáknak rengeteg adatott kellett bevinniük, és továbbítaniuk. A birodalmi erők csak félve mertek kutakodni utánuk, mivel az operátorok sosem hagyták magukat elkapni, és rend szerint, mikor sarokba szorították az információáramlás védelmezőit, azok felrobbantották a testükbe operált robbanószerkezetet, és üldözőiket is magukkal vitték a halálba. A szerkezetnek megadott időközönként meg kellett adni a folyamatosan változó kódot, melyhez csak a hálón keresztül lehetett hozzáférni, így, ha valamelyik rendszerellenes egyén a birodalmiak fogságába esett, nem tudta letölteni a kódot, és meghatározott időn belül magával vitte titkait a robbanásba. A bombát távolról is lehetett aktiválni, ezzel egy újabb biztonsági funkciót beépítve az elhárításba. A hálónál fontosabb nem maradt a szabadon gondolkodó embereknek a világon. Ez biztosította a bolygók lakosainak azt, hogy a többi világról, és a birodalmi flották tevékenységéről hírt kaphassanak, továbbá az űr sötétjében megbúvóknak, hogy a rendszer ölelésében raboskodók életéről és helyzetéről informálódjanak. A földhöz ragadtak, és az attól elszakadtak közös erővel képesek voltak néha gerillaharcokat is kivitelezni. A rendszeresebb járatokat néhány beépített bolygólakó segítségével olykor megtámadták, a zsákmány egy részét visszajuttatták a bolygóra, a maradékból pedig a maguk szükségleteit igyekeztek kielégíteni. Ilyenkor előfordult az is, hogy a beépített emberek csatlakoztak a szabadokhoz. A sikeres akciók pedig reménnyel töltötték el a háló felhasználóit.

– Mit nézel olyan lázasan? – kérdezte Kolba Gedirát?

– A megváltozott természeti erőkről olvasok. A társadalmak elől igyekeznek eltitkolni a változásokat, és a helyi szokatlan eseményeket véletlennek beállítani.

– Gondolom, hogy a háló emberei mindenünnen beszámolnak, amiről csak tudnak.

– Hát, ha nem is, ez is épp elég. Sok helyen voltak lávakitörések ott is, ahol a vulkánok már rég kialudtak. A csillagok színképei eltolódtak, amit a növényzet megsínylett. Értelmetlen, tömeges megbetegedések, ok nélküli áramkimaradások vannak – sorolta Gedira.

– A rovarokról mit írnak?

– Több helyen rajzanak azok is. Ahol felfedezik, hogy a normálisnál többen vannak, azonnal felégetik a gócokat.

– Gondolom, hogy sok az áldozat, és a városokban statárium van érvényben.

– Igen, elég erőszakosak. Próbálják a kezükben tartani az irányítást, de nem sikerül.

– Remélem, hogy a gyerekek jól vannak – sóhajtozott Kolba.

– Megígértük, hogy nem keressük őket a bolygó és az ő védelmükben.

– Szerinted még megismernének bennünket?

– Kevés rá az esély. Talán már mi sem ismernénk rájuk.

– Sziasztok! Megjöttünk – tört be Dulán a zsilipen.

– Merre jártatok? – kérdezte Kolba.

– Hoztunk egy kis különlegességet.

– Mi féle különlegességet? – kíváncsiskodott Gedira?

– Két zsák krumplit és egy zsák rizst. Végre félretehetjük a szintetikus porokat egy időre.

– Fürke hátramaradt? – Kolba így nevezte el a rejtőzködő kanaitát, aki a hétköznapokban nem használta a Pál nevet, nehogy akarata ellenére idegeneknek árulja el ezzel származását.

– Csak a járgánnyal piszmog. Lehet, hogy egy kicsit megkarcolódott.

– Bajba keveredtetek? – kérdezte Kolba.

– Mondjuk úgy, hogy nem felebaráti szeretetből osztották meg velünk az ételt – Dulán vigyorgott.

– Bolondok. Ekkora kockázatot nem ér meg – morgott Kolba.

– Ez valóban nem – lépett be a szállássá átalakított konténerbe Fürke. – Azonban a birodalmi palota titkos adásainak dekóderalgoritmusa már igen. Az élelmet csak azért loptuk el, hogy álcázzuk vele az eredeti tervet. Nem sejtik, hogy a zsákokon kívül mást is megszereztünk.

– Ráadásul nem is volt olyan nehéz, mint amilyennek hangzik – próbálta Dulán megnyugtatni a két idősebbet.

– És hála Dulán ügyetlenségének, még az sem tűnt fel nekik, hogy igazi profi betörőkkel állnak szemben – Fürke megborzolta Dulán fejét, és jóízűen nevetett.

– Csak szándékosan manővereztem kissé oldalazva – ráncolta Dulán a szemöldökét.

– Tehát szándékosan mentünk 500 métert fejjel lefelé, és az a dugóhúzó a vadászflotta kellős közepén is a te ötleted volt – gúnyolódott Fürke.

– De hát oda te vezettél. Én csak rád hallgattam.

– Mi tagadás, ahogy az anyahajók között elsiklottál, azt tanítani lehetne. De azét nem kellett volna olyan sokszor odaverned a gépet a tőkerészhez. Lehet, hogy csak azért sikerült meglógnunk, mert azt hitték, hogy magadtól is végzel velünk.

– Könnyebb lett volna, ha nem sikítozol végig a fülembe, és nem rángatod a kormányt.

– Dugóhúzó, vadászflotta, birodalmi palota, anyahajók? – szörnyülködött Gedira.

A fiúk végül nem bírták tovább hidegvérrel, és miután kinevették magukat, bevallották, hogy csak egy teherhajó szállítmányát csapolták meg, a kódot azonban valóban megszerezték, és erről senki sem tud.

20

Csilgár beszámolt Kefunak a nem mindennapi élményről, aki érdeklődve figyelte a történetet.

– Mégis hogy néztek ki ezek a lények?

– Csak körvonalazódtak, a testük átlátszó, néha áttetsző volt. Mintha egy összemaszatolt üvegen keresztül néztem volna buboréktestű növényeket, amiknek a végtagjai hosszú levélformák voltak. Élhetett ilyen lény a világon?

– Nem tudok róla. Nem lehet, hogy csak egy hologram volt? Talán a lázadók mesterkednek valamiben.

– Egyszer ott volt, aztán meg nem. Keresztül ment rajtam. Gyenge elektromágneses mező vette körül, és cseppfolyós hidrogén csapódott a hajó felszínére.

– Ha rajtad keresztülment, akkor mégis hogyan csapódhatott le rá a hidrogén? Ahhoz egy hideg, szilárd felületre lenne szükség, na meg természetesen hidrogénben gazdag közegre.

– A hidrogénmolekulák a távolból érkeztek. A hajó valahogy magához vonzotta. Létezhet rajtunk kívül még egy faj, amelyik mindeddig rejtőzködve élt, és mi még eddig nem fedeztük fel?

– Akkor ez egy első találkozás volt. Valószínűleg ők már tudtak rólunk, és nem biztos, hogy fel akarták magukat fedni. Talán csak egy baleset volt, vagy a megváltozott fizikai erők hatására mutatkoztak.

– Minden esetre ez eltér a mi technológiánktól.

– Igen, az övék sokkal szelídebb. De ez még nem bizonyíték arra, hogy nem jelenthetnek veszélyt.

– Ezen kívül nem történt semmi. A hajó nem bocsátott ki energiát, csak egyszerűen haladt előre az űrben.

– Vannak olyan anyagok, amelyek tulajdonságai mások, mint az általunk ismerteké. Sötét anyag, különböző típusú neutrínók, leptonok, és egy rakás más, ami a mi szervezetünkre és eszközeinkre nincsenek hatással. A világunk nekik, és az övék nekünk egyaránt láthatatlan. Ez a mostani lehet akár egy véletlen jelenség is. Talán soha többé nem látja őket senki.

– Vagy ez csak valami újnak a kezdete. Valóban nincs semmi feljegyzés hasonlóról?

– Csak nem hiteles források. Szellemek, hallucinációk, ilyesmik.

– Tehetünk ellenük valamit?

– Már egy ideje gondolkozom azon, hogyan lehetne megnövelni a belső energiáid.

– Ez érdekel.

– A belső erőd növekedésével az érzékelésed is megugrana. Egyértelműen könnyebben észlelhetnéd az idegeneket. Talán még kontaktusba is kerülhetsz velük.

– Mégis mit kell tennem?

– Hát néhány ezer évre keringsz egy fekete lyuk közelében, vagy belülről teremtjük meg az interdimenzionális erők rajtad keresztül való áthaladását. Utóbbi gyorsabb, veszélyesebb, és nem garantált a siker.

– Ha meg lehet csinálni, akkor én meg is fogom.

– Mesterségesen fekete lyukat hozunk létre, nem túl nagyot. Mondjuk egy pingpong labda méretűt, amit le tudsz nyelni. A testeden belül más körülmények uralkodnak. Ezért van az, hogy a roppant tömeged, és gravitációs vonzásod csak akkor érezhető, amikor te a testeden keresztül szabadjára engeded. Ez a fekete lyuk a térfelületet összehúzza, a külső dimenziók csúcsosodni kezdenek, és benned elég közel kerülhetnek egymáshoz, hogy energiaáramlás jöjjön létre. Neked magadba kell szívnod az átáramló erőket, de vigyázz, hogy a fekete lyuk ne nőjön. Ez az állapot nem tartható fent sokáig, ezért mikor fáradni kezdesz, kezd el minden irányból vonzani magadhoz a fekete lyukat, míg az ki nem engedi magából az anyagát sugárzás formájában. Mindent, ami kijön belőle, a szervezetednek be kell fogadnia. A feketelyuk eltűnik, és te erősebb leszel. Persze csak kis lépésekkel lehet előre haladni.

– A jelenlegi erőm úgyis kevés a terveimhez.

– Milyen tervhez? Csak nem a tábornokból származó nagyobb genetikai rész terveztet veled valamit? – kérdezte idegesen Kefu.

– Nincs mitől félned. Ezzel már rég megbirkóztam. Nem akarok az embereknek ártani.

– Csak ne légy olyan magabiztos. Az sem jó, ha folyamatosan rettegsz a másik feledtől, de az elbizakodottság veszélyesebb. És a belső verzumod növelése nem csak téged, de őt is erősítheti. Igaz, hogy már rég nem ártottál senkinek, de nem is törődtél másokkal. Bevallom, hogy egy szükséges rendet fenntartasz, de a jóindulatú álmaiddal már régen nem foglalkoztál.

– Ne vonj engem kérdőre. Tudom, hogy mit csinálok, és sokkal nagyobb terveim vannak, mint ahogy azt el tudnád képzelni.

Kefu nem volt benne biztos, hogy a tudat, ami hozzá szólt valóban Csilgáré-e még, vagy az elméje megváltozott. A tábornok utódával jó kapcsolatot ápolt, és félt ezt a bizalmat megszakítani. Érezte, hogy a bűntudat már nem gyötri Csilgárt, azonban kezd számítóvá válni. A jelek semmi jót nem ígértek, de ő továbbra is vakon bízott, és reménykedett. Inkább hallgatott, és magában morfondírozva várta, hogy mit hoz a jövő.

21

A konténerlakásban csendesen zümmögött a széndioxidszűrő propellere. Dulán kivételével mindenki aludt. Az álmatlanságban szenvedő fiú érdeklődését egy új természeti jelenség feltűnése vonzotta. Több helyről szokatlan gyakorisággal észleltek gömbvillámokat. Mintha a fénylő gömbök ezerszer sűrűbben jelentek volna meg, mint ahogy azt az elmúlt évmilliárdok alatt tapasztalták. A jelenség gyakori feltűnése nagyobb teret engedett a gömbvillámkutatásnak. Egyes térségekben visszatérővé vált ez a titokzatos természeti erő. A kivetített sorok között Dulán a következőket olvasta:

„A gömbvillámokat az atomókorban földönkívüli lények látogatásával kötötték össze. A jelenség kifejezetten abszurd, nem hasonlít semmi napjainkig ismert egyéb természeti eseményhez. A kiterjedése a pingpong labda és egy ház mérete között mozoghat. Ezelőttig viharos időben, erősen ionizált atmoszférikus közeghez próbálták kötni a megjelenést, de a megfigyelések jelentős százalékban ez az állítás nem állta meg a helyét. Akár télen, akár nyáron, nedves vagy száraz levegőben egyaránt feltűnt a népiesen matató ménkűnek nevezett fényáradat. A viselkedése épp úgy, mint a mérete, széles keretek között mozog. Mintha nem vonatkozna rá semmi szabályszerűség. Lassan mozgó, fénylő plazmagömbökről van szó, amelyek mintha saját akarattal rendelkeznének. Előfordul, hogy szikrákat vetnek, máskor csendesen átlebegnek a szobák falán, és nem tesznek kárt semmiben. Az esetek többségében ártalmatlanok, de egyik pillanatról a másikra könnyedén megváltozhat a viselkedésük. Egyesek szerint többről van szó, mint egyszerű természeti jelenségről. A gömbvillám az energia egy olyan megjelenési formája, melynek a paraméterei állandóan változnak. A hagyományos x, y és z koordinátákat figyelembe véve, ha csak az egyiken, mondjuk az x tengelyen deriváljuk a szokványos paramétereket, például az időt, a hőmérsékletet, a sugárzást, és ezeket vehetjük a végtelenségig, akkor egy állandóan változó rendszert kapunk. Ugyanezeket figyelembe véve az y és z koordinátákon is végtelen sok változó függvénnyel találjuk szemben magunkat. Amikor ezeknek a paramétereknek az állandóan változó értékei a mi világunk keretein belülre kerülnek, az a partikuláris eset áll fent, hogy a gömbvillám láthatóvá, és érzékelhetővé válik a számunkra. Ebben a partikuláris esetben vagyunk mi képesek megfigyelni a jelenséget. A különös viselkedés pedig ezeknek az állandóan változó paraméter együtteseknek a hatása. Bármennyit is változzon bármelyik paraméter, az teljesen más viselkedést fog eredményezni. Pontosabban inkább másként fog hatni ránk a gömbvillám. Ezért van az, hogy a gömbvillámot lehet látni, de nem lehet érezni. Máskor érezhető, de nincs hangja. Vagy van hang, nyomot hagy maga után, de nem látható. Ezen állítások szerint a gömbvillám áthalad az időn és téren, és a véletlenszerű paraméterváltozások miatt számtalan dimenziót bejárhat. Ez az erő nincs sem helyhez, sem térhez, sem időhöz kötve, de még csak dimenzionális keretek sem szabnak neki határt.”

– Dulán! Kellj fel – ébresztgette Fürke. – Kész a reggeli.

– Azt hiszem, hogy elaludtam a gép előtt. Hú, mennyi hozzászólás érkezett ehhez a gömbvillámos cikkhez. Mindegyik dokumentált. Több száz bolygón vettek fel gömbvillámot.

– Mutasd csak! – tolta a kép elé a fejét Fürke.

– Nézd! Volt, ahol olyan hevesen cikáztak, hogy tönkretettek egy egész várost.

– Látom, de ez sokkal érdekesebb. – Fürke feltöltött egy hírt a hálóra, mi szerint a Birodalom titokban olyan lények után kutat, amelyek láthatatlanok és megfoghatatlanok. A birodalmi titkosított csatorna kódjával Fürkének sikerült behatolnia a hatalom bizalmas hálózatába, és ott lett figyelmes erre a különös eseményre. Alig egy óra elteltével szárnyra kaptak a találgatások. Mivel a rendszert elsődlegesen hírcsatornaként használták, a bolygófelszínen lakó operátorok részéről a témában csak érdemileg megfelelő feltöltések jelentek meg. A kozmoszban rekedtek válogatás nélkül töltögető és kommentező usereit Fürke figyelembe se vette. A gömbvillámok és az idegen lények között egyesek párhuzamot véltek felfedezni, és olyan kérdéseket vetettek fel, hogy vajon csak a világ összeomlása okozza az áthajlást egy másik dimenzió lényeinek valóságába, vagy azok már eddig is képesek voltak átjárni az emberek lakta verzumba? Amennyiben nem, és csak most adódott lehetőségük arra, hogy átjöjjenek, milyenek a szándékaik, fel lehet-e venni velük a kapcsolatot? Milyen összefüggés van a lények és a változó világ között? A gyanú egyre alaposabb kezdett lenne, és a legaktívabb gömbvillám jelenségében gazdag térségekben különös, megmagyarázhatatlan hidrogénáramlatokra lettek figyelmesek, amelyekben az univerzum atomi szintű fő alkotóeleme egyetlen pontban halmozódott fel.

22

A gömbvillámok egy idő után eltűntek. A másodlagos kísérő jelenség azonban továbbra is megmarad. A hidrogén több helyen is koncentrálódott, majd nyomtalanul megszűnt létezni. A megfigyelők csupán annyit tudtak megállapítani, hogy az anyag hőmérséklete addig csökkent, míg el nem érte a zéró kelvint, és amikor átlépte ezt a parametrikus határt, a már szuper folyékony állapotba került anyag egyszerűen kilépett a normál térből, és megszűnt létezni a valóságban. Az abszolút nulla kelvin, a tökéletes energiaminimum, a hőhalál egy olyan határ az embert körülvevő létezésben, mint a fénysebesség. Egyszerűen nem léphető át. Az anyag vagy hullám, ha e paraméterek határértékeit meghaladja, akkor a valós térből átkerül az imaginárius számok birodalmába. Az összefüggések mesterséges irányításra utaltak. A természet megnyilvánulását, mint lehetséges okot még ebben a változó erőviszonyú világban is kizárták. Aki elég részletet ismert, az a láthatatlan lényekre gyanakodott. Azt a teóriát, hogy csak hidrogént transzportálnak át a maguk világának paraméterei közé, a csekély anyagmennyiséget figyelembe véve kizárták. Még, ha a téridő buborékának fala meg is engedi az átjárást, az ide út, és az anyag áttranszportálása sokkal több energiába kerül, mint amennyit a lények nyerhetnek a folyamaton.

      Egy derűs napon Entét és Obikot küldetésre kérték fel. A feladatuk az volt, hogy a távolból figyeljenek meg egy növekvő hidrogénbuborékot, ami az eddigiek közül a legnagyobb volt. A helyszín egy fejlett birodalmi nagybolygó volt.

– Nesze semmi, fogd meg jól – szólalt meg Obik.

– Tessék? – kérdezte Ente.

– Ezek a lények, meg az, hogy megfigyeljük őket. Csak illik a helyzethez ez a közmondás. Miért vagy olyan feszült? Elég messze vagyunk a területtől.

– Mert érzem őket. Próbálok rájuk fókuszálni. Azt hiszem, hogy sikerülhet többet megtudnom róluk.

– Én semmit sem érzek.

– Közelebb repülök az eseményhez.

– Azt mondták, hogy ne vállaljunk több kockázatot a kelleténél.

– Muszáj. Valami belülről késztet, hogy megtegyem. Te maradj itt. Nem leszek sokáig távol. Ente teste, és a benne levő eszencia kölcsönhatásából egy hihetetlen kíváncsiság lett úrrá a lányon, aminek nem hogy ellent próbált volna állni, hanem emberi akarata teljesen a háttérbe szorult. Galaktikus méretekben egy kismacskához hasonlított, aki elkezd ismerkedni az almon túli környezettel. Az erő kezdett felszabadulni benne, és Csilgárhoz hasonlóan őt is hevesebben támadták a kifinomult érzéki impulzusok, mint az átlagos embereket a saját érzékeik. Az érzékelés, és ösztönösség különbsége a tábornok fiához képest azonban lényegesen nagyobb volt, mivel Novaris belső verzuma évmilliárdok alatt duzzadt, míg Csilgár teste csak néhány évtizedig fejlődött. Csilgár olyan kezdetleges volt Novariszhoz képest, hogy neki még belső magkezdeménye sem volt. Minden ereje a testének vázában tárolódott. Ente azonban túl nagy erőt birtokolt, és a teste gyenge váz volt csupán, alig erősebb a hétköznapi emberekéénél. A lány ereje egy Csilgárszerű porhüvelyben kényelmesebben bontakozhatott volna ki, és egy fekete lyuk környezetében edződött szervezet még fejlődőképesebb is lett volna, mint Ente bolygóviszonyok közt kialakult felépítése.

      Ente kis idő múlva visszatért Obik gépéhez, aki izgatottan kérdezte, hogy megtudott-e valamit.

– Hat hajó van. Nem láthatod őket. Én sem tudom, hogy vagyok képes érzékelni azokat, de az biztos, hogy a mi valóságunkon kívülre kellett tekintenem.

– Hogy hova néztél? – csodálkozott Obik.

– Nem mondanám, hogy néztem. Inkább csak éreztem.

– Na és mi van azokkal a hajókkal?

– Olyan, mintha magukhoz vonzanák a hidrogént, aztán a vázon átáramoltatva középre gyűjtenék.

– Tehát minden irányban van egy hajó. Elől, hátul, fent, lent, jobbra és balra – elemezte Obik a helyzetet.

– Igen, és valami sziromszerű lények irányítják a folyamatot. Azt hiszem, hogy megláthattak.

– Ezek szerint az álcázásunk nem ér semmit, és a további megfigyelést is veszélyes folytatni.

– Még nem mehetünk. A hajók elkezdtek mozogni – jelentette ki Ente.

– Én csak annyit látok, hogy a hidrogén gömb növekszik. Készülnek valamire?

– Nagyon gyanús. Nézd, a bolygó hamarosan a gömb és a csillag vonalába fog kerülni.

– Azt hiszem, hogy tudom, mire készülnek.

– Mire gondolsz? – kérdezte Ente.

– A szuperfolyadékoknak van egy olyan tulajdonságuk, hogy a fény amint beléjük hatol, lelassul. Miután a fotonok áthaladnak a szuperfolyadékon, azonnal visszanyerik eredeti sebességüket.

– És ezzel hogy vehetik célba a bolygót? Ha belép a fény a gömbbe, ott lelassul, majd kilép onnan, és ugyanolyan intenzitással halad tovább csak késik egy kicsit. Ezzel még semmit sem fognak elérni.

 – Olyan ez, mint egy folyó, amelyikre építenek egy gátat. A folyó a számára kijelölt helyen felduzzad, majd a telítődés után a zsilipen keresztül a fölösleges víz kifolyik. Szóval csak annyi víz távozik a duzzasztóból, amennyi a túloldalon belefolyt – magyarázta Obik.

– Értem. Oda akarsz kilyukadni, hogy mi lesz, amikor a gát átszakad.

– Pontosan. Felduzzasztják a folyékony hidrogént a csillag fényével, majd a hidrogénközeget, ami átmenetileg lelassítja a fotonokat, eltűntetik. A buborékban koncentrálódott fotonok pedig egyszerre megindulnak fénysebességgel a bolygó felé.

– Ezek akkor mindvégig csak kísérleteztek azzal, hogy a hidrogént lehűtik olyan kis hőmérsékletre, hogy az kilépjen a valós térből.

– Vagy csak beállították a műszereiket, mielőtt belekezdtek volna a támadásba. Ne várjuk meg a végét. Küldök egy jelet a bolygóra, hogy aki tud, meneküljön, és mi is húzzuk el innen a csíkot, mielőtt még befejeznék. Ha valóban észrevettek minket, nem kellene megvárnunk, amíg utánunk erednek – Obik előrelátóan tervezett.

Mialatt a szuper folyékony, alacsony hőmérsékletű hidrogén felfogta a csillag fényét, a bolygó sötétbe borult, mert nem jutott el hozzá a sugárzás. Majd, ezután a gömbön átjutottak az első sugarak, a lények tudták, hogy a hidrogén teljes térfogata megtelt fotonnal. Ekkor a hidrogéntől elvonták a maradék energiát, amely nulla kelvinre csökkent, és egy szempillantás alatt az egész hidrogénközeg megszűnt létezni. A helyén nem maradt más, csak egy koncentrált foton gömb, ami azonnal fénysebességre gyorsult, és óriási iramban egy kisebb mag nélküli csillagot formálva eltalálta a bolygót. A planéta napfényes oldalán a légkör azonnal felforrt, a mesterséges csillag átfúrta magát a kérgen, és beindította a magma folyamatokat, ami a bolygó megmaradt túlsó felén földrengéseket idézett elő, és az égitest néhány perc múlva darabjaira hullott.

Növekvő erő

23

A birodalmi palotában összeült a vezérkar, hogy megtárgyalják az idegenek miatt fennálló helyzetet. Csilgár pompázatos ruhában jelent meg a tanácsteremben. Fejedelmi ülőhelye platinából készült trónus volt, melynek karfáit drágakövekkel kirakott aranyveret díszítette. A vezér megjelenése a szokottnál is ragyogóbb volt, Csilgár megváltozott. Minden mozdulata lassú, kimért és feszültséget sugárzó volt. Kefuval megkezdték a kísérleteket, mellyel az ifjú vezér növelni kezdte erejét. Csilgár szeme szinte ragyogott a benne felgyülemlett energiától. A teste folyamatosan sűrűsödött, erősödött, és a magába zárt nagyobb tömegnek köszönhetően tudatának határait is egyre jobban sikerült kiterjesztenie.

Kefu ismertette az eddigi megfigyeléseket, és a következtetéseket a vezérkarral.

– Kiderült, hogy nem vagyunk egyedül a létezésben. Egy idegen életformával állunk háborúban. Hosszú évmilliárdok óta nem fordult elő az emberiséggel, hogy az ellenséggel ne tudott volna mit kezdeni. Mivel nem látjuk, és semmilyen műszerrel nem érzékeljük őket, a hagyományos bevált módszerek a kvantóniummal nem használnak ellenük. Az amúgy is megroppant világban az ősanyag bevetésével többet ártanánk magunknak, mint amennyi kárt okozhatnánk vele az ellenségnek. Amit a lényekről elképzelhetőnek tartunk, az az, hogy a mi valóságunkon kívül létezhetnek. Jelenleg részlegesen nyilvánulnak meg a térben, de megfoghatatlanságukból arra következtetünk, hogy nem válnak teljesen a részévé. Érthetőbben félig a mi valóságunkban léteznek, félig pedig egy másik paraméter mátrixban, amelynek más dimenziói vannak, mint nekünk.

– Van már elképzelés arról, hogy hogyan tudnánk védekezni ellenük?

– Sajnos kevés adat áll a rendelkezésre. Talán, ha valamilyen kapcsolatot tudnánk teremteni az ő valóságukkal, esetleg. De egyelőre a lények azok, akik előnyben vannak. Két egymástól elszigetelt paraméterhalmazról beszélünk. A mienk, és az övék nem tartalmaz közös elemet. Azonban a lények valahogy létrehoztak egy harmadik halmazt, ami tartalmazza a mi halmazunk egy részét, és az ő halmazuk egy részét. Olyan paraméterek részhalmazát teremtették meg, amelyben a katonáik még életképesek, és egyben hatást tudnak gyakorolni a mi valóságunkra is. Mivel állandóan mozognak, és csak a támadásaikból tudunk a pillanatnyi helyzetükre következtetni, nem marad elég időnk arra, hogy kellő képen tanulmányozzuk a helyzetet.

– A támadásaik ellen védekezhetünk valahogy? A stratégiájuk miből áll?

– Csak egyetlen támadási tervet vetettek be eddig. Valószínűleg másra nem képesek. A saját létezésük erőit használják fel arra, hogy a mi világunk hatásaival veszteségeket okozzanak nekünk. Az elméletet megtalálják a dokumentumokban. Kiemelném azonban a következőt. A hidrogén zéró kelvinre hűtése a mi paramétermátrixunkban lehetetlen. Ebből az következik, hogy téren kívüli erőket használva valósíthatják meg a mi dimenziónkon kívüli paraméterek segítségével azt, amit mi a világunk határain belül nem tehetünk meg.

– Az én kérdésem az, hogy ha a hidrogén annyira lehűl, hogy az anyag kilép a valós térből, akkor a benne felhalmozódott foton koncentrátum, mégis hogy lehet annyira forró? Nem kéne annak is a hidrogénnel együtt lehűlnie? Nem mond ellent a teória a gyakorlatnak?

– Nem, ugyanis, amikor a fotonok bekerülnek ebbe a közegbe, mintha milliószor lassabban telne számukra az idő, és ebben a nagy lassulásban az energiájuk is milliószor lassabban adódik át. Így aztán a hidrogén sem képes átvenni az energiát. A hidrogén egyfajta közeget teremt, amit a hő paraméter kiküszöbölésével sikerül átvinni egy másik paramétermátrixba, ahol a hő már nem szerepel lehetséges hatásként. A fotonokra hatással van ez az extrém környezet, de ahhoz, hogy a fotonoknál is beálljon az az állapot, mint a hidrogénnél, több időre lenne szükség. A fotonok mozgási tényezője, az egyszerre hullám és részecske természetük miatt sokkal magasabb rendű függvénnyel írható le, mint a hidrogén természete. Ezeknek a magas rendű függvényeknek a leegyszerűsítése több ideig tart, mint a hidrogén esetében. A megszűnésükhöz zéró értékre kellene hozni őket. Mire a foton értékei zérók lennének, a hidrogén, mint közvetítő közeg már régen lenullázta a maga paramétereit, és megszűnik létezni. Így a fotonok függvényei sosem fognak a hidrogénnel egyszerre kikerülni a valós térből.

– Ez jó – jegyezte meg az egyik magas beosztású tiszt.

– Már hogy lenne jó? Ezzel támadnak bennünket – válaszolt az előző kijelentésre egy ezredes.

– Nem érti, ugye? – vette vissza a szót a tiszt. – Gumipuskával lődöznek ránk. A megfeszített erőt egy helyben tartják, majd szabadjára engedik. De ha tartósan meg tudnák tartani nulla kelvinen az anyagot, akkor a folyamat hosszan tartása miatt felmerülne a lehetősége annak, hogy akár a fotonok is eltűnjenek. Ebben az esetben viszont az ő valóságukban is lejátszhatóvá válna ez a folyamat, ráadásul mindkét irányban. És akkor nem csak a mi létezésünk anyagfüggvényeit egyszerűsítenék le, és húznák át magukhoz, hanem ők is átdobhatnának ide hozzánk energiát. Más szóval sokkal több fegyverrel támadhatnának hatásosabban és gyakrabban. Csak muníció kérdése lenne. És náluk talán még az idő hatása sem jelentkezik. Tehát egyidejűleg támadhatnának minket mindenütt. Az idő ezúttal sokkal nagyobb segítségünkre van, mint bármikor.

– Az, hogy feltételezhetően csak egyetlen támadási módszerrel képesek ártani nekünk, reményt adhat, ugyanis csak ezzel az eggyel szemben kell kifejlesztenünk egy védekezési taktikát. Ez egyfajta árnyékharc. A verzumunk extrém, szélsőséges erőivel talán hatásosan tudnánk harcolni ellenük. Azonban az efféle ellentámadás áldozatokkal járna. – folytatta Kefu a beszámolót.

– Ha nem teszünk ellenük semmit, akkor lassan, de biztosan bolygóról bolygóra likvidálnak bennünket. Halljuk, hogy milyen lehetőséggel állt elő. – Csilgárt hidegen hagyták a számadatok, erejének növekedésével egyre magabiztosabb és eltökéltebb lett. Az ő szemszögéből neki csak néhány túlélőre volt szüksége ahhoz, hogy megteremthesse egy új faj felemelkedésének alapjait, amelynek tagjai az övéhez hasonló csillagnyi erővel rendelkeznek, és ebben az új létezési formában az ősapa, vezető és irányító szerepét kívánta magára ölteni. Ezért az evolúciós lépésért Csilgár kozmikus méretekben nézve sokat áldozott volna. Apjának az emberi faj felé tanúsított viselkedése, mi szerint mindegy, hogy milyen áron, de maga a faj fennmaradjon, Csilgárban átalakult, és az érzés az önmaga által képviselt életformát részesítette előnyben.

– Messzire terjedő széles spektrumú hatást kell generálni a megtámadott bolygó térségében. Ezt csak úgy tudjuk elérni, hogy egy magnetár és a kijelölt zóna között térablakot nyitunk, amin keresztül a szuper sűrű neutroncsillag elképesztő mágneses tere és elektromágneses sugárzása, és a vele járó széles sávot átölelő röntgentől gamma tartományba ívelő magas értékű radiancia hatással lehet a lényeket övező részhalmaz mátrixra, és talán sikeresen védekezhetünk ellenük.

– Az ellentámadással egyidejűleg azonban szükséges feláldoznunk a bolygót is. Ekkora energia azonnal elpusztítana minden életformát. És a módszer hatásosságáról nem vagyunk meggyőződve – értékelte a hallottakat a tanácskozás egyik résztvevője.

– Ahol az idegenek felbukkannak, ott a népesség menthetetlenül elpusztul. Függetlenül attól, hogy a módszert bevetjük-e vagy sem. És ami az eredményességet illeti, minden bizonnyal hatásos, mert ennyi féle szélsőséges erő már a téridőt is komolyan eltorzítja, és a másodlagos hatások minden bizonnyal jelentkezni fognak abban a másik dimenzióban is, ahonnan a lények támadnak. – Csilgár rádöbbent, hogy hiába emelkedett olyan sokkal az emberi életforma fölé, azok még így is rendelkeznek annyi lehetőséggel, amivel később majd árthatnak neki. Elhatásozta, hogy kihasználja a fajt, ahonnan származik, de amint már nem lesz szüksége rájuk, és a harcok véget érnek, megszabadul a veszélyfaktortól, és kiírtja őket, még mielőtt keresztbe tehetnének neki.

– Nem lehetne egy hatalmas térablakot nyitni a foton lövedék útjába, hogy megmentsük a bolygókat?

– Sajnos a térablakoknak megvannak a maximumai, egy kritikus méret fölött heves energiahullám hatására, mint mondjuk egy napkitörés, tükörörvénnyé válhatnak, és egy kozmikus katasztrófával találhatjuk szembe magunkat.

– Van lehetőség a lakosság egy részének elmenekítésére. Engedélyezhetjük nekik a kvantónium használatát – igyekezett humánusabban hozzáállni a születőben levő tervhez az egyik tanácstag.

– Arról szó sem lehet. Rengeteg kockázatot rejt magában a lehetőség. Elég bajunk van a lázadókkal is. Nem kell még több felügyelet alól kicsúszott engedély nélküli térablak. Mindannyian tudjuk, hogy az univerzális létezés forog veszélyben. Ha tovább gyengítjük a teret, pillanatok alatt összeomolhat. És az sem kizárt, hogy az utolsó pillanatig tartják nyitva a menekülők az átjárót, és a magnetár ereje egy másik lakott térségbe is átterjed. – Csilgár dühösen vetette el az ötletet. Indulatait nehezen tudta magában tartani, de kegyelmet gyakorolt a tiszteletlen, szinte már rebellisnek bélyegzett felszólalóval szemben, hiszen ugyanazt a sorsot szánta neki is, mint mindenki másnak. Elképzelése szerint terve végére már nem lesznek sem zavaró idegenek, sem kiszámíthatatlan emberek, csak ő, és a hozzá hasonló társai.

24

Neokánaánban az élet majdhogynem zavartalanul folyt. Az enyhén eltolódott színképű Kana csillag sugaraiból a vörös árnyalatot az égen szétszórt fényáteresztő nanobotok szűrték ki, és változtattak vissza fehérre, miközben a megbolydult erők miatt szertefoszlott ózonréteget is helyettesítették. A parkban az átlátszó kristálypala alatt apró aranyflitteres halrajok úsztak a csobogó folyócskában a bambuszszerű növények között, melyek a talajt formáló kőzet résein át spirál alakban nyújtóztak a magasba, és hosszú, vékony levelei hálómintát alkottak, amivel egyfajta természetes hangulatvilágítás jött létre. Obik, és Ente kézen fogva sétáltak a csodás vízi kertben.

– Nézd! Ott szunyókál egy gyöngyhátú béka – mutatott a kristálypala partjára Ente.

– Emlékszem, hogy kiskorunkban milyen nehezen vettük észre. Nagyon ügyesen álcázza magát ebben a környezetben – Obik odament, és leguggolt hozzá.

– Ne piszkáld. Hátha valami szépet álmodik.

– Béka álom? – Obik elmosolyodott.

– Kinek a csillagok, kinek a szúnyogok – szegezte fel az állát Ente.

– Meseszép itt minden.

– Miért mondod olyan szomorúan?

– Mert arra gondolok, hogy mindenütt ilyen lehetne. Akkor nem kellene örökös készültségben lennünk, és a világ sem esne szét.

– Ez a világ nem a béke otthona. Örülnünk kellene, hogy megismerhettük azt a jó oldalát, amit a legtöbben sem elképzelni, sem elfogadni nem tudnak.

– Nagyon eltávolodtak egymástól azok az eltérések, amelyek megkülönböztetik egyik embert a másiktól.

– Sokat foglalkozol mások bajával. Feledkezz meg egy kicsit a gondokról. Inkább törődj velem, amíg még itt vagyok.

– Amíg itt vagy? – ocsúdott fel Obik mélabús hangulatából.

– Küldetésre fogok menni. Legközelebb, mikor az idegenek ismét felbukkannak, megpróbálunk néhányan a közelükbe férkőzni.

– De miért pont te? És én miért csak most hallok erről? – kérdezte aggódva Obik.

– Mert megemlítettem a jelentésemben, hogy legutóbb sikerült érzékelnem őket. Másoknak eddig ez még nem sikerült. És azért nem tudtál róla, mert nem akartalak veszélynek kitenni.

Obik keserű görccsel a torkában tartotta vissza feltörni kívánkozó könnyeit. A küldetés roppant veszélyes volt, és bár megértette Ente döntését, nem tudta elfogadni.

– Nem kell ezt tenned – ellenkezett Obik. – Szökjünk meg inkább.

– Butaságokat beszélsz – Ente mosolygott, és megsimogatta Obik arcát. – Egyedül én lehetek képes többet megtudni az idegenekről. Szükségünk van az információra, hogy védekezhessünk ellenük.

Obik átölelte a lányt, és némán szívta magába illatát. Túl sok gondolat kavargott benne, és úgy érezte, hogy nem talál megnyugvást. Szívében remegett a félelemtől, amit Ente elvesztésének gondolata váltott ki belőle, és elhatározta, hogy hátat fordít a bolygónak, ha valami történik szerelmével.

25

A titokzatos lények újra felbukkantak egy bolygó közelében. Megkezdték az előkészületeket a támadáshoz, és hidrogént kezdtek magukhoz vonzani a tér minden irányából. Ente és két idősebb kanaita megközelítették a térséget.

– Ente! Mi a hidrogén felhalmozódáson kívül semmit sem tapasztalunk. Biztos, hogy itt vannak?

– Az itt nem a megfelelő szó a helyzetük meghatározásához. De igen, itt fejtik ki a hatásukat.

– Mit látsz még?

– Azt hiszem, hogy figyelnek bennünket. Az egyikük, mintha intene felém. Közelebb megyek.

– Ne legyél vakmerő.

– Nem tudunk előlük elrejtőzni. Az ő szemszögükből a tér távlatai nem jelentenek akadályt. Én viszont könnyebben tudom érzékelni őket, ha közelebb megyek az általuk okozott jelenség pontjához.

– Folyamatosan jelents mindent, amit megtudsz róluk, hogy Lopakodó 1 minél több információval tudjon visszatérni a bázisra. Én veled maradok addig, amíg be nem fejezed a felderítést.

– Értettem.

Ente megindult a zóna felé, hogy jobban szemügyre vehesse az idegeneket. Egyre tisztábban kezdte kivenni a másik létezés lényeinek a térbe megjelenő vetületét, majd mintha ő maga kezdett volna átlépni a valós tér határain, új paramétereket kezdett érzékelni. Elméje összekapcsolódott egy másik létezés energiáival, mely nem volt egyéb, mint apja benne rejlő eszenciájának részleges megjelenési formája a másik világban. A mag, melyről Entének fogalma sem volt, hogy létezik, egy kisebb univerzumot rejtett magában, és ekkora tömeg már kapcsolatban áll más paraméterekkel is, melyek emberi képességekkel észlelhetetlenek. Ente leírta, amit látott, majd megszűnt kapcsolata az emberi világgal.

– Ente! Válaszolj! Hallasz minket? – nem érkezett válasz. – Lopakodó 1! Én Entével maradok. Térj vissza a bázisra, és jelentsd, amiket megtudtunk.

Lopakodó 1 elhagyta a megfigyelt terepet. Az akciót vezető rejtőzködő tovább próbálkozott a kapcsolatteremtéssel, azonban minden erőfeszítése sikertelenül végződött. Megpróbálta a lány hajóját távirányítással kihozni a veszélyeztetett zónából, da a jármű nem reagált a vezérlésre. A kanaita szigonnyal próbálta befogni Ente lopakodóját, hogy magához vontassa, és kimenekítse, de már késő volt. Ente még látszott, de anyagi része már elkülönült a valós világtól, és egy köztes paramétermátrixba került. A mágneses szigony keresztülment a valósnak tűnő űrhajón, és haladt tovább a kilövés irányába a nélkül, hogy bármihez is hozzá ért volna.

– Jelentem a bázisnak, hogy Ente eddigi kiszabadítására tett kísérleteim sikertelenek voltak. A felvételeket Lopakodó 1 után küldöm. Mindennel megpróbálkoztam, nincs több ötletem. Én még maradok, hátha visszatér Ente közénk. – A rejtőzködő elindította a szondát, és aggódva figyelte a lány hajóját, ami mintha ott lett volna, de megfoghatatlansága arról árulkodott, hogy csupán egy kép maradt utána a térben.

Ente elkábult az őt ért hatások miatt. Gyenge testét a megterheléstől Novaris ereje védte. Az idő, mintha megszűnt volna létezni, mindössze a mag verzumának falára nehezedő erőkből származó időből folyt át Ente testén annyi, hogy minden sejtjére hatást gyakorolva képessé tegye a lányt arra, hogy érzékelhesse, ami a kifordult világok határán zajlik. Immár nem átlátszó buboréktestű növényeknek látta az idegeneket. Alakjukat, mintha egy örvénylő felület takarná, akár a bolygók felszínén áramló víz, de a folyamatosan élénk színekben játszó áramlatok nem csak a valós világban megszokott irányokban haladtak, hanem örvények formájában belezuhantak a testekbe, illetve más részeken előtörtek, mégis ugyanazon sima egységnek tűnt az egész kavargás. A lényeknek ez sem a valós alakjuk volt, hanem csupán egy újabb vetülete egy másik paramétermátrixban. Novaris magja felfedte magát, és Ente akaratát lerázva magáról saját tudásával átvette a dolgok fölött az irányítást.

– Ente, az apádat Novarisznak hívták. – A lány apja nevét a rejtőzködő kanaiták jelentéseiből már ismerte, ezért a mag nem ment bele részletekbe. – Én az ő erejének eszenciája vagyok, mely akkora hatalom, amekkorát ember nem képes feldolgozni. Te hívtál engem a felszínre azzal, hogy apád örökségét tudattalanul használva olyan létezésbe kívántál lépni, ahol számodra a körülmények nem élhetőek.

– Te vagy az apám?

– Mindössze egy gondolkozó anyaghalmaz vagyok apád akaratának és emlékeinek lenyomatával.

– Elszakadtunk a valóságtól?

– A valóság relatív, de nem szakadtunk el az emberi valóságtól. Egy szikrányi részem Obikhoz kapcsolódik. Azon keresztül visszatalálunk a világodba. Most azonban tudjuk meg, hogy mit akarnak ezek a lények.

Novaris magja emberi intelligenciával nem leírható módon különböző paramétermátrixokon keresztül kapcsolatot teremtett a lány, és az idegenek között. Ente egyszer csak meghallotta az egyik lény gondolatát.

– Abban a dimenzióban a fizika törvényei nem engedik meg, hogy lakói valóságuknak bármelyik paraméterén túlra kerüljenek. Hogyan juthatott ennyire közel hozzánk az ellenség? – fordította az eszencia az egyik idegen gondolatait Entének.

–  És ti hogy tudtatok ilyen közel kerülni a mi valóságunkhoz? – szólt vissza Ente a gyanútlan idegennek.

– Felvettétek velünk a kapcsolatot? Többre vagytok képesek, mint amit feltételeztünk rólatok.

– Miért támadtatok meg bennünket?

– Védekezésből. Valamit műveltetek a világotokkal, ami a ti valóságotokon túlra hatott, és megrendítette fajunk létének biztonságát?

– Teljesen más dimenzióban létezünk. Hogyan tudnánk mi bántani benneteket?

– Ahogy a gömbvillám paraméterei állandóan változnak, - igyekezett Novaris eszenciája fordítani – úgy a mi létezésünk is ahhoz hasonló módon állandóan változó paraméterek között mozog. Azonban néhány paraméter megszűnt, ami meggátolta a folyamatos változást, és ez elengedhetetlen a bioritmusunk működéséhez – bár az idegen valószínűleg nem emberi szavakat futtatott le gondolataiban, a mag ezt találta leginkább érthető fordításnak.

– Azért mondom el neki, mert, ha képesek voltak velünk kapcsolatot teremteni, akkor sokkal kevesebbet tudunk róluk, mint gondoltuk – válaszolt az idegen egyik fajtársának, akinek gondolataival Novaris magja már nem állt összeköttetésben.

Novaris igyekezett képet alkotni Ente számára, hogy könnyebben megértse az elkülönült létezések egymásra gyakorolható hatását.

– Az érthetőség kedvéért éljünk egy nem hétköznapi zongora modelljével, ami a különálló paraméterek, és a különféle dimenziók paramétermátrix egységének összefüggését segíthet megérteni. Ebben a pianínóban a húrok keresztül, kasul lettek kifeszítve. Vannak szálak, melyek mindössze két vagy három másikat kereszteznek, mások talán több tízzel, esetleg szinte az összessel érintkeznek, de vannak olyanok is, melyek egyikhez sem érnek hozzá. A többitől független húrokra olybá tűnhet, hogy egy másik húr rezgése nincs hatással. Ugyanúgy ennek a független húrnak a megpendítésével sem rezegtetjük meg látszólag a többit. Azonban van egy tényező, amivel nem számoltunk. A levegő, ami tovább adja a rezgést a nélkül, hogy a húrok egymáshoz érnének. Mindez arra enged következtetni, hogy legyen bármennyire is elszigetelve egyik paramétermátrix a másiktól, valamilyen szinten mégis összeköttetésben állnak egymással. A dimenziók paraméterei között is megvan a levegő közegét helyettesítő hatásközvetítő. És így bármit is teszünk, az az összes paraméteren megmutatkozik bizonyos mértékben. Valójában csak a hatás erőssége az, ami szükséges ahhoz, hogy egy esemény a valós téren túl is megmutatkozhasson valamilyen másodlagos vagy sokadlagos formában.

–  A világotokban időnek nevezett folyamat hamarosan meg fog állni. Ekkor rengeteg paraméter el fog tűnni, elszakadnak a húrok. Ha a ti világotok leáll, mi is mozdulatlanná dermedünk. A népünk fele elpusztult, amikor nálatok a nagy összeomlás történt. Elhullt testvéreink a tereteknek éppen abban a részében tartózkodtak egyik változó paraméterükkel, amelyik verzumotokból eltűnt. Azóta is folyamatosan fogyunk, ahogy nálatok beolvad a tér a külső rétegekbe. Addig, míg nem okoztatok katasztrófát, nem tudtunk még a világotok létezéséről sem. Ez egy régóta tartó láthatatlan harc a két világ között. A gömbvillámeffektusok, a mi érzékelőink voltak, melyekkel rátaláltunk a ti paramétergócotokra, és amennyire lehetett, megvizsgáltuk a világotokat. Eljött a mi időnk is, hogy visszavágjunk nektek, mielőtt még belepusztulnánk abba, amit tettetek.

– Ha kiirtjátok annak a létezésemnek a civilizációját, akkor meg fogtok menekülni? – kérdezte Ente.

A válasz ismeretlen szintű tudományos fejtegetés volt, melyet Novaris magja leegyszerűsítve közölt Entével.

– A maradék teret felhasználva új buborékot hoznának létre a külső dimenziók között, de amíg ember él az űrben, addig megakadályozhatja a folyamat végbemenetelét, ezért az idegenek ki akarják irtani a fajtád, mielőtt a teret felhasználnák egy újabb ősrobbanáshoz.

A kommunikáció alatt a valós térben a Birodalom megnyitotta a magnetárhoz a térablakot, aminek az extrém ereje a részleges paramétereken tovább terjedve eljutott Entéék paraméter mátrixába, és onnan tovább az idegenek világába.

      A Birodalom felderítői a jelenség mágneses mezejének kiterjedése alapján megállapították, hogy az akciót sikerült kivitelezni. A bolygón nem maradt élet. A planéta a nagy erők miatt új pályára kerülve tovább keringett csillagja körül, melyből a felderítők kikövetkeztették, hogy az idegenek nem fejezték be a támadást.

26

„Jelentem a bázisnak, hogy Ente eddigi kiszabadítására tett kísérleteim sikertelenek voltak. A felvételeket Lopakodó 1 után küldöm. Mindennel megpróbálkoztam, nincs több ötletem. Én még maradok, hátha visszatér Ente közénk.”

Obik sápadt arccal hallgatta a felvételt. A gyötrelem, ami kiült az ábrázatára, megijesztette a teremben tartózkodó parancsnokot.

– Fiam. Nehéz ilyenkor bármit is mondani. Ente életét értünk áldozta fel, és információkat szerzett a támadókról. Méltósággal gyászolj, és ne szennyezd be az emlékét illetlen viselkedéssel – mondta a parancsnok.

– Kérek egy hajót, amivel utána mehetek.

– Nincs hova utána menni. A jelentés szerint már nem tartozott a mi világunkhoz. Lopakodó vezér pedig nem tért vissza. Ez elég bizonyíték arra, hogy már nincs kit megkeresni. A rendszer biztos már élettelen. Stratégiailag veszélyes és indokolatlan a terület megközelítése.

– Ha nem adnak járművet, akkor magamtól viszek el egyet.

– Azt nem engedhetem. Eltávot kap, hogy nyugodtan megemlékezzen hősi halottunkról, és hogy megnyugodjon.

Obik öklével a lejátszóra csapott, majd elindult az ajtó felé.

– Ne őrüljön meg – igyekezett a parancsnok kézben tartani a helyzetet.

Obik a válla mögül visszanézett – Maga küldte el erre a küldetésre. Semmilyen információ nem ér fel Ente életével. De én sem vagyok ártatlanabb. Nem kellett volna elengednem. Most pedig utána megyek.

Obik a hangár felé indult. A parancsnok szólt a szolgálatot teljesítőknek, hogy állítsák meg a fiút, de esélyük sem volt ellene. Obik fürgén kitért előlük, félreugrott, hárított, de amikor látta, hogy üldözőit csak nem sikerült leráznia, ösztönösen a testéből felszabaduló árammal csapta meg őket. Az új képességek birtokában Obik megállíthatatlanul haladt az egyik hajó felé. Nem tudta, hogy honnan jön ez az erő, de remélte, hogy segíteni fog Ente megtalálásában. Novaris magjának szilánkja kezdett egyé válni Obikkal. A hangárba érve a megszállottan igyekvő fiatalt azonnal megszilárduló habbal akarták megfékezni, de az, amint körülötte megkeményedett, apró darabokban le is robbant róla.

– Nem tudtuk, hogy kiket fogadtunk be magunk közé – mondta a parancsnok, aki tudta, hogy Obik és Ente gyerekkorában került a bolygóra.

– Talán eljött az ideje, hogy elengedjük – mondta János, a rejtőzködő, aki magával hozta annak idején a gyerekeket a bolygóra.

– Az irányítás már nem a mi kezünkben van. Remélem, hogy odakint hasznát fogja venni mindannak, amit nálunk tanult.

Obik meghátrálásra késztetve mindenkit beszállt az egyik hajóba, és beindította a hajtóműveket. A gép azonban nem indult addig, amíg engedélyt nem kapott a toronytól. A parancsnok bekapcsolta adóvevőjét, és beleszólt mikrofonjába.

– Isten áldjon utadon fiam. Torony! A felszállási engedélyt megadom.

Obik meglepetten köszönetet mondott az engedélyért, és elindult, hogy az űrből térablakot nyisson, és feltárja a helyszínt, ahol Entének nyoma veszett. Nem utazott egyből a célterületre, előbb tett néhány kitérőt. Azonban mikor az utolsó ablakot akarta megnyitni, bődületes fájdalmat érzett a testében, rángatózni kezdett, fogát összeszorította, és nem kapott levegőt. A testnyílásain vér folyt, és úgy érezte, hogy a feje mindjárt felrobban. A Novarisból származó szilánk szenvedett. Ente bajban volt, és Obik átérezte a fájdalmát. A fiú oda akart sietni, hogy segítsen élete egyetlen értelmén, de nem bírt megmozdulni. Ekkor hirtelen felbukkant Pál, a kanaita, aki Kolba, Gedira és Dulán szövetségese volt már hosszú ideje. Térablakot nyitott egy biztonságos rendszerbe, és magával vontatta Obikot.

Otthon ellátta a fiú sérüléseit, de még mindig gyötörték a kínok. Fájdalmai csak lassan enyhültek, majd elájult, és egy hétig magához sem tért. Mikor kinyitotta a szemét, szokatlan helyen találta magát.

– Hol vagyok? – kérdezte Obik.

– Itthon vagy – válaszolt neki Fürke, akinek becsületes kanai neve nem más, mint Pál. – Nagy szerencséd volt.

– Tudom. Azt hittem meghalok.

– Azért van szerencséd, mert nem nyitottad meg az utolsó térablakot. Ha sikerült volna, az ablakon átáramló sugárzás azonnal végez veled.

– Miféle sugárzás?

– Egy magnetár erejével találtad volna szembe magad. Röviddel az indulásod után tudtuk meg, hogy a Birodalom kitalált egy pusztító stratégiát az idegenek ellen, és bevetette azt. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Entének nem maradt sok esélye a túlélésre.

– Még él. Szenved, de még nem adta fel. Utána kell mennünk.

– Honnan tudod, hogy még életben van? – pattant fel Gedira zaklatottan.

– Éreztem a fájdalmát. Már tudom, hogy kapcsolatban vagyunk egymással.

– Ha igaz is, amit mondasz, akkor sem tudunk utána menni – jelentette ki Fürke.

– Hogy lehet még mindig életben? – kérdezte Kolba.

– Úgy, hogy az ő apja nem más, mint Novaris – vallotta be hirtelen sok éve őrzött titkát Gedira.

– Ne lepődjetek meg – igyekezett Fürke felül kerekedni a helyzeten. – Mindenkinek jobb volt így, hogy nem ismerte Ente valódi származását. Borzalmas körülmények uralkodnak a világban, nem haragudhattok Gedirára azért, mert meg akarta védeni a lányát.

– Te tudtál erről? – kérdezte Dulán.

– És azt, amit én tudtam, még Gedira sem sejtette.

– Fura fickó vagy, de megmentetted mindannyiunk életét, ezért elnézzük neked – mondta Kolba, aki annyi év után már kezdett ráhangolódni Fürke gondolkodásmódjára.

A kezdeti kérdések gyors megvitatása után a társaság bemutatkozott Obiknak, felfedték előtte múltjának rejtélyét, és arra próbáltak rájönni, hogy vajon hogyan közelíthetnék meg a rendszert, hogy megkezdhessék a kutatást Ente után.                       

27

Csilgárt nagyon foglalkoztatta az, hogy mi történhetett a magnetáros akció után az idegenekkel, azonban ameddig a térablak nyitva állt, nem lehetett a területet megközelíteni. Egy nagy sebességgel kóborló csillag útjába Csilgár egy térablakot nyittatott, ami keresztül haladva az átjárón a magnetárnak ütközött, kimozdítva azt helyzetéből. Három hét alatt az égitest eléggé eltávolodott ahhoz, hogy az ablakot megközelíthessék és bezárják. Amint a sűrű mágneses tér megszűnt, a Birodalom vezetője egy flottával meglátogatta a helyszínt.

– A bolygón csak a nagy erejű mágneses kisugárzás nyomait sikerült felfedeznünk. Találat nem érte a planétát. Az idegenekre utaló nyomot eddig még nem sikerült találnunk – összegezte a kapitány a gyors vizsgálat eredményeit.

– Menjünk húszezer kilométert előre. Érzem, hogy van ott valami – mondta Csilgár.

A flotta követte az utasítást, és közeledett egy nagyjából két méter átmérőjű tömbhöz, aminek az anyaga a távolból azonosíthatatlan volt. Csilgár kifinomult érzékeivel percenként egy csendes ütést tapasztalt a kő belsejében.

– Talán az idegenek hagyták hátra – találgatott a kapitány.

– Ebben a kavicsban egy hozzám hasonló élőlény van – mondta csodálkozva Csilgár. Elgondolkodtatta a felismerés, hogy nincs egyedül az univerzumban. Elpusztíthatta volna a magatehetetlen túlélőt, de félelmei fölött ösztöne diadalmaskodott. Egy fajtársra bukkant, és a váratlan lehetőség talán olyan titkokat tár majd fel előtte, amikre eddig nem számított.

– Bevontatni – adta ki Csilgár a parancsot.

A hangárban megállapították, hogy a kapszulának tűnő tárgy különböző fémek ötvözetének a szokatlannál sűrűbb összetételéből áll.

– Uram! Az ismeretlen eredetű objektum anyaga egy anomáliának köszönhető képződmény. Mintha egy feketelyuk akart volna elnyelni egy tárgyat, ami nem volt képes önmagába zuhanni, mert belülről ellentétes erő feszítette szét. Mióta az anyagot a hajóra hoztuk, folyamatosan sugároz, ami miatt gyors felezési idővel bomlania kellene. E helyett térfogata állandóan nő, és apró darabkák töredeznek le róla. A nehezebb atomi alkotók és az elektronok száma szokatlan arányú. Körülbelül ötvenezer protonra jut egy elektron. Az átalakulás folyamán a protonok visszakerülnek normális állapotukba, és a térből elektront felvéve visszaalakulnak az eredetinek feltételezett alkotóvá. Eddig ezüstöt, vasat, aranyat, platinát és rezet sikerült azonosítanunk a visszaalakult elemekből.

Csilgár félrevonult, és magához hívatta Kefut.

– Kefu! Van sejtésed arról, hogy mi az ott a hangárban?

– Fogalmam sincs.

– Az ott egy űrhajó volt benne egy emberrel, akinek a képességei az enyémhez hasonlóak. A pilótát váratlanul érte a magnetár hatása, és ahhoz, hogy túlélje, összesűrítette hajójának anyagát, így kiszorította az elektronokat a mesterséges váz felszínére, ahol elveszítette a negatív töltések nagy részét, de ami megmaradt, azokat a sűrűre tömörödött pozitív töltésű protonok nem eresztették el, és egy vékony, de borzasztóan koncentrált elektronburok jött létre. Ez megvédte a kapszula tulajdonosát a magnetár elektromágneses terétől. Mondd, apám másoknak is készített olyan testet, mint az enyém?

– Ha készített is, én nem tudtam róla. De nem valószínű, hogy lett volna rá ideje. Szinte mindenhova elkísértem. Más magyarázatot kell keresni.

– Szerinted maradhatott még fent a múltból Novarishoz hasonló szuperkatona?

– Ezt sem tudom, de ha igen, akkor sokkal erősebb nálad. Szerintem még nem rendelkezel akkora erővel, hogy utánozni tudd azt, amit a túlélő tett ebben a helyzetben. Veszélyes életben hagynunk.

– Nem vagyok nyugodt, de ha nem ő az egyetlen a fajtájából, akkor kár lenne likvidálni. Élve amúgy is többet tudhatunk meg tőle.

A burok lassan szétmállott, és tizenegy tonna fémpor maradt utána. Entét a gyengélkedőre vitték, és megfigyelték állapotának változását. Csilgár meglepődve tapasztalta, hogy egy nőt rejtett a kapszula. Még nem tudta, hogy mire számítson, de már nem az idegeneket tartotta a legérdekesebbeknek. Azokkal látszólag sikerült felvennie a harcot. Az ismeretlenségből feltűnő szuperember sokkal jobban izgatta. A csillagok erejének birtokában Csilgár kíváncsisága először különült el az emberi énjétől, és viselkedett egy új szuperfaj ösztönének befolyása szerint. A veszélyt rejtő ismeretlenben inkább látta a lehetőséget, ami vágy formájában kristályosodott ki benne.              

Az idő fogságában

28

Fürke lehallgatta a Birodalom titkos sávját, és megtudta, hogy megtalálták Entét. Bár a hír nem volt egyértelmű, de Obik megerősítette, hogy érzi a lányt, és szerinte is megmenekült. Fürke higgadtságra intett mindenkit, és nekiállt tervet készíteni. A lányt komoly erők őrizték, a megközelítése lehetetlennek látszott. A várakozás alatt az elszakadt családtagok igyekeztek többet megtudni egymásról. Kolba örült, hogy újra láthatja Obikot. A fiú kíváncsi volt múltjának részleteire, és Dulán beleegyezett, hogy Obik a fejébe nézzen, hogy megtapasztalhassa a kinti világot, és átélje azokat az eseményeket, melyek befolyásolták életét. Fürke azonban ellenezte az ötletet, és elmondta, hogy milyen veszéllyel jár, ha olyan ajtók mögé akar nézni, amiket addig még sosem feszegetett. A kanaita életmód nem edzi meg az idegeket a birodalmi világ dolgaival szemben. Még, ha Obik a kiképzés alatt pszichotréningeken is vett részt, a gyakorlatba való átültetése az információ érzelmi és tapasztalati befogadásának csupán kis lépésekkel kezdhető meg. Fürke felajánlotta, hogy segít Oiknak megedzeni az elméjét, ami alatt egymás fejébe néznek. Fürke elmondta, hogy engedi a fiúnak, hogy az ő tapasztalatait élhesse át, de ezeket meghatározott adagokban kapja, hogy Obik elméje megbirkózhasson vele. Addig is nem maradt más megoldás az információszerzésre, minthogy Dulán mesél Obiknak az elmúlt évekről.

– Amióta elmentél, ezen a bázison élünk. Kapcsolatban állunk a száműzöttekkel, és kölcsönösen kisegítjük egymást.

– Mennyi száműzött bolyong az űrben? – kérdezte Obik Dulánt.

– Egyre több. Az utolsó szabad bolygó kiirtása után eléggé kilátástalan volt a helyzet, de idővel rendbe szedték magukat. Mostanra nagyobb űrállomásokat építenek egybe, némelyik mérete felér egy kisebb holdéval.

– Vizet, élelmet honnan szereznek?

– Víz van az űrben elég, energiát napelemekből nyernek. És mesterséges kerteket hoztak létre, ahol termesztenek. Igaz, hogy a készleteket alaposan be kell osztaniuk, de már nem kell sok ahhoz, hogy lazítsanak a megszorításokon.

– A száműzöttekről kevés jelentést olvastam. Akkor ezek szerint a szükség sikeresen rákényszerítette őket, hogy megálljanak a saját lábukon utánpótlás nélkül is.

– Egyetlen bolygó amúgy sem tudott volna sokáig ellátni ennyi embert. A kutatások még a szuperkatona támadása előtt megkezdődtek, így nem teljesen a nulláról kellett indulnia a kolóniáknak. Azért így sem volt könnyű.

– És mivel foglalkoznak a menekültek?

– Azon kívül, hogy gerillaharcot vívnak a birodalommal, és eljátsszák, hogy mennyire kiszolgáltatottak, igazgatják az életüket. Olyan kutatásokat folytatnak, amelyek segíthetik őket az űrben. Efféle dolgokkal azelőtt senki sem foglalkozott, mert egyszerűen nem volt rá szükség. Vannak kórházaik, iskoláik. Célirányosan nevelik a következő generációkat a túlélésre.   

– A kanaita tanoda részben kiképzőbázis. Számunkra nem csak a tudás elsajátítása volt a cél, hanem egy rosszabb és veszélyesebb jövőre való felkészülés is. Régebben csak a különleges képességekkel bíró gyerekeket okították ezzel a tantervvel, de változtattak a stratégián, és jobbnak látták az egész bolygó népességét felkészíteni az eljövendőkre.

– Nekem nem vooolt szerencséééém iskolááába jááárni, de Kolba, Gedira és Füüürke jóóól megtanííítottak arra, amit tudnak – Dulán beszédét Obik lassubbnak érzékelte, mint azelőtt.

– HAmaR RÁjöTTeK, hogy JOBBAN ki tuDOM hasznÁLnI a KépeSSégIMET, ha KÜLÖN foglalkOZNAK VELEM – most Obik beszéde tűnt gyorsabbnak Dulán számára.

– Neee hadaaarj. Aliiig ééérteeettteeelek – Dulán hangját egyre elnyújtottabbnak érzékelte Obik.

– Nem haDARok, de MiNTHa MINden LELAssulT volna. A másODPERCmutató LASSAbban mozog, a TE HANGOD torZULT, ELNYúltabb LETT.

Obik mozdulatai gyorsabbak voltak, a beszéde pergősebb, számára pedig a világ lelassult. A jelenség nem volt állandó jellegű, rendszertelenül ismétlődtek a lassabb és a normális periódusok. Fürke gyanúsnak találta a dolgot, és megkérte Obikot, hogy engedje meg, hogy tudatával az elméjébe férkőzhessen, és az ő perspektívájából tanulmányozhassa az eltérést. Valamivel később minden visszatért a normális kerékvágásba.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Dulán.

– A verzumunk közeledik a végéhez. Az idő megingott – mondta Fürke. – Nem kellett volna észlelnünk, mert mi közvetlenül az idő befolyása alatt vagyunk, de Obik valahogy a hatáson kívülre került. Mintha saját idővel rendelkezne. Obik! Van benned valami, amitől különbözöl tőlünk. Próbálj meg rájönni, hogy mi az.

– Csak azt tudom, hogy amikor elhagytam Neokánaánt, olyan erővel rendelkeztem, amit azelőtt nem tapasztaltam, de úgy éltem vele, mintha már gyerekkorom óta ezzel játszadoznék. És ez a kapcsolat Entével is. Arra gondoltam, hogy talán ezek a tulajdonságok mindvégig megvoltak bennünk, és mások azért nem használták, mert mi sosem tartoztunk közéjük. Különböztünk a kanaitáktól. Fogalmam sincs, hogy mit kéne keresnem?

– Egy akarattal rendelkező erőt. Amikor összekapcsolódtam az elméddel, nem csak a te szemeden keresztül láttam a világot, hanem azt is megfigyeltem, hogy a testedben a folyamatok természetellenesen zajlanak le. Valamilyen furcsa, tőled független áramlást érzékeltem benned, ami valamit vissza akart tartani, nehogy kitörjön belőled. Hogy mindezt a mi vagy a te érdekedben és védelmedben, azt nem tudom.

– Nekem ezekről fogalmam sincs. Te mégis hogy láthattál olyat, amiről én, aki ebben a testben vagyok, nem tudhatok.

– Mikor összekapcsolódsz egy másik tudattal, a teljes agyműködését megfigyeled. A saját tudatoddal nem vizsgálhatod meg az agyműködésed azon funkcióit, melyek például a szívverést, a légzést, a reflexeket irányítják vagy az érzékszervek ingereit dolgozzák fel. Egy másik tudat azonban képes lehet a legapróbb részletekig megfigyelni, mivel a vizsgáló személyiség egy másik agyban telepszik meg, és ezért nem áll fent az egy agyban történő megosztás szükségessége, ami a funkcionális részeket elválasztja a tudatos éntől. Mindezt egy külső személy nemcsak megvizsgálni képes, hanem irányítani is. Ezzel a módszerrel irányíthatóak az emberek, ha a tudatuk nem elég fejlett ahhoz, hogy megvédje magát egy külső egó manipulációjától. Amikor a benned lezajló folyamatokat akartam ideiglenesen megváltoztatni, nem fértem hozzá azokhoz a szükséges agyi területekhez, amelyeket befolyásolni kívántam. Azokat egy az enyémnél erősebb tudat birtokolta, ami elkülönül a tiedtől.

– A hallottak alapján bonyolult művelet lehet az, amit most elmeséltél.

– Valóban az. Mindössze körvonalaztam a dolgot. A tudatirányításnak ez a legvégső szintje, és nem sajátítható el hétköznapi módszerekkel. A tudatbefolyásolást tanuló személynek egy kölcsönös tudatmegosztásra van szükség egy már tapasztalt tudatmanipulátorral ahhoz, hogy láthasd az összefüggéseket, amelyek leírhatatlan méreteket öltenek. Ki kell alakítanod hozzá egy új tudatalattit, ami megvéd a régitől, mert ennek a technikának az alkalmazásához elengedhetetlen, hogy a saját tudatalattidba merülj. Ami a tudat felettitől az alsóbb rétegekben van elzárva, okkal van elrejtve attól, amit tudni vélsz magadról. Ha ez a gát felszakad, akár meg is őrülhetsz.

– Tudsz segíteni nekem abban, hogy megtaláljam magamban azt a valamit?

– Tudok, de fogalmam sincs, hogy mi lehet az, ezért nem mondhatom meg, hogy mire számíts, csak abban segíthetek, hogy tudj kapcsolatot teremteni vele.

Gedira, aki már régóta élt együtt a kis csapattal, ha mély részleteiben nem is értette a beszélgetést, felszínes ismeretei alapján azért mégis leszűrt egy kérdést.

– Kolba Obik nagybátyja. Az öreg nem részese a kanaita evolúciónak, de rokoni kapcsolatban áll Obikkal, és genetikailag a fiúnak sincs semmi köze a te népedhez. És itt rajtad kívül egyikünk sem képes mások fejébe látni, tehát ha nem rendelkezünk ezzel a tuljdonsággal, akkor feltételezhető az is, hogy Obik képtelen arra, amire te. Miből gondolod, hogy Obik ebben a tekintetben nem hasonlít ránk? – tette fel a kérdést Fürkének.

– Igazad van. Ehhez egy sajátos fejlődésen kellett volna átmennie. De hát nézz rá. Még csak taknyos kölyök kellene legyen, erre fel pedig egy harcra érett férfi áll előttünk. Egyedien fejlődött, és feltételezem, hogy ez a növekedés, és az értelmi szintjének ehhez megfelelő ütemű emelkedése irányított folyamat volt. A kanaiták nem tehették, nincs meg hozzá az ismeretük. Ami ezt művelte, ugyanaz, amiből Obik hirtelen feltörő képességei származnak. Az a valami megvizsgálhatta a kanaitákat a DNS molekuláik mályéig, és a hasznos tulajdonságokat átültethette Obikba. Én is megvizsgáltam Obikot, és megbizonyosodtam arról, hogy képes a tudatbefolyásolásra. Érdekes, hogy milyen éleslátó vagy – válaszolt Fürke Gedira kérdésére.

– Talán az évek alatt nem sikerült az apró titkaidat teljesen megőrizned – mosolygott Gedira.

– Mitől olyan más a kanaita evolúció? – Obik kezdett egyre kíváncsibbá válni.

– A kanaiták a világtól való elszigetelődés következtében úgy fejlődtek, hogy a molekuláris kódjukban a rosszra való hajlam erősen elnyomódott. Kiíródni sajnos sohasem fog, de sokkal kisebb mértékben van jelen az embertelenségre való fogékonyság, mint más népekben. Az, hogy ennek a tehernek a súlya csökkent, rengeteg területet szabadított fel az agyban, ami régen kihasználatlan volt. Ez tette lehetővé azt, hogy a tudatmanipulációt elsajátíthattuk. Evolúciónk során az agyban új kapcsolatok jöttek létre, nagyobb mennyiségű információt tudunk feldolgozni. Ezért van az, hogy fejlődésünk exponenciális mértékben növekedett.

29

A Birodalom főhadiszállásán összeült a vezérkar, hogy megvitassák az elmúlt hónapok eseményeit, következtetéseket vonjanak le, és meghatározzák a későbbiekben követendő irányelveket. A szóvivő röviden ismertette a vezetőknek előkészített mappák tartalmát.

– Az első magnetáros bevetést követően még négyszer próbálkoztak az idegenek. Minden esetben ugyanúgy jártunk el. Amikor az ellenség megkezdte a támadást, térablakot nyitottunk egy magnetárhoz, ami megállította őket. Arról, hogy a támadók milyen veszteségeket szenvedtek, nincs adatunk, de az a tény, hogy már három hónapja nem támadtak meg bolygót, arra enged következtetni, hogy az általunk kivitelezett ellentámadás eredményes. Azelőtt havonta két támadás történt. Tíz bolygó veszett oda, az utolsó öt esetében a népesség az idegenekre mért megelőző csapásnak estek áldozatul.

– Illene megemlékeznünk az elesettekről – említette meg a vezérkar egyik tagja.

– Ellenkezőleg! El kell őket felejtenünk. A megmaradó népességnek nem adhatunk mártírokról szóló mítoszokat. Az önszerveződés minden csíráját el kell fojtanunk. A jelenlegi rendet is elég nehéz fenntartani. A félelemben élő és semmibe nem kapaszkodó populációkat sokkal könnyebben tudjuk irányítani. Ez az ő érdekük is. Így biztosítani tudjuk számukra a túlélést. Megóvjuk őket a rendszer ellenes mozgolódásoktól, és nem lesznek forradalmi áldozatok – érvelt az egyik ranglétrán helyezkedni kívánó talpnyaló.

– Azzal takarózunk, hogy a rossz az valójában jó? És, hogy a nélkülözéssel teli elnyomás megőrzi a létbiztonságot? – vágta arcon a kérdéssel az előbbi vezérkaros a zsarnokoskodó beszédűt.

– Elmondjuk a népnek, hogy mi történt. Természetesen csak burkoltan – jelentette ki Csilgár. – Három bolygót bevallunk, átírjuk az eseményeket úgy, hogy jól jöjjünk ki belőle. Ha teljes mértékben tagadnánk, ugyanúgy megteremtenénk a lehetőségét a Birodalom elleni lázongásoknak. Az ellenállók csatornáin úgyis eljut a hír az emberekhez az eseményekről. Jelenleg a legjobb, ha manipuláljuk a közvéleményt, és összezavarjuk őket.

– A későbbi esetleges támadásokkal kapcsolatban milyen óvintézkedéseket eszközölhetünk? – hangzott el a kérdés Csilgár rövid felszólalása után.

– Minden lakott bolygónál állítottunk fel automata megfigyelőket, amelyek támadás esetén először jelzik azt, majd térablakot nyitnak a már bevált módszer alapján. A kutatók továbbra is dolgoznak a témán, de egyelőre csak elméleteik vannak. Reménykedünk abban, hogy nem fognak tovább támadni – válaszolt az ülést vezető tiszt.

Némi vitatkozás után szünetet tartottak, majd a vezetők visszatértek tanácskozni. Az ülést vezető tiszt új témát vetett fel.

– Most, hogy a háborús készültség alább hagyott, vissza kell térnünk a régi teendőkhöz. A birodalmi bolygókon komoly károkról érkeznek jelentések, melyeket elhanyagoltunk az utóbbi időben. A megváltozott kozmikus erők miatt igen sok problémával kell szembenéznünk. Valahogyan biztosítanunk kellene a lakott területeken a fizikai törvények állandóságát.

– Lehet kategorizálni a kárjelentéseket? Sorrendet állíthatunk fel?

– A károk eredményei a megbolydult világnak. A bolygókat valahogy le kellene árnyékolnunk az űrben lezajló állandó változással szemben. Egy efféle kozmikus pajzs különleges teret kellene generáljon, ami mind a pajzsberendezést, mind a planétát körülveszi. A csillagok éltető fénye a védőmező aktiválása után nem jutna el a felszínre. Sötét és hideg korszak elé nézünk. Ha a változások ilyen ütemben folytatódnak, a térablakokat az űrben már nem használhatjuk, mert ha elhagynánk a védett térséget, a kinti erők hatnának ránk, és talán nem érnénk vissza épségben. De azért még nincs minden veszve. Térablakot bolygóról bolygóra is nyithatunk. És, ha sikerül a védőmezőt nagyban megcsinálnunk, akkor talán kicsiben is van rá esély, ami egy hajót vagy flottát venne körül.

– Hogy állnak ezek a kutatások?

– A szükségességükhöz képest rosszul. Addig is, amíg bármilyen eredményt sikerül felmutatni, orvosolnunk kell kialakult helyzeteket.

– Felsorolna néhány megoldandó helyzetet?

– Állandó földrengések, bolygók kiszáradása, tektonikus tevékenység, az ökoszisztéma összeomlása, haszonnövények terméketlensége.

– Valamilyen elképzelés csak van, ami reménnyel kecsegtet.

– Nem szeretnék belemenni feltételezésekbe. Sok ötlet elképesztő, de most nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy bármilyen elgondolást a hihetetlensége miatt elvessünk. A legfőbb gond az, hogy mire meglenne a megoldás, addigra az erők parányi módosulása miatt a tegnap még alkalmazható ötlet mára már kivitelezhetetlenné válik. De ha sikerülne egyszer is kialakítani egy mindenféle kozmikus változótól leárnyékolt teret, abban már stabilabb körülmények között lehetne dolgozni, és rövid időn belül intergalaktikus szinten megoldást találni a helyzetre.

A tanács több eshetőséget megvitatott, de a katonai tapasztalattal rendelkező vezetők nem igazán értettek a multidimenziós változó paramétermátrixok elméleteihez, és arra a következtetésre jutottak, hogy eljött az ideje egy újabb birodalmi réteg felemelésének, mely tudósokból állna, és a katonai döntéseket leszámítva hozzájuk hasonló hatalommal bírna.

30

A megbeszélés után Csilgár Entéhez sietett, akinek a nevén kívül nem maradt más emléke. Nem emlékezett az idegenekkel való kapcsolatfelvételre, Obikra, és az egész addigi életére. A benne rejlő eszenciában Novaris emléklenyomata elhallgatott. A birodalmi kórházban való ébredése előttről minden sötét volt. Csilgár kopogtatott Ente szobájának ajtaján, majd belépett az emlékeit vesztett nőhöz.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Csilgár.

– Félek elhagyni a szobát. Kinéztem az ablakon, és azt láttam, hogy az emberek lassan haladtak előre, a járművek alig vánszorogtak. Aztán minden visszatért a normális ritmusába. Mi lenne, ha kimerészkednék, és akkor történne egy lassulás? Mások szemében furcsának tűnhetne, hogy csak úgy száguldozok közöttük – felelte Ente.

– Nem emlékszel rá, de a világ kissé a feje tetejére állt. Én is éreztem, amikor a vezérkarral üléseztünk. Csak mi ketten tudunk arról, hogy az idő kezd megállni. Te meg én hasonlítunk egymásra. Ugyanazt az erőt érzem benned is, mint ami bennem van. Mi az emberi evolúcióban előrébb vagyunk. Testünkben saját univerzumot birtoklunk, ami biztosítja nekünk az idő zavartalan folyását, és azt, hogy az állandóan változó külső hatásoktól függetlenedhessünk. És, ha egyelőre tudatosan még nem sikerül a benned rejlő hatalommal élned, a tudattalan hatásait te is élvezed.

– Köszönöm, hogy vigyázol rám. Nélküled nem tudom, hogy mihez kezdenék.

– Az emberekre már nem tudok vigyázni – álszenteskedett Csilgár. – De benned megvan az erő ahhoz, hogy az elkövetkezendő új világban együtt folyathassuk az életet.

– Nem ismerem magam, és te sem engem. Miért fűzöl hozzám ekkora reményeket?

– Mindig azt hittem, hogy egyedül vagyok ebben az univerzumban. Amikor megtaláltalak, örültem, hogy mégsem így van. Nélküled nekem sem lenne jövőm, amiért küzdhetnék.

– Mi lesz a többi ember sorsa?

– Nem tudom. Segítem őket, amíg lehet, aztán amikor az idejük végleg leáll, elengedem őket, hogy néma emlékei maradjanak az egykori univerzumnak.

– Annyira jó vagy hozzájuk, hogy így az elkerülhetetlen végzetük előtt nem hagyod magukra őket – Ente Csilgár nyakába borult, és átölelte. A kettejükben rejlő óriás tömeg kölcsönhatása egymás iránti vonzalomban nyilvánult meg bennük. Egyféle fajfenntartó ösztön lépett előtérbe, akárcsak, mint két egyednél, akik fölülemelkedtek a fajon, amelyikhez tartoztak, és új fejlődési útra léptek. A kozmikus méreteket öltő érzelmi folyamatok egyre inkább kezdtek kibontakozni. Mindezt Ente emlékeinek elvesztése, magányérzete, és Csilgár jövőbeli tervei is elősegítették.

31

A bázison Obik egyre türelmetlenebbé vált. Szerette volna sürgetni a mentőakciót, hogy szerelmét újra a közelében tudhassa. Az Entével való meta-szentimentális kapcsolat révén átérezte a lány bizsergését, amit Csilgár váltott ki belőle, de Obik nem tudta értelmezni ezeket a jeleket. A hatás mindössze zavarttá tette, és tudattalanul is felkavarta. Azonban nem bánta a kapcsolattal járó kellemetlenséget, mert ennek köszönhetően tudott megbizonyosodni arról, hogy Ente jól van. Fürke igyekezett segíteni Obiknak, hogy teljes egészében ura legyen elméjének. Az időrengések viszont veszélyesek voltak a mentorra és a tanítványra nézve egyaránt. Bár a gondolat és a tudat kevésbé volt az időnek alárendelve, az agy, a vérellátás, a légzés nem bírta tartani a lépést a különleges helyzettel. Ilyenkor Fürke neuronjai fokozott állapotba kerültek, szervezete hirtelen adrenalint termelt, ami kedvezőtlenül befolyásolta az elmekontroll tanításának irányítását. Az időnek eme kettős megnyilvánulása kizökkenthette a tudattal manipulálókat a szükséges egyensúlyból, ami veszélyes volt, ugyanis, ha Fürkének nem sikerül megfelelően manipulálnia a kapcsolati ingerek típusát, Obikot felkészületlenül érheti egy olyan sokkhatás, aminek a következtében súlyos károsodásokat szenvedhet. Fürke pedig a feladattól függően elveszítheti saját érzékeit, és ha ilyenkor lassul le az idő, elméjével az Obik által átélt időt érzékeli, és nem veszi észre, hogy saját szervezete képtelen ekkora sebességgel rohanni az átlagemberek lelassult temporalitásból a tudata után, és a felfokozódó testi folyamatok, akár meg is ölhetik. A kapcsolat ilyen körülmények között mindkét irányba komoly veszélyt rejtett magában. Obikkal többször előfordult, hogy órákra megállt körülötte az idő, a többiek megmerevedtek, vagy alig mozogtak, ő meg óvatosan félrehúzódott, nehogy egy meggondolatlan hirtelen mozdulattal valamelyikkőjükben kárt tegyen. Az ilyen lelassulásokkor sokkal könnyebbnek érezte magát, mintha a gravitáció jelentős része az idővel együtt elszállna számára. Arra a következtetésre jutott, hogy az idő könnyebben megvan gravitáció nélkül, mint a gravitáció idő nélkül.

Obik éppen kezet mosott, amikor az idő újfent befagyott. Észrevette, hogy a bőrétől egy-két centi távolágra mintha a kinti időstop nem jelentkezne. Bár a csapból nem folyt tovább a víz, ami a kezén volt az tovapergett egy keveset, majd megállt a levegőben. Ujjával az álló vízsugár körül motoszkálva a cseppeket mozogásra bírta. Megpróbált arra koncentrálni, hogy a saját idejének hatását kiterjessze. Végül sikerült a teljes vízsugarat körbevennie az őt övező időfolyammal, ami összegyűlt a lefolyó alján. Felbátorodva a teljesítményén, újabb kísérletet tett. Az egyik polcon volt egy inga, ami Obiknak épp kapóra jött. Meglendítette, majd megállt vele szemben. Koncentrált, és sikerült az ingával megosztania saját idejét. Majd távolabb állt, és onnan is megpróbálkozott idejének bővíthető távlataival. Ekkor egy hang a nevén szólította.

– Obik! – Novaris eszenciájának szikrája kapcsolatot teremtett a fiúval.

– Hol vagy, ki vagy? – Obik azt hitte, hogy egy Fürkéhez hasonló képességű egyén mászott a fejébe, de ennek semmi jelét nem észlelte.

– Egyszer már majdnem sikerült szólnom hozzád, amikor eljöttél Neokánaánról, és olyan képességeket használtál, amilyeneket azelőtt még soha.

– Te vagy az a tudat, amit Fürkével együtt igyekszünk megtalálni?

– Igen. Amikor a benned levő erőt használtad, sikerült kapcsolatot teremtenünk egymással.

– Ki vagy mi vagy te?

– Novarisról már hallottál. Mostanra azt is tudod, hogy Ente az ő lánya.

– Ente örökölte az apja erejét?

– Nem genetikai úton, de mondhatni. Amikor Novaris feláldozta magát, hogy megmenthesse családját, akkor a rajta közvetítődő erő jelentős részét elhelyezte a még csecsemő Entében. Ennek az erőnek bár akarata nem volt, rendelkezett tudattal. Novaris érzékszervein megfigyelte a világot, és az érzésein keresztül értelmezte a tapasztaltakat. Az erő birtokosának akarata rátevődött erre a cél és szándék nélküli gondolkozó anyaghalmazra, és cselekvő energia mátrixszá vált. Ez volnék én.

– De, ha neked Entében kellene lenned, akkor mit keresel bennem?         

– Nagyrészt Entében „vagyok”, de mivel a felülete annak a verzumnak, amelyben létezem, kellően hatalmas, átíveltem a tér korlátait, és benned is megjelentem jóval kisebb mértékben. Ez az oka annak, hogy összeköttetésben vagy Entével.

– Hozd őt haza.

– Nem tudom.

– Vele nem vetted fel úgy a kapcsolatot, mint velem?

– Erre nem tudok válaszolni. Tudatom más elven működik, mint az embereké. Ti szellemi, lélekkel rendelkező lények vagytok, én csak egyszerű anyagi forma. Még csak nem is vagyok élő, és holt sem lehetek. Nincsenk érzéseim, nem teszek különbséget jó és rossz között. Nem érdekel a létezés, és nem foglalkoztat az elmúlás. Azt, hogy törődöm veletek, Novaris bennem megjelenő akaratának köszönhetitek. Nélküle magatokra lennétek utalva.

– Eddig nem segítettél valami sokat. Mégis mit tettél értünk?

– Nem emlékszem. Csak egy parányi része vagyok a tudatomnak. Lényem a hajdani Novarisban összegyűlt anyag és energia egészére kiterjed. Most pedig csupán annyit érek el az anyagomból, ami épp veled van közvetlen összeköttetésben. Mivel az Entébe zárt anyagi részem nagyobb felében nem sikerül szétterjednem, az ottani anyagon megülő tudatommal sem tudok kapcsolatot teremteni. Amivel most beszélgetsz, csak egy hatalmas egész parányi töredéke.

– A Novarisról szóló legendák alapján mindent felülmúló erővel kellene rendelkezned.
Elképzelni sem tudom, hogy mi teríthetett le téged, de a tudat, hogy elbuktál, nem kecsegtet semmi jóval. Ha nem is „emlékszel” arra, hogy mi történt, meg tudnád határozni, hogy mi válthatta ki nálad ezt a hatást?

– Ebben a létezésben én sebezhetetlen vagyok bármilyen kozmikus erővel szemben.

– Képes vagy ezen a létezésen túlra kerülni? – annak alapján, hogy Ente már a kezdetekkor képes volt érzékelni az emberi valóságon kívül létező lényeket, Obik félve tette fel a kérdést.

– Jelenleg nem, de ha rendelkeznék a teljes tudatommal és anyagi részemmel, akkor megvalósítható lenne.

– Te jó ég! Ente felvette a kapcsolatot az idegenekkel. Valahogy áthajoltatok ennek a térnek a dimenziós korlátain túlra. Ekkor kellett bekövetkeznie valaminek.

– Mondjuk egy magnetár pusztító ereje épp elég lehet hozzá. Bár ebben a dimenzióban nem tehet bennem kárt, egy másikban már könnyebben megbomlaszthatta az egységemet. – Az eszenciaszilánk kezdett információt gyűjteni Obik emlékei alapján.

– Akkor ez lesz az. Visszaállhat az egységed?

– Újra kapcsolatot kell teremtenem önmagammal.

– Mire van ehhez szükséged?

– Találkoznod kell Entével. Jelenleg kénytelenek vagyunk a tér méreteit figyelembe venni. A most rendelkezésemre álló erő mindössze lokálisan képes kifejteni a hatást.

– Akkor induljunk máris.

– Nem! Talán az őrségen még átjutnál, de meg kell majd küzdened Csilgárral. Ugyanazoknak az információknak vagyok a birtokában, amelyeknek te is. Hogy vagy képes ilyen rosszul asszociálni? A forrófejűséged elvakít.

– Én nem csupán egy érzéketlen gondolkodó anyaghalmaz vagyok. Számíthatok a segítségedre?

– Novaris segítségére számíthatsz. Én mindössze az ő akaratának vetem alá energiáimat.

– Nem tudsz normálisan válaszolni?

– Igen, számíthatsz a segítségemre. Azért vagyok benned jelen, hogy felhasználhass, és megóvd Entét az apja akaratának megfelelően.

– Akkor hogyan tovább?

– Fürke segíthet. Ha sikeresen elsajátítod az agykontrollt, akkor megvívhatsz Csilgárral.

– De hát az időrengések miatt lassan haladunk. Így nem leszek képes elég hamar magamévá tenni a tudást. A jelek egyre vészesebbek. Lehet, hogy megáll a világ, és akkor amúgy sem lesz semmi értelme.

– Ejnye. Hát nem vetted még észre, hogy saját idővel rendelkezünk? Benned vagyok, és egy mini univerzumot képzek még akkor is, ha nagy részemet tudatom töredékével nem fedhetem át. Megvannak a magam fizikai törvényei, amik nem függnek ennek a világnak a megváltozott erőitől. Ha a világ le is áll, mi még akkor is cselekvésképesek leszünk. És most, hogy végre közvetlenné vált a kapcsolat, a gravitációs időmet rajtad keresztül kiterjeszthetem, és kivonhatom a többieket a saját megrekedt idejükből. Ráadásul a megzavarodott elemi erőket is stabilizálhatom a környezetedben, így nem kell attól tartanotok, hogy az érzékeny enzimatikus folyamatok és a sejtműködéshez szükséges körülmények nem állnak majd a rendelkezésetekre.

Az eszencia világának felületére is ugyanúgy nehezedett a külső dimenziók súlya, mint az emberek lakta verzumra, de az „ő” esetében még nem bomlott fel az az egyensúly, ami a térfelület kellő feszültségét és ellenállását biztosította. Így a különböző paraméter halmazok egymásra gyakorolt hatása folytán a téren belüli idő továbbra is megmaradt, és a mini univerzum számára a terén kívülről biztosította a külső dimenziók anyagáramlásának folyamatosságát, ami éltette a Novarisból származó eszenciát.

(Ha a világot egy hatalmas tartályhoz hasonlítanánk, akkor az eszencia olyan mellette, mint egy kis üveg. Obik és Ente pedig tölcsérként vannak jelen, amin keresztül az üveg tartalmát a tartályba lehet juttatni. Valójában az eszencia egy kis buborék a külső rétegek között az univerzum hatalmas buboréka mellett. Obik egyfajta átjáróul szolgál, amolyan térablak szerepet tölt be, ami összeköti a két teret egymással.)

Obik kiterjesztette a mag gravitációs idejét az egész bázis területére, és felébresztette a többieket Csipkerózsika álmukból az eszencia valóságába. Fürke gyorsan átvette Obik emlékeit a maggal való beszélgetésről, majd kérdéseket tett fel az eszenciának, hogy jobb képet kaphasson erről a kettős létezésről.

– Hogy nem pusztít el minket ez a közelünkben levő roppant erő? – kérdezte Fürke.

– Az erők hatásának mértéke szabályozott. Obik testében működik egy örvénylés, amit felügyelet alatt tartok. Ez gátolja meg azt, hogy a sugárzás, a gravitáció, vagy anyagáram jusson ki a „felszínre”. Felügyelet nélkül Obikot is szétszaggatnák a megvadult erők.

– Akkor nem lehet akármilyen mértékben visszaélni az erővel.

– Ahhoz egy Novariséhoz hasonló edzett, és kifejezetten erre a célra fejlődött test kellene. Novaris embrió korától fogva egy fekete lyuk közelében gyarapodott kétmilliárd éven át. Szervezetét olyan szuperatomok alkották, amelyek normális körülmények között nem létezhettek volna. A fekete lyuk térségében létrejövő áramlás hatott Novaris testére. Rajta keresztül is átáramlott a dimenzióhalmazok energiája, és egy része ezeknek az erőknek ugyanúgy megrekedt benne, ahogy az univerzumban is. Ennek következtében egy újabb tér született meg a külső dimenziók között. Novaris hatalmas erejének ez lett a forrása. Testének koncentrációja és tömege önmagában is hatalmas volt, de ennek jelei nem mutatkoztak ebben a verzumban, mivel felépítésének koncentráltsága a vele összeköttetésben levő térben szétterjedt. A kisebb verzumbuborék elnyelte azokat a hatásokat, amelyek kárt tehettek volna a környezetében. Ilyen erők voltak a sugárzás, saját gravitációja, az ezzel járó téridő görbülete. Mindezeket visszafojtotta magában, amikor épp nem küldetésen kellett felszabadítania az erőket. Mindeközben a hozzá kapcsolódó verzum is közvetíteni kezdte a külső rétegek energiaáramlását, így kicsiben utánozta a nagy kozmoszt. Novaris egyszerre volt maga a buborék, egy élettelen verzum, és egy élő emberi lény hibridje, aki kapcsolatban állt olyan erőkkel, melyekre az emberiség még nem érett meg. Tudatával ebben a világban létezett, fizikai valójával azonban nagyobb részt egy mini univerzumban. Míg Obik vagy Ente csak egy parányi ablakocskát képeznek a két buborék között, addig Novaris egy robosztus hidat, melyen egy egész bolygó elfér. Már nincs senki az univerzmban, aki olyan mértékben használhatná az erőt, mint Novaris.

– Még Csilgár sem?

– Bár nagyobb mértékben szabadíthatna fel energiákat, de ő sem közelítheti meg Novarist.

– Akkor ezért nem szállhat Obik szembe vele?

– Ha birtokolná minden erőmet, akkor könnyű szerrel le tudná győzni. A Csilgár legyőzéséhez szükséges energiamennyiség kevesebb, mint amit Obik teste irányított állapotok között képes elviselni. A rendelkezésre álló körülményektől függően Obik testét felkészítettem valamilyen szinten az erő használatára. Az agykontrollra azért lesz szüksége a csatában, mert jelenleg az erőmnek csak a töredékével rendelkezem.

Fürke még sok részletre fényt derített a kérdéseivel, amire az eszenciaszilánk képes volt válaszolni. A családdal megvitatták a helyzetet, és megállapították, hogy az új ismeretek függvényében hatalmas stratégiai előnyre tettek szert. Így már lehetséges volt egy működő tervet kieszelni. Obik okítása felgyorsult. Már nem volt szükség egy biztonságos időperiódus betartása a tantervhez. Előfordult, hogy két napon át edzettek. Obik egyre jobban kiismerte az erőt, amit birtokolt, és fokozatosan elmélyült az agykontroll tudományában.

Harc a végsőkig

32

A világ reszketett. A külső rétegek erőinek a téren keresztül történő áramlása megbolydult. A fekete lyukaknál az időmegállásokkor csak az univerzum belsejébe zúdult be az energia, az idő hiánya miatt viszont nem tudott távozni a másik határréteg irányába. Egy kozmikus üvegházhatás lépett fel, ami minden egyes alkalommal, amikor az órák ismét rendeltetésszerűen mérni kezdtek, érzékeltette hatását. Első ízben azt érzékeltek, hogy az űr folytonosan melegszik és fényesedik. Számukra az időmegálláskor észlelhetetlenné vált, hogy egy másik idő, ami a téren kívül létezik, továbbra is végzi a folyamatot, aminek szinkronban kellene működnie az univerzum belső ritmusával.

Obik a mag erejét igénybe véve megóvta a körülötte levők életét ezektől a kozmikus változásoktól. Egész magas szinten sikerült elsajátítania az elmekontrollt, és a gyakorlatoknak köszönhetően egyre ügyesebben tudta használni az eszencia szilánkot. Az Entével való kapcsolat révén tapasztalt ingereket is képes volt értelmezni. Tudta, hogy Ente és Csilgár egyre közelebb kerülnek egymáshoz, de a megalapozott féltékenységet el kellett fojtania magában ahhoz, hogy az elmekontrollt alkalmazni tudja, mert Csilgárral szemtől szemben ez az egyetlen hatásos fegyvere.

Ente és Csilgár egymás karjaiban összefonódva sütkéreztek az ablakon beszűrődő csillag magnéziumos színképének légkörben megtört zöldes sugaraiban.

– Régen ez a csillag még fehér volt – mondta Csilgár a lenyugvó fénybe pillantva.

– Az apokalipszis még a csillagokat is megváltoztatja. Minden alkalmazkodni próbál a környezetéhez, csak mi ketten nem.

– Féltelek Ente, hogy egy szörnyű világ gondolatai fognak téged emészteni. És én nem tehetek semmit, hogy megvédjem azokat, akikért oly nagyon aggódsz.

– Csilgár! Én szeretlek.

– Tudom, Ente. Én is téged.

– Érzem, hogy aggódsz a miatt, hogy nem emlékszem semmire. De nekem jó így. Mostanában úgy sem lehet normális életet élni. Nem kívánhatok többet, minthogy veled legyek.

Csilgár lágyan megcsókolta Ente vállát, magához húzta, és játékosan hozzásimult. A nő megfordult, és hagyta, hogy a férfi ajkaival kényeztesse testét. Entét elöntötte a vágy, és csípőjével ritmikus táncba kezdett Csilgár ágyékánál. A férfi agyából kiürült minden gondolat, és átengedte magát a gyönyörnek. Keze végigsiklott a karcsú testen, most fedezte fel először Ente intim domborulatait, a nő pedig izgatottan remegett, és készül odaadni legféltettebb kincsét. Eszükről megfeledkezve mozdulataikat a vágy irányította, hogy minél közelebb kerüljenek egymáshoz újra, meg újra. A gyönyör némába csukló sikollyal jelezte, hogy túllépett minden határt, de az izmok tudomást sem véve róla tovább feszültek egymásnak, míg végül testi együttlétük csendesedő hullámzásban merült ki.

Obik őrülten viaskodott a távolban. Tehetetlenségében egyszerre érezte azt, amit Ente átélt, és az ellenkezést, undort, dühöt, ami mindezzel ellentétes volt. Nem lehetett megfékezni, azonnal indulni akart. Irracionális érzelemi kavalkád futott végig az agyán, mintha azzal, hogy minél hamarabb odaér, bármin is változtathatna, és megszüntethetné a két kozmikus erővel rendelkező együttlétének történését.

– Eleget vártunk már! – kiáltotta Obik. – A világ menthetetlen, nekem már csak Ente maradt, és nem fogom engedni, hogy az az állat továbbra is kihasználja őt.

– Talán igazad van. Lehet, hogy Csilgár legyőzésével semmi sem változik. De a cél mindig is Ente kiszabadítása volt, és nem a változó erők megfékezése – mondta Fürke.

– Ezzel jól elkéstünk! – Obik egyszerre örjöngött, és szégyellte magát. Bűntudat és szorongás gyötörték, melyek csak felerősödtek a hozzá kapcsolódó eszencia szilánkja miatt. A nagyobb erő hatására ő is szuperemberszerű ingerületeket kapott, akárcsak Ente vagy Csilgár. Obikot végül Kolba ökle rántotta vissza abba a megtöredezett kozmikus realitásba.

– Ha nem szeded össze magad, azt is elveszíted, amid még van. Attól, hogy Ente együtt van azzal a féreggel, még nem veszett el az esély, hogy észhez térítsük. De ha te most ebben az állapotodban odaállítasz, esélyed sem lesz kivitelezni az elme trükkjeidet, amiket tanultál, és minden oda lesz – Kolba szigorú tekintete valamelyest fékezte Obik kirohanását.

– Nem tudom megvédeni, és nem tudok lenyugodni. Tehetetlen vagyok. Nincs erőm ellen. – Obik összeroskadt és ellilult a benne tomboló érzelmi vihartól, ami teljesen leterhelte elméjét. Belátta, hogy így esélye sincs Csilgár ellen, és megpróbálta rendezni gondolatait. Az idegi kimerültségtől elaludt.

– Mi lesz most? – kérdezte Gedira.

– Egy kanaita számára ez megemészthetetlen. Ezért szenved most annyira. De Obik mindnyájunknál több. A kanaiták Istenbe vetett hite vele van. Erősebb elmével rendelkezik, mint a népem tagjai. Ezt Kolba világából örökölte. Mindez segít neki túljutni ezen az érzelmi hullámvölgyön. A Novaristól származó erő pedig segíteni fogja a gyógyulásban. Kiheveri, és indulhatunk a harcba. Sajnos ezek után már nem várhatunk tovább a megfelelő pillanatra – magyarázta Fürke.

Másnap, mikor Obik felébredt, mindenki aggódva várta, hogyan fog viselkedni. Obik meglepő módon higgadt volt, de csendes. A család nem tudta, hogy az idő ismét megállt, és Obik nem terjesztette ki rájuk gravitációs idejét. Eközben Obik számára három hónap telt el, amit magában viaskodva töltött. Visszamlékezett az Entével töltött időre, arra, hogy el akarta venni feleségül. Az ő kanaita szerelmük ártatlanabb volt a nagyvilágban megszokotthoz képest. Csilgár tette eltörölte Obik minden életbe vetett reményét és elképzelését. Miután Obik megjárta a lélek mélységeit, és minden dühödt indulatát engedte lefutni, a benne rejlő lélektelen anyagmátrixhoz fordult tanácsért, ami teljesen mentes volt az indulatosságtól. Logikára alapozva latolgatta az esélyeket, és mindössze a hajdani Novarisz végakaratának befolyásolása volt az, ami Ente felé terelte az eszencia szilánkjának tervezgetését. Segített Obiknak megszabadulni az érzelmektől, melyek immáron csak gátolták őt abban, hogy cselekedhessen. Majdhogynem azonosult az eszencia szilánkkal. Életbe vetett reménységéből nem maradt más, csak az akaratának sziklaszilárdsága. Remény nélküli cél, mely egy olyan jövőhöz vezet, ahol számára már nincs hely.

Amint családját megpillantotta, belülről minden melegséget nélkülöző megnyugtató mosollyal viszonozta a többiek aggodalmát.

– Jól vagyok – mondta, miközben lényének nagy részét maga mögött hagyta. – Mire várunk? Indulnunk kellene.

33

A remegő kozmosz mindent eldöntő csatájának pillanata elérkezett. Kolba néhány ellenállóval vezette a rendbontó vadászok kötelékét, Fürke segítséget kapott két kanaita rejtőzködőtől, és Obikkal megnyitották a térablakot a Birodalom központi bolygólyára. A kanita technológia elrejtette a beszivárgókat a radarok elől, csakhogy Csilgár megérezte az Obikhoz kapcsolódó szilánk által gerjesztett téridő hullámokat. Riadóztatni akart, de Obik megelőzte, és ahogy közeledett hozzá, egyre jobban befurakodott az elméjébe. A kanaiták továbbra is láthatatlanok maradtak az őrség számára, és a palota stratégiai pontjainál robbanószerkezeteket helyeztek el. Páran Csilgár szállása körül biztosították a terepet, hogy Obik zavartalanul küzdhessen ellenfelével, míg a többiek óvakodva körülvették a palotát.

Csilgár nem tudta, hogy mi történik vele, de kozmikus ereje nagyobb volt Obikénál, és ez segítette a saját elméje fölötti uralomért vívott harcban, azonban Obik már régóta készült erre az ütközetre, és a Fürkével végzett elmeedzések segítettek kiegyenlíteni az erőviszonyokat. Csilgár igyekezett felszabadítani erejéből egy lökést vagy energiarobbanást, de Obik ebben meggátolta, nem engedhette, hogy akár egyetlen pillanatra is visszanyerje teste fölött az uralmat.

– Gondoltad volna, hogy egyszer ennyire közel kerülünk hozzá? – kérdezte az egyik ellenálló, aki a szállást védte, nehogy a birodalmiak megzavarják a két szuperember harcát.

– Nem csinálnak semmit, csak nézik egymást. Mintha mindketten megfagytak volna. Menjünk, és lőjük agyon – utalt a másik ellenálló Csilgárra.

– Csend! – ripakodott rájuk Fürke. – Még nincs vége. A teste erősebb bármilyen páncélnál, nem ejthettek rajta sebet. Egyedül Obiknak van esélye ellene.

A vészjelző beindult, a fények villogtak, és mindannyian görcsbe rándultak a riadó miatt. Az egyik rejtőzködő rádión szólt a többiekhez.

– Nem miattunk riasztottak. Az idegenek újra támadnak.

– Akkor még sem sikerült elintézni őket.

– Biztos rájöttek, hogy amíg Csilgár a bolygón van, alattvalói nem kockáztatják az életét. A birodalmiak nem vetik be a magnetárokat, és nem áldozzák fel a bolygót, amíg vezetőjüknek esélye van megszökni.

– Akkor az idegeneknek tudniuk kell, hogy Csilgár most nem ura önmagának.

Az idegenek támadása miatt azonnal egy egység sietett Csilgár szállására, hogy egy hajóhoz kísérjék.

– Figyelem, a testőrök biztosítsák a vezető elszállítását – szóltak a rádióba.

– Vétel, visszaigazolást kérek. – A Csilgárt körülvevő dísztestőrség tagjait már a támadók elkábították.

– Erősítést kérünk a birodalmi rezidenciához. A testőrök nem válaszolnak. Az uralkodó feltehetően veszélyben van.

A birodalmiak azonnal nagy erőket mozgósítottak az uralkodó megmentésére. Az ellenállók lehallgatták a rádiójukat, és amint szükségessé vált, megkezdték a stratégiailag fontos pontok felrobbantását.

–  Vészhelyzet! A palotát megtámadták!

– Az idegenek? – kérdezte az ügyeletes parancsnok.

– Negatív. Emberi támadókkal állunk szemben.

Hirtelen minden a fejetetejére állt. Az ellenállók vadászgépeikkel akcióba lendültek, és magukra terelték a figyelmet. A rezidencia körül kitört a tűzharc. A teljes hadsereg igyekezett bevenni saját várát, de a jól megszervezett maroknyi csapattal nem volt könnyű dolguk. A rejtőzködők messze magasabb technikai fölényben voltak, és láthatatlanul segítették a kívülállókat. Elmekontrollt vetettek be, és egymás ellen fordították a birodalmiakat. Fürke ugyanígy segítette az övéit a tűzharcban. Azonban a Birodalom bástyabolygóján korlátlan emberi és harcászati erőforrások álltak rendelkezésre. A partizáncsapat mindössze az időt tudta húzni.

