– Ragyogás –
*
Simon Lehel Zoltán
A világ
teremtésének kezdetén, amikor a kozmikus mennyezet már létezett, de a csillagok
fényüket még nem ontották a végtelenbe, Isten olyan égitestet keresett, aki hajlandó
lett volna elvállalni végső alkotásának, az embernek őrző szerepét. Ennek a
tűzgömbnek szánta a feladatot, hogy világossággal árassza el a növényeket, az
állatokat és az összes többi teremtményt. A gázóriások azonban nem kívánták az
Úrnak kifejezni hálájukat. Óhajuk mindössze a gondtalan játszadozásig terjedt.
Az önmagukkal és egymással való foglalatoskodás, a kezdeti izzással járó
hevület és a nukleáris fúziók beindítása összes idejüket lekötötték.
Milliárd év
telt el, mire egy a legkisebbek közül megunta, hogy az erősebbek rá mindössze
játékként tekintenek. Csöppnyi száztrilliárdszor százbilliónyi tömege
csekélynek bizonyult ahhoz, hogy csillag módjára begyúljon, arra pedig végképp
nem volt elég, hogy megvédhesse magát a nála milliószor nagyobbaktól. Addig,
amíg a többiek megkötések és szabályok nélkül kedvük szerint éghettek és
ragyoghattak, számára nem maradt dicsőség, ami a kozmikus színen akár egy
porszem értékénél magasabbra emelhette volna őt. A gigászok terében képtelen
volt kedve szerint kiélni szórakozási vágyát, és magatehetetlensége
megfosztotta attól, hogy szabadságát élvezhesse. Kétségbeesésében megkereste
Istent, és miután az Úr megosztotta vele terveinek egy részét, a Nap elvállalta
a feladatot. A kis csillag kapott mégegyszer ugyanannyit tömegéhez, és lassan
nekilátott izzani. A többiek látva, hogy egy közülük hirtelen megnőtt,
perlekedni kezdtek a Teremtővel, és a kapzsiságtól elferdült igazságérzetük
alapján a maguk számára is követelni kezdték az általuk méltónak vélt tömeget.
A Mindenható, mivel kérésére egyikük sem tanúsított még csak halvány
érdeklődést sem, ellenben a hála kifejezésének teljes nélkülözése mellett
irigységükben ellene fordultak, megbüntette a ragyogó felszíneskedőket.
– Az, aki közületek elvállalta a feladatot, le kellett
mondjon a szabadságáról, önzéséről, többé egy pillanatig sem cselekedhet a maga
szándékai alapján. Életet bízok rá, melynek gondozása komoly feladat. Nap többé
nem ragyoghat akarata szerint fényesebben vagy lángolhat kevésbé, és nem
táncolhat sebesebben, pihenni sem állhat meg egyetlen percre sem. Következendő
erőfeszítéseiért jutalmaztam meg őt, de igazságos lévén titeket is
megajándékozlak jövendőbeli érdemtelenségeitekért.
Isten mindnyájukat szétszórta az égen, és megtiltotta
számukra, hogy helyükről elmozduljanak. Többé nem játszadozhattak egymással, és
beszélgetni sem tudtak senkivel. Egy-két milliárd év múlva már azért kezdtek
siránkozni, hogy legalább egy kis bolygót kapjanak, amivel elgurigázhatnak.
Egyeseknek teljesült a kívánsága, de újabb néhány milliárd év múlva megunták,
hogy ugyanazok a bolygók keringenek körülöttük, és immáron élettel kívántak
játszani. Eme kérésük azonban nem teljesülhetett. Az élet ajándéka csupán
Napnak adatott meg, aki ez idő alatt már a Holdat formálta, hogy a rajta
visszaverődő sugarain át a Föld éji felét is láthassa. Mindezt azért tette,
mert az önzés csírája, akár csak égi társaiban, benne is leledzett. A puszta érdeklődés
kevésnek bizonyult volna ahhoz, hogy engedelmeskedjen a kérésnek, csakhogy az
Úr megosztotta vele gondolatait, melyekben Nap látta az embert, és szépnek
találta. Testvéreivel már hosszú ideje nem foglalkozott, mindössze feladatára
koncentrált. Perdületét szabályozva pályára kényszerítette a bolygókat,
aszteroidákat irányított és ütköztetett, hatalmas gázcsóvákat lövellt ki, és
idővel mindent a helyére rendezett. Első próbálkozása a Vénusz volt, majd a
Marsot igyekezett terra formálni, míg végül a Földdel sikerült célját elérnie.
A planéta megtelt vízzel, idővel oxigénnel, kialakult az ózon, moszatok és
algák jelentek meg, a bolygó életre kelt, és napról napra egyre színesebb és
szebb lett.
Nap
ötmilliárd éve ragyogott és élete felénél járt. Várt és várt, de az ember ideje
még nem jött el, pedig a föld, a vizek és a levegő is tele volt már élettel.
Aztán egy napon valami, ami nem volt ember, de már hasonlított rá, apró
fejecskéjét kidugta a levelek közül, és az égre nézett. Nap óvón figyelte, és
leste minden mozdulatát. Az idő tovább telt, és végre emberi láb tapodta a föld
porát. Nap azonban csalódott, ő sokkal szebbnek képzelte el. Dühöngött. Ezért
dolgozott annyit? Ha hagyta volna, hogy a nagyobbak tovább játszanak vele,
azóta tömegének a sokszorosát sodorhatta volna el tőlük, és háromszázszor
nagyobb lehetne, mint most. Vívódott magában, dúlt-fúlt, és fel sem tűnt neki,
hogy valamivel hevesebben ég a kelleténél. A Földet elárasztotta a víz, sok
növény és állat veszett oda. Az ember viszont fölülemelkedve a nehézségeken,
elkezdte használni az eszét. Nap észrevette, hogy indulatai milyen veszélyesek,
és habár nem épp olyan lett az ember, mint amilyennek szerette volna, megijedt,
hogy elpusztul, és a bolygón az élet nem sarjad ki újra. Rettegett attól, hogy
társai sorsára jut, és egy unalmas „öröklétre” kényszerül. Visszafogott
lobogásából, és megpróbálta helyreállítani a Föld ökoszisztémáját. Az élet
melegágya hideggé vált, és beköszöntött a jégkorszak. Az embernek ismét igénybe
kellett vennie elméjét, állatbőrökbe bújt, és a hóban talált magának menedéket.
Tízezer év
csillagászati mértékkel csupán egy pillanat, de Nap megfeledkezett az emberről,
mert csalódást okozott neki, és többé nem akart rá emlékezni. Csakhogy elolvadt
a jég, újra megpillantotta a teremtés koronáit és ékköveit, és akiket most
látott már sokkal szebbek voltak, majdnem olyanok, mint amilyeneknek
elképzelte. Vádolta magát azért, mert így magára hagyta a fajt, akiért szakított
hajdani fiatal életével. Az emberek azonban az ő figyelme nélkül is képesek
voltak megállni a helyüket. Nap meggondolatlansága és hevessége miatt elpusztulhattak
volna, mint megannyi másik faj, mert a csillag nem volt képes uralkodni magán,
de Nap nem hibáztatta tovább magát, nehogy érzelmi ingereinek hatására
előidézzen egy újabb kataklizmát. Egyetlen pillanatnyi kiegyensúlyozatlansága
emberi életeket veszélyeztetne.
Nap nem
volt tökéletes, neki is tanulnia kellett ahhoz, hogy bölcs legyen. Az ember
rövid élete ellenére gyorsabban okosodott nála. Nap nem tudott beszélgetni
senkivel, nem érték olyan hatások, mint azokat, akikért aggódott, gondolatai
mindössze saját elképzelései körül forogtak. Hiányzott számára a társaság, a
közösség, az, amitől az ember minden generációban új ötleteket merített. Az
univerzum egészét ismerte, de azt nem tudta, hogyan és miként lehet a
szeretetet megélni. Ennek ellenére ő volt az egyetlen csillag, akinek vágyai
apró érző lényekre összpontosultak a hatalmas hideg végtelen helyett. Többé már
nem az univerzumban kereste a helyét, hanem saját környezetének rendezgetésében
találta meg élete értelmét. Nap végre felnőtt a feladathoz, és magját beleadva
védte az embert az űr káoszától. Okoskodásában fel sem tűnt számára, hogy
továbbra is önző. Várt arra a gyönyörű emberi lényre, akiről álmodozott már
azelőtt, hogy a Föld forogni kezdett volna. Arra, akiért mindent vállalt, akiben
a hitét már többször elvesztette, és visszanyerte, arra az egyre, akibe akkor
szeretett bele, amikor bepillantást nyert az Úr sokmilliárd alkotásának tervei
közé.
Az emberrel
együtt Nap az életről kezdett elmélkedni. Ötmilliárd évvel ezelőtt ő volt a
legkisebb, mostanra óriásira nőhetett volna, de a nagyság elérését már nem
tartotta kielégítő célnak. Bölcsebbé vált testvéreinél azóta, hogy nem magával
törődött. A többi csillag céltalan létében örök magányra kárhoztatva önnön
hibáik miatt képtelenek egyébre, mint anyagi valójukat fénybe öltöztetve ragyogni,
mialatt csillogásukban az értelem parányi izzó szikrája sem leledzik, és a
végtelen sötétjén néhány pontnál nem jelentenek többet. Ajándékba kapták a
végtelen időt, de a határtalan élettel megszűnt számukra minden motiváció a
gondolatok erőltetésére és elméjük növekedésére. Nincs lényük és önálló eszméik,
mind ugyanarra vágynak. Gátlástalanságra, sziporkázásra, és eszükbe sem jut
megméretni és vádolni magukat önzőségükért, vagy bocsánatért esedezni. Többé
nem alakítanak ki köteléket senkivel, és nem érthetik meg egymást. Nincs, kinek
válaszoljanak, mert kérdéseket sem tesznek fel nekik. Maguknak okozták szomorú
sorsukat, de nem az a legfájdalmasabb, hogy magányosan senyvednek, hanem az,
hogy képtelenek felfogni létük értelmetlenségét, tétlenségük értéktelenségét,
nemtörődömségük árát, azt, hogy milliárd éveken át mennyit vesztettek. Ha a
tudat valaha is beléjük hasítana, talán kiszabadulnának saját rabságukból.
Eonok alatt egyetlen gondolat is virágot hajthatna. Elvesztek örökre. Az ember mégis, ha az égre néz, őket keresi.
Tőlük remél örömöt és boldogságot. Ők inspirálják és nem én. Szerintük csak a
termésért felelek, gyakran szidnak, ha túl meleg van vagy, ha túl hideg. Bezzeg
tőlük nem várnak el semmit. Tőlük, akik sosem akartak törődni velük.
Észre sem
vette, hogy megsajnálta a többi csillagot. Úgy érezte, már tud uralkodni
indulatain. Egyre bölcsebb lett, és amikor bizonyosnak vélte, hogy több tudás
az ég alatt nem létezhet, az ember rácáfolt. Ismeretei már túlmutattak minden
értelmen az univerzumon belül, mégis a korral haladva elfogadta, hogy az új
tudás kétségbe vonhatja a régit.
Már annyi
milliárd ember élt a Földön, mint ahány éves volt ő, amikor megpillantotta a
lányt, akire oly régóta vágyott. Csakhogy ez az alkotás több volt, mint amit ő
elképzelt, pedig ideje volt bőven álmait és vágyait szépítgetni. Azért élt
eddig és mondott le mindenről, váltak testvérei száműzöttekké és intett búcsút
társaságuknak közel hatmilliárd éve, hogy néhány esztendeig pusztító sugarainak
keskeny spektrumával megsimogathassa a lányt. Azt a csodát, aki nélkül még mindig
cikáznának a csillagok az égen, kinek igézetére a Nap lemondott arról, hogy
mostanra ezerszer hatalmasabb legyen, aki a forrása mindannak a boldogságnak,
amit végre Nap érez. Őérette volt képes Nap oly sokáig a Földet gondozni, Nap
számára ő az oka annak, hogy mindenki más létezik ezen a Földön, mert ha nem
vágyott volna rá ennyire, sosem fogadta volna el a felkérést, amellyel
mindenről le kellett mondania, amit valamikor régen fontosak tartott. Végre
eljött, akiért annyit dolgozott. Látni is jutalom volt őt. Szerette és féltette.
Most, hogy végre létezett, jobban vágyott rá, mint azelőtt bármikor, de nem
ölelhette. Nap hevesebben kezdett izzani, plazmája nagyokat lövellt az űrbe,
indulatait nem bírta féken tartani. Azt hitte, hogy mindennel meg tud birkózni
még akkor is, ha ismeretei teljesen átértékelődnek, de akárcsak fiatal korában,
újra ő maga lett megkérdőjelezhetővé. A Föld újra melegedni kezdett, a
jégsapkák hirtelen olvadásnak indultak, a víz emelkedett, és Nap látta, ahogy
elfojtott indulatai kitörnek belőle és megölik azt, akit szeret, akiért élt,
akit éltetni akart. Képtelen volt tovább ellátni feladatát. Egyetlen dolgot
tehetett. Elhagyja testét, melyből kilépve az tovább fogja táplálni a Földet,
de ezzel végtelen életének véget vet örökre. Hatmilliárd év néhány napért. Nem
bírt volna tovább élni a tudattal, hogy képtelen vigyázni hosszú életének
egyetlen értelmére. Habár a lány semmit sem tudott róla és az elmúlt
hatmilliárd évről, Nap boldogan áldozta fel magát érte.
Nap kilépve
testéből ahelyett, hogy megszűnt volna létezni, kinyitotta a szemét, és látta
lelketlenné vált régi tűzhüvelyét az égen ragyogni. Magára pillantott,
újjászületett. Elvakulva egykori saját fényétől megértette, hogy az emberek
miért az éjszaka csillagait szerették helyette. Többet tudott, mint bárki, és
örült, hogy végre emberré lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése