2011. március 10., csütörtök

Itt a kígyó, hol a kígyó?

Simon Lehel Zoltán: Itt a kígyó, hol a kígyó? 

            Egy űrhajó száguldott át a csillagok mezején. Fedélzetén egy geológus, egy biológus, egy orvos és egy pap utazott. 
- Ó a fejem! - rimánkodott Iván, a geológus.
- Nesze, vedd be - dobott neki az asztalra néhány pirulát Lisa, a csapat orvosa.
- Nem kell, én a másnaposságot vodkával gyógyítom.
- Gyógyítanád, ha még lenne - kacagott fel Tia, a biológus.
- Hát, ha megittátok, váljon egész… Jaj, de fáj a fejem! Pedig én bírom a szeszt.
- Bírtad is három hétig, testvérem. Köszönjük a jókívánságot, de sajnos nem hagytál nekünk abból az egészségből. - szállt be a beszélgetésbe Szabi, a pap.
- Hátha találunk gyümölcsöt azon a kis bolygón, és majd főzünk belőle valami… valami olyat, amit mi kóstolhatunk meg először. - Tia viccesen szabadjára engedte fantáziáját, Iván osztani akarta a véleményét, de Lisa dühösen elhessegette fejük felől az áhított rózsaszín felhők mámoros ábrándját.
Telt-múlt az idő, és a kis öreg csotrogány egyre otthonosabbá vált a négy utas számára. A monoton utazást olykor egymás heccelésével igyekeztek elviselhetővé tenni.
- Ó, annyira unatkozom - nyűgösködött Tia.
- Kártyázzunk - vetette fel az ötletet Iván.
- Nem, mert csalsz.
- Én csalni? Kikérem magamnak. Inkább te nem tudsz játszani.
- Na, ne veszekedjetek! Az az igazság, hogy egyikőtök nem tud játszani, a másik pedig szokott csalni - kötekedett velük Szabi.
- Ó, a prédikátor nagyon ért a zsugához - dobta vissza a labdát Iván.
- Én is voltam egyetemista.
- Szerinted mit csináltak ezek a teológián? - kérdezte Lisa beszállva a játékba.
- Azért nem mindent a teológián tanultam. Van nekem doktorim pszichológiából és természettudományokból is.
- Ó, kedves túlképzett útitársunk, mégis hogy tudsz elviselni minket, hétköznapi halandókat? - Lisa jóízűen nevetett.
- Kellő alázattal - kuncogott Szabi.
- Mit keresel te itt, a világ végén? Csak nem titokban misszióra küldtek, hogy térítsd meg a földönkívülieket? - igyekezett Tia sem kimaradni az élcelődésből.
- Az egyetlen földönkívüliek itt ti vagytok! - Iván hangosan és a tőle megszokott tapintatlansággal, nem túlzott tekintettel a női nemre felnevetett, és férfiasnak tűnő szolidaritásból Szabi védelmére kelt, anélkül, hogy ez átsuhant volna az agyán.
- Az igazat megvallva nem szerették a nézeteimet. Azt hiszem, hogy féltékenységből mellőztek, mert túlnőttem vezetőink értelmi képességein. Szóval munkanélküliként jelentkeztem erre a hirdetésre, és a jelek szerint megfeleltem az expedícióra. Egy fizetést adnak, pedig hárommal is felérek, bár azt hiszem, hogy jelen körülmények között legjobb esetben is csak másfél embernyit tudok hasznosítani a szakértelmemből.
- Szerénységnek nyoma sincs - húzta el a száját Lisa.
- Hát tehetek én róla, hogy az igazság annyira hihetetlen, hogy az már hivalkodásnak tűnik a részemről?
A műszerfalon kigyulladt néhány fény, a kivetítőkön egy röppálya görbülete és számok jelentek meg. A hajó a cél közelébe ért. A legénység abbahagyta a fecsegést, és mindenki elfoglalta a helyét. Megkezdték a lassítást és a csillagrendszerben a megfelelő pálya kiszámítását, hogy a bolygó közelébe érhessenek. Kis idő múlva bolygókörüli pályára álltak. Amint elvégezték a szükséges megfigyeléseket, landoltak a planétán. Játszadoztak a gondolttal, hogy ők lesznek az elsők, akik nyomot hagynak rajta. Persze ez már nem volt akkora horderejű, mint Armstrong lábnyoma, de azért őket feldobta. Már attól is sokkal jobb kedvre derültek, hogy végre elhagyhatják a falakat. A küldetésben nem volt megszabva, hogy mennyit maradhatnak vagy, hogy kell-e vizsgálatokat végezniük, a szerződésben szabad kezet kaptak ennek eldöntésére. Ez a kis bolygó jelentéktelen volt a Föld számára, már így is többet ismertek, mint ahányat be tudnának népesíteni, ráadásul elég messze is volt, nem elégítette ki a gazdasági követelményeket.
            A bolygón végzett elemzések olyannyira ideális értékekkel szolgáltak, hogy szinte már gyanús volt, hogy mesterséges az egész. Minden gáz és sugárzás koncentrációjának az értéke a legmegfelelőbb volt, veszélyes mikroorganizmusnak nyomát sem találták.
Kinéztek egy kis egyenletes dombot, hogy tábort verjenek rajta éjszakára.
- Leszállhattunk volna egy kicsit odébb is, itt mindjárt beesteledik - mondta Tia.
- Legalább látjuk az itteni ég csillagait. Mi adhatunk nekik először nevet - szólt Lisa.
Leszállt az éj, a sok semmittevésbe belefáradtak, tüzet raktak, a lángok pislákolásától nagyokat ásítottak.
- Ott a kocsmáros - sóhajtott fel Iván.
- Elvonási tünetid vannak? - kérdezte Lisa.
- Arról a csillagképről beszélek. Én neveztem el az elsőt. El is mentem a memóriába.
- Tényleg olyan, mint egy kocsmáros - kacagott Tia.
Az éjszaka csendesen telt, az izzó parázs sercegése édesded álmot hozott mindnyájuk szemére.
A központi csillag sugara már előbukkant a hegyek mögül, és élesen megvilágította a kis dombon szunyókáló táborozókat. Ébredésüket ásítás, nyújtózkodás, sóhajtás és nyögdicsélés kísérte, mellyel megtörték a táj békés nyugalmát. Kivakarták szemükből a csipát, majd megreggeliztek, és elindultak felderíteni a terepet. Út közben átvágtak egy kisebb lombhullatónak tűnő erdőn, de fura módon a talajt nem lepte avar. Talán még a fán elbomlanak a levelek, mielőtt lehullanánk. Madarak szimfóniája kísérte őket a lombok között. Az erdő olyan szép volt, amilyet talán még képen sem láttak soha. Sehol egy korhadó, száraz fa vagy bármi, ami ezen a bolygón az elmúlásra emlékeztetne.
            Már néhány napja élvezték a bolygó vendégszeretetét, ez idő alatt párszor esett az eső, de sosem volt vihar, villámlás vagy komolyabb égzúdulás. Fronthatásokat nem lehetett megfigyelni, a fehér fellegek pillanatok alatt felbukkantak, aztán ugyanolyan gyorsan el is tűntek az esők után. Csupán néhány kis foltocska maradt a magasban, mint egy festményen, díszítve az eget.  Mintha csak öntözték volna a növényeket, pont annyi vízzel, amennyire szükségük volt. A hőmérő szinte mindig csak két értéket jelzett, a kellemes hűvös és az enyhébb meleg váltották egymást. Találtak egy vad gyümölcsöst, Tia és Iván azonnal összeszedett két hordóra való termést, alig várták, hogy megerjedjen, hogy egy kis finom szeszt főzhessenek belőle. A gyümölcs szedése nem volt a legkönnyebb feladat, a fákról nem akartak lehullani, ezért fel kellett mászni értük. Ezzel eltöltöttek egy napot, közben Lisa és Szabi a fára mászó páros csetlő-botló mozdulatain röhögtek, nem voltak már gyerekek, nem állt nekik jól a majomkodás, és a mászásban sem volt valami nagy tapasztalatuk. Igyekeztek a gyümölcsök erjedését elősegíteni, de azok ugyanolyan frissek maradtak, mint amikor leszedték őket. Gondolták, hogy jó lenne megvizsgálni, mitől nem indul meg a szőlőcukor lebomlása etilalkohollá és széndioxiddá, de annyira jól érezték magukat, hogy nem akartak munkával foglalkozni. A gyümölcsök édesek voltak és finomak, de lehet, hogy ezen a bolygón nem a cukor adta a gyümölcsök zamatát. Mindenesetre egészségesebbnek érezték magukat, mint otthon, a Földön bármikor. Tele voltak élettel, energikusak voltak, vidámak, akár a gyerekek. Még egy utolsó expedícióra indultak a bolygón, mielőtt hazarepültek volna. Egy csodás völgyet pillantottak meg az egyik hegy csúcsáról, aminek a szépsége felülmúlta az összes eddig látottakat. A látvány olyan hívogató volt, hogy szántak még egy napot arra, hogy közelebbről is megpillantsák a csodák csodáját.
            Estére elérték a völgyet. A fény hiányában már nem maradt idejük az álmélkodásra, az út amúgy is annyira kimerítette a csapatot, hogy az álom egy-kettőre elnyomta őket. Reggel nevetésre ébredtek. Néhány bennszülött kergetőzött a fák között.
- Ébredjetek! Ezt nem fogjátok elhinni - rázta fel a szundikáló társaságot Lisa.
- Hiszen ezek emberek. Az űrből hogy nem vettük észre őket? - álmélkodott Tia.
- Ősemberek? Nézzétek milyen finomak a vonásaik. Már eddig is tartogatott a bolygó meglepetéseket, de ez a legnagyobb - mondta Szabi.
- Szépek, mint ez a bolygó - Ivánból egy gyermek csodálata bújt elő, pedig tőle valóban távol állt az ilyesmi.
A bennszülöttek egyike odaszaladt hozzájuk.
- Most mi legyen? - kérdezte Szabi.
- Én tudjam? Te vagy a csapat multifunkcionális tagja - hárította el a felelősséget Lisa.
- Ugyan, nem lehet olyan nehéz. Ezek csak majmok - tért vissza Iván megszokott hangneméhez.
- Mi az a majom? - kérdezte a bennszülött.         
Ekkor mind a négyüknek leesett az álla.
- Honnan tud ez németül? - csodálkozott Lisa.
- Nekem oroszul hangzott - közben Iván a többiekre nézett.
- Nekem franciának tűnt - mondta Tia.
- Én magyarul hallottam. Úgy látszik, mindenki a saját anyanyelvén értette, amit mondott. Ti is azt értettétek, hogy mi az a majom? - Szabi teológiai énje kezdett a felszínre törni.
Bólogattak. A bennszülött furcsállotta az utazók felszerelését. A bennszülöttek helyett ők voltak meglepődve.
- Te milyen nyelven beszélsz hozzánk? - Szabi szólt elsőként a meztelen őslakóhoz.
- Nektek nincs nyelvetek? Én a sajátomat használom.
- Hogyan értünk téged egyszerre? - kérdezte Tia.
- Biztos nyitva van a fületek. Furcsák vagytok.
- Hát azt elhiszem - nevetett fel Iván kissé ijesztően.
- Iván! Fogd vissza magad, ne ijeszd meg! - ripakodott rá Lisa.
A bennszülött viszonozta Iván vigyorát, és ő is nevetett.
- Mit jelent az, hogy megijedni?
- Érted, amit mondunk, de nem vagy tisztában azzal, hogy mit jelent az, hogy megijedni? A félelmet nem ismered? Menekülésről hallottál már? Veszély? - kérdezte Tia.
- Nem ismerem ezeknek a szavaknak az értelmét.
- Ti aztán szerencsés népség vagytok. Csupa móka és kacagás nektek az élet ezen a gyönyörű bolygón - Iván számára is ismeretlen okokból szinte ujjongott, nagyon tetszett neki ez a helyzet.
- Bolygóról sem hallottam még soha.
- Nem baj, mostantól nem használunk olyan szavakat, amiket nem ismertek - mondta Szabi.
- Honnan tudjuk, hogy milyen szavakat nem ismerhetnek még? - kérdezte Tia.
- Ha nem tűnt volna fel, ez nem egy új helyzet. Képzeljétek el, hogy itt még Bábel előtti viszonyok uralkodnak, a bizonyíték, hogy mindenki a saját nyelvén érti, amit ez a bennszülött mond. És most gondoljatok arra, hogy ez valóban a paradicsom, a szó legszorosabb értelmében, úgy, ahogy az a teremtés története után van a Bibliában, itt nincs semmi rossz.
- Ez egy kissé meredek nekem. - Tia értetlenül nézett Szabira.
- Amíg nem találsz jobb magyarázatot rá, addig fogadd el ezt. Te tudod, hogy mi az a paradicsom?
- Igen, itt vagyunk benne. Ezt a helyet így hívják - mondta Szabinak a bennszülött.
- Itt is ugyanúgy hívják, mint nálunk a Földön? - hümmögött Iván.
- Nem úgy hívják. Más szavuk van rá, de a szó értelme megegyezik. Itt nem szavakkal, hanem gondolatokkal kommunikálnak. A szavak értelme az, ami megegyezik - próbálta Szabi valahogy megmagyarázni a bolygó furcsaságait.
- Vannak még rajtatok kívül más emberek is? - kérdezte Lisa, és arra gondolt, hogy vajon az ember megfelel-e arra, hogy leírja a bennszülötteket.
- Igen, gyertek velem.
Az úton a többi játszadozó bennszülött is csatlakozott hozzájuk. Egyre mélyebbre jutottak a völgyben. Minden annyira hibátlan volt, hogy az már túlmutatott a hihetőség határán. Az állatok egy kicsivel másabbak voltak, mint a földiek, de azért nem különböztek sokban. Láttak egy gazellaszerű lényt, aki békésen legelészett egy éles fogú vad mellett. Az utazók rákérdeztek, hogy nem bántja egyik a másikat, de a kérdést sem értették meg. Erőszakról és vérontásról, fájdalomról, betegségről és elmúlásról most hallottak először. Sosem tapasztaltak sem kínt, sem haragot. Ártatlanabbak voltak a ma született báránynál. Senkin sem volt sebhely vagy ránc. Egy mesterségesnek tűnő, tökéletes világban éltek, tele vidámsággal és nevetéssel.
- Szabi, mesélj nekem a paradicsomról - kérte Tia.
-  A Biblia szerint az egy hely volt, ahol az emberek, pontosabban az írás szerint csak egy emberpár békében élt az állatokkal együtt. Mindene megvolt, jólétben töltötte életét, pont olyan volt, mint ez itt. Egyetlen szabály létezett, mert nem volt szükség többre, nem létezett az önzés, ami a mi társadalmunkat olyannyira meghatározza. Egy gyümölcs fogyasztása tiltott volt, az nem az Úrtól származott, vagy legalábbis nem az embernek szánta.
- Tegyük fel, hogy ez igaz. Akkor azért múlt el a paradicsom, mert azok az emberek ettek a tiltott gyümölcsből? De mi miért vagyunk ezért felelősek? - tette fel agresszíven a kérdést Lisa.
- A paradicsom nem múlt el, csak kivettetett belőle az ember. Mi nem azért estünk ki a kegyből, mert Ádám és Éva fogyasztott a gyümölcsből, hanem mert az ő példájuk alapján mindannyian elkövettük volna ugyanezt. Másképp mondva, mindannyian fogyasztottunk a gyümölcsből, akár tudunk róla, akár nem, de szabad választás alapján tettük mindezt. Én mindig azt hittem, hogy csak szimbolikus ez a történet, de most azt hiszem, hogy az eset valóságos. Na, nem minden részletében, le van egyszerűsítve a számunkra. Amúgy sem a külsőségeken van a lényeg.
- Megteremtett minket, hibáztunk, aztán magunkra hagyott - mondta Lisa kissé dühösen. - Annyi szenvedést és halált láttam a kórházban, én ott nem láttam az isteni gondviselést. Miért hagyja Isten, hogy legyen betegség, halál, erőszak, szenvedés?
- Amiről te beszélsz, az nem Istentől van. Ő ettől óvni akart bennünket. Mi, emberek a magunk urai akartunk lenni, az abszolút szabadságot akartuk, megkaptuk. Teljesült az óhajunk, de ez azzal járt, hogy a széltől is óvó szeretet nem gondoskodhatott rólunk többé. Ez a szabad akarat, márpedig saját akaratunkból többnyire mindig a rosszabb megoldást választjuk, mert ostobák vagyunk. Ha hűségesebbek lettünk volna, talán a civilizációnk nem egymás eltaposása árán fejlődött volna, és mentes lett volna minden kártékony hatásától. Így azonban az ember kitette magát a természet általános erőinek. A természet pedig úgy működik, hogy van benne szenvedés, betegség, halál, csupa olyan dolog, ami a paradicsomban nem volt. Lényegében megkaptuk, amit akartunk, csak ostobák voltunk, és nem tudtuk, hogy mit akarunk csak akartunk. Be voltunk sózva. Értitek? Itt van a bizonyíték a szemünk előtt, és ti még mindig másra akarjátok kenni a felelősséget? - Szabi kissé felhúzta magát az emberi gyarlóság eme ismétlődő példáján a jelen körülmények között. Lisához viszont nem jutottak el a szavak, őt csak a saját sértettsége érdekelte.
- Prédikátor! - szólította meg Iván. - Én nem szoktam elmélázgatni ilyesmin, de azt mondják, hogy az ima okozta hangulatváltozás nem egyéb, mint egy pszichológiai tünet. Csak a saját idegpályáidat stimulálod, és hogy valójában csak babonaság az egész.
Szabi kezdte magát kissé kellemetlenül érezni, de erőt vett magán, és igyekezett olyan magyarázattal szolgálni, ami egy modern ember elvakult elméjével nem áll homlokegyenest ellentétben.
- Ez csak a hitetlenek magyarázata. Amikor imádkozol, akkor az agyadnak mondod, ez igaz, de mivel te is az agyadból származol, és abban élsz valójában, ezért éppúgy Istent is megtalálhatod benne.
- Ennek semmi értelme. Ha csak a gondolatainkban létezik, mégis hogyan teremthette Ő a világmindenséget - tamáskodott Tia.
- Isten a mindenség fölött áll. Az univerzum fölött és az univerzumot körülvevő akármi fölött és az azt körülvevő akármi fölött, tehát ne akarjátok az Urat az anyagi vagy bármilyen más világhoz kötni, mert nem Ő van abban, hanem minden van Őáltala. Ő ott van mindenütt és mindenen túl, de egyben ott van az emberi szívekben is. De ti még az univerzum határait sem tudjátok felfogni, mégis miért akartok valami összehasonlíthatatlanul nagyobbat kézzel foghatóvá tenni?!
- Mert te fel tudod fogni, mi? - Lisa szokás szerint most sem tudta lenyelni, ha kioktatják. Szabi visszafogott feszélyezett hangneméből, és csendesen válaszolt.
- Nem, én sem.
            A faluban körülbelül száz férfi és nő élt. Házaik nem voltak, a szabad ég alatt töltötték az éjszakákat. Megvendégelték az idegeneket, de nem szenteltek túlzott figyelmet nekik. Iván és Tia bámészkodtak, jöttek-mentek, nézelődtek, aztán maszatos szájjal visszatértek, és valamilyen gyümölcsöt hoztak a kezükben.
- Nézzetek, mit találtunk. Finomabb, mint eddig bármi - ujjongott Tia.
- Ráadásul ebből találtunk lehullva is, ezek már fermentálódnak. Mielőtt hazamegyünk, még lepárolhatunk egy adagot belőle - vigyorgott Iván.
A bennszülöttek, látva, hogy az idegenek milyen jóízűen csámcsognak, civilizációjukban először megrémültek.
- Mi abból sosem ettünk. Ez az egyetlen étel, ami nem a mienk. Azt mondták, hogy nem jó nekünk ennünk belőle.
- Miért, mérgező? Ezen a helyen nem találtunk semmi ilyesmit. - Tia kissé megijedt.
- Nem tudom, hogy mi az a méreg csak azt tudom, hogy az nem jó.
A „nem jó” volt az egyetlen kifejezésük minden károsra, amíg nem cselekedtek helytelenül, addig nem is volt szükség egyébre. Ezzel fejezték ki az egyetlen tiltást, ami részt vett paradicsomi életükben. A csapat nem evett többet a gyümölcsből. Másnap örültek, hogy nincs semmi bajuk, a gyümölcs nem volt mérgező. Iván és Tia annyira dicsérte, hogy Lisa is megkóstolta. A bennszülöttekben is felébredt a kíváncsiság, látva az idegenek jókedvét, amit a gyümölcs okozott nekik. Végül rászánta magát az első, és megkóstolta a tilalom fájának termését. Először csak egy kicsit harapott bele, mintha az kisebb vétek lenne, aztán addig soha nem érzett élvezettel kezdte csámcsogni. Az úttörő példáját követően még egy őslakó megkóstolta, eleinte csak nézegette, nyalogatta, mintha tartana valamitől, de kíváncsisága felülkerekedett az egyetlen törvényen, ami társadalmukban létezett. Pillanatok alatt hágták át az íratlan szabályt, melynek megszegése eddig fel sem merült bennük. A bennszülöttek, látva, hogy nem történt semmi változás, már nem törődtek a régi tiltással, mind egy csoportba tömörültek a fa körül. Egymásnak adogatták a gyümölcsöt, és mikor az utolsó is megkóstolta, hirtelen vihar támadt, óriási villámok csapkodtak, és egy hang szólt az égből. A bennszülöttek felébredve a gyümölcs okozta mámorból arra eszméltek, hogy vétkeztek. Egy szempillantás alatt megismerték a rosszat, erőszakos indulataik támadtak. Megijedtek, féltek, félelmükben egymásnak estek, az expedíció tagjai már nem értették beszédüket. A zűrzavarban sikítoztak, kiáltoztak, dühös pillantásokat vetettek egymásra, viselkedésük pánikszerű és zavaros lett. Azt sem tudták, hogy mit csinálnak, indulataikra hallgattak, egymást hibáztatták, ököllel és kővel támadtak társaikra, akiket nemrég még testvérként szerettek. A paradicsomi körülmények egyik pillanatról a másikra elmúltak, a természet minden elfojtott ereje most egy szempillantás alatt zúdult a völgyre. A vihar és a szél úgy tépázta a fák leveleit, melyeknek ágai eme nagy erőre recsegve-ropogva néhol megadták magukat és nagy zajjal zuhantak a talajra, mint a bennszülöttek lelkét az engedetlenség. A nemrég teljes pompájában ragyogó völgy összehasonlíthatatlanul új képet mutatott a katasztrófa után, már nem volt szép, sem hibátlan, már nem a tökéletes béke és ártatlanság lakhelye, hanem a káosz és ismeretlen küzdelmekkel, és szenvedéssel tűzdelt jövő első jeleként nyomasztó hatást gyakorolt, ezt a helyet az ember már nem megközelíteni, hanem elhagyni és elfelejteni kívánta.
            Az expedíció tagjainak a hajóhoz visszavezető út már nem volt egyáltalán ideálisnak nevezhető. Nehézkes terepen, térdig érő avarban gyalogoltak, hideg volt, zuhogott az eső, és nem volt megfelelő menedékük.
- Mit tettünk? - szólalt meg Lisa hosszú hallgatás után.
- Talán így kellett történnie, egyszer próbára kellett tenni őket ahhoz, hogy valóban élhessenek szabad akaratukkal. - Tia megnyugvást próbált keresni, mert vele együtt mind úgy érezték, hogy ők a felelősek egy egész bolygó balsorsáért.
- Most ugyanaz fog lejátszódni náluk, mint a mi történelmünkben? - Iván is felelősnek érezte magát.
- Megkapták a tudást. Mi is évezredek óta próbálunk együtt élni vele, mégsem csináljuk jól. Ők még csak az út kezdetén vannak. - Szabi beindította a hajtóműveket, Lisa az űrből visszanézett a bolygóra és feltette magában a kérdést „Vajon hogyan fognak ránk emlékezni?”.

1 megjegyzés:

  1. Szia!

    Pete László Miklós (L. N. Peters)vagyok, a scifi.hu főszerkesztője. Átvehetem-e valamelyik írásodat a scifi.hu-ra?

    Ha igen, kérlek, adj nekem egy írói nevet az agadeisarrukin@gmail.com címre.

    P. Laci
    (L. N. Peters)

    VálaszTörlés