Felejtés

Simon Lehel Zoltán – Felejtés

A tölgy árnyékában ájultan hevert egy bőrruhába öltözött alak. Miután magához tért, nem emlékezett semmire. Lábainál kövekből kirakott nyíl mutatott irányt az ismeretlenből az ismeretlenbe. Végignézett magán, megvizsgálta felszerelését, mely egy kötélből, bronzkésből, illetve egy puha fakéregből és füvekből fonott tarisznyából állt. A kis zsákban egy bőrdarabra festett térképet talált, mely emlékeinek hiányában használhatatlannak bizonyult.

Elindult és megpróbált emlékezni. Olyan képek villantak elméjébe, melyek ismeretlenek voltak a számára. A levelek zizegtek a szélben. Egy tisztáshoz ért. Elővette a térképet, de a hely nem volt rajta. Kezdett alkonyodni, a szél elállt, és az emlékek nélküli rőzsét gyűjtött a tűzrakáshoz. A bokrok megremegtek, mintha egy állat iszkolt volna odébb, de a bőrruhás semmit sem látott. Az éj csendes volt, az ég csillagos, és a vándor álomba szenderült.

Reggel arra ébredt, hogy ruháján kívül mindene eltűnt. Az álmosság azonnal elillant szeméből, és idegesen nyomok után kezdett kutatni. Ruhafoszlányt talált a bokor tövében, majd az erdő avarjában újabb nyomra lelt. Valami derengeni kezdett a múltból. Emlékei jó részével nem tudott azonosulni, de sejteni vélte, hogy milyen világban él.

Egy barlanghoz ért. Kitaposott út vezetett a szikla mélyébe. Bottal a kezében óvatosan megközelítette a nyílást, melyből emberi hang szűrődött ki, de nem beszéd, csak nevetés és morgás. A félhomályban lopva suhant faltól falig, és emlékeinek hiányában elszörnyülködve látta az állat módjára viselkedő embereket. Cafatokban lógó ruháikban utánzó koszos majmoknak tűntek. Hirtelen valódi beszédre lett figyelmes.

– Eresszetek, ti szerencsétlenek! Hagyjatok! – A visszhangzó barlangban nem tudta, hogy honnan jött a kiáltás. Mélyebbre lopódzott, és meglátott egy hasonló öltözetű embert, akit vihogó gyerekek piszkáltak. A lábát fájlaló fogoly lánccal egy odavonszolt fatörzshöz volt kötözve. A vándor félt, de úgy érezte, hogy cselekednie kell. Újabb emlékfoszlány szállta meg, és engedelmeskedett a belső hangnak. Előugrott a kőtömb mögül, és szétcsapott a kölykök között. Miközben kiakasztotta a láncot helyéről, egy kő suhant el arca előtt. A támadás hasonló viszonozása után az egyik gyerek fájdalmasan felsikoltott. A kis vadak a kijárat felé rohantak, és ő az ismeretlenre nézve tanácsra várt.

– Segíts fel! Fáj a lábam, egyedül nem tudok kijutni. Menjünk a másik járaton. Ott nincs senki.

Bal kezében a bottal, jobbal átkarolva a sérültet, erősödő felnőtt üvöltések közepette kifelé bicegtek.

– Mik ezek?

– Olyanok, akik már régen elfelejtették, hogy ők is emberek – válaszolta a segítségre szoruló.

A barlangból kiérve a fák közé igyekeztek. Már majdnem elnyelte őket az erdő, mikor az első üldöző a barlangból kiérve észrevette, merre menekültek.

– Terk! Tegyél le. Meg kell küzdened velük. Használd a botod és emlékezz.

Az idegen ismerte megmentőjét. Terk nem emlékezett, de ösztönösen érezte, hogy mit kell tennie. Támadóállásban üldözői felé fordult. Botját markoló kezei maguktól mell és borda magasságba emelkedtek. Négy üvöltő vadember érkezett. Egy pillanatra meglepődtek a szembe néző ellenségtől. Terk, élve a pillanattal, a hozzá legközelebbihez rohant, botjával arcon csapta, majd bordái közé szúrt, a megtántorodott áldozat alól kirúgta lábát, és az fél térdre rogyva tarkójára akkora ütést kapott, hogy elájult. A másik három bátortalanul közelített felé, ő azonban nem hátrált. Rájuk ordított, és botjával feléjük suhintva meghátrálásra késztette őket. A támadók szétszóródtak, és körülvették a harc tüzétől izzó Terket. Egyikük a háta mögé kerülve karjánál lefogta, és miközben a bot leesett, a másik kettő felé ugrott. Terk a helyett, hogy feszülten rúg-kapálózni kezdett volna, karjait befelé fordította, térdét melléhez rántotta, kissé kicsúszott a szorításból, ekkor kezét a magasba lendítette, a támadó végtagjai szétnyíltak, és ő könyökkel erősen gyomorszájon vágta a mögötte állót, aki az ütéstől összecsuklott. Miközben lehajolt botjáért sarokkal olyan erősen rúgta állon támadóját, hogy az ernyedve a földre hanyatlott. Egy bukfenccel kitért a szemből jövő támadás elől, botjával a vad horgas inára vágott, kinek térdei megrogytak, és fejére akkora ütést kapott, hogy a bot kettétört. Terk, kezében maradék botjával, dühödten fújtatott az utolsó támadóra, de az rémületében inkább az erdő rejtekébe menekült, és magára hagyta társait.

A sebesült összecsapta tenyerét, és gratulált a hibátlan akcióhoz. Terk eldobta az összetört botot, és társával elhagyta a harc helyszínét.

– Szóval Terk! Ez a nevem? Ismersz? Ki vagy te? És mi volt ez?

– Azt hiszem, ismerlek, de nem tudom, hogy én ki vagyok. Valahonnan emlékszem rád, és arra, hogy a világban vannak, akik emlékeznek dolgokra, és vannak, akik semmit sem tudnak múltjukról. Ezek az elállatiasodott emberek elfelejtettek mindent, ami valaha emberré tette őket.

– Mi vagyok én? Harcos? – közben Terk a sérült lábát nézte.

– Szerintem emlékező vagy. Én is az volnék. Talán a harci tapasztalat nem is a tied. Valaki más emlékei lehetnek, mindössze előjöttek, mikor szükség volt rá. Óvatosan! Ez fáj.

– Szerencséd van. A csont nem tört el csak rendesen megrepedhetett. Azt hiszem, az emlékeink idővel vissza fognak térni.

– Mit kerestél a barlangban?

– Ezek a dögök álmomban kiraboltak. Követtem a nyomaikat, akkor még nem tudtam, hogy mik ezek.

– A tarisznya! Ellopták? A térkép is benne volt? Nem tudom, miért, de fontosak!

– Benne. De nem értem, engem is elkaphattak volna, mint téged. Miért nem tették?

– Biztos csak egy gyerek volt. Vissza kell szereznünk a dolgaidat.

– Miért olyan fontos az a térkép, és hogy szerezzük vissza? A barlang tele van vademberekkel. Nem hiszem, hogy könnyű lesz újból belopózni.

– Nem emlékszem, hogy hova vezet a térkép, de érzem, hogy fontos eljutnunk oda. A vadakkal köthetünk üzletet. Ide fogják adni maguktól, csak valami finom étel kell cserébe.

– Étel szempontjából mi sem állunk valami jól. Amíg meggyógyulsz, kitalálunk valamit. Vadásznunk kéne, de nincs fegyverünk, se szerszámunk.

– Akkor marad a régi módszer. Követ kell pattintanunk. Hozz botokat és fakérget.

– Isum! – kiáltott fel Terk.

– Mi az, hogy Isum?

– Ez a neved. Már érzem, hogy ismerjük egymást. Biztos együtt kerestük a célt.

Isum és Terk pattintott kövekkel fakérget szálalt, hogy kötelet és hálót fonhasson, és hasított végű botokra hegyes kavicsokat érősíthessen. Miután Isum meggyógyult, vadászni mentek. Egy szarvascsordát megrémítve, zajongva kezdetleges csapdáik felé tereltek, és sikerült egy ünőt elejteniük. Nagyon örültek a zsákmánynak. Lábainál összekötözték, és egy rúdra akasztva a barlanghoz cipelték. A vademberek emlékeztek rájuk, és hangos kiáltásokkal nyilvánították ki nemtetszésüket. A prédát a földre helyezték, és igyekeztek megértetni, hogy a béke jeléül hozták. Gyanakvón megközelítették a húst, majd vérszagot kapva megfeledkeztek a jövevényekről, és körbevették az ingyen lakomát. Isum és Terk fáklyákat gyújtottak, és bementek az üres barlangba, hogy megkeressék ellopott tárgyaikat.

– Ide nézz! Vas kés. Nekem csak egy puha bronzom volt. Vajon honnan szerezhették? Nem is használják, fogalmunk sincs mire jó – Terk szánta őket.

– Mit törődsz vele? Tedd el, és menjünk, amíg lehet. A kés csak kés, de a lánc? Vajon az honnan van? – Isum azon kevés emléke, amije volt a törzsről, megvetéssel töltötte el. Terkben viszont jóvátételt követelt lelkiismerete, mert úgy kiosztotta a tudatlanokat. Rágta magát, hogy talán elég lett volna csak rájuk ijeszteni. Mentségére azt hozta fel, hogy semmire sem emlékezett, és valójában csak önvédelem volt az egész.

Gyorsan összeszedték holmijukat, sőt még többet is annál. A vadak szép és hasznos zsákmányt halmoztak fel. A barlangból kiérve Terknek majd megszakadt a szíve látva, hogy marakodnak a nyers élelmen. Isum menni akart, a tervben nem szerepelt, hogy pátyolgatni is fogják ezeket az ostobákat, de Terk nem engedett. Tüzet rakott, fáklyával elkergette a tépelődőket a hústól, hogy vághasson egy jókora szeletet, félig átsütötte, a talált sóval megízesítette, és megkínálta vele a legerősebbet. Az gyermeki áhítattal csámcsogva befalta az egészet, és miután jóllakott, engedte a többieket is, hogy egyenek. A két vándor végül tovább időzött, mint gondolta, és két hét alatt megtanították őket vadászni, tüzet gyújtani, sütni, a patak vizében lemosdatták őket, és ruháikat rendbe szedték, hogy visszanyerjék emberhez méltó külsejüket. Meglepően gyorsan tanultak, mintha már ismerték volna a szokásokat, amiket elég mindössze feleleveníteni. Miután a jövevények javítottak a törzs életszínvonalán, tovább álltak, hogy megkeressék elfeledett céljukat. A barlangi emberek szomorúan engedték el őket, már nyoma sem volt a régi vadságnak, szemükbe könny csordult, és emberi melegséggel búcsúztak el az emlékezőktől.

– Ugye tudod, hogy a következő felejtés idején megint állatokká vedlenek? – Isum szemrehányóan tette fel a kérdést Terknek.

– Tudom. De a következő felejtésig még van másfél év. Addig legalább emberként élhetnek. És ki tudja, lehet, hogy még visszajövünk hozzájuk.

            A térkép egy ősi kőházba vezette őket. Még mindig nem tudták, hogy miért kell eljutniuk a megjelölt helyre, de küldetésüknek érezték, és egyre rosszabb gondolatok kerítették hatalmukba elméjüket. Emlékeik megsokasodtak, de a leglényegesebb dolgokat még mindig sűrű homály fedte.

            A kőház egyik emeleti szobájában egy betört koponyájú csontvázra leltek. A falon horpadásra lettek figyelmesek. Megkopogtatták, üresen kongott. Terk ütésére korhadt deszka porlott szét. Az üregből kivett fémládika egy tekercset tartalmazott.

– Minden bizonnyal a halotté lehetett – mondta Terk. – A pecsét a papíron olyan, mint a jel a ruháján.

– Az írás ismerős. A mi nyelvünkön van. - Úgy érezték, célba értek, és most mindenre fény derül. Isum hangosan olvasni kezdett:

Alig maradtunk. Menekülünk, és magukra hagytuk azokat, akik felejtenek. Egy közülünk üldöz minket emlékeink miatt. A gonosz útjára tért, és azt akarja, hogy elveszítsük múltunkat. Érzem a gondolatait, de még nem értem őket. Annak reményében, hogy valaki emlékezni fog az írásra, lejegyzem, hogyan kezdődött.

Elfelejtettünk mindent! Mindent, amik voltunk, akik voltunk, a nevünkre sem emlékeztünk. Azt se tudtuk, hogy honnan jöttünk, kiket ismertünk. Az ezer éves háború után történt.

Nem volt egyértelmű, hogy létezett-e a múlt, vagy a világ a születésünkkel kezdődött. Csak mesék keringtek a régi városokról, arról, hogy az emberek kényelemben éltek, hogy hogyan kezdődött az öldöklés, és hogy úgy ért véget, hogy a népek elfogytak és belefáradtak a gyilkolásba. Az emberek homályos történetek alapján próbálták megépíteni városaikat. Ekkor történt meg először, hogy a Nap elsötétedett. Mintha megállt volna az idő. Mikor újra felragyogott, mindenki úgy ébredt, hogy elfelejtette a harcokat, és nem emlékezett addigi életére. A romok alá temetett elszenesedett csontok baljós jelként hatottak az emléknélküliekre, de a félig felépített házak reményt adtak a múltról semmit sem tudó zavarodott ártatlanoknak. A pusztulást látva áldásnak véltük, hogy emlékek nélkül kezdhetünk egy tiszta, új életet.

            Mikor a Nap másodjára is elsötétedett, az addigi emlékek újból elvesztek. Akik azelőtt együtt éltek, ismeretlenekké váltak egymásnak. Rövid múltunk nyomait keresve ismét újrakezdtük. Egyesek képesek voltak beletörődni, mások elhidegültek társuktól, és nem hajszolták tovább elfeledett életüket.

            A harmadik Felejtés Napja után történt, hogy egy közülünk emlékezni kezdett arra, hogy a múlt nem először veszett a semmibe. Ez volt az első alkalom, hogy tudtunk valamit azelőttről. Idővel egyre többen lettek, akik emlékeztek. Az emlékek néha saját életünkből, gyakran másokéból köszöntek vissza, de olyan is volt, hogy születésünk előtti képeket láttunk. Mintha az egész világ múltja néhány ember tudatába szállt volna. Érzések és emlékek, amik nem a mieink, segítettek egyensúlyba hozni a világot.

            Mikor újra éjszakába váltott a nappal, néhányan megint felejteni kezdtünk, de a sötét elmúltával ismét mieink voltak mindenki elfeledett gondolatai és emlékei. Majd újra eljött a sötét nap, de ránk, az emlékezőkre már nem volt hatással. Az emlékek elmesélésével az emberek lassan magukévá tudták tenni múltjukat. A Felejtés Napjai miatt az egy családba tartozó emberek ugyanazon jelet viselték hímzett karszalagjukon, házaikon és egyéb tulajdonaikon. A Felejtések Napjai után mi segítettünk visszazökkenni az embereknek a hétköznapokba, a kivilágosodásokat követő káoszt megtanultuk kordában tartani.

Azon a napon, mikor az első látó meghalt, emlékeink megsokasodtak. Új vízióink lettek, mindenkinek más, de különböztek az eddigiektől. Régebbi dolgokra kezdtünk emlékezni, mint addig. Értelmezhetetlen képletek, könyvek részletei tűntek fel minden nyelven, és nehéz volt az új tudással megbirkózni.

A következő Felejtés Napján olyasmi történt, amire sose gondoltunk volna. Egy közülünk, visszaélve tudásával, elvette egy felejtő életét. Jelét kicserélte sajátjával, de ezt csak sok ciklus után tudtuk meg, mikor maradékunk egyikében emlékként bevillant, hogy mit tett. A felejtés ciklusának végéig négy látó vesztette életét. Mindegyikük halálakor újabb emlékek áradata borított el bennünket. Egyre szörnyűbb volt elviselni mások tudását, gondolatait, érzéseit, lassan megismerni a történelmet úgy, ahogy sosem írták meg. Jó és rossz emlékek vegyültek a hétköznapi dolgok közé. Voltak, akik nem bírták elviselni, és véget vetettek saját életüknek, ezzel újabb emlékek súlyával kínozva bennünket.

A felejtőkön egyre nehezebben tudtunk segíteni. Megváltozott bennünk valami. Látó társaim többsége a kéretlen tudás borzalmával nem bírt tovább viaskodni, és engedelmeskedni kezdtek minden valaha élt ember bennük élő gyarló vágyainak. Visszaélve tudásukkal és a felejtéssel, kegyetlenül kihasználták a gyámoltalanokat. Mi, akik még nem buktunk el a felfoghatatlan ismeretek terhe alatt, akartunk segíteni a világnak, de kevesen voltunk, és a magunk keresztjével sem bírtunk. A legjobb, amit tehettünk, hogy indulatainkat elfojtjuk, és nem keserítjük mi is a népeket.

Azóta sok látó odalett, továbbra is áradnak az emlékek, és nem bírom megszűrni őket. Egyiket sem tudom elfelejteni, és mindegyik állandóan kísért. Van egy emlékem az utolsó háborúból. Egy őrült a sátánt akarta megidézni, elhozni a végítéletet. Ez az őrült idézte elő a Felejtés Napjait. Még nem tudom, hogy mi célt szolgál, de abban biztos vagyok, hogy az első látónak, aki letért az erény útjáról, köze van a mostani káoszhoz.

            Az utolsó soroktól mindketten megrémültek. Az olvasottak hatására ismereteik sötét képekkel bővültek.

– A Mester küldött minket, hogy megkeressük a Felejtés Napjainak forrását. Emlékszel rá? – kérdezte Isum.

– Még mindig homályos, de biztos ettől vannak azok a szörnyű érzéseink. Vajon miért kellett ide jönnünk?

– Talán azért, mert tudtuk, hogy nem érünk célba a Felejtés Napja előtt, és ez majd emlékeztet rá, hogy hogyan tovább. Add a tarisznyád!

Isum elkezdte szétbontani a kis táskát. A fonatok közül egy aprócska bőrdarab került elő.

– Már emlékszem, hogy miért volt fontos a tarisznya – mondta Isum.

A bőr egyik oldalára egy szivárvány, a másikra pedig egy csillagok alatt ragyogó félhold volt festve.

– Biztos ezt kell megkeresnünk – mondta Terk. – Mikor a Hold túl lesz ciklusa felén, és e csillagok alatt fog állni, megvilágítja nekünk az utat végzetünkhöz.

Megkeresték a környék legmagasabb pontját, és várták az éjt, ami útjuk végéhez vezeti őket. A csillagok alá érkező félhold sugarai egy lapos szikláról távoli helyre vetültek, ahol szikrázó ragyogással jelezte: célba ért. Hajnalban a felszálló pára megtörte az ébredő Nap gyenge sugarait, és vékony szivárványt varázsolt oda, hol az éjszakai holdfény kápráztatta a vándorok szemét.

            Elindultak, merre a természet vezette őket, és remélték, hogy fel fogják ismerni céljukat. Az erdő sűrűbb volt, és a sok akadály kerülgetése kockáztatta, hogy elveszítik az irányt, de végül megérkeztek egy keskeny sziklafalhoz, melynek repedéséből parányi vízzuhatag hullott alá. A csillogás és a szivárvány a falon hűs párává töredezett cseppeken megtörő fény játékai voltak. Isum és Terk megpihentek, majd követve a talajon összegyűlő víz folyását, tovább indultak, hogy beteljesítsék sorsukat, melyben még mindig nem voltak biztosak.

            A víz eltűnt a földben. Ásni kezdtek, és beomlott alattuk a talaj. Járatra bukkantak, mely egy hasadékhoz vezette őket. Egyre kellemetlenebbül érezték magukat. Kósza emlékekkel viaskodva ereszkedtek a mélybe, és egyre nehezebben tudtak feladatukra koncentrálni. A falba vésett csatornákban szúrós kénszagot árasztó csordogáló láva altatón világította meg a teret. A csarnok közepe felé érve erősödött a fény, egyre több olvadt kőzet folyt össze, melyek egy gránitlépcső két oldalán még mélyebbre vezettek. A hőség és a gázok egyre jobban fojtogatták a mélybe merészkedőket.

A teremben egymásba forduló óriási fogaskerekek zakatoltak, melyek egy bolygókat és Napot ábrázoló számlap mutatóit mozgatták.

– Nézd! Elég, ha bedugunk valamit a szerkezetbe, és soha többé nem jön el a Felejtés Napja.

Ahogy Terk ezeket a szavakat kimondta, Isum hátulról leütötte.

– Már emlékszem Terk! A Mesternek az volt a szándéka, hogy előidézzük a legnagyobb felejtést, és nem az, hogy megállítsuk, te pedig akarata ellen akartál szegülni.

– Isum! Ne tedd! – nyöszörgött Terk a földről kábultan. – Már emlékszem, hogy a Felejtés Napja előtt azért köveztem ki magamnak az irányt, hogy célba érjek. Tudtam, hogy téged elkaptak a vadak, és ott akartalak hagyni, de miután elvesztettük az emlékeinket, minden megváltozott. Nem kell követned a… - Terket állon rúgták, és elájult.

            Isum a helyett, hogy megállította volna a Felejtés Napjának óráját, beállította, felhúzta, és időzítette. Régen gyűlölte Terket, de a Felejtés Napja után történtek miatt megszerette, és nem volt képes megölni őt. Az utolsó nagy felejtés után úgyse emlékszik többé senki semmire. Magával cipelte Terket, a gyenge kötéllel nehezen mászott vele a sziklafalon, de végül sikerült a felszínre jutnia. Gondoskodott róla, hogy ébredéskor úgy tűnjön, hogy barátok, aztán a Nap ismét elsötétedett, és mindent elfelejtettek, amit valaha is tudtak.

            Néhány évvel az esemény után egy ősz szakállú ember tett-vett a házban, amiben emlékek nélkül ébredt az utolsó Felejtés Napja után. Kevés tárgyat használt ugyan, amikről kitalálta vagy feltételezte, hogy jó lehet valamire, de a szerszámok nagy részéről nem tudta, hogy mire valók, és a betűket sem ismerte, így a könyvekből sem tanulhatott. Szegényes étrendje gyümölcsökből, gyökerekből, gilisztákból és rovarokból állt. Mindent megkóstolt, amit ehetőnek talált, és így volt képes alkalmazkodni az ismeretlen környezethez. Nem foglalkoztatták az élet nagy kérdései, egyetlen célja ösztöne volt, hogy ragaszkodjon az élethez, amíg lehet. Egy éjjel álmában megszólította egy hang:

– Emlékezz! Emlékezz! Emlékezz!

            Reggel gondolatai másképp keringtek, érdekelni kezdte a múlt, a jelen és a jövő. Elkezdett elmélkedni, amit a Felejtés Napja óta egyszer sem tett meg, mert nem volt miről, nem maradtak gondolatai, amiken rágódhatott volna. Lassan kezdett a kép kitisztulni, emlékeit visszanyerte, és újból bejárta azt a lelki utat, amit hajdanán. Ő is egy emlékező volt, egy látó, akit a múltban médiumnak hívtak. Az aggastyánt megszállták az összes valaha élt ember emlékei és gondolatai. Látta az összes jót és rosszat a világban, és úgy érezte, hogy a gonoszság mindig felülkerekedett. Nem bírta elviselni, hogy a történelem minden generációja saját pusztulását igyekezett előidézni, miközben mindenkinek ugyanaz volt a szándéka, hogy önmagának a lehető legkellemesebb életet teremtse meg. Akiknek ez megadatott, nem voltak képesek a kényelemmel úgy bánni, hogy megőrizzék jólétüket. Az a kevés igazság és szeretet, ami a világot hosszú ideig képes volt mozgásban tartani pedig olyan kevés volt, hogy egyben látva az egészet, eltörpült az önzés és esztelenség birodalmában. Gondolataiban sátáni emlékekkel találkozva az elkerülhetetlen pusztulásból egyetlen kiútnak azt látta, ha az ördög vezeti a világot. Idővel minden tudásnak birtokába került. Emlékezett, hogy a gonosz útját kezdte járni, mert azt tartotta az egyetlen lehetőségnek, ha a kevesek uralkodnak zsarnokul a tudatlan tömegeken. Meg kellett ölnie a többi médiumot, mert a tudás mindaddig nem egyesülhetett benne, míg mások is léteztek, akik fogékonyak voltak az emlékekre.

            Így történt, hogy végül a gonoszt keresve akarta önmagát megvalósítani. Hogy jutalmul kapja a világot, meg kellett mentenie. Ezért a pokolhoz fordult segítségért. Régen, még mielőtt ő megszületett, az első médium hasonló terhekkel küszködött. Kihalt belőle a szeretet, és olyan vágyak kerítették hatalmukba, melyeket bár magáénak érzett, idegenek évezredek alatt összegyűlt emlékei voltak. Minden írást ismert a nélkül, hogy egyet is olvasott volna, és emlékei közt rátalált egy olyan eltűnt, talán már nem is létező tekercs tartalmára, melyben le volt írva, hogyan lehet az ördögöt kiszabadítani börtönéből. Egy olyan helyzetet kellet megvalósítani, amiben az írás beteljesedhet. Az ördög akkor veti le láncait, mikor senki sem gondolna rá. Az egyetlen út ehhez pedig az volt, hogy senki se ismerje az ördögöt, és ezért volt szükség a Felejtés Napjainak előidézésére. A terv első próbálkozása viszont csődöt mondott. Az emberek közt sokan voltak fogékonyak az emlékezésre, és mikor mások elméje kiürült, a sok tudás szabaddá vált, és hogy egyensúlyba kerüljön a természet, azokba szállt, kiknek tudata nyitott volt. Így történt, hogy a Felejtés Napjai után sikerült fenntartani a civilizáció egy parányi szeletkéjét. Miután átszakadt a gát, már nem csak az élők emlékei, hanem a holtaké is helyet kapott az emlékezőkben. És a végzetes tudás utolérte az emberiséget, a történelem folyamán felhalmozódott rengeteg gonoszság kiütött, és előidézte a világ végét, ahogy azt sok ezer évvel ezelőtt megírták.

            A fehér szakállú agg emlékezett mindenre. Éjjel álmában újra szólt hozzá a hang:

– Emlékszel Mester?

– Emlékszem! Tudom, ki vagy. Hát kiszabadultál végre. Az én érdemem, nekem köszönheted, hogy véget ért büntetésed.

– Miért tetted ezt?

– Téged szolgállak, már vártam jöttödet. Végre uralhatod a világot, és megszabadíthatsz minket a kárhozattól!

– Én vagyok a kárhozat! Nem megmenteni akarlak, hanem Atyámon bosszút állva elszakítani Tőle benneteket!

– Ő elítél minket. Te vagy menekülésünk egyetlen reménye. Küzdj értünk, és ajándékozd meg hű szolgád!

– Ostoba! Én senkit sem szolgálok, főleg nem titeket! Szabadulásommal elhoztad halálom! Nem ismered az írást, mely szerint a harcokban elbukom?

– A jövendölések ellenségeidtől származnak. Azt hittem hazugság. Nem voltál itt, hogy taníts.

– Börtönöm jelentette számomra az életet. Onnan figyeltem, hogyan tanítjátok egymást a bűnre. Csak a kezdeteknél volt rám szükség, utána ti végeztétek munkámat. Én hoztam rátok a romlást, te meg azt várod, hogy megszabadítsalak belőle? Elvetted tőlem örömöm, elhoztad végzetem, és még jutalmat mersz követelni?!

– Én azt hittem megszabadítasz minket, és nem kell többé félnünk az elmúlástól.

– Hangomat már hallottad, hamarosan látni is fogsz. Megkapod tőlem, amit megérdemelsz. Eljövök érted, és együtt éljük át az idők végének eljövetelét.