A gyöngykagyló és a jáde homokszem

A gyöngykagyló és a jáde homokszem

Simon Lehel Zoltán

Valamikor régen, ezer évekkel ezelőtt a kínai hegyek között élt egy jáde szobrász, akinek alkotásai a mai napig a legnagyobb múzeumokban állítanak emléket neki. Egy a világtól elszigetelt falucska népmeséje szerint egyszer a császár, aki reformjaival kívánt jobb létet teremteni népének, sok más mester mellett magához hívatta a már igen öreg kort megélt szobrászművészt, és parancsba adta nekik, hogy olyat alkossanak, ami az ő tetteinek a jövőben beteljesedő eredményeit tükrözi. Készültek szebbnél szebb festmények, fából és kőből arannyal ékesített faragványok, hímzett kelmék és versek, és a császár mindegyikben örömét lelte. Amikor viszont a messze földön híres szobrász munkáját kívánta megtekinteni, a nép vezetőjét csalódás érte, és a testőrség azonnal végezni kívánt a felségsértésnek minősülő hanyagság miatt az aggastyánnal. A császár azonban bölcsességében megálljt parancsolt katonáinak, és magyarázatot követelt alattvalójától.

– Hová rejtetted munkád gyümölcsét? – tette fel a kérdést közömbös higgadtsággal.

– Felség! A neked szánt ajándékom messze nem áll készen, de megtekintheted ezen a selymen – válaszolta a mester.

A kendő közepén egy homokszemnél nem nagyobb jáde szilánk volt elhelyezve, melyen a legmeglepőbb az értéktelensége volt.

– A te bölcsességed Kína nagyságával vetekszik, és bár haragod lehet, akár a Sárga Folyó áradása, méltatlan vagyok ahhoz, hogy hatalmasságod lesújtson rám – és a művész várt, amíg a császár intett felé, biztosítva őt türelméről, és arról, hogy még nem döntött sorsa felől.

– Amikor a császárok még kapcsolatban álltak a szellemvilággal, és sárkányok lakták az ország hegyeit, létezett egy templom, amely egyetlen darab jáde kőből volt kifaragva. Ezt a helyet a művészek a természet legnagyobb szobrászainak ajánlották, és a Kagylók Szentélyének nevezték. A kagylók tökéletes szobrászművészek. Mi emberek csak a fölösleget lefaragva, esetleg darabokat összetoldva tudjuk megvalósítani elképzeléseinket. Az alkotás folyamata kosszal, zajjal jár, és erőszakkal megy végbe. A kagylók ellenben csendes és tiszta környezetben, a természettel harmóniában önmagukból táplálva teremtenek egy aprócska homokszemből tökéletes szobrot. A hajdani palota gondját viselő mesterek szerint - akik a Jáde Kagylószentélyben szobrász szerzeteseknek szegődtek el - a gyöngy a kagyló homokszem iránt érzett szeretetének anyagi formában történő megnyilvánulása. Mindez messze távol áll a terméskő sziklából való erőszakos kinyerésétől, és emberi kéz általi megcsonkításától, aminek az eredménye a szobor.

Az öreg szobrász rövid szünetet tartott, és engedte, hogy a császár a magáévá tegye a legnagyobb művészek eszméjét, és elképzelje azoknak tökéletes lelki állapotra való vágyakozását, amit az alkotás hevével járó mély átszellemültségükben éreztek. Az uralkodótól nem állt távol ez a fajta gondolatiság, mivel a törvényhozás és reformjainak kifundálása az ő szellemi erejét is az aggastyánéhoz hasonlóan tágas határok között vette igénybe.

–  Mi történt a Jáde Kagylószentéllyel, és hogyan fogja ez a jáde homokszem jelképezni az utókor számára fennmaradó hagyatékomat? – a császár nehezen tudta leplezni érdeklődését és a közöny magasztosságával feltenni a kérdést.

– A szentélyben gyöngykagylókkal megrakott medencék voltak, amiket szerzetesek gondoztak. A gyöngyökhöz mindaddig nem nyúltak, amíg a kagyló el nem pusztult. Némelyik közel háromszázszor érte meg a rizs betakarítását, és ritkán a gyöngyök egy öl nagyságúra nőttek. Az óriássá fejlődött kagylók héjából fürdőkádakat és díszes kapukat készítettek, a hatalmas gyöngyöket elefántcsontból faragott tavirózsaformákra helyezték, és mindaddig templomokban, illetve a császári palotában ékeskedtek, amíg az emberek el nem kezdtek több tiszteletet követelni a szellemvilágtól, azok meg alázatosságra nem akarták kényszeríteni a halandókat. Az égiek először a palotát és a templomokat támadták meg, és az összes gyöngy és kagylóból készült holmi elpusztult. A Kagylószentély ekkor veszett oda. A hegyoldal leomlott, és alázuhant egyenesen a Jangce medrébe. A hegyekről összegyűlt esővíztől a folyó megduzzadt, és nyomtalanul elsodorta a romokat. Mindössze ez az egyetlen darabka maradt meg a jáde palota egészéből, amit most felséged elé hoztam. Egy szerzetes az életét áldozta azért, hogy a szilánkot megmenthesse, és halála előtt átnyújtotta egyik ősömnek. Mára a háború emlékei a feledés ködébe vesztek az akkori császár rendelete szerint, hogy többé senkinek se jusson eszébe a szellemlények és a mi világunk között kapcsolatot teremteni.

            A császárnak tetszett az öregember meséje, és arra kérte, hogy mondja el neki, hogy milyen volt az a kor, amit a történelmi tekercsek nem örökítettek meg, kíváncsi volt a háború részleteire és a szellemvilág lényeire. A mestert örömmel töltötte el, hogy az uralkodó ennyire nyitott mondandójára, még akkor is, ha az csak kitalált történetnek vélte az egészet. Ezt követően a császár megkérte az aggastyánt, hogy tartson vele, és nézze meg más művészek alkotásait. A szobrász pár nap alatt annyi alkotást látott, mint egész, hosszú életében. Mielőtt a császár visszavonult palotájába, a díszes ceremóniák végeztével az öreg megköszönte neki, hogy idejének lejárta felé még ennyi csodában részesülhetett, és elmondta, hogy abból a jáde szilánkból lesz az utolsó óriásgyöngy, ha megtalálja hozzá a megfelelő kagylót, ami hűen fogja tükrözni az ifjú császár életútjának dicsőségét, és hogy mindezt már csak a mennyből fogja látni, ha a műnek sikerül elkészülnie, mert akkor a földet és eget elválasztó kapu újra megnyílik.

            A császár már nem várt semmit alattvalójától, és arra következtetett, hogy az öreg legendát fog teremteni az ő nevével, mivel hajlott kora már nemigen engedte meg számára a kifinomult precizitást, amit egy maradandó alkotás megkíván. Felsejlett benne, hogy talán most kapta meg a választ a kérdésére, amit napokkal ezelőtt tett fel. A történetekkel, amelyeket hallot, ő maga gazdagodott, új teret engedett fantáziájának, és mégtöbb ötlete támadt, melyeknek megvalósítására vágyakozva olyan izgalom töltötte el, amilyenről a mester regélt. A császárt az alkotási vágy és az ihlet felszabadító magaslatokba emelte.

            Az öreg mester néhány hónappal később a Jángcén lehajózva eljutott a tengerig, ahol reménykedve keresni kezdte azon kagylók utódait, amelyeket a palota pusztulásakor a folyó elsodort. Tudta, hogy a régi medencékben a kagylókkal szimbiózisban élt egy hal faj, és most ezeknek a nyomára igyekezett rábukkanni, hátha az élőlények segítségével sikerül rátalálnia egy értékes kagylópopulációra. A kikötőben vett egy csónakot, és kievezett vele a tengerre. Többször alámerült, de a feneket annyi idő alatt már sokszor átformálta  a víz, nem lehetett következtetni arra, hogy milyen irányban érdemes kutatni. Egyik nap merülés közben egy éles tárgyat vett észre a tengerfenéken. A felszínre úszott, hogy friss levegőt vegyen, majd visszabukott a vízbe. Az éles tárgy egy óriáskagyló hélyának darabja volt. A történetek, amelyekben egész életében hitt, most bizonyítékkal támasztódtak alá. A kagylóhéjat behúzta a csónakba, és kievezett vele a partra, ahol alaposabban szemügyre vehette.

            Másnap folytatta a jutatást azon a helyen, ahol nyomra bukkant. Nagyjából egy órányi evezésre a parttól további óriáskagyló maradványokat talált. A halakat figyelte, hátha lát olyanokat, amelyek régen a jádéból készült palota medencéiben úsztak, de egyel sem találkozott. Minden újabb lelet kisebb volt az előzőnél, mintha a kagylók átalakuláson mentek volna keresztül a megváltozott életterükben az után, hogy a Kék folyó a tengerbe mosta őket. Minden generáció veszített a méretéből őseihez képest. Egyik oldalról nézve jó, hogy a kagylók tovább szaporodtak, a másikról viszont félő, hogy ha az öreg rábukkan azoknak utódaira, már nem lesznek képesek olyan gyöngyöt növeszteni, mint a régiek.

            Egyik nap a szobrászmester, amint felbukkant a víz alól, és bekászálódott a csónakba, arra lett figyelmes, hogy a távolban felhők gyülekeznek. Tartva a vihartól, ahogy csak telt, erejéből a part felé lapátolt. Bár a merüléseket meglepően jól bírta, a vihar elől való menekülés hamar kifacsarta belőle utolsó tartalékait. Háttal evezve a partnak, nem tudva, hogy mennyi van még a biztonságot nyújtó szárazföldig, szemével az egyre erősödő vészt látta közeledni. A hullámok elkezdték  dobálni a csónakot, de az továbbra is a part felé haladt mindaddig, amíg az ár fel nem borította. A hajótörött kiesett a lélekveszőből, és a hullámok hozzávágták egy sziklához, beverte a fejét, és elvesztette az eszméletét.

            A mester a partra vetve tért magához. Vizet öklendezett fel, és levegő után kapkodott. Valami csiklandozta a tenyerét. Az ujját óvatosan széttárva egy kis halat talált a markában, olyat, amilyennel remélte, hogy találkozni fog. Az apró vizi élőlény az a fajta volt, ami a kagylókkal élt szimbiózisban. Az öreg sebtében vájt egy gödröt a part homokjába, megtöltöte vízzel, és belehelyezte a halat, amíg keresett egy üreges tárgyat, amiben magával vihette.

            Éjjel arra gondolt, hogy miként találhatná meg a parányi élőlény segítségével azt, amit keres. Reggel egy orsóra tekert selyemfonalat tett a zsebébe, a jáde szilánkot magához vette, és a hallal elindult a part felé. Ott a selyem végét a hal farkához kötötte, és mielőtt a vízbe engedte volna, elővette az apró kristályt, amit ha elejt, sosem találja meg a homokban. Egy idegen számára nem lett volna különbség a palota utolsó darabkája és a part tengernyi szemcséje között. Csak az öreg mester tudta róla, hogy ez a parányi része a világnak különleges, és más, mint a megannyi homokszem, melyek között örökre elveszhetne. A hal a farkához kötözött selyemszállal váratlanul kiugrott az edényből egyenesen az öreg tenyerébe, amelyben a jáde szilánkot tartotta, azt a szájába vette, majd egy szempillantás alatt a tengerbe vetette magát, és sebesen megiramodott a horizont felé. A mester elkapta az orsót, és hagyta a selymet letekeredni. Gyorsan csónakba szállt, és igyekezett a halat követni. Minderre nem számított, és izgult, hogy vajon a hal megőrzi-e a kincsét, vagy nyoma vész, és nem fogja tudni teljesíteni a császár óhaját. A terve beteljesülésére már akkor sem volt sok reménye, amikor kiötölte, a halnak köszönhetően viszont felcsillant a remény, ami most veszni látszott. Vegyes érzelmei voltak, miközben csónakja a hullámokon ringott. Az orsóról egyre csak fogyott a selyem, mielőtt azonban teljesen letekeredett volna, a fonal megállt. A víz ide-oda sodorta a selymet, a másik végén már hiányzott az erő, ami maga után húzta. A mester visszatekerte a szálat az orsóra, és látta belőle, hogy a kis hal nagyon messzire elúszott. Az irányt nem tudta meghatározni, hogy merre kutathatna tovább, a jádét elvesztette, így már nem volt értelme keresgélni, és amúgy is belefáradt már ebbe a kivitelezhetetlen küldetésbe. Úgy érezte, hogy mindent megtett, hogy valami nagyszerűt adhasson a császárnak és a világnak, és annak ellenére, hogy mások már az elejétől kezdve bolondnak nézték, ő boldogan vette tudomásul, hogy a feladat nem az ő tétlensége miatt vált lehetetlenné.

*

A kagyló összezárva hevert a tenger mélyén, amikor érezte, hogy héjának szélén egy pillanatra megfeszül egy vékony szál majd megadja magát a perem élének. Más kagylók érintésre szorosabban összezártak volna, de ez szembe ment a puhatestűek egyszerű logikájával. Fajtájának utolsó képviselőjeként, bár ránézésre olyan volt, mint a többi fenéklakó, féltenyérnyi méretében ott szunnyadt őseinek nagyságra való hajlama, és a kívölállók nemesi potenciálja, amely az egyszerű tömegből kiemelheti a különbeknek teremtett keveseket.

            A kagyló széttárta hélyát, és látta, amint a kis hal körbefickándozza.

—    Nagy utat tettem meg – mondta a hal.

—    Mekkorát?

—    A vihar a partig elsodort, majd egy öregember kezében tértem magamhoz, akit szintén a víz vetett ki magából, és bevitt engem a szárazöldig.

—    Nagy kaland – mosolygott a kagyló. – Hogy jutottál vissza?

—    Ugyan csak ő hozott vissza a tengerhez. Az imént segítettél megszabadulnom a fonaltól, amit rám kötött. Meg akart találni téged.

—    Engem egy emberi lény? Elég nagy fába vágta a fejszéjét.

—    Végül is sikerrel járt, még ha ő ezt nem is tudja. Elhoztam tőle valamit, amit neked szánt. – A hal a kagylóra helyezte a homokszemet, és egy hirtelen farkcsapással megfordult, és sebesen elúszott.

A kagyló kétkedve nézte a jáde szilánkot. Ott volt előtte a lehetőség, hogy utolsóként gyarapíthasson óriásgyöngyöt, és ősei nyomdokaiba lépve ne a néma elmúlásban, hanem egy dicső emlékbe formált alkotásban búcsúztathassa fajtáját a világtól és óceánjaitól. A palota pusztulása óta egyik kagylónak sem sikerült cseresznyénél nagyobb gyöngyöt létrehoznia. A fenék tengernyi homokja mind alkalmatlannak bizonyult a kagylók törődésére. Nem tudták megadni a kagylóknak azt az érzést, amitől erejük megújulhatott volna. A palota homokszemei nemesek voltak, akárcsak a kagylók, és párrá fonódva nőttek mindketten egyre nagyobbra. Az ég és föld háborúja azonban a Jángcéba taszította a szentélyt, az meg a tengerbe mosta a formálandó kristályokat és reménytelenül elválasztotta a kagylókat kincseiktől.

A kagyló a homokszemet különbnek látta, és csillogásából felismerte, hogy az egy jáde szilánk. Megtorpant, izgult amiatt, hogy kinyitja képességeinek szelencéjét, és még mielőtt bármit tett volna, kétely fogta el, hogy kiderül, valóban létezik-e a csodálatos gyöngyformáló tehetség vagy az idők folyamán kiveszett belőle az ősök tulajtonsága. Amint belsejébe húzta a jádét, az gurulni kezdett és a kagylón kívül állt meg. A kagyló újra megkíselte a jádét magába fogadni, de annak nem akaródzott a megtisztelő helyre kerülnie.

—    Nem olyan kagyló vagy – szólalt meg a jáde, - amelyik méltó lenne az ősi szentéj egy darabját formálni.

—    Olyan vagyok, és ha én, a népemből az utolsó nem, akkor ki elég nemes hozzád a vad tengerben ehhez? Ahogy hajdanán te is egy egész palota voltál, úgy az én fajtám is vesztett tündökléséből. A körülmények csak így tették lehetővé a túlélést. Ez a világ nem kér az őseim magasztosságából. Az óceán dúrva közegének terhe értéküket elveszejtette, nem tartozom ide, de nincs már hely, ami számomra való lenne, és ha valami nem illik oda, ahol van, az torzul. Nézd meg előbb a világot, és aztán döntsd el, hogy nem vagyok méltó a nagyságodra – jegyezte meg a kagyló szemrehányóan a homokszemnek.

—    Kevés vagy ahhoz, ami lenni akarok. Az áramlatok elsodornak majd olyanhoz, aki többet tud nyújtani nálad.

—    Nem ismered ezt a világot. Az áramlatok kivethetnek a partra, vagy eláshatnak mélyen az iszapba, és az idők végezetéig elveszett maradsz. Az esélyed arra, hogy egy kagyló útjába kerülj, olyan kicsi, hogy szinte nem létezik, de ha netán mégis, akkor sem válnál azzá, amit szeretnél. Ha iránytalanul sodródsz kagylótól kagylóig, akkor elmorzsolódsz, semmivé kopsz. A kagylók ötvenezerjére jut egy, amelyik gyöngyben teljesedik ki. Rajtam kívül mindegyiknek csak egy leszel a sok homokszem közül. A homokszemek nem megkeresik a kagylójukat, hanem őket találják meg. Egyetlen homok a tengernyi szem között, annyira szűrke, jelnetéktelen a tömegben, hogy a kagylók számára mind értéktelenek. Azok a homokszemek, akik apró gyöngybe váltanak alakot, nem a szeretet hatásár emelkednek ki a többiek közül, hanem a kagylók gyötrelmeit isszák magukba. A kagylók teherként tekintenek arra, ha gyöngyöt kell növeszteniük, amivel nem tesznek egyebet, mint védik a puha részeiket a sérüléstől, ahova a homokszemek be akarnak furakodni. Az én fajtám volt egyedül képes arra, hogy a nyűgtől való védekezés fölé emelkedve a homokszemeket törődéssel táplálja mindent felülmúló tökéletességbe. Ha meg akarod kockáztatni a “végtelenek” üres sorsára való szinte biztos jutást, akkor menj, keress olyat, aki nem látja benned a jáde palotát, és nem tud érted annyit tenni, mint az, akinek az élet a szárazföldről a vizen át évszázadok múlásával az útjába sodort.

—    Láttam, amint tőled nagyobb és erősebb kagylók fáradoztak a gyöngyökön. Nem tudom elhinni, hogy te képes vagy őket utánozni. Ezt a világot, amit nem ismerek, másnak akarom elfogadni, mint amilyennek te leírod. Könnyebb nekem téged lekicsínylenem, mint elfogadni a valóságod, amit felfogni is nehéz, nem hogy élni benne. A jáde palota hatalmas volt, és én annk a dicsőségében kívánok fürödni. Nem tudom elfogadni a szavad, hogy csak egy senki homokszem vagyok.

—    Te vagy minden homokszemek legkülönbebbje, de ha nem engeded, hogy ezt megmutassam neked, akkor rajtam kívül senki nem fogja látni, és te is el fogod magadról felejteni, hogy mi vagy és mi lehetnél. A valóságot nem tudod elfogadni, az ábrándjaidat velem szembe helyezed, de képtelen vagy megvalósítani, a világ nem a mi vezényletünkre zenél. A természet, a tenger, a víz mindenkit elmos, aki egyedül van. Te nem veszed észre bennem az életet, és így én hiába látok benned többet, mint ahogy magad elképzeled, még csak melletted sem állhatok, nem hogy értékessé formálódásodban részt vegyek.

—    Amit mondasz, a logika alpján nem hagy számomra más járható utat, minthogy elfogadjalak. Nem tudom, hogy legyek-e veled? Félek, hogy melletted kiderül, hogy ábrándjaim csak hamis képek, a valóságot rettegek elfogadni, de nélküled zavarosan észlelek, és a tenger áldozatául esek.

—    Az igazság elfedvése, a nyílvánvaló mellőzése láthatatlanul az elmúláshoz vezet, és ez az anyatermészet ellen merénylet. A szemnek csak egy pillanatig fáj, amikor felnyílik, és a fény beragyog rajta, de utána az élet sokkal könnyebb és élvezetesebb.

—    Leszek neked, de mi fog történni velem, ha nem az vagy, akinek hiszed magad?

—    Tudom, hogy nem vagyok sekélyes, mint az önző puhatesűek. Csak bíznod kell bennem, és akkor lesz kiért megmutatnom, hogy mit ér az utolsó palotás kagyló.

A jáde megpihent a kagyló ölelésében, jól érezte magát a helyén, ahogy gömbölyödni, formálódni, nőni kezdett. Olybá tűnt számára, hogy régi vágyait felülmúlva teljesednek be álmai. A kagyló mindent felkutatott az iszapban, hogy a saját és a gyöngy növekedéséhez szükséges alkotókat magába szívhassa. Mindketten gyorsan nőttek, és támogatták egymást. A kagyló fél évszázad alatt elérte ősei méretét és benne a gyögy a valaha volt legnagyobb szentélyi elődjét. A kagyló minden ősének erejét magában érezte, és hogy mégtöbbet adhasson jádéjának, bejárta az egész tengert, hogy megkeresse a legmélyebb pontját, ahol a világ minden vizének súlya ránehezedhet, hogy a nyomás alatt páncélja megvastagodjon és megnőhesen, abban az izom megerősödhessen és a gyöngy méghatalmasabbra terebélyesedjen.

           A gyönggyé formált jáde rájött, hogy régen a szűrke iszapba fúródott kis kagyló mindenféle palotabeli kényeztetést nélkülözve múlta messze felül őseit egy számára teljesen zord és előnytelen környezetben. Érezte, hogy fáradozásaihoz a szentélyi kagylók kipusztulásából származó fájdalom, és a kettejük egymásra találásának öröméből eredő intenzív érzés ad társának erőt a tengerrel való küzdelemhez. A jáde volt a középpontja a kagyló könnyének, ami a leghatalmasabb gyöngyben fakad ki. A népmese szerint a gyöngy addig fog nőlni, amíg a világot kettérepeszti, ekkor az összes víz a föld alá folyik, és a kagyló elpusztul.

*

A mennyekben a császár a földre néző zárt kapu előtt állt. A szobrászművész odalépett hozzá és illedelmesen megkérdezte, hogy miért ácsorog előtte?

—    Várom, hogy a gyöngy fénye felragyogjon az égre, és a kapu megnyíljon.

—    De nem sikerült élő kagylót találnom, és a jáde szilánk is elveszett.

—    Szerintem a jáde szilánk pont oda került, ahova kellett.

—    Meghajlok a bölcsességed előtt császárom, de kár lenne egy örökkévalóságig itt állnod.

—    Megígértél nekem egy alkotást, ami halandó létem elhagyása után készül el.

—    Akkor engedd meg császárom, hogy veled várhassam a pillanatot.

A kapu megremegett, és a régóta rárakódott por lepergett. A császár és a mester az égből pillantottak alá, és látták, amint a tenger kivet magából egy korallal és algával benőtt kagyló formályú szigetet, melynek a közepén tisztán ragyogott egy szentély méretű igazgyöngy.