Azok számára, akik nem
ismerik ezt a gondolatkísérletet, röviden elmondom, hogy ez egy modell a
mikrovilág részecskéinek kevert állapotára. Az univerzum alap szintjén, ahol a
létezés elkezdődik, és az anyag megszületik, a valóság elmosódik, miközben
ide-oda cikázik a lehetőségek között.
A kísérletben nem
kifejezetten Greenpeace és WWF aktivisták dobozba zárnak egy szegény macskát, amiben bármikor meghalhat. Nyugodjon meg mindenki, hogy a körülmények,
amit berendeztek a cicusnak, azt az egyetlen célt szolgálják, hogy a cirmos „meghaljon
vagy mégsem”. Nos, ezek a macskafóbiások nézik a dobozt, és a kísérletet most
épp a sokvilág-elmélet felől közelítik meg. Mivel nem tudják, hogy az állat
él-e még vagy sem, örülnek annak, hogy számukra a valóság ismeretének hiányában
a dobozon belül egyszerre létezik két univerzum egy élő meg egy kevésbé élő
macskával. Ja, és nem akarják kinyitni a dobozt, mert akkor a két valószínűség
közül az egyik a megfigyelés hatására megszűnik létezni. Arról nem is beszélve,
hogy ezzel ötven százalék eséllyel kinyírják a szegény áldozatot.
De mit szól ehhez a
macska? Semmit, legfeljebb nyávog, ezért inkább én mondom el helyette az ő
nézőpontját. A megfigyelők feltételezik,
hogy a dobozban egyszerre van jelen két világ. Honnan jön ez a kettő? Ez az összes
lehetőség, ami a macsekkel történhet, és ezek a lehetőségek számítanak a
világok alapjául. Ez ebben a rendszerben önkényesen úgy is leírható, mint X+1,
ahol X a megfigyelők összes létezését jelenti (nem egy általánosítható
matematikai képlet, csak ebben az esetben alkalmazható). X jelen esetben 1, és
így jön ki a dobozban levő létezések száma (mert véletlenül épp megegyezik a
lehetséges világok számával). Csakhogy a macska tudja, hogy él vagy nem él, de
akkor már semmit sem tud. Szóval a bedobozolt macska számára egyetlen létezés
van. Az egyenlet eredménye így 1 lesz:
X+1 egyenlő 1, ahonnan X egyenlő nulla. Ergó, nincsenek megfigyelők, és a
dobozon kívül megszűnik minden valóság. Végeredményként kapunk egy nagyon
boldog macskát, aki, ha mindezzel tisztában van, akkor örül neki, hogy ő és a
szájában levő baktériumok túléltek mindenkit a doboz bezárását követő világvége
után az utolsó létező valóságban. Maguk a megfigyelők a macska szemszögéből
tekintve kinyírták magukat, és mindent, ami körülveszi őket, minket is
beleértve.
A tanulság, hogy ne
zárogassunk kóbor macskákat halálosan veszélyes dobozokba, mert még a végén
valóra válik, és nem leszünk többet. És mi az egészben a jó? Hát az, hogy sem
Schrödinger, sem senki más nem hajtotta még végre ezt a kísérletet, mert ha
bárki is megtette volna, akkor a világegyetem egyetlen dobozra korlátozódna, és
mi abban biztos nem lennénk benne.
A dobozban kialakított
veszélyfaktor: egy instabil radioaktív urán darab, ami megjósolhatatlan
időpontban bocsájt ki sugárzást. Jár hozzá egy Geiger-Müller sugárzásdetektor,
ami lelövi az áldozatot, azaz a puska, amivel összekötik. És akkor most mentsük
meg a macskát! Dobjunk be a dobozba egy instabil urán darabot, és kész.
Schrödinger barátainak a gondolatkísérlethez az is elég, hogy az urán vajon
sugárzik-e vagy sem. És íme, előállt a két lehetőség a sokvilág-elmélet
tanulmányozásához. Láthatjuk, hogy a további körülmények mennyire
elkomplikálják a dolgokat. Mindezzel pedig megmentettünk egy házi kedvencet a mutáns
haláltól. Vagy a dobozból nézve elvettük a macskától az ötven százalék esélyét
az életben maradásra, illetve a későbbi éhhalálra, mert kajáról senki sem
beszélt (feltételezve, hogy azért levegője lenne elég).
SLZ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése