A gyöngykagyló
és a jáde homokszem
Simon
Lehel Zoltán
Valamikor régen, ezer
évekkel ezelőtt a kínai hegyek között élt egy jáde szobrász, akinek alkotásai a
mai napig a legnagyobb múzeumokban állítanak emléket neki. Egy a világtól
elszigetelt falucska népmeséje szerint egyszer a császár, aki reformjaival
kívánt jobb létet teremteni népének, sok más mester mellett magához hívatta a
már igen öreg kort megélt szobrászművészt, és parancsba adta nekik, hogy olyat
alkossanak, ami az ő tetteinek a jövőben beteljesedő eredményeit tükrözi.
Készültek szebbnél szebb festmények, fából és kőből arannyal ékesített
faragványok, hímzett kelmék és versek, és a császár mindegyikben örömét lelte.
Amikor viszont a messze földön híres szobrász munkáját kívánta megtekinteni, a
nép vezetőjét csalódás érte, és a testőrség azonnal végezni kívánt a
felségsértésnek minősülő hanyagság miatt az aggastyánnal. A császár azonban
bölcsességében megálljt parancsolt katonáinak, és magyarázatot követelt
alattvalójától.
– Hová rejtetted munkád
gyümölcsét? – tette fel a kérdést közömbös higgadtsággal.
– Felség! A neked szánt
ajándékom messze nem áll készen, de megtekintheted ezen a selymen – válaszolta
a mester.
A kendő közepén egy
homokszemnél nem nagyobb jáde szilánk volt elhelyezve, melyen a legmeglepőbb az
értéktelensége volt.
– A te bölcsességed
Kína nagyságával vetekszik, és bár haragod lehet, akár a Sárga Folyó áradása,
méltatlan vagyok ahhoz, hogy hatalmasságod lesújtson rám – és a művész várt,
amíg a császár intett felé, biztosítva őt türelméről, és arról, hogy még nem
döntött sorsa felől.
– Amikor a császárok
még kapcsolatban álltak a szellemvilággal, és sárkányok lakták az ország
hegyeit, létezett egy templom, amely egyetlen darab jáde kőből volt kifaragva.
Ezt a helyet a művészek a természet legnagyobb szobrászainak ajánlották, és a
Kagylók Szentélyének nevezték. A kagylók tökéletes szobrászművészek. Mi emberek
csak a fölösleget lefaragva, esetleg darabokat összetoldva tudjuk megvalósítani
elképzeléseinket. Az alkotás folyamata kosszal, zajjal jár, és erőszakkal megy
végbe. A kagylók ellenben csendes és tiszta környezetben, a természettel
harmóniában önmagukból táplálva teremtenek egy aprócska homokszemből tökéletes
szobrot. A hajdani palota gondját viselő mesterek szerint - akik a Jáde
Kagylószentélyben szobrász szerzeteseknek szegődtek el - a gyöngy a kagyló
homokszem iránt érzett szeretetének anyagi formában történő megnyilvánulása.
Mindez messze távol áll a terméskő sziklából való erőszakos kinyerésétől, és
emberi kéz általi megcsonkításától, aminek az eredménye a szobor.
Az öreg szobrász rövid
szünetet tartott, és engedte, hogy a császár a magáévá tegye a legnagyobb
művészek eszméjét, és elképzelje azoknak tökéletes lelki állapotra való
vágyakozását, amit az alkotás hevével járó mély átszellemültségükben éreztek.
Az uralkodótól nem állt távol ez a fajta gondolatiság, mivel a törvényhozás és
reformjainak kifundálása az ő szellemi erejét is az aggastyánéhoz hasonlóan
tágas határok között vette igénybe.
– Mi történt a Jáde Kagylószentéllyel, és hogyan
fogja ez a jáde homokszem jelképezni az utókor számára fennmaradó hagyatékomat?
– a császár nehezen tudta leplezni érdeklődését és a közöny magasztosságával
feltenni a kérdést.
– A szentélyben
gyöngykagylókkal megrakott medencék voltak, amiket szerzetesek gondoztak. A
gyöngyökhöz mindaddig nem nyúltak, amíg a kagyló el nem pusztult. Némelyik
közel háromszázszor érte meg a rizs betakarítását, és ritkán a gyöngyök egy öl
nagyságúra nőttek. Az óriássá fejlődött kagylók héjából fürdőkádakat és díszes
kapukat készítettek, a hatalmas gyöngyöket elefántcsontból faragott
tavirózsaformákra helyezték, és mindaddig templomokban, illetve a császári
palotában ékeskedtek, amíg az emberek el nem kezdtek több tiszteletet követelni
a szellemvilágtól, azok meg alázatosságra nem akarták kényszeríteni a
halandókat. Az égiek először a palotát és a templomokat támadták meg, és az
összes gyöngy és kagylóból készült holmi elpusztult. A Kagylószentély ekkor
veszett oda. A hegyoldal leomlott, és alázuhant egyenesen a Jangce medrébe. A
hegyekről összegyűlt esővíztől a folyó megduzzadt, és nyomtalanul elsodorta a
romokat. Mindössze ez az egyetlen darabka maradt meg a jáde palota egészéből,
amit most felséged elé hoztam. Egy szerzetes az életét áldozta azért, hogy a
szilánkot megmenthesse, és halála előtt átnyújtotta egyik ősömnek. Mára a
háború emlékei a feledés ködébe vesztek az akkori császár rendelete szerint,
hogy többé senkinek se jusson eszébe a szellemlények és a mi világunk között
kapcsolatot teremteni.
A császárnak tetszett az öregember meséje, és arra kérte,
hogy mondja el neki, hogy milyen volt az a kor, amit a történelmi tekercsek nem
örökítettek meg, kíváncsi volt a háború részleteire és a szellemvilág lényeire.
A mestert örömmel töltötte el, hogy az uralkodó ennyire nyitott mondandójára,
még akkor is, ha az csak kitalált történetnek vélte az egészet. Ezt követően a
császár megkérte az aggastyánt, hogy tartson vele, és nézze meg más művészek
alkotásait. A szobrász pár nap alatt annyi alkotást látott, mint egész, hosszú
életében. Mielőtt a császár visszavonult palotájába, a díszes ceremóniák
végeztével az öreg megköszönte neki, hogy idejének lejárta felé még ennyi
csodában részesülhetett, és elmondta, hogy abból a jáde szilánkból lesz az
utolsó óriásgyöngy, ha megtalálja hozzá a megfelelő kagylót, ami hűen fogja
tükrözni az ifjú császár életútjának dicsőségét, és hogy mindezt már csak a
mennyből fogja látni, ha a műnek sikerül elkészülnie, mert akkor a földet és
eget elválasztó kapu újra megnyílik.
A császár már nem várt semmit alattvalójától, és arra
következtetett, hogy az öreg legendát fog teremteni az ő nevével, mivel hajlott
kora már nemigen engedte meg számára a kifinomult precizitást, amit egy
maradandó alkotás megkíván. Felsejlett benne, hogy talán most kapta meg a választ
a kérdésére, amit napokkal ezelőtt tett fel. A történetekkel, amelyeket hallot,
ő maga gazdagodott, új teret engedett fantáziájának, és mégtöbb ötlete támadt,
melyeknek megvalósítására vágyakozva olyan izgalom töltötte el, amilyenről a
mester regélt. A császárt az alkotási vágy és az ihlet felszabadító
magaslatokba emelte.
Az öreg mester néhány hónappal később a Jángcén lehajózva
eljutott a tengerig, ahol reménykedve keresni kezdte azon kagylók utódait,
amelyeket a palota pusztulásakor a folyó elsodort. Tudta, hogy a régi
medencékben a kagylókkal szimbiózisban élt egy hal faj, és most ezeknek a
nyomára igyekezett rábukkanni, hátha az élőlények segítségével sikerül rátalálnia
egy értékes kagylópopulációra. A kikötőben vett egy csónakot, és kievezett vele
a tengerre. Többször alámerült, de a feneket annyi idő alatt már sokszor
átformálta a víz, nem lehetett
következtetni arra, hogy milyen irányban érdemes kutatni. Egyik nap merülés
közben egy éles tárgyat vett észre a tengerfenéken. A felszínre úszott, hogy
friss levegőt vegyen, majd visszabukott a vízbe. Az éles tárgy egy óriáskagyló
hélyának darabja volt. A történetek, amelyekben egész életében hitt, most
bizonyítékkal támasztódtak alá. A kagylóhéjat behúzta a csónakba, és kievezett
vele a partra, ahol alaposabban szemügyre vehette.
Másnap folytatta a jutatást azon a helyen, ahol nyomra
bukkant. Nagyjából egy órányi evezésre a parttól további óriáskagyló
maradványokat talált. A halakat figyelte, hátha lát olyanokat, amelyek régen a
jádéból készült palota medencéiben úsztak, de egyel sem találkozott. Minden
újabb lelet kisebb volt az előzőnél, mintha a kagylók átalakuláson mentek volna
keresztül a megváltozott életterükben az után, hogy a Kék folyó a tengerbe
mosta őket. Minden generáció veszített a méretéből őseihez képest. Egyik
oldalról nézve jó, hogy a kagylók tovább szaporodtak, a másikról viszont félő,
hogy ha az öreg rábukkan azoknak utódaira, már nem lesznek képesek olyan
gyöngyöt növeszteni, mint a régiek.
Egyik nap a szobrászmester, amint felbukkant a víz alól,
és bekászálódott a csónakba, arra lett figyelmes, hogy a távolban felhők
gyülekeznek. Tartva a vihartól, ahogy csak telt, erejéből a part felé lapátolt.
Bár a merüléseket meglepően jól bírta, a vihar elől való menekülés hamar
kifacsarta belőle utolsó tartalékait. Háttal evezve a partnak, nem tudva, hogy
mennyi van még a biztonságot nyújtó szárazföldig, szemével az egyre erősödő
vészt látta közeledni. A hullámok elkezdték
dobálni a csónakot, de az továbbra is a part felé haladt mindaddig, amíg
az ár fel nem borította. A hajótörött kiesett a lélekveszőből, és a hullámok
hozzávágták egy sziklához, beverte a fejét, és elvesztette az eszméletét.
A mester a partra vetve tért magához. Vizet öklendezett
fel, és levegő után kapkodott. Valami csiklandozta a tenyerét. Az ujját
óvatosan széttárva egy kis halat talált a markában, olyat, amilyennel remélte,
hogy találkozni fog. Az apró vizi élőlény az a fajta volt, ami a kagylókkal élt
szimbiózisban. Az öreg sebtében vájt egy gödröt a part homokjába, megtöltöte
vízzel, és belehelyezte a halat, amíg keresett egy üreges tárgyat, amiben
magával vihette.
Éjjel arra gondolt, hogy miként találhatná meg a parányi
élőlény segítségével azt, amit keres. Reggel egy orsóra tekert selyemfonalat
tett a zsebébe, a jáde szilánkot magához vette, és a hallal elindult a part
felé. Ott a selyem végét a hal farkához kötötte, és mielőtt a vízbe engedte
volna, elővette az apró kristályt, amit ha elejt, sosem találja meg a homokban.
Egy idegen számára nem lett volna különbség a palota utolsó darabkája és a part
tengernyi szemcséje között. Csak az öreg mester tudta róla, hogy ez a parányi
része a világnak különleges, és más, mint a megannyi homokszem, melyek között
örökre elveszhetne. A hal a farkához kötözött selyemszállal váratlanul kiugrott
az edényből egyenesen az öreg tenyerébe, amelyben a jáde szilánkot tartotta,
azt a szájába vette, majd egy szempillantás alatt a tengerbe vetette magát, és
sebesen megiramodott a horizont felé. A mester elkapta az orsót, és hagyta a
selymet letekeredni. Gyorsan csónakba szállt, és igyekezett a halat követni.
Minderre nem számított, és izgult, hogy vajon a hal megőrzi-e a kincsét, vagy
nyoma vész, és nem fogja tudni teljesíteni a császár óhaját. A terve beteljesülésére
már akkor sem volt sok reménye, amikor kiötölte, a halnak köszönhetően viszont
felcsillant a remény, ami most veszni látszott. Vegyes érzelmei voltak,
miközben csónakja a hullámokon ringott. Az orsóról egyre csak fogyott a selyem,
mielőtt azonban teljesen letekeredett volna, a fonal megállt. A víz ide-oda
sodorta a selymet, a másik végén már hiányzott az erő, ami maga után húzta. A
mester visszatekerte a szálat az orsóra, és látta belőle, hogy a kis hal nagyon
messzire elúszott. Az irányt nem tudta meghatározni, hogy merre kutathatna
tovább, a jádét elvesztette, így már nem volt értelme keresgélni, és amúgy is
belefáradt már ebbe a kivitelezhetetlen küldetésbe. Úgy érezte, hogy mindent
megtett, hogy valami nagyszerűt adhasson a császárnak és a világnak, és annak
ellenére, hogy mások már az elejétől kezdve bolondnak nézték, ő boldogan vette
tudomásul, hogy a feladat nem az ő tétlensége miatt vált lehetetlenné.
*
A kagyló összezárva
hevert a tenger mélyén, amikor érezte, hogy héjának szélén egy pillanatra
megfeszül egy vékony szál majd megadja magát a perem élének. Más kagylók
érintésre szorosabban összezártak volna, de ez szembe ment a puhatestűek
egyszerű logikájával. Fajtájának utolsó képviselőjeként, bár ránézésre olyan
volt, mint a többi fenéklakó, féltenyérnyi méretében ott szunnyadt őseinek
nagyságra való hajlama, és a kívölállók nemesi potenciálja, amely az egyszerű
tömegből kiemelheti a különbeknek teremtett keveseket.
A kagyló széttárta hélyát, és látta, amint a kis hal
körbefickándozza.
— Nagy
utat tettem meg – mondta a hal.
— Mekkorát?
— A
vihar a partig elsodort, majd egy öregember kezében tértem magamhoz, akit
szintén a víz vetett ki magából, és bevitt engem a szárazöldig.
— Nagy
kaland – mosolygott a kagyló. – Hogy jutottál vissza?
— Ugyan
csak ő hozott vissza a tengerhez. Az imént segítettél megszabadulnom a
fonaltól, amit rám kötött. Meg akart találni téged.
— Engem
egy emberi lény? Elég nagy fába vágta a fejszéjét.
— Végül
is sikerrel járt, még ha ő ezt nem is tudja. Elhoztam tőle valamit, amit neked
szánt. – A hal a kagylóra helyezte a homokszemet, és egy hirtelen farkcsapással
megfordult, és sebesen elúszott.
A kagyló kétkedve nézte
a jáde szilánkot. Ott volt előtte a lehetőség, hogy utolsóként gyarapíthasson
óriásgyöngyöt, és ősei nyomdokaiba lépve ne a néma elmúlásban, hanem egy dicső
emlékbe formált alkotásban búcsúztathassa fajtáját a világtól és óceánjaitól. A
palota pusztulása óta egyik kagylónak sem sikerült cseresznyénél nagyobb
gyöngyöt létrehoznia. A fenék tengernyi homokja mind alkalmatlannak bizonyult a
kagylók törődésére. Nem tudták megadni a kagylóknak azt az érzést, amitől
erejük megújulhatott volna. A palota homokszemei nemesek voltak, akárcsak a kagylók,
és párrá fonódva nőttek mindketten egyre nagyobbra. Az ég és föld háborúja
azonban a Jángcéba taszította a szentélyt, az meg a tengerbe mosta a formálandó
kristályokat és reménytelenül elválasztotta a kagylókat kincseiktől.
A kagyló a homokszemet
különbnek látta, és csillogásából felismerte, hogy az egy jáde szilánk. Megtorpant,
izgult amiatt, hogy kinyitja képességeinek szelencéjét, és még mielőtt bármit
tett volna, kétely fogta el, hogy kiderül, valóban létezik-e a csodálatos
gyöngyformáló tehetség vagy az idők folyamán kiveszett belőle az ősök
tulajtonsága. Amint belsejébe húzta a jádét, az gurulni kezdett és a kagylón
kívül állt meg. A kagyló újra megkíselte a jádét magába fogadni, de annak nem
akaródzott a megtisztelő helyre kerülnie.
— Nem
olyan kagyló vagy – szólalt meg a jáde, - amelyik méltó lenne az ősi szentéj
egy darabját formálni.
— Olyan
vagyok, és ha én, a népemből az utolsó nem, akkor ki elég nemes hozzád a vad
tengerben ehhez? Ahogy hajdanán te is egy egész palota voltál, úgy az én fajtám
is vesztett tündökléséből. A körülmények csak így tették lehetővé a túlélést.
Ez a világ nem kér az őseim magasztosságából. Az óceán dúrva közegének terhe értéküket
elveszejtette, nem tartozom ide, de nincs már hely, ami számomra való lenne, és
ha valami nem illik oda, ahol van, az torzul. Nézd meg előbb a világot, és
aztán döntsd el, hogy nem vagyok méltó a nagyságodra – jegyezte meg a kagyló
szemrehányóan a homokszemnek.
— Kevés
vagy ahhoz, ami lenni akarok. Az áramlatok elsodornak majd olyanhoz, aki többet
tud nyújtani nálad.
— Nem
ismered ezt a világot. Az áramlatok kivethetnek a partra, vagy eláshatnak
mélyen az iszapba, és az idők végezetéig elveszett maradsz. Az esélyed arra,
hogy egy kagyló útjába kerülj, olyan kicsi, hogy szinte nem létezik, de ha
netán mégis, akkor sem válnál azzá, amit szeretnél. Ha iránytalanul sodródsz
kagylótól kagylóig, akkor elmorzsolódsz, semmivé kopsz. A kagylók ötvenezerjére
jut egy, amelyik gyöngyben teljesedik ki. Rajtam kívül mindegyiknek csak egy
leszel a sok homokszem közül. A homokszemek nem megkeresik a kagylójukat, hanem
őket találják meg. Egyetlen homok a tengernyi szem között, annyira szűrke,
jelnetéktelen a tömegben, hogy a kagylók számára mind értéktelenek. Azok a
homokszemek, akik apró gyöngybe váltanak alakot, nem a szeretet hatásár emelkednek
ki a többiek közül, hanem a kagylók gyötrelmeit isszák magukba. A kagylók teherként
tekintenek arra, ha gyöngyöt kell növeszteniük, amivel nem tesznek egyebet,
mint védik a puha részeiket a sérüléstől, ahova a homokszemek be akarnak
furakodni. Az én fajtám volt egyedül képes arra, hogy a nyűgtől való védekezés
fölé emelkedve a homokszemeket törődéssel táplálja mindent felülmúló
tökéletességbe. Ha meg akarod kockáztatni a “végtelenek” üres sorsára való
szinte biztos jutást, akkor menj, keress olyat, aki nem látja benned a jáde
palotát, és nem tud érted annyit tenni, mint az, akinek az élet a szárazföldről
a vizen át évszázadok múlásával az útjába sodort.
— Láttam,
amint tőled nagyobb és erősebb kagylók fáradoztak a gyöngyökön. Nem tudom
elhinni, hogy te képes vagy őket utánozni. Ezt a világot, amit nem ismerek,
másnak akarom elfogadni, mint amilyennek te leírod. Könnyebb nekem téged
lekicsínylenem, mint elfogadni a valóságod, amit felfogni is nehéz, nem hogy
élni benne. A jáde palota hatalmas volt, és én annk a dicsőségében kívánok
fürödni. Nem tudom elfogadni a szavad, hogy csak egy senki homokszem vagyok.
— Te
vagy minden homokszemek legkülönbebbje, de ha nem engeded, hogy ezt megmutassam
neked, akkor rajtam kívül senki nem fogja látni, és te is el fogod magadról
felejteni, hogy mi vagy és mi lehetnél. A valóságot nem tudod elfogadni, az
ábrándjaidat velem szembe helyezed, de képtelen vagy megvalósítani, a világ nem
a mi vezényletünkre zenél. A természet, a tenger, a víz mindenkit elmos, aki
egyedül van. Te nem veszed észre bennem az életet, és így én hiába látok benned
többet, mint ahogy magad elképzeled, még csak melletted sem állhatok, nem hogy
értékessé formálódásodban részt vegyek.
— Amit
mondasz, a logika alpján nem hagy számomra más járható utat, minthogy elfogadjalak.
Nem tudom, hogy legyek-e veled? Félek, hogy melletted kiderül, hogy ábrándjaim
csak hamis képek, a valóságot rettegek elfogadni, de nélküled zavarosan
észlelek, és a tenger áldozatául esek.
— Az
igazság elfedvése, a nyílvánvaló mellőzése láthatatlanul az elmúláshoz vezet,
és ez az anyatermészet ellen merénylet. A szemnek csak egy pillanatig fáj, amikor
felnyílik, és a fény beragyog rajta, de utána az élet sokkal könnyebb és
élvezetesebb.
— Leszek
neked, de mi fog történni velem, ha nem az vagy, akinek hiszed magad?
— Tudom,
hogy nem vagyok sekélyes, mint az önző puhatesűek. Csak bíznod kell bennem, és
akkor lesz kiért megmutatnom, hogy mit ér az utolsó palotás kagyló.
A
jáde megpihent a kagyló ölelésében, jól érezte magát a helyén, ahogy gömbölyödni,
formálódni, nőni kezdett. Olybá tűnt számára, hogy régi vágyait felülmúlva
teljesednek be álmai. A kagyló mindent felkutatott az iszapban, hogy a saját és
a gyöngy növekedéséhez szükséges alkotókat magába szívhassa. Mindketten gyorsan
nőttek, és támogatták egymást. A kagyló fél évszázad alatt elérte ősei méretét
és benne a gyögy a valaha volt legnagyobb szentélyi elődjét. A kagyló minden
ősének erejét magában érezte, és hogy mégtöbbet adhasson jádéjának, bejárta az
egész tengert, hogy megkeresse a legmélyebb pontját, ahol a világ minden
vizének súlya ránehezedhet, hogy a nyomás alatt páncélja megvastagodjon és
megnőhesen, abban az izom megerősödhessen és a gyöngy méghatalmasabbra
terebélyesedjen.
A gyönggyé formált jáde rájött, hogy
régen a szűrke iszapba fúródott kis kagyló mindenféle palotabeli kényeztetést
nélkülözve múlta messze felül őseit egy számára teljesen zord és előnytelen
környezetben. Érezte, hogy fáradozásaihoz a szentélyi kagylók kipusztulásából származó
fájdalom, és a kettejük egymásra találásának öröméből eredő intenzív érzés ad
társának erőt a tengerrel való küzdelemhez. A jáde volt a középpontja a kagyló
könnyének, ami a leghatalmasabb gyöngyben fakad ki. A népmese szerint a gyöngy
addig fog nőlni, amíg a világot kettérepeszti, ekkor az összes víz a föld alá folyik,
és a kagyló elpusztul.
*
A
mennyekben a császár a földre néző zárt kapu előtt állt. A szobrászművész odalépett
hozzá és illedelmesen megkérdezte, hogy miért ácsorog előtte?
— Várom,
hogy a gyöngy fénye felragyogjon az égre, és a kapu megnyíljon.
— De
nem sikerült élő kagylót találnom, és a jáde szilánk is elveszett.
— Szerintem
a jáde szilánk pont oda került, ahova kellett.
— Meghajlok
a bölcsességed előtt császárom, de kár lenne egy örökkévalóságig itt állnod.
— Megígértél
nekem egy alkotást, ami halandó létem elhagyása után készül el.
— Akkor
engedd meg császárom, hogy veled várhassam a pillanatot.
A
kapu megremegett, és a régóta rárakódott por lepergett. A császár és a mester
az égből pillantottak alá, és látták, amint a tenger kivet magából egy korallal
és algával benőtt kagyló formályú szigetet, melynek a közepén tisztán ragyogott
egy szentély méretű igazgyöngy.