– Jelentést! Mi történik, miért támadnak a mieink a sajátjaik ellen? – kérdezték válaszra várva az óvóhelyen a vezérkar tagjai.

– Ha a vezér sem bír el velük, akkor komoly baj van. Hagyjuk el ezt a rendszert, amíg lehet.

– A hidrogéngömb foton telítettsége hamarosan teljes lesz, és mindnyájunkat elpusztítanak. Nincs értelme maradnunk. A vezérről semmi hírünk. A szobát leárnyékolták. Az is lehet, hogy a vezető már nincs is a bolygón. Menjünk innen, aztán nyissunk térablakot egy magnetárhoz.

– Gyáva kutyák! – emelte fel a hangját egy idősebb vezérkari tag. – A könnyű győzelmek dicsőségén szívesen osztoztok, de egy igazi harcban, ami áldozatokkal jár, már nem teszitek kockára az életeteket! A Birodalomnak nincs szüksége a hozzátok hasonlóakra. Nem megyünk sehova, amíg a vezért ki nem szabadítottuk. Ha kell, itt pusztulunk.

Ente félteni kezdte Csilgárt, önfejűen elhagyta az óvóhelyet, és a palota felé vette az irányt. Bár nem tudta megfelelően irányítani képességeit, a félelem és az aggodalom elég erőt szabadított fel benne ahhoz, hogy a golyók, repkedő törmelékek és robbanások ne tegyenek bene kárt, és a térben elhajolva kikerüljék őt.

Obik és Csilgár mozdulatlanul álltak egymással szemben tudomást sem véve a külvilág zajairól.

– Hol van Ente? – faggatózott Obik, és próbált Csilgár emlékeihez hozzáférni.

– Ki vagy te? – kérdezte Csilgár.

– Az egyetlen reménye ennek a világnak.

– Ezt a világot már nem lehet megmenteni. Csak mi, felsőbb rendű lények élhetünk a jövő univerzumában.

– Ha megáll az idő, akkor nincs többé jövő.

– Csak az emberek számára. Engedj el!

Obiknak egyre nehezebb volt uralni Csilgár gondolatait. Mintha nem csak egyetlen személlyel viaskodott volna.

– Obik! – kiáltott Fürke. – Mi tart ennyi ideig?

– Nem bírok vele egyedül. Csilgárnak is akarnia kell.

– Nem értem.

– Kettős akarat ellen kell küzdenem.

Csilgár kettős személyiség volt. Régi tudata összeolvadt az apja génjeibe kódolt személyiségtöredékkel. Obik kereste a két tudat közti határt, hogy elválaszthassa egymástól a különböző személyiségeket, és ezáltal legyűrje ellenfelét. A két összeolvadt én meghatványozta az elme ellenállásának képességét. Obik kitartott, és megfékezte Csilgár cselekvésképességét, de ezen a ponton megrekedt.

– Nem fogom engedni, hogy megfossz a hatalomtól – Obik érezte, hogy ez az ellenállás inkább a parazitatudatból sugárzik, ami kezdett elhatárolódni Csilgár eredeti énjétől.

– Csilgár, ez az utolsó pillanat, hogy megszabadulj apád pusztító természetétől. Dönts saját akaratodból, és segíts legyűrni a benned rejlő sötétséget.

– Nem hagyom, hogy megölj.

– Apád már itt hagyta ezt a világot, de befolyásának árnyéka még mindig rád vetül.

– Ő velem van. Csak benne bízhatok.

– Összezavar téged, megfertőzi a gondolataidat.

A harc döntetlenre állt a két erő között mindaddig, míg Ente át nem tört a katonák között. Jelenlétével új tagot vitt az egyenletbe, és Obikot hirtelen elöntötték az érzelmek. Lelke tavának tükörsima felszíne fodrozódni kezdett, és a benne rejlő harmónia kibillent egyensúlyából.

– Ente? – éepődött meg Obik.

– Csilgárhoz jöttem. Hagyd őt békén.

– Nem tehetem – mondta Obik szomorúan. – Meg kell őt állítanom.

– Az idegenek mindjárt elengedik a csillagtorpedót.

Obik befolyása csökkent Csilgáron, akinek parazita énje a pusztulástól való félelmében azonnal reagált a pillanatnyi lehetőségre, és koncentrált energiaörvényt lőtt Ente felé. Obik észlelte a veszélyt, és, hogy megvédje a lányt, azonnal magához szívta a támadást. Ennek következtében eleresztette ellenfelét, akinek eredeti énje a lányt féltve elvált a rajta élősködő támadó tudattól, de teste fölött már apjának genetikai hajlama átvette az irányítást, és elnyomta a beültetett akaratot. Rapasz tábornok, mintha teljes valójában visszatért volna, és minden erejével le akart súlytani Obikra, de Fürke egy utolsó elmekontrollal megragadta a támadó tudatot, és a felszabaduló pusztító erőt az ég felé irányíttatta vele. Obik megpróbált újra hozzáférni ellenfele elméjéhez, de az már felkészülten várta a támadást, és nem talált behatolási pontot.

– Gyere, én beengedlek – szólt Csilgár valódi énje.

– Mit művelsz? Mindent tönkreteszel! – üvöltött a Rapas tudat.

– A saját védelmedben fel akartad áldozni Entét. Én ilyet sosem tennék – válaszolta Csilgár.

– Most véged! – kiáltotta Obik, és letörölte a Rapaszhoz tartozó tudat elektromos térképét Csilgár klónjának agyából.

– Vége? – kérdezte Fürke.

– Ezt a harcot megvívtuk. Most az égi támadást kell kivédenünk. – mondta Obik.

– Nincs hozzá elég erőnk. Csak menekülhetünk – szólt Csilgár immár megszabadulva apja kísértetétől.

– Entében minden szükséges erő megvan – biccentett Obik a lány felé.

– De én nem tudom használni.

– Ezért fogom magamba szívni, és egyesülni apád örökségével, hogy teljesíthessem Novaris akaratát – jelentette ki Obik.

– Nem értem – mondta Ente.

– Nem is kell, csak engedd meg.

– Van egy feltételem. Csilgárnak nem eshet bántódása.

– Megígérem.

Obik a lány vállára tette a kézét, hogy a hozzá kapcsolódó szilánk tudatának szikrája újra betöltse az Entéhez tartozó miniverzum terét a hajdani értelem fényével. A buborék újra teljes fényében ragyogott, az eszencia hozzáfért a régi ismereteihez, de Ente emlékeit már nem tudta visszaadni. Azok az idegenekkel való kapcsolatfelvételkor örökre elvesztek a köztes mátrixban.

             Az idegenek a hidrogént zéró kelvinre csökkentették, ami kilépett a valós térből, és útjára engedte a foton koncentrátumot. Obik az atmoszférán kívülre emelkedett, és a bolygóról nézve egy mindent bevilágító ártalmatlan fényrobbanásban elnyelte a támadást.

– Egyesültünk – mondta Obik a már részévé vált eszenciának.

– Novaris nem így tervezte – szólt hozzá a kis kozmosz hangja. – Legalább a mi emlékeinket megoszthatnánk Entével, ha a sajátjai már végleg elvesztek.

– Ő már így boldog. Csak elszomorítanánk azzal, ha megismertetnénk vele a múltat.

– Ereszkedjünk le a bolygóra.

Obik Novarishoz hasonló életformává vált. Kozmikus perspektívából nézve csupán törékeny váza különböztette őt meg az első szuperembertől, mely hétköznapi lények számára így is sebezhetetlennek tűnt. Az erőviszonyok alaposan megváltoztak, Csilgár fölénye elveszett, és összehasonlítva a vezér energiája csupán akkora volt Obikéhoz képest, mint egy gyertyaláng egy galaxis fénye mellett. Csilgár bár megszabadult énjének fojtogató részétől, de attól még emlékezett a hatalommal járó részegítő mámorra. Obik nagysága alázatra kényszerítette a vezért. Csilgár önmagából kiindulva arra következtetett, hogy végezni fognak vele, és hatalmának haszontalanságával szembesülve emberekhez mérten kiterjedt tudatát elöntötte a páni félelem. Előrevetített egymillió éves élete elvesztésének gondolata kővé dermesztette őt.

– Nem kell félned Csilgár! – Obik megváltozott hangja, akár a tenger zúgásának és a szél süvítésének lágyan morajló harmonikus zengése, másvilági nyugalommal töltötte el a körülötte levőket. – Nem azért jöttem, hogy fölötted ítélkezzem. A kanaiták majd megtanítják neked és mindenkinek, hogy a mindnyájunknál nagyobb hatalommal bíró Istennek Fia megváltotta már ezt a világot. Én kicsi vagyok ahhoz, hogy ellenszegülve a kegyelemmel emberi módra bosszút álljak rajtad minden rosszért, amiről te magad nem is tehetsz. Az elméd visszahelyezem régi testedbe, hogy megóvjalak téged annak az erőnek a terhétől, amit eddig kellett viselned.

Kolba volt az egyetlen, akit nem a fiúból sugárzó erő igézett meg, hanem magasztos és nemes viselkedése. Sokkal több reménnyel töltötte el Kolba szívét az, hogy Obik nem akart igazságot szolgáltatni, mint az, ha új vezetőként kezébe vette volna a pálcát, és megtorolta volna az összes gyötrelmet, amit a Birodalom oszlopainak szilárdítása ürügyén a hatalmasok elkövettek. Kolba elfojtott emlékeinek mardosó keserűsége feloldódott, és elengedte azt a sok fájdalmat, ami egész életében minden idegvégződését kitöltötte.

– Pál! Mostantól nem kell elrejtened a kiléted. A Fürke névre többé nem lesz szükséged. Tovább kell adnotok az embereknek azt a hitet, amivel engem is megismertettetek, és ami elkísért engem eddig a pillanatig, és velem lesz ezek után is. Hajdanán ez segített megmenteni Neokánaánt, és nagyra nőni a kanaita civilizációnak. A rejtőzködés idejének ezennel vége. Meg kell értetned a többiekkel, hogy hiábavaló volt az ősöknek létezni, ha ezek után utódaik nem vállalják a kockázatot, és nem fedik fel magukat. Most kell a Kana rendszer lakóinak elkezdenie sáfárkodni a kapott talentumokkal.

– Úgy beszélsz, mint aki készül valahova. Maradj, és segíts nekünk – kérte őt Pál.

– Mindnyájunknak megvan a maga útja. Bár az enyém a hosszabb, milliárd évekig fog tartani, életem azelőtt ér véget, hogy ti a sajátotokat folytathatnátok. Az univerzum törvényeivel azért lehet játszadozni, mert léteznek, és mivel vannak, korlátot szabnak mindnyájunknak. Én maradok meg vagy mindenki más. Nincs szükség döntésre, a válasz nyilvánvaló.

Obik az eszenciával való egyesülés során hatalmasat ugrott előre a fejlődésben. Egy kisebb univerzumnyi tudás lett szempillantás alatt az övé, és saját elméje kiterjedt a mikro-végtelenben. Mindenkinek érezte a gondolatát, hangulatát, indulatát. Érzéseinek tárháza sokkal nagyobbra bővült, és a régi szeretete mélyebb lett, mintsem azt az egyesülés előtt el tudta volna képzelni. Nem volt emberi lény, akivel ezt meg tudta volna osztani.

               Miután elbúcsúzott szeretteitől, elindult, hogy megmentse a világot, amelyben a csatát követően megállt az idő. Obikot kivéve minden és mindenki mozdulatlanná dermedt. Az utolsó szuperember áthajolt egy köztes paramétermátrixba, hogy segítséget kérjen az ellenségtől. Az emberi realitás idejének mozdulatlansága a másik dimenzióban élőket is nagymértékben érintette. Mivel Obik ereje is véges volt, nem intézhetett mindent egyedül. Gravitációs idejének kiterjesztése lokálisan biztosította az idegenek számára a szükséges életfeltételeket, amiért cserébe technológiájuk segítségével a kijelölt zónákból hidrogént gyűjtöttek napok beizzításához. A kezdeti feltételek biztosítását leszámítva az élethez megfelelő csillagrendszerek spontán álltak össze. Obik számára ötmilliárd év telt el. Megkereste az összes bolygót és a kívülállókat, és a rokoni viszonyban állókat és egyéb emberi kötelékekkel egymáshoz tartozóakat azonos égitestekre válogatta össze. Az elnyomókat és az elnyomottakat külön planétákon helyezte el, hogy az ellenszenv ne nehezítse az emberek számára az újrakezdést. A külső rétegekből beszivárgó energia koncentrációja nőtt, de az idő hiányában a hatás nem terjedt szét az univerzumban. Az Obik által kiterjesztett idő területén a fiú saját verzumába nyelte el a többletenergiát.

                Azt követően, hogy minden és mindenki a helyére került, már csak az univerzum újraindítása maradt hátra. A térre nehezedő nyomás csökkentésének érdekében (hogy a rétegek közötti felületi feszültség aránya megfelelő legyen az idő folyásának feltételéhez) Obiknak meg kellett szüntetnie azoknak a pontoknak jelentős részét, ahol kívülről nézve a külső rétegek becsúcsosodnak a térfelületbe, és elvékonyítják az univerzumot, ami belülről tekintve fekete lyukak formájában van jelen, és ahol energiaátadás jön létre a külső paramétermátrixok között.

               A valós számok világában az itt és az ott, a kívül és a belül, a távolság és a tér egzakt jellemzőkkel bírnak. Egy másik halmazban, ahol a paraméterek egyéb tulajdonságokkal társulnak, már a megszokottól eltérő jelenséget kapunk, és új lehetőségek nyílnak meg. Obik az idegenek segítségével saját verzumával átszőtte a kozmoszt, és a külső rétegekből származó felgyülemlett többletenergiát sajátmagán átáramoltatva az univerzumon kívülről eljuttatta a feketelyukakba, aminek segítségével teret robbantott a szingularitások belsejében, és azok a külső dimenziók törvényei szerint egy szempillantás alatt felfúvódtak az idő nélküli térben. A bennük rejlő energia koncentrációja lecsökkent, végtelen gravitációs vonzásuk megszűnt, a káros energia elhasználódott, az idő ismét dolgozott, az élet ott folytatta, ahol abbahagyta, és a tér visszanyerte eredeti stabilitását.

                 Az áramló erő Obik eszenciájának darabjait fokozatosan magával sodorta. A régi egyensúly visszaállításának meg volt az ára. Egy univerzum megmentéséért egy másikat kell áldozni. Ahogy Obik univerzumot átölelő része fogyott, fokozatosan gyengült, és testére egyre jobban nehezedtek a hideg tér vákuumának pusztító erői. Az őt körülvevő, és belémaró paraméterek minden koordinátarendszerben szaggatták Obikot. Évmilliárdokig tartó magányos önfeláldozásában erre az utolsó percre készült. Tisztában volt azzal, hogy nem láthatja a világot újra mozgásban.  Nem ezt akartam, de így a legjobb. Nem tudod, hogy ki vagyok, és hogy te ki voltál nekem. Mindezt érted volt …

                 A fekete lyukak kvazárokat megszégyenítő erővel robbantak ki önmagukból, hogy üres, sötét csendet hagyjanak maguk után megfékezve ezzel a külső rétegek emésztő dühét. Az eszencia elfogyott. A fiúból egy utolsó atom maradt Obikra emlékezve, majd az is szétesett darabjaira. A nagyságból mindössze egyetlen kósza foton sebesen szállt tova, ami fényévek alatt egy érzékelhetetlen hullámmá egyszerűsödött, és Obik kvantum adatának legvégső töredéke is nyomtalanul elhamvadt az univerzumban.